Lépést váltani késő. Utolérem a tél
angyalait. Fejemet hajtom, a tények előtt
meghajtom fejemet. Mondani kellene most
is valamit, nagy ragyogással kibeszélni a múlt
fényeit, árnyait. Ordítani kellene már,
hogy megakadjon a mozgás kerekén az idő
lába, a zárban a kulcs lényege, fergeteges
szélben a tátogató száj - és fülben a hang.
Jéggé dermed a csend tengere, lábnyomokat
nyomtat a fagy. Hanyagul fordul alattam a föld,
míg lerakódik a dér - lassan - a homlokomon.
Holnap is itt leszek. Itt várom a napmeleget.
Felszívódik a könnycsepp és testben a vér,
köddé válik az égbolt, kővé a kenyér.
Kinn, Kisnádason, egy sárga uborkahajón
úszni a tengerig és állni a déli napot,
játék volt, Habakuk. Ládával lebegést
játszani Ázsia és Afrika földje felett,
lopni narancsot, aranyló dinnyét, datolyát,
könnyű volt. Eleven képzeletünk madarak
szárnya alól szabadult, káprázott a szemünk,
felragyogott a világ. Hólyagod összeszorult.
Egy lyukon át - bizony ám! - lepisáltad a föld
népeit. Észre se vették. Csukamájolajat
köpködtünk, melaszos nyálat, sóskalevet.
Doktor Czékus a röntgenben foltra talált,
ettem rá a meszet. Hogy köpjek meszet is,
mondtad mások előtt. Vagy vért, vért, denevért -
Jó lesz a kínai cucc. Már majdnem divatos,
könnyű és lezser. Így, tél idején lötyögős,
holdkóros figurák járnak a földutakon,
csak befelé kaparásznak lelkük kavicsos
mélyire, nem keresik látással szememet.
Mit számít a ruhám? Pont egy ilyen lefagyott,
csontosodó helyen állnának elém szigorú
szóval, hogy hol a régen volt sikk, az a csín
és sokféle miegymás? Nincs rá felelet,
nincs fanyalogni időm. Orrom után menetel
lábam, mintha ezer dolgom lenne ezer
füstös fáklya körül. Minden láng kialudt,
hagymaszagú a hideg, sovány a vigasz.
Szólíts meg, Habakuk! Hátha e perc sem igaz.