Nincs semmi, csak a sivatag, csak
ez a lakatlan puszta térség.
Nem hall egy szót, hangot sehonnan,
csak önnön hangos szívverését.
Fent csillagok kormolva égnek.
Az ég alulról elsötétül.
Megnyílik, hogy magába nyelje
a zuhanót a vaksötét űr.
Csak hús legyen, másét, magáét
mohón szaggatta szét a téboly.
Úgy rémlik, jajgatás, nyöszörgés
hallatszik még az omladékból.
Már csak a győzelmes enyészet
szabadít ki e rom-világból.
S a vizek fölött majd talán új
teremtő értelem világol.
1946-2006
A sírok meghasadtak.
Csontjait a föld kivetette.
Körül derengő csontmező, de
Ezékiel nem áll felette.
Hol kanyarog a keskeny ösvény,
az Isten tündöklő csapása?
Nyirkos lombbal a szél behordta,
az emberfia meg ne lássa.
Az ismeretlen nagy hegyekre
hideg homályt áraszt a katlan.
A forrás tükre összetört,
hajdani arcunk láthatatlan.
Koloncokat hordok magamban.
Mit tegyek a lidércek ellen?
Sápadt arccal sovány halottak
járkálnak emlékezetemben.
Törött harangok némasága.
Véget nem érő hosszú gyásznap.
Úgy látszik, meg kell magam adnom
a nyálkás pusztulásnak.
1946-2006
Ha tudhatnám, ha úgy hihetném,
hogy a sokféle földi lénynek
valahonnan egyforma tűzzel
sugárzik egy egyforma lényeg -
Ha nem lökne előre-hátra
időben, térben annyi kényszer,
ha nem verne egy ismeretlen
felejtéssel, emlékezéssel -
Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését -
Ha egylényegű s zárt lehetnék
és hézagtalan, mint a szikla,
egyetlen és külön világ
a mindenségből kiszakítva -
1946-2006
Korok határán szétvert, megtiport
roncsok, koloncok, testek szerteszét.
Akárhová nézel, kiütközik
a bomlás, sötét zúgokban szemét.
Kisebb-nagyobb csalók, szélhámosok,
szóval, elvvel, hittel kereskedők.
Ez a vásáros népség ugyanaz,
mint húsz vagy kétszáz évvel ezelőtt.
Az emberség - ugyan hányunkban ég
szellem, tisztesség s más efféle szesz?
A tülekvők közt egy-kettő akad,
aki nemünk nevére érdemes.
A többi? Él, s már itt a föld szinén
vagy majd alatta undokká rohad.
S még jó, ha csak magában céltalan
az élete, s nem ölt meg másokat.
Bámészan néz a megdermedt idő
a csillagokra alvadt semmibe.
És hallgat, mert üres héj lett a szó,
és visszájára fordult az ige.
1949
A Nagyér vize fekete,
szúnyogos partja csupa sár.
Tótágast álló, remegő
házakon lassan folydogál.
Szúnyogos, sáros partjain
egy szál ingben a gyerekek.
Suszterbogár, porszürke fű
csiklandozza feneküket.
Nézik, hogy a kövér kacsa
fejjel lefelé vízbe lóg.
A híd alatt lengő laza
hálóján legyet les a pók.
Csepereg, csordogál a kút.
Szuszogva és döcögve kék
kannájukkal jönnek vízért
kis házakból a nénikék.
De éjjel nyújtózik a híd,
tekeregnek a gurdalyok.
Partra másznak a tarka békák,
és nagy szemük ragyog.
1949-2006