Négy év, egy teljes kormányzati ciklus telt el az új Nemzeti Színház átadása óta. Négy év alatt történt egy s más a körletben. Meghosszabbították a 2-es villamos útvonalát. Átadták a másik megalétesítményt, a Művészetek Palotáját. Nyílt a Soroksári úton egy divatos képzőművészeti galéria. A létesítményeket úgy-ahogy belakták. Megrázó kultúrsokkok, sznobokat túlmozgató sikkes alkalmak nem nagyon verték föl ugyan a ferencvárosi partszakaszt, de azért mégiscsak volt egy III. Richárd... egy Chicagói Filharmonikusok... egy Dunai exodus. Ezekről beszéltek és beszélnek azóta is.
A park színészszobrairól nem beszéltek és nem beszélnek. Nem is méltatták, nem is cikkezték, nem is írták körül őket. Nyilván akkora a különbség azok között, akik látni sem bírják, s azok között, akik mernék szeretni, hogy nincs is közös tárgyalási alap. Talán még közös nyelv sincs. Tekintve, hogy a három kő, valamint a nyolc egész alakos bronzplasztika a legújabb kori Magyarország egyik legtestesebb emlékműcsoportja, aligha lehet véletlen a hallgatás körülötte.
Egy kis előtörténet
„Mi meg úgy teszünk, mintha minden rendben menne tovább, a megszokott úton. Szakmázgatunk, politizálunk. Bénán bámulom a handabandát. Süllyedő hajón áll a bál! A mentőcsónak ülései elúsznak" - fogalmazta önvallomásában az Erzsébet térre képzelt Nemzeti Színház tervezője, Bán Ferenc.1 Pesszimista gondolata igazi váteszre vall. Nem csak azért, mert majdani „váltótársa", a többféle okból - etikai és esztétikai teljesítménye miatt egyaránt - elhíresült Siklós Mária valóban hajószerűvé alakította később a Duna-parti palotát. Ráadásul olyan építménnyé, amelyen megfigyelhető „egy gőzhajó és a Colosseum találkozása",2 s amelynek a szó szoros értelemben zátonyra futó allegorikus formája a magyar építészeti populizmus minősített esetévé válhatott. Inkább azért, mert megérzett valamit saját tervének egy évvel későbbi végjátékából.
Az agóniát leginkább a plasztikai műveket elbíráló zsűri jegyzőkönyve dokumentálja, ez tükrözi a dolgok állását 1998 kormányváltó hangulatában.3 Bán ekkor már túl van az épületterv első, nagy koncepcionális átalakításán, a protokolláris szertartással ünnepelt „alapkőletételen", s persze az egész vállalkozás átpolitizálódásának élményén is. A közismerten puritán ízlésű, stílusában is alulfogalmazó építész nyilván a közbéke kedvéért nyugodott bele leendő épületének „beszobrozásába". Arra ugyan nincsen forrás, hogy miért éppen azokat választotta ki, akiket kiválasztott (a megbízást nem előzte meg sem nyílt, sem jeligés pályázat), de arra van forrás, hogy ekkor kell drámaian szembesülnie az egyik fölkért szobrász, Melocco Miklós bankot, helyesebben színházát robbantó ötlettűzijátékával. Ekkor kell rádöbbennie, hogy a szimbolikus kultúra megváltozott hatalmi viszonyai között elképzelését immár nem tudja meggyőzően védelmezni.
A mesterszobrász először is olyan rajzokkal kombinált makettet4 bocsát a grémium elé, amely seregnyi ponton ütközik az eredetileg elfogadott építészeti tervvel. A Harmincad utca felé például egy hajóhíd látomása rémlik föl nála. (A híddal fogunk még találkozni a Duna-parton.) A főhomlokzat előtt, a homlokzatot takarandó például egy óriási domborműként kifaragott jegenyesor szökken nála gondolati szárba. (Ez a takaró fasorrelief sajnos a Ferencvárosban nem támadt fel, pedig de sokan odakívánnák az új épület oldalhomlokzata elé!) Persze már ezek a részletek is barátságtalan petárdáknak számítanak, de igazi gyúanyagot még nem hordoznak. A „ház" még nem általuk kerül veszélybe.
A Bán-féle terv legfontosabb esztétikai eleme ugyanis a végtelenbe futó, az épülettel aszimmetrikus viszonyt kialakító monumentális oszlopsor. Az oszlopsort ejteni annyi lenne, mint lemondani az alkotói függetlenségről. Mint behódolni egy régi-új ízlésvilágnak. Mint visszavonulni az elvtelen kompromisszum sáncai mögé. Márpedig a meloccói maketten éppen ez a lapidáris geometriai rend kerül veszélybe. Ha az oszlopok közé timpanon, a timpanonon gazdag kőfüggöny-drapéria, a drapéria alá korinthoszi oszlopokkal dúsított formarend lép - mint ez a terven szabad szemmel is jól kivehető -, abba az eredeti épület világnézeti mondanivalója szükségképpen belerendül. Akkor a 21. századi racionális-organikus terv helyébe egy 19. századba visszavágyó, a tekintélyelvet kínos szimmetriával kifejező másféle szándék valósul meg. (Előreszaladva az időben: valami nagyon hasonló ahhoz, amely később megvalósult a mindent túlteljesítő Schwajda-Siklós-féle tervben.) Aligha véletlenül fakad ki a zsűriben a szakmai testület egyik tagja, Boros Géza: „Mintha itt a szobrászat állna bosszút az építészeten."5 Nem teszi persze hozzá, hogy milyen szobrászatot művelő szobrász a bosszúálló angyal. Valószínűleg olyan, akinek akkor s abban a történelmi pillanatban módja van radikálisan eltérő látványkoncepcióját radikálisan érvényesítenie.
A szobrász iniciálta új makett világosan kifejezi: Melocco nagyon rühelli az Erzsébet térre szánt tervet, és elérkezettnek látja az időt a totális támadásra. Ha valaki netán nem értené a makettet (a jegyzőkönyv tanúsága szerint), szavakkal is megkönnyíti az értelmezést. „Mit csinálnék a Nemzeti Színházzal? Ugyanazt [ti. a régi lebontottat - P. Sz. J.] építeném a helyére. Belül (azért még) lehet modern."6
A többi zsűror feszeng, csapdában érzi magát, valamint sopánkodik ki-ki temperamentuma szerint. Szegény Bálint András morog valamit az orra alatt a kődrapéria és a Fellner-féle poros, avétás színház előnytelen kapcsolatáról. A megszeppent Fiala István kormánybiztos apprehendál a két terv inkompatibilitása miatt. Továbbá az építészettörténész Szegő György óv egy új Hősök terétől, az építész Vadász György igazi tanácstalanságot szimulál, az intézményigazgató Zsigmond Attila a béke barátja, összeegyeztetné akár az összeegyeztethetetlent is, csak múljon el tőle a keserű pohár.
Csupán egyetlen kolléga, egy szobrász lesz az, aki valóban kiakad. A naiv (vagy álnaiv) Benedek György mély erkölcsi megrendülést mutatva kéri számon az eredeti tervben szereplő Kő Pál munkáit, és tiltakozik a meloccói cilinderből nagy hirtelen elővarázsolt Párkányi-Raab Péter - ő lesz egyebek mellett a későbbi millenniumi Szent István-boom ifjú sztárszobrásza - minden előkészítést mellőző túlfoglalkoztatása miatt. Nyilván többen gondolták, de csak ő merte jelezni, hogy ez a majdnem no-name szereplő az öszszes formális és informális utat megkerülve mint „kiközvetített" művész lett itt az igazi nyerő. A kicsi, aki nem ment el vadászni, nem lőtt, nem cipelt, nem sütött, viszont mindent megevett.
Melocco hatékonyan és hatásosan kavar az építészeti tervbe. Mindenesetre tény: a kormányváltó nyár végén megtartott zsűriben7 és az egy héttel később a lektorátus által fogalmazott szakvéleményben8 világosan olvasható, hogy hatalmas súrlódási hő keletkezik a pőre, alakját vállaló architektúra s az azt nem kedvelő, fát, timpanont, barokkot, színházat, allegóriát, történelmet, irodalmat mímelő plasztikus Potemkin-fal között. A felkérés tanúsága szerint ugyan „a szobrászi kompozíció szép gondolat, amely a hatalmas felületet organikus természetes formákkal kívánja feloldani", de ezt a mondatot aligha kell egészen komolyan venni. Végtére mégsem írhatják le a fönti gondolat őszinte lefordítását: mentsünk meg tradícióra érzékeny ízlésünkkel mindent, amit lehet, ha már ezt az előző négy évtől örökölt globalizált absztrakt izét annyira védik az aláírt szerződések.
Hát - mint tudjuk - nem védték anynyira. A meloccói „jövőbe látó" plánum minden esztétikai tanulságával együtt annak az új munkaközösségnek a kezébe került, amely bedarálta, eltüntette, fölmorzsolta az eredeti megegyezés nyomán született tervet, s amely nyomán a lelkekben mind a mai napig ott a gödör, hiába parkosították odafönt a vart, s hiába tartanak dzsesszkoncerteket a seb mélyében.
De nem csak az építész áldoztatott föl az új koncepció oltárán. A kultúrpolitikai kormányváltásnak lett két mellékvesztese is, a fölkért triász hoppon maradt két másik tagja: Kő Pál és Bencsik István. Két olyan szobrász, akit nem lehet éppen szociálliberális elfogultsággal vagy éppen a konzervatív szótárban súlyos szitokszónak számító neobauhausos stílusigazodással vádolni. De ez esetben olyan két szobrászról van szó, aki korrekten és lojálisan vetette magát alá a Bán-féle eredeti elképzelésnek.
Pedig milyen jól indul az ügyük! Látszólag Bencsiknek van könnyebb dolga: indiai gránitból elképzelt belső térbe szánt sziklájába, nagy fehér követ kívánó külső térre szánt arctorzójába nemcsak a zsűri tagjai, hanem az építész is elsőre beleszeret.9 A vonzalom életszerű, hiszen Bán „olyan együttműködésre számít, ahol a szobor nem dekoráció, hanem térképző", s ennek kedvéért még gesztusnak számító - nem nagyon stimmelő - önminősítésre is hajlandó: „Sem bauhausos, sem organikus nem vagyok, minden munkám történeti utalásokkal van teli. Bencsik is egyszerre a legvadabb naturális és absztrakt."
Kő Pálnak már nehezebb, ő valóban bajlódik az oszlopközökbe tervezett mütyürös, de aprólékosságában is túlméretezett plasztikákkal, a Táncossal, a Színésznővel, a Szarvaskirállyal, a Szívkővel, a Kútfigurával, és a zsűri is szeszereg vele. De amit veszít a művészi siker révén, azt igyekszik visszanyerni a javított szobraihoz mellékelt hűségnyilatkozat vámján. „Az alternatív Kossuth-díj vajai átadásakor mondtam: »A Király csak egyszer jön el a műtermembe« ...Ezt a szállóigét igazolja az én sorsom. Nekem Bán Ferenc a király. Bán Ferenc, akit személyesen nem ismerhettem a nevezetes találkozást megelőzően."10
Ma már tudjuk: a mégújabb Nemzeti Színház beruházásának alkalmából mindketten elnyerték hűségükért járó méltó büntetésüket. Bencsik ugyan kapott opciót egy „vigaszszoborra" - bár ne kapta volna, de erről később -, ha már lemaradt (saját bevallása szerint) „élete utolsó nagy lehetőségéről",11 és a Bán-féle színház hűlt helyén meg van tűrve hatalmas cicitorzója is. Kő Pált viszont mindenestől kirakták a hajóból. Az ő vigaszdíját talán más Demján-érdekeltségeknél vették figyelembe. Például a Westend előtt - a magánterületként értelmezett Váci úti járdán fölállított - magyar tudósok emlékművénél vagy például a Prima Primissima-díj nominálásánál.
Seregszemle
Pásztázzuk végig a mai Nemzeti Színház kultúrkörletét! Kapjuk el tekintetünket a majdani Finta-épület telkét védő farostpalánkról, a frízszerűen végigdekorált graffitisorról (ez gyönyörű, nagy kár lesz érte, ha elbontják egyszer), a fél százados külvárosi aszfalt természetes nyomoráról, a mellettünk zakkanó kamionról. Tegyünk úgy, mintha a Színház kapuja című plasztikához valódi út vezetne, s a kapuból folytatódó ösvény végén valóban föltárulna a félretájolt főhomlokzat.
Nézzünk jobbra, ahonnan mintha csúcsra polírozott fémsminkben éppen felénk vánszorogna Tímár József kétkofferes alakja, úgy, ahogyan azt Keleti Éva fotója anno megörökítette. Nézzünk balra, ahol mintha Major Tamás állna vashokedlin, éppen elhatározva, hogy gazember lesz. (Vigyázat! A beállítás csak északnyugati szögből mutat gonosz embert. Délkeletről az elmosódott ráncok és a lágy kontraposzt szelíd, akaratgyenge agglegényt mutat, inkább Árpád-házi, mint yorki jelmezben.) Aztán megint nézzünk balra, ahol mintha Sinkovits Imre vágná fejünkhöz a kellék-kőtáblát, de izgalma ebben a pózban kissé szatírosra sikeredik. Különösen délnyugatról, mert innen a félig takart mintázott bot ágaskodó falloszra emlékeztet. Aztán megint nézzünk jobbra, ahol mintha Gobbi Hilda mellett lenne hely (két zsöllyeszék is, nemes, drága bronzból öntve), mindenki Szabó nénijéhez egy alkalmi trécsre invitálva.
Továbbá forduljanak a vizesárok mellé, ahol mintha Kiss Manyi mórikálná magát a jó habossüteményhez fohászkodva viaszvesztéses struccboával a nyaka körül, aztán kerüljük meg a tavat, ahol mintha Latabár Kálmán bohócozna félig zöldre patinázva, majd vágjunk neki az északi dombnak, ahol mintha Soós Imre forogna egy felhőre rögzített körhintaülésben. Csak szegény Ruttkai Éva nem „mintha". (Hiába feszít háttal a medencének a Hattyú ruhájában, hiába írták nevét a talapzatára tízcentis betűkkel, ezt a vadidegen arcot, ezt a marconán bájtalan testet nézve hosszasan lehet merengeni: portré ily kevéssé modelljére még sosem hasonlított.) Egyedül ő nem jó panoptikumfigurának, pedig alkotója bizonyára nem kívánt kilógni a sorból. Hiába: ilyen kegyetlen dolog az indiszpozíció!
Meg a magány. Bencsik István, a mű alkotója idegen, ártatlan világból érkezett a bulvár és tekintély által közösen fölparcellázott szoborparkba. Rosszkor volt rossz helyen: hattyúja csak mélyen repülhetett. Hiába tud „organikusan absztrakt naturalizmust", itt a klasszikus magyar köztereken vegetáló szobrászi konvenció lett és maradt az úr. A mintha. Egyrészt az a „kádári", „emberarcú", „hétköznapian forradalmár" pátosz, amelyet Varga Imre távollétében ezúttal Marton László művelt sorozatban. Másrészt az a „Trianon előtti", „eurokonzervatív" „közérthetőség", amelyet Melocco Miklós csinált valamikor (szomorú, hogy nem mostanában), s amelyet hongkongi kivitelben ezúttal Párkányi-Raab dobott nagyker-dömpingben a placcra.
A mintha-sor egyébként nem torpan meg a medence körül. Timpanonos álhomlokzatként belecsobban a vízbe, és örökmécsesként úszó lángjával bevilágítja az elsüllyedt pszeudoereklyét. Hajóhídként görbített úttal kedveskedik a színházba igyekvőknek, és hajóorrá formázott teraszra tereli drága közönségét. A homlokzati szobrok egyik része mészkőnek látszik, pedig üvegszállal erősített betonmasszából készült. Másik részüket carrarai márványból és vastagon aranyozott bronzból komponálták, pedig léhán lebegő stukatúrának hat.
Van továbbá két, a főhomlokzat két oldalára szimmetrikusan elhelyezett óriás oszloppárunk is; mintha a Bán-féle Nemzeti képzeletbeli rommezejéről cipelték volna át őket. Valahogy úgy, ahogy a római forumokon állították fel hajdan a legyőzött Hellasz átszállítható maradványait. S éppúgy, mint azokon, itt is fölszerszámozták őket az új hatalom penetráns jelképeivel. Ezúttal éppen azzal a két kőszoborral az oszlopfők tetején, amely ellen a hajdani, még „szoclib" zsűri s persze az eredeti építész annyira tiltakozott. A félreértések elkerülése végett: nem az Ádámot alakító Básti Lajos vagy az Évát játszó Lukács Margit figurái számítanak a „győzelem" mementóinak. Az „új császár" jelképévé az vált, hogy a szobrok egyáltalán rákerülhettek az oszlopok tetejére.
Az ember joggal gondolhatná, hogy ennyi szobormű hihetetlenül fölpörgetett zsűrimunkával járt, a hivatal éjt nappallá tevő lázas tevékenységgel próbált fölnőni a nagyságrenddel több feladat elvégzéséhez, s a szakmai grémiumok tagjai egymás kezébe adták a kilincset. Nem így történt. Pedig nyolc egész alakos bronzszobor... Három kő... Kilenc bronzzal kombinált homlokzati kő... Nem beszélve az épülettel „együtt lélegző" számtalan konzolplasztikáról, Schrammel Imre osztódással szaporodó leleményeiről, valamint Marton László további tizennégy, színészeket ábrázoló bronzreliefjéről, amelyek sakk-sormintában követik az oldalfeljárók görbéjét. (Utóbbiakról valóban egyetlen szót se!)
Magyarországon ekkora szoborsűrűség - a köztemetőket leszámítva - két másik helyen fordul csak elő. A Hősök terén, az első millenniumi nagyberuházás össznemzeti erőfeszítéssel kivitelezett és agyonkontrollált emlékműcsoportján,12 valamint a nagytétényi szoborparkban,13 a mi bársonyos rendszerváltásunk egyik látványos ideológiai büszkeségében. Ama két alkalom szoborállítási furorját a nyílt politikai szándék diktálta. Itt látszólag nem, de csak látszólag. Itt a szimbolikus-kulturális mezőben lejátszatott kampánystratégia adagolta ki a posztamensre valót. Mintha a művek a színház előtt rónák le tiszteletüket, pedig igazában a vélelmezett szavazópolgár kegyeit keresik azóta is.
Egy kis háttértörténet
„A megrendelés hagyományos színház tervezésére szólt, ennek kellett eleget tennem. Schwajda György olyan épületet akart, amely részben a hagyományokra épít, az értékes tradíciók felhasználását kellett társítani korszerű elképzelésekkel."14 Siklós Mária engedelmesen hajtja végre a feladatot, ezzel a mondattal nagyjából be is méri, le is írja döntési lehetőségének rádiuszát. A képzőművészekkel legjobb esetben mint egyenlő „társalkotókkal" diskurál (Schrammel például ilyen), általában viszont semmiféle felszólamlással nem él, amikor házát és körletét kezdik benépesíteni az ambiciózus mesterek. Súlyosabb gond nyomhatja vállát, semhogy a szobrok milyenségét kritizálgassa. „Munkájának hibája nem az épületdíszítés érzeteinek felelevenítésében van, hanem abban, ahogyan használja azokat. Míg a műépítészet a tektonika tovább szövése (...) céljából használta a különféle applikációkat, addig itt alapvető építészeti aránytalanságok és durva léptékvesztések elkendőzését szolgálja" - írja egy recenzens,15 és ebben lassan már létrejött a szakmai konszenzus.
Az Erzsébet térre mint a főváros birtokában lévő területre köztéri alkotás csak a Budapest Galéria engedélyével kerülhet, kerülhetett volna. A lektorátus, a főváros, a miniszteri biztos, az építész, a szakmai zsűri úgy viselkedett tehát 1998 őszéig, mint egy igazi kulturális parlament. Szócsatázott, interpellált, döntést hozott, és olykor obstruált. A kulturális parlament pedig írásos nyomot hagyott maga után. De amikor a köztérre vonatkozó szabályok hatályon kívül vannak, hiszen az új Nemzeti telke immár Demján Sándor nagyberuházásának része, föltűnően megcsappan a bírálók és bírálatok írásban rögzített száma. A Budapest Galéria boldogan levonul a pástról, s hagyja a mosott ruhát másra. A lektorátus osztályvezetője ezt nem teheti, viszont levélben jelzi a fölkért művészek koordinálatlanságát.16 A nyolc alkalommal megtartott helyszíni zsűriülésen17 a főépítész mindössze egyetlenegyen, a „Schrammel-bizottságén" vesz részt (no persze a többire még meghívót sem kap). A miniszteri főbiztos - noha minden esetben kap meghívót - egyetlenegyre sem megy el. Csak pátenseit ismerjük, amelyekben a lektorátust buzdítja dolga végzésére.
Minek is menne el? Schwajda György kézi vezérléssel, pontosabban Melocco Miklóssal konzultálva, kiscsoportos foglalkozás keretében dönti el a döntenivalókat. Nyolc 5/4-es egész alakos bronzszoborból négy, a Tímáré, a Gobbié, a Latabáré, a Soósé (a becsúszó szereléseiről elhíresült Párkányi-Raab műve valamennyi) minden kontroll nélkül, az idő rövidségére tekintettel gyorsított menetben foglalja el posztamensét. A megtartott zsűrik felelősségteljes munkáját a nyolcból hét (a hét képzőművészt érintő) esetben mindössze három meghívott szakértővel, az euforikusan bólogató Fekete Györggyel, a „gyertyát tartó" Wehner Tiborral és azzal a Benedek Györggyel végezteti, aki nem győz kompenzálni a Bán-zsűriben tanúsított Párkányi-ellenes magatartása miatt.
Az első zsűri, az iparművészeti grémium, a Schrammelé persze más kádereket is megmozgat, például Siklós Máriát, de abban sincs sok haszon. Hiába örül a főépítész asszony, hogy „időtlen szépség kerülhet az épületre, és hogy jó lenne ezt a díszítést a főbejáraton is megjelentetni".18 Reményeit nyolc hónappal később, a Párkányi-Raab-féle kilenc homlokzati múzsa zsűrizésének idején mint deus ex machina, mint barát, mint mester és mint díszzsűritag maga Melocco Miklós foszlatja szét, mondván: „Schwajda már átvette." Bár, mint állítja, „így ebben a közelségben mindez csiricsáré tömkeleg", de „a kontrasztos díszítés nem lesz ekkora, messzebbről jobb lesz a látvány", s különben is „színháznál a túlhemzsegő homlokzat a tompa figyelemben szétesik". Hozzáteszi még, „ne legyen nagyon öreg, és ne legyen nagyon kopott az arany".19
Nem teszi hozzá, talán csak gondolja: vakulj, magyar!
Barbárok kertje
A szabálytalanul sokszögű telekre nem csak a két épület, a Siklós Máriáé és a Zoboki Gáboré nehezedik. Kettejük között, a Duna-parti tengely felezőpontján áll a kívül-belül spirálban tekeredő „zikkurat", a kertépítői ambíció felejthetetlen jelképe, a galériának, spirituális akcióknak, különféle kultikus alkalmaknak kigondolt törpe torony. A Török Péteré. Rémlik, 2002 tavaszán a közönség körében mintha ez a félig „mezopotám", félig toszkán manierista ötlet lett volna az egész komplexum citromdíjasa. A színház milyenségére a látogatók csak nehezen és lassan találtak szavakat. Nyelvüket a sokkal védtelenebb pödrött kupacon köszörülték. Hirtelen pont az fájt mindenkinek, hogy takar valamennyit a budai panorámából.
Jól jött most a kupac, hálával tartozom neki. S nem csak azért, mert mégiscsak tehetségesen bájos, művelten infantilis szellem szorult belé a maga „bramantésan" spirálos rámpás lépcsőházával, a szépen profilozott ajtónyílásaival, a rejtélyesnek szánt kútjával és transzcendensnek képzelt műcsillagos egével, hanem mert innen, a külső szerpentin tetején megképzett kilátóról tárul föl igazán a táj, ha nem is sas, de legalább libamadár-perspektívából.
Ebben a tájban nem az egyenlő távolságban tartott két „nagy" szabad szemmel kivehető fundamentális stíluskülönbségei a legmeghatározóbbak. A stíluskontraszt önmagában erős, jó építészeti effekt is lehetne. Tessék a bécsi Museumsquartier lágy „sótartójára", azaz a Leopold Múzeum fehér épületére és közvetlen közelében a bunkerszerűen kemény „borstartóra", azaz a Ludwig Múzeum fekete tömbjére gondolni. Vagy a bilbaói titániumcsodára, a szoborszerű, organikus, irracionális Guggenheimre és közvetlen közelében a mérnöki elegancia vakító példájára, a levegőbe feszített kettős sinusgörbére, a Zubizurri-gyaloghídra. Ők sem simulnak egymáshoz, őket is más-más építészeti világkép hozta létre. Mégis tudnak kánonban énekelni. Valószínűleg azért, mert színpadiasan látványos párbeszédükbe belekalkulálták a képzeletbeli nézőteret, a közösség arénáját, egy adottnak vett markáns harmadik minőséget. Bécs esetében ez a barokk lovarda, a Tattersaal unheimlichen fegyelmező architektúrája, Bilbao esetében a Nervion folyó szeszélyes kanyarulata és mindkét partjának szelíden dombos tektonikája.
A mi „nézőterünk" délről egy elszabott Duna-híd, nyugatról egy talán örökre a felszínen felejtett HÉV-vonal, északról egy lassan, de biztosan terjeszkedő, közepesen kiképzett, magyar igényekre mért középosztályi lakótelep, keletről a részletszépségeit egyelőre még mindig őrző, de szanálásra ítélt gyártelep, a későbbiekben egy lukratív terveket dédelgető marketingcenter.
Eltekintve most attól a nem eltekinthető sajnálatos esztétikai balesettől, amely a grundon tenyésző két nagy épület között feszül, azazhogy az egyik, az új Nemzeti elegánsabban fogalmazva „az építészeti képviselet mediális csatornájától eddig elzárt tömegek álmait öntötte anyaghasználati és térkonstrukcióba",20 kevésbé elegánsan egy szemenszedett ordas giccs, a másik épület, a Művészetek Palotája pedig egy tehetséges építész szomorú alkuja a költségvetési racionalitással meg a kormányváltásból következő két urat szolgáló kevéssé fölemelő mentalitással, maga a körlet, a Virtuális Nagy Egész az Döbbenetes Nagy Nulla. Vagy még annál is roszszabb: egy irányát nem találó, de ide-oda rángatott, egy munkakultúrájában bizonytalan, de urát mindenkor biztosan megsüvegelő, egy kapitalizmust utáló, de fenemód pénzéhes ország kultúrájának szimbolikus színpada.
Török Péter kertépítő tragédiája, hogy úgy tett, mintha ezek a kondíciók egyszerűen nem léteznének. Mintha mindegy lenne a rendelkezésére álló telken emelt házak minősége, a házakhoz passzított „járulékos beruházások", a szobrok kvalitása, a befektető tőkés közismerten magaskultúra-ellenes öntelt és autoriter ízlése, a megkötött szerződések vízre írt illékony állaga. „Ha őszinte akarok lenni, én becsvágyból vállaltam el ezt a munkát, mert azt hiszem, ez tényleg maga az élet" - vallotta faggatójának.21 Ha ilyen az élet, inkább a halál.
Török se hallott, se látott, csak mondta a magáét. Ide, a nyugati térfalra kérek „arche-építményeket", zikkuratot maja lépcsővel, viridáriumot, mór, arab, portugál kerteket idéző vízcsatornával, valamint labirintust raszterbe ültetett platánokkal, idősebb facsoportokkal és „a babonás légkört fokozó"22 halott olajfákkal. Az arche-építményeket „egy plintoszszerűen megemelt, rusztikus érdességű vörös sivatag rozsdaszíneit felvonultató nyers kőlapra"23 képzelem.
Ide az északi térfalra kérek egy komplett hajóorrot, alá feszített víztükörrel, egy rakpart fölött húzódó függőkertet, valamint egy dromoszt, amelynek mentén elhelyezhetőek a színészportrék. A hajóorrban kialakított teresedésre „izgága ünnepléseket" és „forró rítusokat" képzelek el.
Ide a déli dombhátra, A halhatatlanok kertjébe kérek egy nyers szakított sziklafalból kialakított dolinát, egy zikkurat felől ereszkedő szertartáslépcsőt, bálványkaput és cascade-ot, valamint „a medence körüli sétányon egy élő fával áttört konzolos zuhatagot és rézsűs vízvetőt".24 Könyöklő attikafalat is, mert „a dolinába érkező vizek szükség esetén pótvizekkel egészülhetnek ki".
Tél van, magas hó. Már a zikkuratra is saját felelősségemre kapaszkodom. Csúszásveszély, figyelmeztet a tábla. A labirintus zárva, újabb tábla, technikai okok, elnézést kérünk. A viridárium körvonalai kezdenek elmosódni, úgy látszik, a platánok, bukszusok vagy mik nehezen bírják az árkádiátlan hunniai telet, meg persze a fizetett kertész krónikus hiányát. Nézek messzebbre. Az északi térfal hajóorra innen nem látszik, a „forró rítust" takarják a szobrokkal kombinált gigaoszlopok. A vörös sivatag jelenleg megközelíthetetlen, mint egy külvilágtól elzárt zempléni falu. Jobbra nézek. A dolina, a déli dombhát helyén sík vidék, amelyen végre megpihenhet, szaladozhat a tekintet. Autóparkoló. Mozgalmas, színes, eleven tér.
Az élet él és élni akar.
Jegyzetek
1 Kijárat Kiadó, Architektúra, Vallomások 1997, 24.
2 Okrutay Miklós: A hajó elment. Új Magyar Építőművészet 2002/2, 63.
3 Képző és Iparművészeti Lektorátus Sz/98/1998 jegyzőkönyv az 1998. június 30-án a Mesterházban és az Epreskertben megtartott zsűriről.
4 Melocco Forró Tibor építészt bízta meg a feladattal.
5 KIL Sz/98/1998.
6 Uo.
7 KIL Sz/99/1998.
8 KIL Sz/123/1998.
9 KIL 422/1998, zsűrijegyzőkönyv 1998. június 16-án.
10 Kő Pál: Bán Ferenc Nemzeti Színháza. Kézirat, Képző- és Iparművészeti Lektorátus Ü.sz. 442b/1998.
11 Ü.sz. 422/1998.
12 Gábor Eszter: Az ezredéves emlék. Schickedanz Albert Millenniumi emlékmű koncepciójának kialakulása. Magyar Építőművészet 1983/4, 202-215, továbbá Prohászka László: A Millenniumi emlékmű, Budapest, 1988.
13 Boros Géza: Szoborpark. Budapest, 2002.
14 Lovass Ildikó: Elkészült a Nemzeti Színház. Magyar Iparművészet, 2002/2, 22.
15 Sütő András Balázs: Vesekő a sárban. A Nemzeti Színház. Octogon 2002/1, 72.
16 Prokai Gábor levele Schwajda Györgyhöz, Budapest, 2001. november 6. KIL 2631/2001.
17 2001. április 27., KIL Ipm/19/2001; 2001. július 9., KIL Sz/272/2001.; 2001. szeptember 12., KIL Sz/316/2001; 2001. október 30., KIL Sz/369/2001; 2001. november 6., KIL Sz/369/2001; 2001. december 17., KIL Sz/402/2001; 2001. december 18., KILSz/404/2001; 2002. február 11., KIL Sz/
28/2002.
18 KIL Ipm/19/2001.
19 KIL Sz/402/2001.
20 Wesselényi-Garay Andor: Teátrális nihilizmus. Kritika 2002/7-8, 9.
21 Parabola negyvenhárom fáról. Török Péter kert- és tájépítő művésszel Wesselényi-Garay Andor beszélget.
22 A terv részletes leírása: Török Péter: A Nemzeti Színház artborétuma: a teatrum dei. Honfoglalás a csepürágók szentelt ligetében avagy a szentek bevonulása a városba. Rendhagyó műleírás 2001, kézirat.
23 Uo.
24 Török Péter: A Nemzeti Színház artborétuma: a halhatatlanok kertje. A déli térfal koncepcióterve. Kézirat, 2004.