Láttam már napokat újra előbújni
Az elszalasztott lehetőségek fiókjából,
Ezért nem aggódom.
Szétfolynak körülöttem az órák, ne lásson senki,
Szétfolyok én is, megijesztene,
Hogy egy darabban lát, aki rám néz.
Ha eltakarom a szemem, eltűnik a világ.
Zokniban csoszogok a konyhába,
Egy kávé, két kávé, három,
Miközben Európa ropog és szétkorhad alattam
És ágakat rajzol családfámba az idő.
Képek cserélődnek a naptáron,
Sort helyett pulóver lóg a fregolin.
De nálunk végtelen a konzervkészlet
És, azt hiszem, számtalan sok a csatorna.
Két kezem van, s ha úgy akarom,
Be tudom görbíteni az ujjaim,
Hogy mire megyek ezzel,
Rájönnöm még nem sikerült.
Termetem telik és fogy, azt mondják,
A táplálkozástól függően,
És az arc, amit hordok, kékesen sápadt,
És csillog, mint amikor megszülettem.
Átnyúlok a tükrön. Hajamba barna csíkokat
Rejtenek az évek, még nem fehéret.
Talán egy nap úgy nézek majd ki, mint egy értelmiségi.
Oda ki csak ritkán megyek,
Nagyok a terek és én kicsi vagyok.
Az utcák zaját magamban őrzöm napokig
Mint bizonyítékot, hogy kint voltam.
Nagyon kedves a gesztus, uram,
Tudom, hogy nem bántana,
De meg kell értse, ebben az állapotban
Nem oszthatom meg a testemet
(gyöngécske lány vagyok még, ijeszt is fű-fa, uram).
Test. Kezdete van, vége nincs.
Idegen tárgyakat átmelegít,
Hozzá tartoznak attól kezdve
(amíg ki nem hűlnek?).
Puha lett a hátam, mint egy kislánynak,
Hajlítható.
Nézem elkerekedett izmaim,
És a színtelen hal-bőr rezdüléseit.
Ujjbegyeim emlékeznek az ember-bőrre is,
De a hát, az nem.
A hát csak saját régi erejét idézi,
A gazdája akkor az istennel kelt harcra,
Vasakarat feszítette, akarás, Szun-Vu Kung háta volt,
A lehetetlent hívta ki.
A vállak ma békésen nyugszanak,
Nincs súly, amit vigyenek, viszik a másokét,
Akik küzdenek még ököllel meg szavakkal,
Akik építenek még tornyokat.
Eltűnnek a színek, szürke lesz a szoba,
Beleveszek.
Már hideg a kád vize, amiben ülök,
Keserű lett az étel és lába kelt,
Véget ért a film, amit fél szemmel néztem.
Lehet, hogy ma éjjel itt fogok aludni,
A sellőlány-szereplő és a sellőlányt vizionáló
Egy és ugyanaz, ahogy mindig is.
Ezért kell most vonalaimnak elmosódniuk,
Ezért nem láthatom tisztán a tenyerem,
Rám unt az álmodó, és így szertefoszlok
A saját képzeletemben.