TÉRFIGYELŐ

Barna Imre

Az ország közepe

Szomorú arcú, sovány alak az egyik, némán támasztja a falat a magyarfórumos nő meg a versárus öregasszony között, a szájából cigi lóg, a kezében vékony kötegnyi hajléktalan-újság, de nem kínálja, alibiből szorongatja, sose láttam, hogy venne tőle bárki is. Várja, hogy teljen az idő. Csak van, áll, itt kell lennie, hol másutt. A másik - zömök, mérges emberke - a sarkon túl a másik újság egyetlen gyűrött példányával, lobogtatja, idegesen forgolódik, leül, feláll, sopánkodik, aggyanak má valamit, ma még semmit se adtak, na, végre, a zisten álgya meg.

Interaktív hely ez, a város közepe. Annak, aki a föld alól jön, metróból kiszállónak, vicces szoborrá dermedt kutyás vakember-embléma mutatja merev bronzkarjával az utat fel, fel, a mozgólépcső felé, Teiresziász, bosszant a jósnevével tavaly óta tízezreket naponta, nem csoda, hogy el is lopták a botját egykettőre, nemrég kapott csak újat helyette.

Mire figyelmeztet a vak Teiresziász? Min áll vagy bukik a városlakók sorsa? Mi lesz velük, ha nem hallgatnak rá?

Utcák népe a budapesti, nem a tereké. Lót-fut, megy a dolga után, valahonnan valahová. Utcákon tódul, vonul, hömpölyög, forrong és zavarog. Utcabálon táncol az utca, utcazenész zenél. Utcára nyílik a kocsmaajtó. A tereken is csak utcák kereszteződnek, forgalom dübörög.

A Kossuth tér, az persze más.

A Kossuth tér az országnak is a közepe. Az ország közepe nem Pusztavacson van és nem is a Pilisben (Pólus! Szívcsakra! hatvanezer év!), hanem itt, ahol a hatalom székel. És nem csak úgy lett: ki kellett találni, meg kellett csinálni, ahogy a Forum Romanumot is egyszer. Már a hely helyét is: a süppedékes Tömő teret vízzáró fenyőcölöpök leverése és gigantikus betonalapozás útján alkalmassá tenni rá, hogy tizenöt plusz még néhány évig tartó megfeszített munka eredményeképpen neogótikus palota, dicső múlt magasodhasson végre ott, ahol korábban a Vízművek szerelőcsarnoka állt.

Neo. Ki kellett találni, meg kellett csinálni.

Azóta csinálódik.

A Parlament szellőzőrendszerének eredeti légbeszívó kútjai helyére emelt emlékművek - a bronzfarkon ágaskodó lovú büszke Rákóczié és a tér gyászpózban állónak kifundált névadójáé - a rafinált szellőzést azonmód hazavágták ugyan, de újabb történelmi tartalmakkal gazdagították az ország közepét. A kommunista fordulat után a gyászos Kossuth is szocreálra cserélődött, munkással, paraszttal, katonával és értelmiségivel. A Parlamentből komcsi székesegyház lett, vörös csillag került átmeneti idő - negyven év - erejéig a tetejére. A csillag egy újabb fordulat nyomán leszedődött végül (közönséges hétköznap volt, mászott föl valaki a kupolán, ha nem nézek épp arra az ötödiken a tizenhárom-tizenötből, észre sem veszem, megcsáklyázta, vagy hogy, aprónak látszó alakocska rántotta le az ember önkényuralmi csillagát), a helyén ma semmi sincs; keresztet télvíz idején egy agresszív társaság a kettes sínjei mellé állít, az óriás hanuka-gyertyatartótól nem is túl messze, pártus-magyar Jézusról szóló áthallásos magyarázó felirattal. Karácsonyi dalok is másznak ilyenkor az óriáskivetítők előtt állami lacipecsenye-illatban korcsolyázók fülébe, ha bele nem zavar a lakodalmas Trianon-rock, mely az ötvenhatos bácsik autójának tetejére szerelt hangszóróból recseg. Keserűek az ötvenhatos bácsik nagyon, elmaradt az igazi rendszerváltás, a forradalmat is elsinkófálnák valakik, ha hagynák ők, az ötvenhatosok, de nem: „őrtállnak", azt mondják, így, egybeírva, a tér közepén, ötvenhat hivatalos fekete gránit örökmécsesével meg a hivatalos országzászlóval dacol az ő igazi lobogójuk, igazi lyukkal a közepén, ott, ahol sortűz tarolt, épp ötven éve; őrt állnak a bácsik télen és nyáron, őrzik valaminek az emlékét, a fémkorlátokkal körülvett hűlt helyét az ország háza előtt, kitalált és csinált, igaz keserűséggel ezen a kitalált, csinált és csinálódó helyen, az ország kellős közepén.

Nincs ennél igazibb hely.

Igaz lesz minden a Tömő téren.

A Parlamenttel szemközti minisztérium falába applikált műlövedék-mementó. A zavaros, nagy és bölcs Dunát figyelő József Attila háta mögötti szobor - hófehér márványdrapériás óriásposztamensre pottyantott pici bronz kisgazda -, ahogy átnéz növényi ártatlanságot sugárzó tekintetével az előtte kanyarodó kettes villamosokon. A Balassi Bálint utca felőli túlvégen évente legalább egyszer vörös festékkel leöntve botjára görnyedő Károlyi-szobor. A szomszédos Vértanúk terén sehonnan sehova nem vezető bronzhídról sehova sem néző bronz Nagy Imre a vállára könyökölve fényképezkedő turistákkal. A díszszázadnak vigyázzt vezénylő tábornokok, a traktorok és tehenek, a pázsiton tavasztól őszig sátrakban tanyázó nyugdíjasok, a gilisztatenyésztők és lakásmaffia-áldozatok, a kétmilliós tömeget számláló nagygyűlés-ceremóniamesterek, a Szentkorona-nézni messzi vidékről idelátogatók igazsága éppúgy, mint a parlamenti teremőré, aki a vécé helyét firtató kérdésre tömören csak annyit mond: a korona után balra.

Vegyemmá egy újságot, hajléktalan vagyok, mondja a sarkon a bőbeszédű. Egyszer egy miniszterelnököt is elkapott, utána szaladt valami népközi eseményen, mutatta este a tévé.

Kossuth tér. Édes hazám.