Teres vagyok, mi több, főteres.
Talán mert a kispesti Wekerle téren telt gyermekkorom, és Wekerlének - szemben az ifjúságom idején épült lakótelepekkel - van főtere. Wekerlét még olyan építészek tervezték, akik főteres városokban eszméltek.
Wekerle főterét gyermekkoromban Petőfi térnek nevezték hivatalosan, de mindenki Főtérnek szólította. Mostanság - nagyon helyesen - Kós Károly nevét viseli, de azt hiszem, ma is csak főtérnek neveztetik.
A főtérről nem érdemes sokat fecsegni, a lényeget mindenki tudja, sejti, érzi. A főtér évezredek óta a polisz, a város, a közösség szíve. Szent és profán, ünnepi és hétköznapi. Imádkozni lehet itt és berúgni, találkozni és lebukni, máglyára kerülni és talpazatra felszoborodni. Lehet itt intézni és kapcsolati tőkére szert tenni, innen kell indulni, és ide kell megérkezni, itt lehet rejtőzni és itt mutatkozni, itt lehet felvonulni, parádézni, ünnepelni és mindenekelőtt: itt lehet lenni.
Budapestnek, persze, a középkor óta nincsen főtere. Pontosabban sok főtere van. Hisz fő a Bakáts tér, fő az óbudai Fő, főtér a Kálvin és az a Baross tér is, hogy mást ne mondjunk.
Ahol Pesten éltem, mindenütt volt terem.
Csikágó szélén a Garay, Nagyszékelyen a piactér, a Balassi Bálint utcában a Jászai, ami persze már csak szo-szo igazi tér.
Manapság viszont elteretlenedtem egészen. Ezért is nézem oly irigykedve a teres helyeket. A még most, felásottan, összeveszekedetten is gyönyörűn főteres Vácot, a majdnem, de mégsem elrontott Marosvásárhelyt vagy a megsebzetten is tökéletes Rozsnyót.
Verőcén lakom, a Nyugatiba érkezem. A Nyugati térre.
Verőcének valahogy nem volt főtere soha. Most a polgármester úr uniós pénzekből kikerekített egyet. Egy alibi főteret. Seteret. Mert az országút szélén álló főtéren semmi nincsen. Se templom, se kocsma, se piac, se bolt. Igaz, nincsen messze a hivatal és a posta sem, de ez utóbbit a „főtértől" mégiscsak egy nagyon forgalmas országút választja el.
Potemkin-tér ez, a polgármester úr haverja által szobrott táltosos fallosz-monumenttel, nemzeti lobogóval, néhány paddal. Szervetlen, kiagyalt, múlttalan e tér, nem is jár oda senki, minek is járna.
De azért szép helyről indulok, ha nem is teresről; Verőce békés, családias, csendes, zöld, jó levegős.
Fölszállok a zónázóra.
És félóra múlva aláereszkedem a pokolra.
Vagyis még oda se.
A pokolban mégiscsak van valami emberi. A Nyugati tér maga az embertelenség. Ez, persze, túlzás. De nem nagy.
Amióta kifutott ide a vasút, a nyolcszázhetvenes évek óta, mindig is nyüzsgő, utasos, átmenetes volt e tér.
De azért sok mindennek is volt otthona.
Mindenekelőtt a vasútnak. Egész vasutas város települt a környékre és ide. Irodák, hivatalok százai, bérházak, lakótömbök, közeli kórház hirdették, képviselték, mutatták a Magyar Államvasutak nagyságát, méltóságát, erejét.
És persze települt ide minden, ami az utazással összeköthető, kötendő. Meganynyi és megannyiféle-fajta étterem, kocsma, szálloda, posta, zengeráj, kupleráj.
No meg volt a téren sajtóház is, a Légrády családé. Hatalmas épülete ma kísértetházként rohad szét. A mai kor semmit nem gyűlöl annyira, mint az egykori sajtóházakat.
A Nyugati - alias berlini, majd Marxra magyarosított - tér gömbölyített volt egykoron. A még osztrák rendelésre készült, francia szellemet sugárzó, ma is csodálatos pályaudvar-épületet hajlított homlokzatok övezték. Szemben, a mai fekete üveges MÁV-ház és áruház helyén a Bajcsy-Zsilinszky - egykor Vilmos császár - út felé hajlott a vasút irodaháza, a mostani Westend parkolójának placcán pedig szintén a Váci út felé görbült ki a Westend Szálloda furcsa, még általam is nemegyszer átjárt - mert átjáró - háza.
Sokáig, a kilencszázötvenes, -hatvanas évekig az urak is, ha voltak épp olyanok, vonaton utaztak. Ezért aztán a vonat is uras volt. Olyan is volt. Persze generalizálni mindig bajos.
De az bizonyos, hogy a Nyugati étterme az ország egyik legelőkelőbb restaurációja volt. Ma meg az, ami. Meg lehet nézni.
Ma vonatra kizárólag diákság, nyugdíjasság és a munkásság kapaszkodik fel. Ennek megfelelően viseli gondját az állam, az „elit", a politika a vonatnak és mindannak, ami a vonat körül van.
Leszállok a váci zónázó vonatról.
Megállok, s hezitálok kicsit.
Már nekem is ütközik valaki. Itt fenn állani nem szokás. Itt mindenki lábát szedi, igyekszik, szaporáz. Itt mindenki késésben van. Itt senki sem van, innen mindenki siet tova. Itt nincsen séta, mászka, poroszka.
Lemegyek az aluljáróba.
A Nyugati tér szétesett tér. Darabokban van. Itt egy darab tér, ott egy másik darab tér. A legnagyobb része föld alatt van.
Itt már nemcsak menés van, tartózkodás is.
Én viszont igyekszem, mert ha egy pillanatra megállok, azonnal megszólítanak. Itt már van vanás; itt már állnak, várnak, lesnek, dolgoznak, isznak, esznek, ismerkednek és vásárolnak a népek. Sokan itt élnek, itt laknak, itt is hálnak.
Rögtön a lépcsővel szemben tanyáznak a sakkozók. Elképesztő koszban, bűzben, sötétben állnak egy tákolt asztal körül, amelyen négy táblán illannak a snellpartik el. Mögöttük a pizzasütőből égett olaj szaga árad, köröttük kavarog az utasok hada, lánykák nyomnak cédulkát minden elhaladó orra alá, hajléktalanok csapáznak, és áramlik a tömeg a Westend mindent elnyelő tátott pofáján ki-be.
A Westend is egy tér.
A Finta Westendje igazi építészeti mintapéldány. Így kell házat csinálni a prolinak, a hontalannak, a bajosnak, a neveletlennek, a szegénynek. Semmi sem jellemzi ezt az épületet jobban, mint hogy szívében vertek tanyát a bérgyilkosok. Itt lehet a városban legolcsóbban, legkönnyebben bérgyilkost fogadni. A bérgyilkos itt érzi jól, itt érzi otthon magát. Úgy székelnek a bérgyilkosok itt, mint hajdan az érkezési oldalon a konflisok.
A Westend a sehovizmus, az idegenizmus, az otthontalanság háza. Lipótvárosi Niagara, Váci úti játékkaszinó, Podmaniczky utcai gyermekpornószínész-vásárhely.
Semminek nincsen a múlthoz köze itt. Semminek nincsen előzménye, története, gyökere.
Azért vagyunk a Westendben, hogy valahol idegenek legyünk benne.
Odafenn a felüljáró újra csak töri a teret.
Elveszi a pályaudvar ház-méltóságát.
Olyan, mintha ráesett volna a térre.
Itt egy kis tér, ott egy másik. Az egyikből a másikra egy harmadik, föld alatti téren vezet csak út.
Le is út, fel is út.
Menjünk innen.