A Lavazza kis kávéház Érsekújvár főterén. Havonta egyszer író-olvasó találkozók színhelye. Ide hívtak el január 25-én Bettes Istvánnal. A kávéházba harmincnál több személy részére nem jut ülőhely. Így aztán amikor este hat órakor a kávéház megtelik, állni is alig marad hely a bejáratnál. Az irodalom halott, gondoltam tíz évvel ezelőtt. Kortárs írók regényeire és pláne verseire, néhány fanatikus kivételével, a kutya sem kíváncsi. De már a klasszikusokra sem. Pozsonyban sem nagyon, hát még vidéken!
Így vélhette a Lavazza fiatal tulajdonosa is, mert amikor egy évvel ezelőtt fölkeresték az irodalmi estek ötletével, kezdetben állítólag ógott-mógott. Azóta megváltozott a véleménye. Minden könyvbemutatóra megtelik a kávézója, nyáron a kávéház terasza is. S hogy egy felolvasóestre eljön a város polgármestere is, Szlovákiában nem mindennapos dolog. A szlovákiai települések polgármesterei nem arról ismertek, hogy irodalmi estekre járnak. Manapság a politikusok többsége köszönő viszonyban sincs az irodalommal, ami persze, bizonyos szempontból, nem nagy baj, ha a tegnapi szuszlovokra, vaszil bilakokra vagy révai józsefekre gondolok.
Persze abból a tényből, hogy irodalmi estekre bejön a közönség, nem lenne szabad messzemenő következtetéseket levonni. Az irodalom nem tömegcikk, s az irodalomnál sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben, mindenekelőtt a mindennapi megélhetési gondok. Már Érsekújvárban és környékén is s még inkább innen kelet felé haladva az egész dél-szlovákiai földsávon. A régió helyzetén az sem változtatott sokat, hogy a Magyar Koalíció Pártja nyolc éve kormánypárt. Amint Pozsonyt és vonzáskörzetét elhagyja az utazó, nem sok változást tapasztal a mečiari időkhöz képest. A munkanélküliek száma továbbra is tetemes. Sokan nem is panaszkodnak már, hanem csak legyintenek. Szlovákia sikeres ország, sugallja minden áldott nap a kormánypropaganda, s talán - nemzetközi összefüggésekben mérve - igaz is, amit állít. Állampolgárainak többsége azonban nem tartja magát sikeres embernek.
Érsekújvár nem nagy város, műemlék épülete sincs sok, főtere, a katolikus templomtól eltekintve, színtiszta szocreál. A város azelőtt sem volt a turisták célállomása, hogy 1944 októberében ripityára bombázták, mert, pechjére, fontos vasúti csomópont volt. A szomszédos városoknak, Komáromnak, Nyitrának, de még Lévának is láthatóbb a történelmi múltja. Ma Újvár lakosságának mintegy a harmada magyar nemzetiségű, ha hihetünk a statisztikáknak. És a városnak mégis van „magyar" levegője, mert szép számú magyar értelmiséginek az otthona, olyanoknak, akik szellemi horizontja nem ér véget Érsekújvár határában. A nyolcvanas évek közepén itt született meg és működött, amíg hagyták, az akkori fiatal szlovákiai magyar írók Iródia-csoportja, majd később Stúdió Rt. néven egy avantgárd művészcsoport, amely a rendszerváltást követően nemzetközi hírű fesztiválokat rendezett. Abban a Pozsonytól csupán száz kilométerre fekvő városban, ahonnan Pozsonyba este fél hét után már se vonat, se autóbusz nem indul.
A Kalligramból hazaviszem az 52 kötetesre tervezett új, eddig legteljesebb Krúdy életműsorozat harmadik és negyedik kötetét. Csupa ismeretlen novella. Egyetemista korom óta vagyok Krúdy-rajongó, és most mégis ámulok-bámulok, hogy mi minden vár még feltárásra ebből az irdatlan, lenyűgöző életműből. S azt mondják a kiadóban, hogy a sorozat könyvei meglepően jól fogynak.
Umberto Eco hatáskiváltásra irányuló kommunikációként nevezi meg a giccset, és - véleményem szerint nagyon helyesen - leszögezi: „a giccs nem virágozhatna, ha nem lenne giccsember, akinek a hazugság eme formájára van szüksége ahhoz, hogy magára találjon benne". A giccsben árutermelő és fogyasztó egymásra találásáról, harmonikus szimbiózisáról beszélhetünk, kölcsönös elégedettségről a megszólító fél és a megszólított között. A giccs hazugságon alapuló harmónia, vagy ahogy ugyancsak Umberto Eco fogalmazza meg pontosan: „valami állandó misztifikáció, a felelősség elől való menekülés". Az emberiség történetében sosem voltunk annyira kiszolgáltatva az agresszívan nyomuló giccsnek, mint korunkban. S nem éppen a szappanoperákra, valóságshow-kra és a művészeti élet és művészvilág egyéb hitványságaira gondolok elsősorban. Ezekről a legtöbben, még e produkciók élvezői közül is sokan tudják, hogy giccs. Veszélyesebbnek tartom a kevésbé nyilvánvaló, kevésbé számon tartott avagy kevésbé látható giccset.
A politikai giccset, például. Vagy másképpen: a politikacsinálást mint giccset. Tudjuk - örülünk-e neki vagy sem, az most mindegy -, hogy ebben az évben Magyarországon is és Szlovákiában is parlamenti választások lesznek. Ennek mintegy előkészítéseképpen elindult, jobban mondva felgyorsult a politikai giccsek gyártása. Az ígérgetési licit, ami szintén a politikai giccs egyik megnyilvánulási formája. A másik a kampánybeszéd, amelyeknek a szövege a giccsességet illetően vetekedhet bármelyik blőd hollywoodi produkcióval vagy irodalmi limonádéval. Itt maga a forma az, ami megelőzi és meghatározza a tartalmat. Kampánybeszédben műfaji vétség igazat mondani, legföljebb tetszetős féligazságokig illendő elmerészkedni. Jó példa rá a tizennegyedik havi nyugdíj vagy a teljes foglalkoztatottság víziója. A felkent szónok is tudja, hogy nagyot mondott, és a közönsége is. A felkent szónokot nem nevetik ki, mert a nép tudja, hogy most kampány kezdődik, ilyenkor íratlan szabály (legalábbis a mi kelet-európai bunkokráciáinkban), hogy nagyokat kell mondani. Azonkívül a tizennegyedik havi nyugdíjat nem lehet überolni. Ha az ellenfél erre a tizenötödik havi nyugdíj ígéretével licitálna rá, azonnal nevetségessé tenné magát. Azt az eszement politikust viszont, aki Churchillt idézve csak vért, izzadságot és könnyeket helyezne a közeljövőre kilátásba, bármennyire igaza lenne is, azonnal a bolondokházába csuknák. Megjegyzem, joggal. Békeidőkben Churchill sem mondott ilyeneket. Aki a mai világban nem tud eléggé giccses lenni, nem alkalmas politikusnak. A választópolgárok többsége igenis azt várja, hogy hitegessék, hogy a politikus legyen minél giccsesebb. Hogy aztán milyen arányokban hitegessék, az már ízlés dolga.
Márai a tömegember diktatúrájától féltette a nyugati civilizációt. A fasizmus és a kommunizmus megmutatta, milyen a vérszomjas, fanatikus tömegember. Akit ostoba, világmegváltó eszmékkel maroknyi cinikus vagy elmebeteg „felkent" el tud bódítani s nem egyet közülük gyilkossá aljasítani. Mára a vérszomjas tömegembernek a leszármazottai giccsemberré szelídültek. A giccsember nem kíván diktatúrát, hanem négyévenként kiválasztja és megválasztja soraiból azokat, akik aztán elfoglalják a mindenféle hivatalokat, ügyintéznek és reprezentálnak, olykor silányságokat nyilatkoznak a nyomtatott és elektronikus médiának. Jól megvannak magukkal és a világgal, s ha ügyesek, még a zsebüket is megtömik. Hogy ígéreteik kétharmadát mért nem teljesítették, azt mindig később magyarázzák meg, holott az első pillanattól fogva tudták, hogy azok teljesíthetetlenek. Ezt végül a giccsember választópolgár, ha morogva is, belátja. Azt is, hogy ezt így kívánták a giccsvilág íratlan szabályai.
Adalék a giccsember-témához: a pozsonyi Új Szó lehetővé tette olvasóinak, hogy többfordulós versenyben eldöntsék, kit tartanak a 2005. év szlovákiai magyarjának. Az első helyen Bugár Béla végzett. Az első tíz helyezett között volt négy politikus, három sportoló, egy lelkész, egy történész és egy színművész. Nő egy sem. Hunčik Péter, elmegyógyász-szakértő így kommentálta epésen az ankét végeredményét: „Ha azt a kérdést tennénk fel, ki a szlovákiai magyarság legszebb nője, akkor is egy politikus nyerné a versenyt, aki természetesen nem nő."
(A Katolikus portáról) Úgy is mondhatnám, indulófélben vagyok, pár napos berlini és frankfurti kitérő után Budapestre repülök, és a Ferihegyen száll le velem a gép. Aztán az Avala Inter Cityre ülök, és a következő megállóm, Újvidék következik. Márciusban a szokásos Újvidék-Budapest közötti fárasztó ingázás vár rám. Pesten a választási kampány dandárja fogad, Újvidéken pedig a teljes szerbiai zűrzavar és a szokásos kisebbségi politikai perpatvarok. Az utóbbi elkerülhetetlen: a Délvidéken folyik az újraelosztási hatalmi harc, a háttérben a jó szándékú anyaországi anyagi támogatással. Mindezt az elmúlt néhány hónapban nem kellett közelről szemlélnem. A milo¼evići idők veszélyesek voltak, akkor úgy éreztem, a legnehezebb időkben ott a helyem. Most azonban a kór belül tombol, a megmaradás hangzatos jelszavának ismételgetése közben pár tucat ember elképesztő energiával gyűjtögeti magának a politikai funkciókat és a velük járó kiváltságokat. A balkáni félhomályban a kisebbségi asztalra is jut valamicske. Ezt a csalárd légkört nehezebb elviselni, mint a milo¼evići időket. Az egyszerű kisebbségi polgárok példáját követem, akik - mi mást tehetnének? - elhúzódnak a közélettől, már voksolni sem járnak, mint ahogy kiolvasható ez a legutóbbi óbecsei rendkívüli választási adatokból is. A néma kisebbségi tömeg levette vezetőiről a kezét. A kisebbségi pártok már évek óta mély bizalmi válságba kerültek, s talán nem volna rossz, ha egyszer a MÁÉRT-en napirendre tűznék a kérdést, hogy miért maradnak távol egyre nagyobb számban a kisebbségi magyarok a döntéshozataltól, amikor a kisebbségi pártokra kell/kellene szavazniuk. Egyszer a kisebbségi vezetőknek is el kellene számolniuk a nemzeti érdekek képviseletével. Egyszer tőlük is meg kellene kérdezni, hol és miért maradoznak el a választóik, ha már ők minduntalan számon kérik az anyaországi politikusoktól a nemzet érdekvédelmét.
A langenbroichi nyugalom szigetén, mindezektől távol, ahogy Balla Zsófia megindító levelében írta, „önkéntes száműzetésben", amikor végre úgy érezhettem, hogy eltávolodtam attól a világtól, amelyben éltem, egyszer csak találkozom egy földimmel, Greta Fuchsszal, aki már vagy hatvan éve él a szomszédos Düren városában.
1944-ben, 17 évesen menekült el abba a városba, amelynek a sorsa a pusztulás volt. A szövetséges haderő tizenöt percig ostromolta, a gazdag városmag romokban hevert, és mindössze ennyi idő kellett a 15 ezer ember halálához. Magam elé képzeltem a fiatal német lányt, amint megpillantja a város maradványát. Minden bizonnyal az életét mentette meg azzal, hogy a romhalmazba menekült Újvidékről, amelyet sohasem bombáztak ugyan, de a környéken a történelmi igazság nevében már ásták a tömegsírokat, amelyekbe a német és a magyar nemzetiségűeket vetették. Tőle tudtam meg, hogy szinte ugyanazon a napon menekült meg a bosszú általi biztos haláltól a Dornstädter cukrászda tulajdonosa is. Az irodalmi estemen ugyanis természetesen a Dornstädter cukrászdáról írt esszémből is felolvastam néhány részletet.
Ennyi év után azonban Greta Fuchs nem tudott pontosan visszaemlékezni, hogy tulajdonképpen miért kellett menekülnie az egykori tulajdonosnak, akinek a cukrászdája a két háború között néminemű bécsies hangulatot sugárzott Újvidék központjában, és az Osztrák-Magyar Monarchia világára rímelt. Talán azért, mert magyar volt, talán azért, mert zsidó, de az is lehet, hogy német hovatartozása miatt, mondta bizonytalanul az idős hölgy. Ez a tétovázás meglepett. Valóban nem tudja a cukrászda tulajdonosának a nemzeti hovatartozását, aki a szomszédjuk is volt, meg családi barát is, vagy csak egyszerűen el akarta felejteni a történteket? Vagy mindkét tényező szerepet játszott a habozásban, mert a nagy történelmi apokalipszisek idején a sokáig magától értetődő fogalmak egyszeriben elvesztik egyértelmű jelentésüket?
Olykor azért is menekülnie kell az embernek, mert nem tudja meghatározni saját magát?
Meglepettségem csak röpke néhány percig tartott; ennyi idő kellett ahhoz, hogy felidézzem Újvidék város régmúltját, amikor a polgárok a világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy ők magyarok, németek vagy szerbek, csakhogy ezt nem hangsúlyozták unos-untalan, hiszen a tehetősebb polgárivadékok az ősöknek köszönve hordoztak magukban valamit a másikból. A családfák nagy belső tarkaságot mutattak. Volt rá eset, hogy magyar férfinak német volt az unokafivére, és szerb az unokahúga. A magyarnak volt zsidó vagy német, esetleg szerb felmenője is, mint ahogy a zsidó családban volt magyar vagy szerb, de gyakran német előd is, a szerbben pedig volt német, magyar vagy zsidó hozzátartozó.
A nemzeti hovatartozás kérdése sokszor a személyes döntés alapján történt, és a kultúra vonzalma volt a mérvadó, így gyakran történhetett meg az is, hogy másként döntött az apa, és másként a fia.
Mindennek ellenére Vajdaság mégsem volt a „népek olvasztókohója", mint ahogyan később igyekeztek beállítani; hiszen létezett egy nagyvilági polgári kultúra - a Balkánt és a Közép-Európát összekötő utak nyitottá tették ezt a vidéket a nagyvilág felé -, amely a nemzeti identitás részére rugalmas, de megbízható alapokat kínált fel.
Nem lett olvasztókohó éppen a kultúrának köszönhetően.
Sajnos ezt a kulturális paradigmát éppen mi, magyarok gondoztuk legkevésbé, ami persze még a Trianon előtti idők szociális valóságában vert gyökeret: ugyanis - mint ahogy a részletes statisztikai adatok feltárják - a magyar államiság idején is a magyarok voltak a Délvidék páriái. A százalékarányok azt bizonyítják, hogy az ő soraikból került ki a legtöbb nincstelen, de közülük kerül ki a legtöbb nagybirtokos is. Következésképp a szociális olló a magyarok között volt a legnagyobb. Ez a szűk és dölyfös réteg nem mutatott hajlandóságot az elszakított területek kultúrájának felélesztésére. 1941-ben, a magyar bevonulás után ez a réteg az előkelőségek báljainak, mulatságainak megszervezésével volt elfoglalva, s mint ahogy új regényem, a Slemil fattyújának háttéranyagát gyűjtögetve kiderítettem, az volt a fő foglalatossága, hogy a nagyságos asszonyok a továbbiakban Pesten ondoláltathatják majd a hajukat, és a Gizike Katolikus portán levő úri kalapszalonjában megrendelhetik a legdivatosabb pesti női kalapokat. A vigasságokon fennhangon énekelték a Délvidéki indulót, és kisvártatva felgerjed az úri nemzeti érzelem, amit a „guruló forintok" már előzőleg gerjesztettek.
A nacionalizmus a gazdagok előjoga lett.
A magyar zsellérekről, napszámosokról, kisemmizettekről - akik riadtan döbbentek rá, hogy nem tudják a magyar himnuszt, és tanácstalanságukban a helyi méltóságos úrtól várták, hogy begyakoroltassa velük - nemigen esett szó, holott mindig is ők voltak, akik megfizették mindennek az árát, s amikor a hősök eliszkoltak, a nagy nemzeti lelkesedés számláját is nekik kellett törleszteni.
Közel hatvan évvel később, 2005 júniusában már felnőtt fejjel, ennek tudatában szemléltem az Andrássy úton a magyar szélsőjobboldal felvonulását a „Vesszen Trianon" feliratú táblákkal. A könyvhét idején a Liszt Ferenc téri sátorokban éppen az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki írók könyveit kínálták, s az alkalomhoz illően több határon túli szerző is dedikált, de a Hősök tere felé tartó menetoszlopból egyetlen trianoni harcos sem lépett ki, hogy legalább egy könyvet vegyen magának.
Az Andrássy úti jelenet járt az eszemben, miközben Fuchs asszony az isten háta mögötti Düren kastélyának felolvasótermében új, eddig általam nem ismert részletet mesélt nekem a régi Dornstädter történetéről. Arról a veretes cukrászdáról, amelynek ablakai két újvidéki belvárosi térre néztek: a Szabadság térre és a Katolikus portára.
A Szabadság tér látványos köztér: évszázadokon keresztül szinte nem történt semmi a városban, ami ne érintette volna. A másik pedig az előbbi tőszomszédságában lévő Katolikus porta, amelynek zárt világában gyakran éreztem, hogy semmi sem hatott rá.
A zárt tér, a Katolikus porta csak néhány lépésre van a sétálóutcától, és csak egy szűk átjáró választja el a Szabadság tértől. Egyik részét a katedrális oldalfala képezi, átellenben van a paplak főbejárata és az egykori Ifjúsági Tribün, a katedrálistól jobbra egy hosszú, valamikor előkelőnek számító bérház húzódik meg, vele szemben pedig a paplak másik épületszárnya, s egészen a sarkon a Szabadság térre is nyíló Dornstädter cukrászda.
A szerényen meghúzódó, nyugalmas Katolikus porta hangulata mintha menekülne a történelemtől, csak a városé akar lenni, ám nem tudja, hol van az igazi városa. Az utcák és a terek neveit gyakorta váltogatták Újvidéken, történetük valójában az utcanévcserék története, de a Katolikus porta neve az idők folyamán, talán véletlen folytán, változatlan maradt. Egy kicsit gazdátlan. Sokáig csak ide-oda lézengő emberek fordultak meg rajta, vagy sietős járókelők robogtak keresztül lerövidítvén az utat, újabban azonban kis kerthelyiségek nyíltak, ahol a kellemes tavaszi, nyári, őszi időszakokban naphosszat zavartalanul lehet üldögélni. A belváros legszűkebb központi pontján rejtezkedik, távol mindentől, belemerülve saját magányába. Esténként szemérmesen pislákol néhány itt felejtett kandeláber, s a szürkületi félhomályban az egyik vagy a másik pad körül kisebb-nagyobb társaság gyűlik össze. Ezeket a padokat vagy húsz évvel ezelőtt helyezték ide, de a tér továbbra is őrzi saját magányosságát.
A közel 60-70 éves terebélyes tölgyfa árnyékában gyakorta szemléltem az elárvult Katolikus portát. A kávéházi teraszon üldögélve ugyanis többször hallottam magyar szavakat, főleg fiatalokét, akik az egyik térről belépnek a másikba. Azokra a vajdasági magyar fiatalokra gondolok, akik Újvidéken folytatják egyetemi tanulmányaikat. Számuk nem csekély, jelenleg is több mint 1100 fő a létszám. Volt olyan időszak, amikor az itt tanulók száma ettől jóval nagyobb volt. Manapság évente több mint kétszáz magyar diák jön Újvidékre, és távozik onnan. Albérlőként élnek a városban; az egyetem, az egyetemi éttermek, a tanulmányokhoz szükséges központi könyvtár miatt főleg a belvárosban. Csakhogy az anyanyelvű kulturális igényeiket a belvárosban immár nem tudják maradéktalanul kielégíteni. Létezik ugyan egy magyar színház, de nem várható el mindenkitől, hogy színházkedvelő legyen. A színház egyébként is csak ritka pillanatokban képes érzékelni a közélet idegrendszerét, főleg a mai világban van ez így. Ha időről időre mégis történik ilyen csoda, akkor is annyi más tényezőnek kell társulnia hozzá, hogy elvétve következik be, és rövid ideig tart - mint általában minden csoda. Ha tehát a Katolikus porta és a Szabadság tér között csatangoló fiatalok, jövendőbeli informatikusok, közgazdászok és gépészmérnök nem elégednek meg a színházzal, akkor mehetnek a peremvárosba népitáncolni vagy citerázni, mert az anyaországi alapítványok és a helyi kisebbségi főmegmondhatók szerint így óvják legjobban nemzeti identitásukat. Az efféle rendezvényekből ugyanis akad bőven az egész Vajdaságban, elegendő fellapozni az újságot, olvasni a lelkes riportokat, hogy lássuk, a jó szándékú anyaországi támogatásnak köszönve szinte nem múlik el nap egy-egy ilyen jellegű akció nélkül. Az egyik még be sem fejeződött, kezdődik a másik. Alternatív magyar nyelvű kulturális térség viszont nem létezik a városban. Nincsenek olyan jellegű rendezvények, szervezetek, amelyeknek a programja jelezné, hogy a délvidéki magyarság is belépett a 21. századba. Azok szerb nyelven működnek. A hagyománnyal az anyanyelven találkoznak, a korszerűvel pedig a többségi nyelven. Az illetékesek szerint a folklorista orientáció bevált módszer, azonkívül a szerbek is kedvelik, a kisebbségi nómenklatúrát tehát megnyugtatja, ha a magyarok tömegesen ápolják a néphagyományt. A többségi vezetők szívesen felkarolják ezt a törekvést: a NATO-légicsapások idején külön patronálták, hogy a magyar népművészek a bácskai kisvárosok terein népi táncokat ropva tiltakozzanak a „légi banditák" ellen. A kipróbált módszer, úgymond, bevált, de az asszimiláció gyorsabb, mint akkor, amikor évente csak egyszer, Tito születésnapján kellett táncolni és citerázni.
Miért menekül a magyar kisebbségszemlélet az urbánus, a városokban élő kisebbségképtől? Honnan az a balga vélekedés, hogy meg lehet őrizni egy kisebbségi falut, miközben az egész világ egy nagy globális faluvá alakul át? És voltaképpen: milyen következménnyel jár mindez?
A Katolikus portán átsuhanó fiatalok is elárvultak, mint a tér. Immár tizenöt éve, hogy az anyaországi politikusok rendszeresen látogatnak a Délvidékre, eszméket cserélnek a helyi magyar vezetőkkel, s megvitatják az, úgymond, aktuális magyar-magyar kérdéseket. Leggyakrabban Szabadka határvárosig jutnak el, ahol bevonulnak a pártirodákba, és megvitatják a sorskérdéseket. Megrekednek Szabadkánál, mert a többi hely idegen, bizonytalan, emellett messze is van, meg az út is rázós. Elvétve, hébe-korba tesznek egy-egy kiruccanást „távolabbra" is, de ezek az akciók a Potemkin-falvak szerepére emlékeztetnek. A tárgyalófelek régi ismerősökként köszöntik egymást, hosszú beszédeket tartanak, pohárköszöntőket mondanak, és a távlatokba vetett bizakodásukat fejezik ki. Az anyaországi tárgyalópartnerek négyévenként váltogatják egymást, a bácskai oldalon azonban mindig ugyanazok a figurák szerepelnek.
A jelenség szokványos, és kissé unalmas, amit még jobban kiemelnek a helyi napilap fontoskodó, mindig ugyanazokkal a stílusfigurákkal ékesített tudósításai. Hordjuk a „sorskeresztet", mondják, aztán ismételgetik: megmaradás, megmaradás, miközben folyik az elvándorlás, az áttelepülés, és növekszik az asszimiláció. Talán sehol nem gyűlt össze annyi giccs, mint a kisebbségpolitikában. Feltűnő, hogy a kör nem szélesedik, s ezek után abban sincs semmi meglepő, hogy mindeddig egyetlenegy anyaországi politikus se beszélgetett el a fiatal magyar egyetemistákkal, és kérdezte meg tőlük, hogy vannak, mik a terveik, milyenek a kilátásaik. Senki sem lépett az amfiteátrum szónoki emelvényére, hogy megszólítsa azt az 1100 fiatalt, akik a város terein kószálnak. Igaz, ők szerb nyelven fejezik majd be tanulmányaikat, hiszen nem részesülhet mindenki anyaországi ösztöndíjban. Ők azok, akik maradnak, nyelvismeretük, helyi tudástőkéjük, az egyetemen kialakított kapcsolatrendszerük folytán a délvidéki magyarság legvitálisabb rétegét képviselik, akiket nem kell „projektekkel" ösztökélni, hogy maradjanak, ők maradnak, maradtak, mégpedig igen szűkös körülmények között. Ezeket súlyosbítja az is, hogy a jelenlegi kisebbségi kánonok ellehetetlenítik azt, hogy ez a fiatal és vitális réteg állandó kapcsolatban legyen a modern anyanyelvi kultúrával, miközben a magyar állam hathatós támogatásával elhagyatott kis bácskai falvakban valóságos kis kulturális impériumokat avatnak fel. Ennek örömére hosszú pohárköszöntőket mondanak, összekoccannak a poharak, miközben Újvidék kulturális kiüresítése egyre nagyobb méreteket ölt. Ezt a munkát nem a többségi, hanem a kisebbségi hatalom végzi el, amely egyre hangosabban ismételgeti a bűnös város szlogenjeit. Az üzenet egyértelmű: a városi utcák és közterek nemzetileg hibridek, akikre nem számítanak a nemzeti identitás főfoglalkozású szónokai. A Szabadság téren és a Katolikus portán sétáló fiatalokra tehát a hagyományos kisebbségpolitika nem tart igényt, mert nem lehet őket elhelyezni a régi sémákban. Ők azok, akik előbb vagy utóbb abba a helyzetbe kerülnek, hogy maguk válasszák meg nemzeti identitásukat, mint Fuchs asszony annak idején.
Idegenkedés a terektől? Menekvés a belvárosokból? Ódzkodás a városoktól? Viszolygás a hibrid világtól? Menekülés a jövőtől?
Ez a kisebbségi trauma jobban körvonalazódik előttem a Rajna mentén, ahol a városok betörnek a falvakba, ahol még a legkisebb falu is városias jelleget ölt. Bácskában a falvak törtek be a városokba. Valójában csak annak a városnak, városkának, Kosztolányi meghatározásával élve: Sárvárnak van kisebbségi hitele, amely maga is teljesen faluvá válik. Csak így élhet tovább az anyaországi mítosz az egzotikus magyar kisebbségről, amely a Potemkin-falvakban őrzi az ősi hagyományokat, és tiszta forrásból iszik.
Nem tudom, hogy a Potemkin-falvakon kívül van-e még tiszta forrás, ám mégis vigasztalóan hatott rám Fuchs asszony mondata. Igen, ő német, de magyarnak érzi magát. Aztán elárulta, hogy tudomása szerint a Dornstädter tulajdonosa Magyarországra menekült, lehet, hogy zsidó volt, az is lehet, hogy német, de magyarnak vallotta magát.
Így döntött az egykori újvidéki városi polgár.
Személyes döntést hozott a nemzeti hovatartozás ügyében.
A mai összekuszálódó világban egyre többször találkozom hasonló példákkal. A városokban egyre nagyobb a nemzeti eklektika. Ami nem jelenti azt, hogy az emberekből kiveszik a nemzeti érzés, hanem azt, hogy válaszút előtt állnak. S hogy merre dől a mérleg nyelve, az a kulturális vonzáskörtől függ. Aki kultúrát választ, nemzeti hovatartozást is választ. A modern városi kultúrától való menekülés egyben azt is jelenti, hogy a hagyományok oltárán a jövőt áldozzuk fel.
Berlin, 2006. február 15.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam. A házam a Choriner-Strassén, Prenzlauer Berg városrészben található, egyszóval nem a Logodi utcában, mint Kosztolányié, akitől a fenti szép indítást eloroztam. Egyáltalán nem hiszem, hogy valaha is erősen kötődtem volna a házhoz, amelyben laktam, a lakáshoz, ahol napjaimat töltöttem. Persze hogy hozzászokik az ember a környezetéhez. Mielőtt elmegyek, ösztönösen körülnézek a szobámban, megállapítom sokadszor, hogy ideje volna festetni, kicsit padlót csiszoltatni, az utcára néző billenőablak zárját megreparáltatni. A pénzt még valahogy össze is kuporgatnám, de megvallom, irtózom a felfordulástól, attól, hogy könyveimet egyenként kell majd levenni a polcról és visszarakni oda, külön-külön kézbe véve, leporolva, lassan a székeket is ki kellene cserélni, a pincéből pedig az ócska lomokat kirakni. Szóval akad itt tennivaló, alig győzném, inkább bele se kezdek.
Sajnos odakint is van feladatom. Be kell vinnem a tavalyi papírokat az adótanácsadó céghez, amellyel vagy tíz éve működünk együtt udvariassággal leplezett kölcsönös bosszúságunkra. Őket nyilván az zavarja bennem, hogy civil vagyok, számláimat sohasem tartom eléggé rendben, jövedelmeim kuszák, alkalmiak, és persze nem nőnek az égig, ami pedig nekik is jólesne. Én meg már attól ideges leszek, ha évente néhányszor olyan dolgokról kell velük cseverésznem, amelyekről lila gőzöm sincs. A legkínosabb, hogy kezdem felejteni a számtant. A szorzással és osztással mindig is hadilábon álltam, de most már az összeadás körül is baj van. Leírtam például nekik egy számoszlopot tavalyelőtti vonat- és repülőútjaimról, háromszor is összeadtam, mire sikerült. Próbáltam komputeren elvégezni a műveletet, ám az egy-, két- és háromjegyű számok a képernyőn még zavarosabban gomolyogtak, mint a papírlapon.
Mindegy, túljutok rajta, gondoltam. A cég úgyis a messzi vadnyugaton, Wilmersdorfban őröli mihaszna papírjaimat, ha már úgyis arra járok, megvalósítom a réges-régi tervet. Mint az oroszok mondják: menjünk fürdőbe, és egyúttal mosakodjunk is meg. S minthogy Frau Pöttig tapintatosan átvállalta tőlem az összeadás kockázatát, s mire kiléptem a napfényes utcára, könnyed kirándulóhangulatban voltam. Így keveredtem a kora délutáni órában hosszú-hosszú idő után először ismét a nyugat-berlini Schönebergbe és azon belül is a Viktoria-Louise térre.
Több mint húsz évvel ezelőtt gyakran jártam itt. Hosszas publikációs tilalmat követően egyéves ösztöndíjat kaptam, még azt se mondták, hogy írjak érte valamit. Írtam én magamtól is, életemben először anyagi gondok nélkül. Ugyanakkor friss cukorbetegként vagy húsz kilót fogytam, és krónikus, depresszív fáradtság gyötört. Akkori lakásomból eleinte épp csak a szomszédos élelmiszerboltba tudtam levánszorogni. Orvosom, akit három házzal odébbról, a Güntzel-Strasséról választottam magamnak, persze nagyobb teljesítményekre sarkallt. Elhatároztam, hogy délutáni sétáimon mindennap egy kicsivel messzebbre megyek, mint annakelőtte. Először az Uhland-Strasséig jutottam, azután a Hohenzollern-Platzig. Hanem a Bundesallee-n túlra nem merészkedtem. Egy márciusi napon azután nekiindultam. Igaz, a Prager-Platzon le kellett ülnöm egy padra, de végül is csigalassú tempóban eljutottam arra a térre, amely a Viktoria-Louise nevet viselte.
Nem vagyok pontos leíró, inkább az érzéseimet próbálom kifejezni, amelyek akkor, 1984-ben a téren elfogtak. Talán a házak, az égbolt, a zöldterület, a padok és az emberek helyes aránya, talán az összkép tojásdad formája okozta, de hirtelen úgy éreztem magam, mintha mindez körülölelne, mintha életem földrajzi középpontjában állnék, s a szomszédos utcák, a Regensburger, a Münchner, a Geisberger, a Motz, még a földalatti alagútja is mind-mind vágyakozóan ide tartanának. Ezen a téren, akkor úgy tűnt, nincs baj a világgal. A Viktoria-Louisén nem álltak egymással szemben a katonai tömbök, nem volt se második, se azt megelőző első világháború, és sikerült elejtenem saját súlyos életrajzomat is, amely félig eleve elrendelésből, félig ügyetlenségből tevődött össze. Csak egy darab Berlin volt előttem, születésemen inneni, század eleji, se keleti, se nyugati, amolyan lábjegyzet nélküli, pofonegyszerű közép-európai város.
Persze sok minden belülről fakadt abban az érzelempatakzásban. Később láttam összehasonlíthatatlanul szebb tereket is Sienában, Cádizban, Evorában. De vissza csak ide vágytam, s erőm növekedtével a Viktoria-Louise teret minden lehetséges alkalommal útba ejtettem. És arról ábrándoztam, hogy egyszer ideköltözöm, mondjuk, ha nem lesz fal, vagy ha olyan nyugodt leszek belsőleg, hogy semmiféle fal nem érdekel többé.
Azután valahogy hűtlen lettem kedvenc teremhez. Éveken át a keleti városközpontban dolgoztam, a munka nagyon igénybe vett, sétifikálásra se időm, se erőm nem maradt. Azt reméltem, ha újra szellemi szabadfoglalkozású leszek, többet járkálok majd a valamikori Nyugat-Berlinbe, amelyet Ligeti György barátom szürrealista ketrecnek titulált, mondván, hogy azok a szabadok, akik belül vannak rajta. És persze újra meg újra visszatértek gondolataim a térre. Én magam azonban azóta se jártam arra. Boldog-boldogtalant küldözgettem magam helyett, de legtöbben nem nagyon értették lelkesedésemet. Pár esztendeje Batár Attila építész járt Berlinben. Ő biztosan fogékony lesz az efféle kis világcsodák iránt, gondoltam, hiszen erről szól Lucien Hervének a bécsi Mölker-lépcsőről készített fotóalbumához írott kísérőtanulmánya. És lám, Attila hallgatott rám. Megjárta a teret, és Amerikából küldött két maga készítette fényképet a Viktoria-Louiséről.
Most nekem is sikerült. Furcsamód majdnem ugyanaz volt a benyomásom, mint először, ha nem is olyan sodró erejű. De aminek néhány percre el kellett tűnnie - a kilencvenes évek háborúi, a posztvilág szembeötlő nyomora, csúnyácska hazám feudális belharcai, régi barátok sorozatos eltávozása s a magam fáradt beletörődése -, az valóban el is tűnt. Tudom, ettől semmi sem változik, életkereteim szilárdak, koordinátáim megadottak, kedélyem kiegyensúlyozott, benne a honvággyal és a biztos tudattal, hogy van hová vágyni. Mert mi az otthon? Az a tér, hová az ember hazatér.
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, Ungvár, 2006. február
Gyerekkori jó barátom évi két-három alkalommal megejtett látogatásai során mindig előadja az Egy iskolaigazgató sirámai című folytatásos dokumentummonológját. Minden egyes alkalommal elborzadok, megállapítva, aligha létezhet kínosabb helyzet, mint egyfelől olyan állami intézmény vezetőjének lenni, amelyet a mindenkori hatalom úgy kezel, mint saját propagandaeszközét, másfelől pedig jócskán beágyazódni a most éppen végletesen megosztott kisebbségi magyar érdekszférába, amely szintén kisajátító jelleggel igyekszik a helyi oktatási intézményeket és azok személyi kontingensét saját céljaira felhasználni. Hol az egyik fél kecsegteti ezzel, hol a másik amazzal, innen ígérnek, onnan fenyegetnek, aztán épp ellenkezőleg. Ám az iskola új épületszárnya hiába épül 14 esztendeje, még messze áll a befejezéstől. A barátom pedig egy olyan világban igyekszik az iskola érdekeit szolgálni, ahol az oktatás presztízse minden korábbinál mélyebbre zuhant. Eközben annyi ellentmondásba keveredik és olyan nehézségekkel találja szembe magát, amelyek fel- és megoldhatatlanok, így aztán az igazgató, ha még nem fásult el, és lelkiismeretesen akarja a rábízott feladatokat ellátni, akkor folyamatosan meg kell alkudnia, ami előbb-utóbb felőrli egészségét, elhasználja idegrendszerét. Sajnos ezt látom a barátomon is, nincs valami jó bőrben, lassan felmorzsolódik a permanens frusztráltságban. Tökéletesen elégedetlen a körülötte levő világgal, ám odáig láthatóan nem jut el, hogy magában is keresse a hibát. Kicsit ahhoz a férjhez hasonlít, aki reggeltől estig a feleségét szapulja, de addig a gondolatig nem jut el, hogy elváljon tőle.
Vonzódom mindenhez, ami eltér a megszokottól, szimpatizálok minden avantgárd kezdeményezéssel, a polgárpukkasztásban pedig mindig a pukkasztók és nem a pukkadók pártján állok.
Sajnos, részben hozzáférhetetlensége miatt, Halász Péter munkásságát nem ismerem eléggé. Egyetlen filmjét láttam, a 92-es Sade márki élete címűt; ellenben személyesen is találkoztunk, beszélgettünk (ő figyelt fel ránk egy színésztársalgóban, és mindenáron beszélgetni akart velünk - oroszul!). Ez valamikor a kilencvenes évek elején történt, Zalaegerszegen, egy színházi találkozón. Azelőtt nem ismertem, akkortól fogva viszont figyeltem a róla szóló híreket, vele foglalkozó műsorokat, bele-beleolvastam az igen izgalmas és változatos munkásságát értékelő írásokba. Igen, lennie kell ilyen művészeknek, már csak azért is, hogy akik másmilyenek, azokban ébren maradjon a szakmai kíváncsiság, az új keresése, a művészi nyugtalanság.
Most ha nem is figyeltem volna rá külön, nem kerülhettem volna el az utolsó akciójával való szembesülést. Vezető hír lett a lapokban, hogy a halálos kórban szenvedő Halász Péter élve felravatalozza magát, és az alkalom köré jó kis happening szerveződik.
A halálon gúnyolódni, saját betegségünkből és elmúlásunkból viccet csinálni - hát persze: Halászhoz méltó és nekem tetsző dolog. Ha Pesten élek, vagy vagyok éppen, bizonyosan el is mentem volna az élő ravatalra.
Vagy nem.
Az utólagos beszámolókat olvasva és látva (sajtóban, tévében) valahogy nem tudtam elismerően csettinteni.
Kigúnyolni a halált - igen! Viccelődni saját agóniánkon - igen! De médiaeseményt, show-t csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is csak ugyanaz lenne - hát ezt nem.
Úgy érzem, az egész performansz ugyanolyan kényszeredett lehetett, mint egy valódi búcsúztató. Sőt annál is kényszeredettebb, mert a számtalan társadalmi elvárás mellett itt még a Halász személyiségéből fakadó elvárásoknak is meg kellett felelni. Aki jópofizott, ezért tette, aki bölcs akart lenni, szintén ezért, és ugyanezért az is, aki őszintén meghatódott.
Így pedig nincs értelme az egésznek: a protokollban és a megírt műsorrendben elveszett a dolog játékossága - és elveszett közfelháborító lényege.
Az is elég furcsa, hogy az elbúcsúztatott művész másnap elment a Filmszemlére átvenni egy díjat. Ezek után én már elvárnám tőle - és kívánom neki - azt a nagy heccet, hogy még hosszú ideig életben maradjon.
A közismert mondás szerint akinek van humorérzéke, az mindent tud, akinek nincsen, az mindenre képes. Hogy mire képesek a humort nem ismerő és saját vezetőiktől megfelelően felhergelt moszlimok, arról most számos oktatófilmet láthatunk a híradókban.
Egy régebben olvasott esszében (Rigán Lóránd: A liberalizmus mint szoftver) a következő problémafelvetéssel találkoztam: a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő mibenlétük alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy olyan szoftverekként működnek, amelyek mirajtunk, emberi mivoltunkon futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, javításra, felülírásra? A szerző nem kötelezte el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik.
Ha elfogadjuk felvetését, akkor, gondolom én, az iszlám-szoftverbe - vagy legyünk megengedőbbek: annak fundamentalista 1.0-ás verziójába - mégis bele volt, bele van írva az a kódsor, amely hol pilótákat vesz rá, hogy repülőgépeket vezessenek épületeknek, hol jámbor hívek derekára csatoltat robbanószerkötegeket, hol százezres tömegeket bujt fel arra, hogy zászlókat égessen, követségeket gyújtson fel.
A kódsor most néhány karikatúra miatt aktivizálódott, és meglehet, a folyamat egy újkori vallásháborúvá eszkalálódik. És ahogy a viccben a farkaskölykök a nyuszi sapkájában, úgy az iszlám-szoftver most pár gúnyrajzban találta meg a casus bellit, az okot arra, hogy ne keresztes, hanem félholdas háborút indítson. Úgy tűnik, a nyugati liberalizmus eléggé tehetetlen mindezzel szemben.
Az iszlám-szoftvert alighanem csak Allah egy újabb prófétája tudná hatékonyan updatálni a 2.0-ás javítócsomaggal.
Gyerekeink nagyon szépen teljesítették téli vizsgaidőszakukat (Kolos Veszprémben programozó matematikát, Csönge Budapesten szociológiát tanul), egy-egy hétre haza is ruccantak. Nálunk is jobban ennek a nagyszüleik örülnek, egyfelől teljesen őszintén és önzetlenül, másfelől meg azért, mert elzárt életükbe színt hoz a nagyvilágból hazalátogató családtag. Anyám külön élvezi, hogy nemcsak friss hírekről, eseményekről értesülhet, hanem egy újabb hallgatóval gyarapodik a közönsége, ráadásul olyasvalakivel, aki talán még nem ismeri minden történetét, vagy ha mégis, illedelmes gyerekként szívesebben meghallgatja újra, mint mi, a türelmetlen középnemzedék.
Anyám számára bármely téma alkalmas rá, hogy néhány lépéssel valamelyik kedvenc történeténél kössön ki. Spontán asszociációi bámulatos gyorsasággal elvezetik budapesti gyerek- és szegedi iskoláséveibe, háború utáni ungvári kézimunkaüzletébe, csapi szeszgyári kalandjaihoz, újságkorrektori élményeihez az ősi Kárpáti Igaz Szónál. Elég egy fiatal zsurnalisztának megjelennie házunkban, anyám azonnal elmeséli neki, hogy Sztálin halálakor három napig éjjel-nappal dolgozniuk kellett a nyomdában a hatalmas mennyiségű és felsőbb utasításra állandóan újraigazított hivatalos anyagok olvasásával, javításával. Elég egyetlen említést tenni bármilyen szőrös állatról, máris újra hallhatjuk, hogyan tartott angóranyulakat, hogyan hipnotizálta őket, hogy ne ficánkoljanak, amíg nyírja őket, és 1945-ben egyetlen szilveszteréjszaka alatt miként kötötte meg azt a pulóvert, amelynek nyersanyaga reggel még a nyuszin volt, s amelyért a megrendelő orosz tiszt egy zsák lisztet kínált cserébe, ha újév hajnalán ajándékként már feleségére adhatja. Tudjátok, mit ért akkor egy zsák liszt?!
Anyám voltaképp az én gyerekkoromat is kisajátította azzal, hogy állandóan újrameséli. Már nem arra emlékszem, ami megesett velem, hanem arra, ő hogyan adja elő a történteket. Az ő hangján hallom, az ő szemével látom a múltamat, amelyet így el is idegenített tőlem.
Én jobban szerettem volna, ha a szegedi egyetemre vesznek fel, mondja anyám ELTE-s lányomnak. Ez első asszociációs lépése, amellyel Csönge budapesti beszámolójára reagál. Lányom jól vizsgázik, felötlik benne a kép néhány évvel ezelőtti közös utazásunk élményeiből: ott van az egyetem, ott, azon a szökőkutas téren? Ó, igen, a Dugonics tér, istenem! És innen már nem lehet megállítani a filmvetítést. Emlékszel, fiacskám, fordul most hozzám anyám, amikor együtt voltunk Szegeden? Nem, nem emlékszem, mert elbeszélte előlem az emlékeimet, de azt pontosan tudom, mely kockák következnek most.
Amikor anyám huszonvalahány év után először utazhatott kedves városába a hatvanas években, mindent újra át akart velem élni. Nem lehettem túl jó médium, kisfiúkén hamar eluntam a kötelezően hosszú nosztalgikus ücsörgést a platánok alatt a Széchenyi téren, ezért a parkot övező kis oszlopok között alálógó mázsás kovácsoltvas láncokat kezdtem hintáztatni, és annál boldogabb voltam, minél több szekciót tudtam egyszerre mozgásban tartani, szaladgáltam fel és alá, lóbáltam, lendítettem a láncokat (mint az artista, aki egyre több tányért tart forgásban a pálcái tetején, és amelyik már éppen leesne, ahhoz odaugrik és újraforgatja). Addig-addig szórakoztam, amíg egy rendőr szúrósan rám nem nézett. Nem is szólt, csak állt, és figyelte, mit művelek, mire én megszeppentem, és visszaszaladtam anyámhoz, hogy folytassuk a révedezést.
A lányomnak tetszik a történet, idézgeti saját emlékeit. Ahol fagyiztunk?, kérdezi, én bólintok, ő pedig odaképzel engem hétévesen és évszázados platánok alá. Anyám elemébe jön, és most már a saját története következik. A Stefánián, a parkban egymással szemben állt Erzsébet királynő és Deák Ferenc szobra (a harmincas években; tudtommal most is; bár Erzsébetet hosszabb időre a vármúzeum kertjének a sarkába rejtették, ám most régi helyén díszeleg). Mivel a királynő emlékműve carrarai márványból készült (Ligeti Miklós munkája, 1907), így télen, a hótól-fagytól védendő, a város illetékesei kalitkát építettek köréje. Hogy meg ne fázzon, mondogatták a helybéliek. Ám egyik évben igen korán kezdődött a tél, hajnalra jókora hó fogadta a szegedieket. Akik arra sétáltak, szellemes deákcsínyre lehettek figyelmesek. Szemfüles nebulók furnérból akkora talpakat fűrészeltek, mint Deák Ferenc kőalakjáé, ezzel hatalmas lábnyomokat léptek a friss hóba a haza bölcsétől a királynőig, utóbbi nyakába pedig jókora sálat kötöttek. Az esti újságok már meg is írták: Szegeden a Stefánián a gáláns Deák Ferenc a hajnali hóesésben átgyalogolt Erzsébet királynőhöz, és jól bebugyolálta, hogy meg ne fázzon.
A lányom 17 éves, és az idén épp tizenhét esztendeje lesz annak, hogy a rendszerváltást maguknak már részben megelőlegező ungvári magyarok 1989. március 15-én először ünnepelhettek tömegesen és nyilvánosan a város főterén. Ezt a teret akkor még Újraegyesülés térnek hívták, és a névadás az ősi szláv földeknek a Szovjetunió keretében történt nagy fúziójára utalt, az akkor hivatalos történelmi kurzusnak számító szláv kontinuitás kidolgozói szerint ugyanis Kárpátalja területe hajdanán a Kijevi Rusz kötelékébe tartozott. A korábbi és későbbi névadóknak erről természetesen más volt a véleményük. Nem véletlen, hogy hajdanán a város emblematikus helyét Szent István, majd a kiegyezés után Kossuth Lajos térnek nevezték, a csehszlovák érában pedig ki más nevét viselhette volna, mint Masarykét. A bécsi döntések után Horthy Miklós tér lett a neve, a háború után pedig, kell-e mondanom, Sztálin dicsőségét öregbítette. Az ungvári magyarok még jóval a nagy vezér halála és a tér átkeresztelése után is így emlegették, mert ez legalább egy név volt, de miféle dolog úgy hívni egy teret, hogy Újraegyesülés. Az ember a gyerekét is inkább kereszteli Józsefnek, mint Házasságkötésnek.
Pedig voltak ennél cifrább megoldások is. Ilyennek számíthatott az Október 40. évfordulója sugárút és az SzKP 20. kongresszusa tér. A legkacifántosabb nevet azonban a város határában létesített szabadidőpark kapta a szocialista keresztségben. Ha a szerelmespárok azt beszélték meg, hogy oda mennek majd andalogni, akkor így kellett volna egyeztetniük a randevút: „Akkor délután négykor találkozunk a körhintánál az Oroszország és Ukrajna újraegyesülésének 300. évfordulója parkban, rendben?" Ehelyett azonban a városlakók nemes egyszerűséggel Komszomol-parknak hívták azon egyszerű oknál fogva, hogy a létesítményt a kommunista ifjak lelkes munkaszombatok során hozták létre és ápolták éveken keresztül.
Az újraegyesülés fogalma, látjuk, központi helyet foglalt el a névadási szokásokban; más kérdés, hogy meggyökerezni nem igazán tudtak ezek a kreációk. A kilencvenes évek elején újak váltották fel valamennyit, az emlékezetes március 15-i első szabad ünneplés színhelye például rövidesen Petőfi tér lett, leginkább azért, mert az új ukrán hatalom demonstrálni kívánta a nemzeti kisebbségek iránti toleranciáját. Hogy ezen a téren áll a hajdani Fekete Sas vendéglő, amelynek falai között a költő második felvidéki útja során 1847-ben megszállt, az inkább mellékes körülménynek számított, hiszen amikor 1990-ben a téren felavatták a Petőfi-szobrot, akkor a politikum és nem a hagyomány dominált, egy jeles ukrán költő hangot is adott abbéli reményének, hogy viszonzásul Nyíregyházán majd nyilván emlékművet állítanak „a magyarok" Tarasz Sevcsenkónak, az ukránok nemzeti kobzosának.
Utóbbi felállításáról nem tudok, de tény, hogy Ungvárnak hamarább lett Petőfi, mint Sevcsenko-szobra, és Ferenczy Béni alacsony és cingár, de kardját hetykén viselő Petőfije azóta is ott áll a parkban alig arasznyi talapzatán. Évente egyszer megadással tűri, hogy március idusán szónoklataikban rá hivatkozzanak a politikusok. Az idén várhatóan a szokásosnál is többet kell elviselnie, hiszen a megemlékezés minden bizonnyal a tíz nappal később esedékes ukrajnai választások jegyében zajlik, ami után majd kiderülhet, melyik jelölt tett hihetőbb ígéretet arra, hogy az ungvári magyar iskola új épületszárnyát végre tető alá hozzák, és átadják rendeltetésének