Szegény Magyarország

„Hozd el minden rokonod!" - buzdít az új Szabó-film reklámszövege. Vicces hang, viccesen von be engem is a buliba, az „érdekben rokon" korrumpálók és korrumpáltak keservesen mozdíthatatlan, móriczi világába. Olyasmit sugall, amitől az alkotói nyilatkozatok még alig néhány héttel a bemutató előtt is óva intettek. Áthallást sejtet, és még kacsint is egyet hozzá.

Reklám ez csak persze. Alkotói szándékot, üzenetet, ügyet keresni benne aránytévesztés volna, nyilván. Ügy, üzenet, szándék helyett a művet nézze az ember, abból okoskodjék.

Annyi év után végre megint magyar filmet rendezett Szabó. Magyarabb és időtállóbban magyar témát, mint a Móricz-regény, aligha találhatott volna, a főszereplő pedig minden különbözősége mellett is nagyon emlékeztet az érett Szabó-korszak legjellegzetesebb hőseire. Kopjáss István nem művész ugyan, mint Hendrik Hoefgen vagy Wilhelm Furtwängler, hanem - ahogy az őt hatalmi játszmák bábjául Zsarátnok város főügyészévé kinevezők nevében bizalmasan elárulja valaki - „egy senki"; az ő megalkuvásának tétje nem Goethe vagy Beethoven, hanem csak valami ködös jobbító szándék, amiben maga sem hisz talán, a bukása azonban éppen ezért még végzetszerűbb, tragikusabb is, mint az életmű-társ híres embereké.

A mű, a megvalósult Szabó-film korrekt regényadaptáció. Dramaturgiája hűen követi a regény szerkezetét, dialógusai csaknem szó szerint Móricztól valók, Koltai Lajos kamerájának porba-füstbe szeszélyes fénypászmákat vetítő képi világa megkapóan kelt móriczi képzeteket. És bár kérdéses, hogy a mellékalakok esetében például lehet-e vezető színészek statisztakénti szerepeltetésével pótolni azt a megjelenítő erőt, amely Móricz néhány mondatos jellemzéseiből is árad, tény, hogy a film fontosabb szereplői a nagyszerű színészeknek köszönhetően igazi Móricz-figurák. Melyik így, melyik úgy. A legmóriczibb mind közül a zseniálisan mikrorealista Oleg Tabakov, aki már a Szembesítés joviális orosz tisztjeként is korrumpálásban jeleskedett, de aligha marad el mögötte Eperjes Károly, aki a minden lében kanál helyi bankvezér, a Kopjáss kicsinálásában élen járó Kardics szerepében hallat felstilizált dzsentrihahotákat. A nyárspolgári erényt a pityergéstől a hisztérikus gúnykacajig szorongva ívelő szenvedéllyel jeleníti meg Kopjáss feleségeként Tóth Ildikó. Kállai Ferenc és Molnár Piroska kurta szerepből teremt egész világot, Madaras József pedig úgy lesz egymondatos Móricz-kulcsfigurává, hogy a szerepét Móricz meg sem írta. „A magyarországi szegényekért, szegény Magyarországért!..." - kántálja kalapozó koldusként a zsarátnoki városháza sarkán. Szabó főhőse - őt Csányi Sándor játssza - tíz-tizenöt évvel fiatalabb ugyan, mint Móriczé, de ennyivel naivabb is, a naivitására pedig szükség van, hogy „senki" létére igazi Szabó-hős lehessen.

Enélkül talán a puszta móriczi szereppel sem igen boldogulna. Figurájának így is nehéz a dolga. Ami Móricznál elbeszélés vagy belső hang, az a filmen csak látvány vagy dialógus lehet. (Esetleg narrátorhang: Szabó próbálkozik is vele, magát Kopjásst beszélteti egyszer-kétszer, de ez aztán szerencsére abbamarad.) A párbeszédeket a Rokonokban már Móricz is túlterhelte, maradt tehát a látvány. De mit árul el a látvány - annak mármint, aki, mondjuk, nem olvasta Móriczot - egy „senki" tragédiájáról? A regénybeli Kopjáss jót is akar, persze, de nyomasztja is a jó kisszerűsége, a gyors felemelkedés vágyát pedig a felesége romlott unokatestvére, Magdaléna iránt hirtelen fellobbanó szerelemfantázia teszi érzékivé. A filmbeli Kopjássnak nemigen van módja fantáziálni, Magdalénával őt Szabó már a pesti vonatúton összehozza, csók is csattan, szerelmet is vall Csányi. Így azonban sajnos - akármilyen vonzó is Marozsán Erika - nem olyan nagyon érdekes már a dolog. Belülről kibomló magyarázat híján csókostul is csak amolyan jelképesen motivált szerelemféle ez.

A legnehezebb kétségtelenül Kopjáss öngyilkosságának az ábrázolása volt. Kopjáss útja szükségképpen visz az öngyilkosság felé, a gyilkos pisztolynak mégis szinte véletlenül, a hirtelen összeomlás - szabadvers-szerűen csonka sorokra tördelt gondolatzuhatag - belső robajában kell eldördülnie. Szabó látszólag kegyetlenebbül bánik el a móriczi hőssel. Kopjáss nem az irodájában, hanem a leleplezni szándékozott s őt mégis magába szippantó panama fő-fő helyszínén, a befuccsolt sertéstelepen lövi főbe magát. Hogy aztán ott feküdjék véres halántékkal a sárban, nagy, kövér, rózsaszín disznók jöjjenek, és röfögve körbebóklásszák. Aki korpa közé keveredik... Erős kép, de nem igazán érthető, mi történt Kopjással; a zárójelenethez vezető út néma kimódoltsága pedig egyúttal szánandóbbá is teszi az elbukottat. Szabó elnézőbb, mint Móricz. Közös hősük mellé ő leülteti a sárba a kitalált koldust. Az pedig az ölébe veszi Kopjáss vérző fejét, dünnyög és beszél hozzá összefüggéstelenül, miközben felhangzik valami vidáman pattogó, régi kuplé, és ez a vége.

Nem az a fő kérdés, persze, hogy mennyire hű Szabó Rokonokja Móriczhoz. Vagy - másfelől - hogy mégiscsak mi a helyzet az áthallásokkal. Hogy kicsodát-micsodát, miféle felettest kell látnom most már a Tabakov játszotta polgármesterben, hogy konkrétan mi is volna tehát ez a bizonyos korpa közé keveredés, és hogy a saját rokonaimmal mi akkor a helyzet. Hogy kulcsfilm-e ez a Rokonok vagy sem.

Hanem hogy milyen.

„Poros - mondja Koltai egy minapi beszélgetésben. - Azt mondtuk, legyen ez egy olyan világ, ahol mindig kavarog, kering valami a levegőben... És akkor rájöttünk, hogy ez jó, ezzel lehet kezdeni valamit."

Rokonok - 110 perces magyar film, 2006. Rendezte Szabó István, operatőr Koltai Lajos. Gyártó: Objektív Filmstúdió.