Polifónia

Az a legjobb, ha egy kulturális műsor több hangon tud megszólalni. Személy szerint semmi bajom az X. író bemutatja korunk nagy felfedezetteit, kulturális problémáit típusú műsorokkal, Y. újságíró és szerkesztő magazinba válogatott preferenciáival, és azzal sem, ha Z. polgártárs válogatott szakértőkkel bájcseveg a stúdióban egy nagy, kerek asztal körül - de valahogy egyik sem az igazi. Nincsenek valódi párbeszédek, csak időnként összefonódó, máskor széttartó monológok, a riportok megállnak a levegőben, és alig-alig kapcsolódnak egymáshoz, a kultúra szerves egysége óhaj-sóhaj marad. A zenében polifóniának nevezik a többszólamúság, sokhangúság ritmikailag eltérő, ám mégis harmonikusan összetartozó dallamait, amelyek elsősorban a középkori és reneszánsz muzsikában brillíroztak. Ez az, ami nagyon hiányzik a magyar televíziózásból és azon belül a kulturális profilú műsorokból: nem tudnak eltérő, de eszmeileg egységbe fogható alakzatokat létrehozni. A maximum, hogy egy dallam alatt változatlanul kitartanak egy hangot, egyfajta bordunt - lehet az a műsorvezetőé, a sztárművészé vagy akárkié, a lényeg, hogy ettől a nézők egy percre sem tudnak eltekinteni, mindig kényszerű viszonyítási alap lesz számukra, és ettől kényelmetlen az egész. Szűk, belterjes, néha kisszerű is.

A Kultúrház nem ilyen. Eleve sok hangra íródott: Erdős Gábor, Galamb, Kulcsár Vajda Enikő, Németh Juci, Rózsa Péter, Veiszer Alinda, Veress Dóra, Winkler Nóra felváltva vagy vállvetve szemezgetnek a kultúra aktuális jelenségeiből a leleményes szerkesztői háttér segítségével. Nincs idejük belefásulni, rutinossá válni, hiszen egymással és az alanyokkal szemben is újszerűnek kell mutatkozniuk, ettől a nézőseregnek sem ragad le két perc után a szeme. Mindig van néhány szólam, amire érdemesebb odafigyelni, de a többit sem lehet sutba vágni, különben a műsor megbillenne. Erre természetesen akad példa, vannak szerencsétlenebb epizódok, öszszeállítások, interjúk, kommentárok is, de a műsor egésze attól még élő és értelmezhető marad, a bakikat hamar el lehet felejteni.

Látszik, hogy a műsorkészítők élvezetből (is) csinálják, komolyan érdekli őket az a sokféleség, amelynek ők is részesei. A kiválasztott adásnap késő délutáni egyórás sávjában Kulcsár Vajda Enikő a kortárs színházkészítés és opera kulisszái mögé pillant, este Winkler Nóra új, elsősorban amatőröknek indított könyvcsináló szolgáltatásról készít interjút, később a képzőművészet és sakk viszonyáról faggatja a szakértőket Marcel Duchamp életművén keresztül, eközben a szerkesztők alapos összeállításokkal, háttértudósításokkal örvendeztetik meg a közönséget. Éjjel ismét az aznapi legjobbnak vagy legérdekesebbnek tartott interjút, esetünkben a könyvkészítő kiadójával, Révai Gáborral folytatott beszélgetést ismétlik. Az átlagnapokon túl hetente háromszor a Kultúrház Extra is látható az egyes számú csatornán - jobb is, ha rendszeres különkiadásnak és nem a műsorfolyam integráns részének tekintjük, mert itt az együtthangzás disszonanciába, a polifónia heterofóniába megy át (a Platón Törvényeiben szereplő kifejezéssel két vagy több, azonos dallamot játszó szólamot illetnek, melyekben olykor szinte törvényszerűen szétcsúsznak a hangzatok).

De maradjunk egyelőre a sima, hétköznapi Kultúrháznál. Bizonyára mindenkinek, aki figyelemmel kíséri a műsort, vagy legalább időnként ráhangolódik, vannak kedvenc műsorvezetői, és olyanok is, akik az idegeire mennek. Ennek ellenére talán senki nem akad, aki ugyanazt a szerkesztőt, ugyanazt az arcot szeretné látni, ugyanazokkal a szempontokkal, rigolyákkal, gesztusokkal. Különálló eszmevilágot képviselnek mindannyian, vannak közöttük földhözragadtabbak és elvontabbak, amiképp a Karamazov-testvéreket is néhány oldal után megunnánk, ha szereplői egylényegűeknek látszódnának. Utóbbi kapcsán állítja Bahtyin - aki a televízió áldásairól még sajnos nem tudott elemzést készíteni -, hogy Dosztojevszkijnél belépett az irodalomba a szerzőtől független tudatok, eszmerendszerek, világnézetek egymással párbeszédet folytató, azonos igazságot és mélységet képviselő polifóniája, amelyek egyidejűek és egyenrangúak a többivel, sőt akár szerzőjük ellen is fordulhatnak. Bár a párhuzamot nem lehet egy az egyben alkalmazni a digitális televíziózáson és kultúrafogyasztáson még innen lévő műsorkészítői (szerzői) tevékenységre, tagadhatatlan, hogy a legnagyobb lépést a rendszerváltás óta ez a szerkezet tette meg a sokszínű, kellően ellenpontozott kulturális ismeretszerzés felé. Minden oldalról lezáratlan, lehet még hozzátenni és elvenni belőle, mint egy Dosztojevszkij-nagyregényhez, ezért mindig újra lehet kezdeni az önismétlés veszélye nélkül. „... a világ nyitott és szabad, még minden előttünk van, és mindig is előttünk lesz" - fogalmaz Bahtyin a katartikus erejű, befejezetlen befejezések kapcsán.

Kedvező csillagállás kell hozzá, hogy a Magyar Televízió hihetetlenül lepusztult padlásstúdióját (elnyomott cigarettacsikkekkel a falban és szaladgáló csótányokkal a padlón) otthonos, élvezhető térré tudják alakítani, és a varázs akkor se törjön meg, ha teszem azt, az interjúalany háta mögött éppen kábeleket húzogat egy technikus. Bátorság kell hozzá, hogy elmélyült beszélgetés közben a kamera állandóan pozíciót változtasson, az elő- és háttérben falakra vetített árnyképek és képernyőn pergő jelenetek tűnjenek fel, hogy alul hírcsíkot futtassanak az új bemutatókról, oldalt a kiskeretben feliratokat, képeket, idézeteket jelenítsenek meg, egyszóval egymásra játsszák a különféle vizuális trükköket, és mégse veszítsék el a szemkontaktust a vendégekkel vagy a nézőkkel. De működik, és ez önmagáért beszél. Innentől kezdve még elviselhetetlenebbek a mikrofonba olvasott programajánlók, szegényesebb a Záróra vagy a Tudósklub, ötlettelenebb az Este vagy a Napló, mert ne legyenek kétségeink: minden műfajra kihat, ha egyszer a szokottnál magasabbra teszik az ingerküszöböt.

A legnagyobb csapda természetesen az önreklám, ezt a Kultúrház se tudja kikerülni, legfeljebb gyorsabban regenerálódik. Gyanús, ha Kulcsár Vajda Enikő olyan táncprodukciót, operafeldolgozást ajánl, amelyben maga is szereplő, ám felkészültebb és hitelesebb is lesz tőle, mert végre valaki nem kívülről leselkedik, hanem belülről érzékeli, mi történik a színpadon. Egy másik este pedig a köztévében dolgozó Heltai Péter a Kultúrházban szerkesztő feleségéről is szóló új könyvéről mesélget Rózsa Péternek. De nem ez a baj, hanem a Kultúrház Extra kísérlete, amely már a beharangozónál hamis. A csigalépcsőről hatásosan lelépő három férfi műsorvezető olyanokat mond, hogy „lehozzuk a kultúrát az elefántcsonttoronyból, vagy ha kell, mi megyünk fel érte", „kíváncsian, kekeckedve, extrán", „és azt is megkérdezzük, amiről nem is gondolták, hogy el fogják mondani - nekünk", közben két női műsorvezetőt a terepre küldenek, hogy tényfeltárjanak. A kissé önelégült bevezető valami emészthetetlen masszát szül: a vallási bizniszt körüljáró adásban rosszul megválasztott interjúalanyok feszengtek a stúdióban, akiket úgy vezettek be, mint egy küzdősportban, alig ízlésesebb show-elemekkel a magyar RTL Sportklub című ökölvívógáláinál, sok volt a szellemi mélyütés és a levegőbe kaszálás, a helyszíni riport pedig érdekes volt ugyan, de tartalmatlan. Szóval van még mit dolgozni az Extrán, vagy el is lehet felejteni, de mindenképpen a Kultúrház gyökereihez kellene visszajutni.

Abban ugyanis igazi különlegességeket találhatunk: Winkler Nóra bájos mosolyát, mindenhez kedvet csináló kíváncsiságát, Kulcsár Vajda Enikő empátiáját, csapongó beszélgetést a vendégekkel, alapos háttéranyagokat és riportokat a latens irodalom vagy a revelatív, polgárpukkasztó zene- és képzőművészet háza tájáról, válogatott, más forrásokból nehezen összeszedhető kulturális híreket, miniatűr koncertet, és egyéb, a befogadóhoz kézközelségbe hozott kulturális ínyencségeket.

A Kultúrházzal végre megérkezett a többszólamúság a magyar televíziózásba. Nem minden adásnapon, nem minden közreműködővel, de érzékelhetően. Ez korántsem a Paradicsom, csak az előszobája, a tisztítótűz. Kínlódásaink ellenére kellemes itt tölteni az időt, hiszen élteti a reményt, hogy létezik valami ennél is feljebb.

Kultúrház, 2006. január 9., hétfő M2 18.30, 20.35, M1 22.45. Műsorvezető Kulcsár Vajda Enikő, Winkler Nóra; felelős szerkesztő Görög Athéna, Erdős Gábor.