Cecilia, ti amo

Próbálok nagyon fegyelmezett maradni, el sem kezdeni a lihegést, mert tudom, milyen az, amikor a beszámoló írója eldobja az agyát, kirakja a szívét az asztal közepére, elkezd hencegni a könnyeivel. Egy idő után már azt sem tudjuk, minek kell örülni, hogy van zene, ami ilyen hatást vált ki az egzaltációra hajlamos közönségből, vagy együtt kell csodálnunk az érzékenység csodáit, jó, hogy vannak muzsikusok, de még jobb, hogy ilyen különleges lények élnek, akikre mindez ennyire hat.

Próbálok, próbálok, de muszáj kimondani: én ahhoz foghatót, amit Cecilia Bartoli bécsi koncertje jelentett, nem éltem át, nem hallottam, nem is sejtettem, hogy létezik.

Megkönnyebbültem.

Akkor elölről. A koncert halasztott, eredetileg december közepén lett volna, és az akkor frissen megjelent Opera proibita albumot mutatta volna be. A lemez egyébként gyönyörű, és megint tipikus Bartoli-akció, csupa ismeretlen mű, időnként ismeretlen szerzők is, de persze elnézést kérünk azoktól, akik tökéletesen otthon vannak Antonio Caldara (1671 k.-1736) művészetének titkaiban. Az utolsó pillanatban az énekesnő lemondta a hangversenyt, és január 30-ra halasztotta. Erre már úgy indul az ember, hogy megnézi az interneten, minden rendben van-e. Rendben van. Nem ugyanaz a társaság kíséri, ami lehet, hogy nagy baj, mert a lemez gyújtó, sistergő, szenvedélyes világa nyilván a karmesternek is köszönhető, hiszen Marc Minkowski minden lemeze ilyen, a hallgató csak kapkodja a fejét: barokk, és nagy, de közben majd szétveti a szenvedély. Nem a teátrális, nagy mozdulatok indulata, hanem a tűz, amit esetleg jobban meg lehet érteni egy római templom homlokzatát nézve, mint, mondjuk, a Navona szökőkútjaiból. Minkowski és a Les Musiciens du Louvre helyett megkapni karmester nélkül a nóném Kammerorchester Baselt legalábbis kockázatos. Minden olyan lesz, de mégsem olyan.

Ez volt az első számú tévedés. A bázeli nagyon jó kis zenekar, régi hangszereken játszanak, és a koncertmesterük, aki ránézésre legfeljebb tizennyolc éves lehet, nagyszerűen vezeti őket, miközben úgy ing-ring a zenére, mint egy rockbolond. De kitűnő az orgonista-csembalista, akinek később alkalma is nyílik megmutatni szólisztikus képességeit; ha muszáj, tud szárnyalni az oboista, és muszáj neki, mert Bartoli mellett áll a pódiumon, a ráadásban pedig egy még poétikusabban ifjú lányka is előkerül, ő talán tizenötnek látszik, és blockflötén csicsereg. Karmester nélkül? De hát ott az énekes, aki nem szabályszerű karnagynő ugyan, de annyi impulzust kap tőle a zenekar, és annyira jól reagál minden megoldására, hogy ez már vezénylésnek is nevezhető. És ha ez nem lenne elég, néha int Bartoli a hegedűszólamnak, kicsit többet kér, kicsit kevesebbet, legyen halkabb a kíséret, ha az éneklés is intimebb, vagy egészen odahajol az elsőhegedűhöz, énekeljünk-muzsikáljunk együtt, hallgassuk egymást, reagáljunk egymás díszítéseire. Nem is tudni pontosan, mi ez: barokk díszítés? Jazzimprovizáció? Cigányzene? Körülbelül ugyanaz.

De még nem itt tartunk, csak hogy dugig van a terem, az aranyterem, ahonnét az újévi koncertet is szokták közvetíteni, kicsit kisebb, mint amilyennek a tévében látszik, de azért jó sokan vagyunk benne, és akadnak, akiknek végig háttal áll az énekes, akik csak visszhangokat fognak hallani, és nem a közvetlenül induló hangokat. Csöndesedik a zsibongás, valaki mögöttem odaszól, hogy véletlenül két műsorfüzetet vett, nem kell-e az egyik. Mutatom, hogy nincs nálam pénz, de odaadja ajándékba. És már jön Bartoli.

A szép Cecilia, aki már régen nem annyira szép, de most fogyott, és ettől egészen boszorkányos lett a külseje. Fekete, feszes ruhában érkezik, nagy dekoltázs, rajta gyémántnak látszó nyakék, éppenséggel elegáns is lehetne, de nem az az alkat. Nem az az arc: eltúlzottak a vonásai, nagy, görbe az orra, feketével körülrajzolt szeme sötéten csillog, pirosra festett az egyébként nem túl hangsúlyos ajka. A haját feszesen hátrahúzza, ismerjük a trükköt, ettől kevésbé lesz ernyedt az arc. Mosolyog, nem lámpalázas, csak úgy ideges, ahogy annak idején az angol mezzoszopránról, Kathleen Ferrierről mondták: mint a versenyló a rajt előtt. Alig várja, hogy kezdhessen.

Ehhez képest úgy kezd, mintha valaminek a közepén volnánk, ráhangolódásnak elég a recitativo Scarlatti Neri Szent Fülöpről szóló oratóriumából, Ottoboni bíboros szövege, az Irgalom szava, maradj itt, ahol a hét domb emelkedik. Aztán elkezdődik az izgatott ária, a régi Rómáról, amely a fegyvereknek köszönhette hírét, de mostantól a szeretet lesz az úr benne. Az ária már műsorkezdőként is megáll, hiszen tisztelet a szülővárosnak, és közben mégis pompásan ragyog a trombita, és csillog az énekhang.

Persze nem ez a lényeg. Bartoli hangja és éneklése már túl van azon, hogy tetszik vagy sem, szép-e vagy kicsit éles, ahogy az ember nem akad fönn, hogy a zongorának szép-e a hangzása vagy sem. Eszköz, ezen zenélünk. Ez a hang is ilyen. Mindegy, hogy kinek tetszik, kinek nem. Nekem tetszik, de nem ez a döbbenetes, hanem az a szörnyű erő, ami az énekesből árad, és ami szinte hanyatt löki a székben ülőt. Hiába próbál az ember okos lenni, megőrizni a higgadtságát vagy a szkepticizmusát, ez csak műsor, ez csak eszköz, ahogy az énekesnő egész testét átjárja a zene, ahogy beleáll a hangba, ahogy az egésznek súlyos, fizikai jellege van, ahogy együtt mozog a zenével, és nincs mese, ezt nem lehet eljátszani, vagy el lehet, de nem így. Ha csak játék, nem lehet így énekelni közben, mert győztes a hang, úgy győztes, ahogyan Éva mondja: mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál. Diadal, de nem a saját dicsőségét zengi, hanem - na jó, nem tudom, kiét, miét. Scarlattiét? Ezt az előadást Scarlatti soha nem is álmodhatta, soha nem sejthette, hogy egyszer így fogják énekelni az áriát, nem tudhatta, hogy mennyi minden van abban a zenében, amit rutinosan odavetett. A szöveg nem mond sokat, elég néhány szóba kapaszkodni, Róma, Mars, szeretet. Ez határozza meg az áriát, ettől kerül bele a trombita, ettől az izgalom és a győzelem. De hogy mit él át az ember közben, amíg Bartoli fölfelé szaladó futamainak örül, azt én nem tudom megmondani. Nem az izgalmat és nem a sikert, mert egy pillanatra sem érezni a kockázatot, egy másodpercre sem fordul meg a hallgató fejében, hogy gikszer is becsúszhat. Nem is csúszik, egyébként. De ha nincs meg a két esély, akkor mi az a sporthoz hasonló élvezet, amit átélünk? Ha nincs léc, honnét tudjuk, milyen óriásit ugrott a versenyző?

Honnét az a képesség Bartoliban, hogy ezen túl tud lépni? Merthogy ezt akartam igazából elmondani: Cecilia Bartoli ma a legnagyobb énekes a világon. Akkora, hogy már nem is énekes, más kategória. Nem ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mint egy áriaestet adó operista, a hang erejével, szépségével, a magasságokkal, amelyeket le kell küzdeni, és ha sikerül, akkor jöhet az evoé. Cecilia Bartoli olyan elképesztően virtuóz, hogy az már túlmegy a nehézségen, ennyi hangot ilyen rövid idő alatt nem lehet elénekelni, ha ő mégis elénekli, akkor az más ügy, számoljon el ő az égiekkel. Ha ezekbe a kápráztató futamokba beleilleszt egy magasságot, azt nem azért teszi, mert megy neki, és megengedheti magának, hanem hogy tagolja a zenét, hogy megtörje a monotóniát. Végső soron pedig az egész soha nem cél, de hát ezt már mondtam, hiába minden káprázat, nem róla szól az este, hanem az áriákról. Ezt az érzést pedig csak tovább erősíti, hogy Bartoli is hallgatni látszik a zenét, egyszerre elszáll és mégis észnél van, mintha kívül tudna helyezkedni euforikus önmagán, és valahol tudná, hogy figyelni is kell, miközben mérhetetlenül szabad, úgy tombol, ahogy a nézőtéren nem engedhetjük meg magunknak.

A második szám már csúcspont, pedig csak az ismeretlen Caldara, Az ártatlanság diadala című oratóriumból Szent Eugénia áriája. Lassan kezdenek, talán lassabban, mint a lemezen, a szöveg az, hogy menj, bánd meg bűneidet és sírj, közben lágyan ringató barokk hullámok, semmi különös nem lenne, ha nem lenne. De az. Az ária ismétlésénél, ahogy a „vanne" szóra elindul a dallam, és nem lehet tudni pontosan, hová érkezik, halk, indázó, a zenekar vár, Bartoli még egy kicsit kalandozik, aztán megérkezik, belelendülhetünk ismét a hullámzásba. Talán nem is ez a szédületes, hanem az az óriási csönd, ahogy a közönség lélegzet-visszafojtva vár, mi lesz ebből, az a sóhaj, ahogy megérkezünk oda, ahová kell. A magam részéről bele kell harapnom a mutatóujjamba, hogy na jó, nem hencegünk az érzésekkel.

Nem is akarom nagyon sokáig mondani még, ilyen az egész koncert, egymás után jönnek az élmények, a legszebb a Lascia la spina kezdetű ária, amit Bartoli egyébként különösen szeret, hiszen már a DVD-n kapható vicenzai koncertjén is elénekelte, de most elmélyültebb, lágyabb, halkabb. Nekem legjobban mégis két Händel-darab tetszik, mindkettő popzene ezekhez képest, de édes, édes dallamok, sajnos egyik sincsen rajta a lemezen, de mivel ugyanabból az oratóriumból valóak (ráadásul ugyanabból, amiből a Lascia la spina), talán lehet reménykedni, hogy elkészül majd a teljes mű felvétele is.

Lassan pedig megérti az ember, hogy mi Bartoliban a szenzáció. Hogy hiába szomorú az ária, a végső üzenet mindig az öröm. Ez az, amiben új, amiben szakít a hagyománnyal, az egész 20. századi nyomorúsággal, amikor azt hittük, hogy a komoly művészet csak a szenvedésről, bánatról és elidegenedésről szólhat. Bartoli egy anti-Callas, mert Callas a legfelszabadultabb pillanataiban is tragika. Cecilia Bartoli pedig hiába könynyes, örömünkben sírunk.

Cecilia Bartoli hangversenye, 2006. január 30., Bécs, Musikvereinsaal. Közreműködött a Kammerorchester Basel, hangversenymester Julia Schröder.