Káposztásmegyer felé az ezerszer átkozott és sohasem áldott 14-es villamosra a metró újpesti végállomásánál száll fel az ember. Ezt a vonalat már többször felújították, átépítették és meghosszabbították, de ettől csak egyre bizonytalanabb lett rajta a közlekedés. A villamossín nyáron gyakran elgörbül a melegtől, a vezeték minduntalan leszakad valahol, télen befagynak a váltók, ha a 14-es nem jár, pótlóbusz helyettesíti, mindig más, teljesen kiszámíthatatlan útvonalon kanyarogva, sokszor a sofőr kérdi az utasoktól, hogy merre menjen (ilyenkor a leghangosabb és legdühösebb utas szava a döntő - ez gyakran én vagyok).
Amikor a káposztásmegyeri lakótelepet építeni kezdték, még úgy volt, hogy kijön ide a kék metró; ma már csak a meglévő Rózsa utcai forduló és Rákospalota-Újpest vasútállomás között kellene a föld alatt két megállónyi szakaszt megépíteni. Az azóta újonnan lefektetett további több kilométer sín már eleve alkalmas metrókocsik közlekedésére, de ennek a létező tervnek a megvalósításával még választások előtt sem hitegeti senki az itt lakókat. A tervezett végállomás helyén ma református templom épül, földi helyett égi kapcsolat. Pedig a mai Békás- és Káposztásmegyer, a Megyer törzs szálláshelye közlekedési gócpont volt a honfoglalás idején. Az itt működő, a Duna két partját összekötő révről Anonymus is megemlékezik. A középkorban Esztergom és Rácalmás között ez volt a legfontosabb átkelőhely a folyón. Az M0-ás körgyűrűnek ez a szakasza ma is csak személy vagy maximum bicikliszállításra alkalmas rév. A Duna-híd átadását 2006-ra ígérték, de még egy kapavágás sem történt a középkori állapot felszámolására.
A tér sem tér
Ha az Óceánárok megállónál végre leszállunk a villamosról, a nyomógombos, tehát mindig pirosat mutató közlekedési lámpákkal veszélyeztetett zebrán átsliszszolva máris a Lóverseny téren vagyunk. A név eredete rejtélyes, mint a Galopp utcáé, a Bőröndös utcáé, a Lakkozó utcáé. Valódi lóversenytér legközelebb Alag és Dunakeszi határán van, és a Kerepesi úton volt. Ipari tevékenységet nem folytattak a környéken. Az építőmunkások a hajdani bolgárkertészetek helyére kezdték el építeni a lakótelepet.
A Lóverseny tér nem tér, hanem egy kétfelé ágazó sétálóutca. Parkosítása megfelel a lakótelepi lehetőségeknek. Örökzöldeket és igénytelen fácskákat telepítettek terméskőből készült méternyi magas hatalmas „virágtartókba", amik a letaposástól és egyéb garázdaságtól megvédik a növényeket. Sajnos a gondoskodó tervezők néhány esőfogót is építtettek ide, amik átívelnek a tér szűkebb részein, de olyan keskenyek, hogy az eső alájuk ver. Vasoszlopaikat viszont rozsda marja, felállításuk óta aligha láttak festéket.
A tér középpontja egy faágról lelógó, Olympos citromlés üvegből kialakított madáretető, ami a térfigyelő kamerától úgy tizenöt méterre himbálózik egy faágon. Az eleség a hóesés utáni nedves hideg szélben megfagyott, és sehol egy madár, akár egy veréb a sárgán világító életjel körül. A tér mindkét oldalán, a valóban esőfogó többméteres eresz alatt boltok és szolgáltatóegységek teszik a Káposztásmegyer I. lakótelep valódi cityjévé a Lóverseny teret. Van itt gyógyszertár, posta, orvosi rendelő, könyvtár, közösségi ház, van két nagy önkiszolgáló és egy márkás illatszerbolt, kulcsmásolást is vállaló cipész, kínai üzlet és egy igazán vegyes bolt, ahol szappantól, bizsun és használt televízión át szigetelőszalagig mindent lehet olcsón (s ennek megfelelő minőségben) kapni. S egyáltalán nem utolsósorban, éppen abban az épületben, ahol lakom, működik egy söröző is.
Az Óratorony
Az Óratorony valódi hungarikum, sőt káposztásmegyerikum, maga a velünk élő történelem. Amikor a nyolcvanas évek derekán tervezni, majd később építeni kezdték ezt a lakótelepet, valami szégyellős, szakrális nemzeti gerjedelem lehetett a tervezőkben. Ennek a sajnálatos eredménye a toronyházaknak egészen a derekáig ágaskodó, szegény Kós Károly szellemét és formáit torzan idéző, a rendszerváltás előtti rézlemezszobrászattal ékített fatorony.
Odaköltözésünkkor az Óratorony már meglehetősen rozzant volt, tavaly nyárra pedig mind a négy órája más-más időt mutatott (egy se a valódit), a Kós Károly-os tetőről már csurgott a felgyülemlett madárszar. Esztétizáló amatőr szociológusként azt gondoltam, ha már ez itt van, most pont olyan, amilyennek lennie kell. De a választások közeledtével megreparálták az órákat, a szarhullató tető fölé pedig hálót feszítettek ki. Az Óratorony madárriasztó hálóba burkolt időzített kísértetté alakult, s ez már így is marad, míg a tetejére nem száll egy panelturul.
Családi ZIL
A lakótelepi ember, a „panelproli" életművész. Persze nem elhivatottságból, hanem mert muszáj neki. A telepen viszonylag olcsók és célszerű elrendezésűek a lakások. A beköltöző örül, hogy milyen jól járt. Aztán megjönnek az első sárga csekkek a rezsiről. Télen a távfűtési számlák túllépik a havi húszezret (de nyáron is hatezer-egynéhány forintos „készenléti díjat" kell fizetni a Főtávnak egy 67 négyzetméteres lakás után), és a tulaj rádöbben, hogy nagyon drágán üzemeltethető lakást vásárolt. Olyan ez, mintha valaki egy ZIL teherautót vett volna családi kocsinak. És mégse tud fizetni? Ha megszűnik a munkahelye? Tartósan beteg lesz valaki a családban? A tér közepén himbálózó sárga madáretető olyan, mint a sárga lámpa az útkereszteződésben: lehet, hogy most még átjutsz ezen a hónapon, ezen az éven, de karambolozhatsz is, s ha leállsz a hajtással, az örökkévalóságig várhatsz a következő tele zöldre.
Boltív és dzsakuzi
Tavasztól őszig muszáj legalább „bukóra" kinyitni az ablakokat, hogy a Lóverseny térről jöjjön be egy kis jó levegő a lakásba. Meg a fúró-, faragó-, csiszológépek őrjítő sivítása. Valahol mindig felújítanak, mert aki egy frissen felújított lakásba költözik be, az is azonnal szétveri, és újra felújítja. A négyszögletes ajtók helyébe, aki teheti, boltíveket épít, mindent újraburkol, jó drága anyagokkal, a borzalmas padlószőnyeget a „menők" nem is padlóra, parkettára, hanem olasz villákat idéző járólapra cserélik. Egyéníteni akarják a szabványt. Kutatásokkal nem igazolt feltételezésem szerint erre a magyarázat a lakótelepi lakások kis belmagassága. A bedobozoltságérzés szüli a megváltoztathatatlan megváltoztatásával próbálkozó bizarr ötleteket. Nyomja a fejedet a plafon, de ezt csak akkor érzed, ha átmész egy normális lakásba, és pusztán a három-négy méteres belmagasságtól a szabadság érzése tölt el. A plafont nem tolhatod feljebb, de a négy és fél négyzetméteres fürdőszobába, ha passzentosan is, befér egy dzsakuzis sarokkád.
A „tizenharmadik" emelet
Az egész Lóverseny téren összesen négy szék van, a könyvtár előtt. Nem tudom, miért - talán, mert az átáramló forgalom fősodorából ez a sarok már kiesik -, ritkán ülnek rajtuk. De annál többen a terméskő növénytartók szélén. A lány a barna kutyájával még télen is naphosszat a posta előtt ül a kövön. Ha új vagy a telepen, megszólít, és elmondja a történetét. Hogy a liftajtó kinyílt, de a lift nem volt ott, és ő lezuhant a tizenharmadik emeletről. A telepen a házak maximum tízemeletesek, a lány enyhén értelmi fogyatékos. Kétszáz forintot kér kölcsön. Először persze adtam neki. Legközelebb újra kért, adtam egy százast. Aztán nem adtam. Azóta nem kér, de mindig kedvesen megkérdezi, hogy van a Buksi kutyám, és utána hogy én hogy érzem magam. Mindketten jól vagyunk, mondom, pedig nem igaz.
A „vörös őrség"
Reggel nyolc óra, mínusz tizenöt fok, de L. már ott áll a hidegtől és az olcsó kisüveges vodkától vörös fejjel a kisbolt előtt. Inni lehet a sörözőben és otthon. A bolt előtt is - nyáron, ősszel, tavasszal. De ilyenkor? „Barátom, én nem fázom, és jó kedvem van most is." Ki nem állhattam a pofát, mert az ő kis vacak kutyája folyton hergeli az enyémet, és mert ő folyamatosan merev részeg, nekem kell vigyázni, hogy ne legyen balhé. Egyszer nem sikerült, és a Buksi véresre harapta a kutyája nyakát. Akkor sírva hisztériázott. A sörözőben megtudtam, hogy a fia meghalt közlekedési balesetben, azóta iszik. Másnap reggel akkorát köszöntem a már csak mínusz tizenkét fokban részegen díszelgő „vörös őrségnek", hogy az felért egy tisztelgéssel.
A másik őrség
A térfigyelő kamera folyamatosan figyeli a Lóverseny teret. Néha egy rendőrségi kocsi is behajt, és köröz egy darabig a közforgalom által lezárt területen. Van, hogy gyalog érkezik a járőr. Ilyenkor mindig kiszúrnak egy-egy fiatal fiút, akit aztán a tér kellős közepén megmotoznak. Kabát, sapka, pulóver le, zsebek kiforgatva, cipő, zokni szintén le, ott, a közterületen, néhány száz méterre a legközelebbi rendőrőrstől, ahol mindezt kulturáltan, legalábbis „elméletileg" kulturáltabban végre lehetne hajtani. Csak hát arról bizony jegyzőkönyvet is fel kellene venni. Három ilyen téri sztriptízt volt alkalmam végignézni. Sohasem találtak a levetkőztetettnél kábítószert. A térfigyelő kamerán a főnök nézi, hogy szaglásszák civilek koszos zsebeit és büdös zoknijait a kiküldött figyelő szervek. Ilyen a tökéletes közbiztonság?
Halálos gyász
A fiataloknak általában nincs annyi pénzük, hogy beüljenek a sörözőbe. Ők a „virágtartók" szélén ülve vagy csak a téren álldogálva kóláznak, rágóznak, megbeszélik a szerelmi ügyeket, kidumálják a tanárokat, aztán a hosszú nyári szünetben a hőségtől kornyadozva látványosan unatkoznak.
Amikor Jimmy, az énekes sztár főbe lőtte magát, egy kislány másnap kiment a szomszédos vasúti töltéshez, és a gyorsvonat elé ugrott. Nem tudott a „Király" nélkül tovább dekkolni a téren.
Hattyú és a Szaratov
A söröző, magyarán kocsma a családos embernek menedék, a magányosnak családpótlék, a szorongónak a lazítás helyszíne. Tapasztaltam, hogy mindhárom funkció használható - mértékkel és korlátozottan. Itt a számlán kívül minden felelőtlen és súlytalan játéknak tűnik. De ezt csak a kezdő hiszi el, és én már rég nem vagyok az. A Lóverseny téri kocsmában is éppúgy van hierarchia, mint máshol. Tudják, hogy egy évet jártam teológiára, s mint majdnem tiszteletest Tiszi bácsinak, a jó barátok Tiszinek hívnak. Mert nincs adósságom, tisztelnek. Komoly üzletek is köttetnek a kocsmában a cimborák között. Szerelő, asztalos, takarításhoz segítség jutányos áron felfogadható. De vettem itt átprogramozhatatlan nyelvű elektromos telefonnoteszt Japánból, félrehúzó edzőpadot és olyan DVD-lemezeket, amikről rövid egy hónap alatt minden adat eltűnt. Az ajándékba kapott 1982-es évjáratú Szaratov hűtő, hál' isten, még ma is működik.
Boldog, kiegyensúlyozott ember - ha van ugyan ilyen - nem jár ide, kivéve a félkegyelmű hatvanöt éves Józsikát, aki azt mondja: „Csak azért jövök, mert nem bírom a vizet nyersen meginni." Ha aztán kicsit túl sokat talál inni iható italból, eltáncolja „Szajkovszkínytól" a hattyú halálát. Nincs foga: selypítve, hosszasan meséli a szexuális kalandjait a rokkant barátnőjével, amiknek az a különlegessége, hogy az aktus különböző mozzanatai közé mindenféle fertőtlenítő eljárásokat iktat be, hipermangánnal, Odol szájvízzel és persze alkohollal. Cigarettát úgy kunyerál, hogy te érzed magad megtisztelve, hogy megkínálhatod. Ő mindig jókedvű, boldog, hevesen udvarol a főnökasszonynak, és mindig megígéri neki, hogy egy gyönyörű szép este elviszi majd az Erkel Színházba.