Magánmitológia

Igen, mint a mozitranszparensek! Csernus Tibor késői képeinek nézése, többszöri mű- és önvizsgálat után az embernek végre megvilágosodik, hogy a képek hatásdramaturgiája ugyanaz, mint a moziportálok fölé egykor fölrakott óriásvásznaké. Amikor még multiplexek helyett mozik voltak, és nagy, festett képekkel csalogattak. Nemcsak ugyanaz az aktivitás - az utóbbi Csernus-műveken mindig valami izgalmas történik -, hanem a mimézisnek is ugyanaz a csalfa, elkápráztató technikája, amely mikrorealizmusnak, fotónaturalizmusnak, a részletek végtelenül aggályos kidolgozásának látszik, és amelyről csak közelről derül ki, hogy korántsem az. A Kávéházi enteriőr olyan kézzelfogható és eleven, hogy kutyás, traccsoló és darvadozó valóságát az is ismerősnek érzi, aki soha nem járt Párizsban ilyen intézményben, csak az elmélyültebb szemlélődés fedezi fel az egyik lány-főszereplő vállán azt a vad, zöld ecsetvonást, amely nem több vad, zöld ecsetfutamnál, valamint hogy a másik lány teste deréktól lefelé nem más, mint foltköteg. A Hogarth III.-on az izgatott jelenet meg annak pszichológiailag egyenként ábrázolt szereplői elfedik, hogy a jobb oldali, hadonászva vitatkozó nőalakot ugyancsak deréktól csupán örvénylő meleg színek támasztják alá, olyan, mint egy mellszobor, a Place Emile Goudeau harsány figuráját pedig még az sem: az egyik legutolsó képen a fél alak egyszerűen megszűnik, nem folytatódik. Mondom, a mozireklámokat festették így egykor számomra mindig ismeretlen mesterek, úgy, hogy villamosból, járdaszélről nézve tökéletesen kidolgozott filmjelenetnek tetszettek, s csak közelről derült ki a csalóka bravúr, a technikás elnagyoltság. A különbség - egyebek között - annyi, hogy Csernus képei közelről sem okoznak csalódást. A virtuóz mester, a festés káprázatos varázslója úgy adagolja a részletgazdagságot és a foltpiktúrát, úgy képes foltpiktúrával is lélektani állapotot, anyagminőséget és pillanatnyi mozdulatot felidézni, hogy nincs szüksége - nem is akar - mindent kifejteni és megmagyarázni. Játszik. S ha ebben a késői, fejedelmien fölényes játékban még mindig a szürrealizmus - nem csak festői - technikáját véljük felfedezni, nem biztos, hogy csupán rabjai vagyunk a negyven éve itthon maradt Csernus-piktúra emlékének.

A Kogart Ház gyűjteményes kiállítása négy vagy öt fontos művel képes szemléltetni azt a rettentő gyors folyamatot, amelyet Bernáth Aurél tanítványa alig egy évtized alatt beteljesített. Ha az Orlai festi Petőfit, úgy is, mint kortanú, úgy is, mint díjat hozó pályabelépő, s úgy is, mint az ötvenkettes ajánlások fölényes teljesítése, hiányzik itt a történeti skáláról, csak azért hiányzik, mert ez volt a skála nullpontja. Nagyon magasról indító origó, amelytől - ezt már mutatja a kiállítás - egy különleges életmű elrugaszkodott. Csernusnak a papírforma és sok kortárs pályaképének tanulsága szerint a kor ezt a lehetőséget kínálta: nagy eszmények, pátoszos gondolatok megfestése bernáthi minőségben. Csernus azonban - noha életkora szerint már nem volt az - úgyszólván csodagyerek-pályát futott be. Kevesebb mint tíz év alatt, a hatvanas évtized elejéig megtette azt az utat, amelyet a magyar képzőművészet s kivált a negyvenöt után fellépő nemzedék is megtett, csak lassabban, ellentmondásosabban - az nem biztos, hogy a Csernusénál több küzdelem árán. Csernus káprázatosan gyorsan jutott el felismerésekig és kiábrándulásokig. A Kisörsi táj tanúsága szerint már ötvenháromban mert didaxist és eszmei mondanivalókat mellőzve bravúros hangulatfestő lenni, nemcsak csatlakozva az akkoriban rossz szemmel nézett posztnagybányai lírához, hanem - nagy a szó - a példához méltó teljesítményt nyújtva. A Három lektor, ez az oly reménytelenül reprodukálhatatlan fő mű ötvenötből most is a következő nagy lépést bizonyítja, azt, hogy huszonnyolc éves festője elérkezett a jellemábrázoló, a jellemmel és helyzettel életérzést tömörítő, világszemléletet szublimáló festészethez. A Három lektor még tűnődő és rettenetesen erős kép. Mígnem eljutunk az Újpesti rakpart Rozsdatemető-érdes (Beke Lászlóé a felismert párhuzam), szikkadtan nyílt szókimondásáig, eddig a látszólag még helyszínhez és időhöz kötött ötvenhetes festői szociográfiáig. A hatvanas évek elejének szürrealizmusa már világérvényű. Lehet még névleg téma a Lehel téri piac, lehet Tengeri csata vagy Endresz Béla emléke, a művek bármelyike azt a zsúfoltságot és enyészetet tartalmazza valójában, amelyet a bravúros festőtechnika és a káprázatosan élénk színek lidércesen megnyerővé, azaz hideglelősen kiábrándulttá fokoznak. Kései szürrealizmus és eddig nem volt magyar szürrealizmus az utolsó korszak, amelyet Csernus itthon maga mögött hagy, azaz, még mindig világnézet; nagyon is markáns, mert mesterfokon megjelenő klasszikus világértelmezés.

Nem ismerjük eléggé Csernus párizsi évtizedeinek korai termését, talán, mert mint mondja, keveset festett, talán, mert a méltatói sem tartják eléggé fontosnak. Talán nem is fontos: az a kevés, amit láthatunk, reprodukciókból ismerhetünk, a korai hetvenes évek fotórealizmusa azt mutatja, ami eddig is, addig is tudnivaló volt; hogy tudniillik Csernust a mimézisben nem lehetett felülmúlni. A festészetben, mint tudjuk, nincs mesterségbeli tudás önmagában, nincs aranykezű, briliáns mester, mint a vízvezeték-szerelésben, a műkovácsolásban és a forgácsolószakmákban, de ha lehetne ilyen in abstracto, a mindent tökéletesen megfesteni képes Csernus volna az. Ez a képessége teljesedett ki a már megismert Caravaggio-korszakában, amelyről okkal mutatták ki jó ideje, hogy más mesterekre is ügyelt. Megint csak: hozzájuk méltó avatottsággal. A drapériák tündöklő tapinthatósága, a szikkadt-inas férfikarok és a selyemkemény meg a szépen megereszkedő női mellek soha nem voltak ennyire „olyanok, mint a valóságban"; anatómiai tökély, lélegzetelállító rövidülések, hajmeresztő, de „reális" csoportfűzések és természetesen fénybravúr meg árnyékpompa az ajándéka ezeknek a műveknek. Mégsem kell magyaráznia a méltatónak, hogy ez nem Caravaggio-utánérzés, nem szerepöltés, nem késői parafrázis. Elég megfigyelni a címeket és a képtémákat. A József elbeszéli álmát-képen József egyáltalán nem beszél, és a hallgatóság egy része alszik, más része Biblia-idegen feszes női akt, Uriás nem a harctéren esik el, hanem - egyebek közt nők - meztelenül kínozzák, és az ószövetségi jelenet előtt a Szentírásban járatos nézők azt vitatják, hogy lehet-e a kitakart (fiatal) férfi Noé. Apokrifek, amint apokrif a maga módján az a körtés-óntányéros-kelkáposztás varázsos csendélet is, amelyen a szögletesen szelt kenyér éle is lenyűgöző élfény, csak éppen azokhoz az élettel teli tartalmakhoz nincsen hideg virtuozitásának semmi köze, amelyek az ihletet adó barokk csendéleteket túltelítették - még kevésbé azokhoz a szimbolikus erkölcsi tartalmakhoz, amelyeket a németalföldi csendéletekbe a művészettörténet beleinterpretál.

Apokrif, de nem abban az értelemben, ahogyan a világirodalom kihasználja a keresztény mitológiát egészen Karel Čapekig és a modern művészet legkésőbb az expresszionisták óta, hogy tudniillik saját mondanivalóját, az eredetitől lehetőleg minél jobban eltérő közlendőit előadja. Csernus apokrifje úgy apokrif, hogy nincs tartalma, üres, mert az akar lenni. Nem azért fordult Caravaggio felé, mert caravaggiói hitellel akar új Caravaggio-képeket előállítani, még kevésbé azért, mert a barokk mester tartalmait vagy azokkal polemizáló, azokat provokáló tartalmakat akar megfesteni. Csernus - ezt több méltatás igen pontosan meghatározza - csupán festeni akar. A festészetért önmagáért. A Caravaggio-periódusban Caravaggio-eszközökkel (és szakmai perfekcióval!), a Hogarth-ciklusban Hogarth-témákkal, de semmi köze, ismétlendő, az inspiráción kívül semmilyen viszonya nincs az elődökhöz. Nem invokál és nem készít parafrázisokat, nem ironizál és nem értelmez újra, ez különbözteti meg minden olyan posztmodern jelenségtől, amellyel a magatartása, a szabadossága, a - mondjuk ki - a cinikus hitetlensége alapján megpróbálták összeboronálni. Ez sem jó jelző, a cinizmus a hétköznapi szóhasználatban bizonyos aktivitást, némi provokációt hordoz magával, Csernus pedig békés, inaktív és magának való. Képei tele vannak ugyan akcióval, a caravaggieszk vásznakon birkóznak, lefognak, kínoznak és megszégyenülnek - de kik, miért és ki ellen? Az akció csak látszat. Még inkább az a Hogarth-ciklusban, amelynek minden képe látszólag egy-egy snitt egy mértéket nem tudó rendező filmjéből. Veszekszenek, zabálnak, hadonásznak és kalapálnak, egy pizsamás egyszerre veselkedik, olvas és borotvaecsetet lóbál, egy kerekesszékes ordít, és fel akar ugrani, feszes farú nők tépik le magukról vagy húzzák magukra a fekete gyászruhát. Ismét: kik? Miért? Ha megállunk egy percre, és megpróbáljuk megérteni ennek a csupa cselekmény látványnak, ezeknek a túlmozgásos akciókat izgatottan tökéletes festőeszközökkel előadott jeleneteknek a magyarázatát, nagyon ostoba helyzetben találjuk magunkat. Nincs válasz, nehéz az értelmezés, az ilyen részlet- és eseménygazdagságtól elvárható valamiféle tartalom; tanulság, mondanivaló tökéletesen hiányzik.

Csernus nagyon is koherens világa magánmitológia. A hetvenes években kiteljesedett individuális mitológia megtestesítői ugyan többnyire tárgyakkal, nagyon is térfogatos, bizarr régészeti, etnográfia, továbbá álrégészeti és álnéprajzi tárgyakból összeállított environmentekkel fejezték ki önmagukat, lehetőleg bárdolatlanul és sokkolóan, amihez ennek a tökélyre vitt festészetnek látszólag nem sok köze lehet. Csernus festészete azonban mégiscsak rokon ezzel a harmincesztendős törekvéssel a lényege szerint. Az individuális mitológiáknak pőre szóval öszszefoglalva az volt a lényegük, hogy az alkotó személyes mítoszrendszereket alkotott és alakított ki kellékekből, amelyek mögött tudatosan nem volt konszenzus, közös tapasztalat, egy srófra járó gondolkodás, és a befogadó teljesítményétől függött, hogy be tud-e hatolni, alkalmas-e azonosulni a kreált és zárt érzelmi és gondolatrendszerrel. Csernus mitológiájánál is erről van szó. Nem a Caravaggióé, nem a Hogarth megalkotta, még csak nem is a klasszikusan antik. Minüasz lányai a szabványtól eltérően többen vannak, nem őrjöngenek, és Dionüszosz vagy Hippaszosz kék farmert hord, de ennek az égvilágon semmi jelentősége nincsen. Hatolj be, ha tudsz, ebbe a zárt mitológiába, de - az embernek az az érzése - Csernusnak ez egyáltalán nem fontos.

Csernusnak a festés önmagáért fontos, az, hogy egyetlen odaszúrt ecsetvonással ropogtatni való diót tud gyönyörűen, étvágygerjesztően plasztikussá tenni - annyira ez a fontos, hogy semmi eszme, eszmény, közlendő nem szeretné, ha zavarná. A megtévesztő cselekmények, az izgatott jelenetek sem arra valók: csábos adományok a nézőnek, és alkalmak szituációk, hangulatok, ruhaanyagok és fényminőségek megfestésére. Annak a helyzetnek a mesterszintű megtestesítésére, amelybe nemcsak a festő és a festészet, hanem mintha a világ jutott volna a történelmi piktúra és a szürrealizmus óta. Minősített moziplakát-bravúr egy olyan időben, amikor az égvilágon senkinek nem fontos már, hogy bemegyünk-e a moziba.

Csernus Tibor festőművész retrospektív kiállítása. Kogart Ház, Budapest, 2006. január 6. - március 12.