Dame (Ezt nektek!)

„A Waseda Egyetemen, ahol április elseje óta kinevezett docens vagyok, minden első órámon megkértem a diákokat, hogy az én óráimon a tanév végéig egyetlen szót ne használjanak se angolul, se japánul, és ez a szó: a kultúra - mondja Ferber Katalin történész, a könyv főszereplője egy helyütt, Kozák Gyulával folytatott beszélgetésük közepe táján (123. o.) a könyv másik főszereplőjéről. Aztán hozzáteszi: - Nincs kultúra. Vannak kultúrák, vannak szempontok, vannak értékek, vannak értékrendek, ugyanis a kultúra fogalmát a japánok húszféle kontextusban használják. A kultúra Japánban a japán egyedi létet jelenti. Magát a japán fajt. A kultúra a hamis problémamentességet jelenti. ...ha meghallom ezt a szót, begőzölök, mint a bika a vörös posztótól." (Uo.)

A könyv olvasása közben, mindenesetre túl a közepén, gyakorta eszembe jutott, hogy a japán kultúrában (mert legalább munkahipotézisként azért tegyük fel, hogy mégis lehetséges ilyen) a bika talán nem is a vörösre gőzöl be. Hanem a fehérre vagy a kékre vagy bármire. Még az sem lehetetlen. Mert a másság a könyvben és a sorsban oly elementárisan van jelen, oly brutálisan csap pofán Ferber Katalin történetének minden lapján, hogy nincs kizárva: ott még a biológiai alaptörvények is mások. Megérteni sem lehetséges ezt a másságot, nemhogy kitanulni, kitapasztalni, azután élni benne, tanítani, létezni, szeretni meg végképpen nem.

A könyv főhőse pedig - ezt már eléggé a mondókája elején leszögezi - csupáncsak ennyi ambícióval érkezett Japánba. Meglátjuk, ki csap pofán kit, a végére. Addig is: ezt nektek!

A recenzens a könyv végére a legritkább esetben marad elfogulatlan. Ez alkalommal azonban erről már kezdettől sem lehet beszélni. Ferber Katalint a nyolcvanas évek elején, az MTA Történettudományi Intézete egy többé-kevésbé házi konferenciáján láttam először. Fiatal kutatók konferenciája volt a rendezvény címe, vagy inkább alcíme, s outsiderként magam is meghívott voltam az utolsó (vagy csak második?) napon. Persze megnéztem-meghallgattam az előzőeket is. Ott ültek az intézet nagy öregjei, akik persze még egyáltalán nem voltak öregek, csak a konferencia címe meg a kultúra nyomta bele őket ebbe a szerepbe. A fiatalok pedig sorra járultak a rostrumra egy-egy rizsma papírral, s igyekeztek legyőzni hangjuk remegését - mire annak rendje-módja szerint felolvasták értekezéseiket, többé-kevésbé sikerült is nekik. Ferber Katalin pedig kiállt nádszálvékonyan, egy valószínűtlenül kivágott fehér ruhában, és egyetlen cetli nélkül előadott egy tanulmányt. Nyomdakész mondatokban, hibátlan artikulációval és gazdag hangsúlyokkal, ugyanakkor idézetekkel, eleje-vége, számadatokkal, még talán táblázattal is (na, azt talán mégsem...) valami pénzügy- vagy banktörténeti témáról. Egyszerűen megtanulta, vagy inkább tudta az egészet - nem értettem, hogy lehet ez, ott, akkor. Hogy egy idő után rímekre vált, vagy énekelni kezdi, az sem látszott elképzelhetetlennek. A hallgatóság meg hallgatott, némileg blazírtan.

Erős szorongások között mentem haza.

A könyvnek csupán felütése, ahogy Ferber Katalin elmeséli Kozák Gyula pontos és értő kérdéseire, hogy ez a szereplés (amiről konkrétan persze nem esik szó) hogyan fulladt kudarcba, hogyan nem lett belőle (egyelőre, hiszen ki tudja) hazai gazdaságtörténész-tanár. Nem keres különösebben felelősöket, leginkább magát emlegeti, pedig a szó szoros értelmében majdnem belehalt. Bár nem ambicionálja (Kozák inkább fegyelmezetten visszakozik, ha kell), ezen a tán tíz lapon (5-14. o.) elég jeges jellemzést ad a nyolcvanas évek magyarországi (értelmiségi szub-)kultúrájáról, amely nem sokat tudott kezdeni az ő másságával. Finoman szólva nem. Kivetni sem tudta, mert reménytelen helyzetében, lelki alapú betegségtől végletesen elgyötörten ő maga határozta el: ebből elég, el kell menni valahová, ahol a másság, ha lehetséges, még ennél a szituációnál is végletesebb, el, mert itt nincs tovább. Addig is: ezt nektek!

1993-ban Ferber Katalin egy pályázaton elnyert egyetemi oktatói munkaszerződéssel a zsebében egyik napról a másikra elutazott Japánba. A Kádár-kori szocializációt, vélnénk, nem választotta el átugorhatatlan szélességű árok a késő Kádár-kori lassan korhadó, ifjúkori világtól. Átjárhatónak tűnik az azt a rendszerváltástól elválasztó terepszakasz is. Ehhez képest európaiként, ráadásul kelet-európaiként, idegenként, nőként, tanárként egyedül bevenni Japánt szinte megoldhatatlannak tetszett. Nem is vette be ostromlóként, afféle képzelt hódítóként - inkább bevette magát Japánba, megvetette a lábát, ami sokkal nagyobb szó. Ferber története tehát sikertörténet - mindezen hátrányok ellenére az egyik legrangosabb japán egyetem, a Waseda kinevezett docense, egy másik egyetem nemzetközi oktatási programjának vezetője, egy rangos elektronikus japanológiai periodika egyik szerkesztője. Olyan magaslatokra ért el ebben a másvilágban, amelyekre előtte ilyen környülállásokkal soha senki. Normális méretű háza van, társa, férje, egy japán fizikusprofesszor. Családja, amennyire csak ily módon férje családjának tagja lehet, sőt még inkább. Nem mint egy japán családtag, mert az nem lehet. Barátai és tanítványai, amennyire csak ott ez lehetséges, sőt talán egy kicsit inkább.

A könyv a megérkezés és az első élmények és benyomások leírásával kezdődik, aztán sajátos pályán halad tovább. Kozák kérdez, Ferber látszólag pontos, szociografikus választ ad, de válaszától a kérdező nem tehet mást, csapong, elkalandozik. Hirtelen megjelenik a későbbi férj, aki akkor, 1993-ban még nős, egy japán családban él. Ha közelebbről nézzük, persze nem annyira japán. Kicsit deviáns. Ezért egy újabb mikroszociográfia következik, a japán devianciáról és a deviánsok csoportjairól. Nagyon pontosan: „A felső szegmense az elit egyetemekről kikerülők, akik néhány évvel ezelőtt megalakították a Dame-kai, azaz Ezt nektek egyesületet, s annak több ezer tagja van Japán különböző részeiben. Ezek kizárólag a három legelitebb egyetemet elvégezve kerültek be a legjobb pozíciókba. Két év után otthagyták az állást, aztán már csak három órát dolgoznak naponta, azt is csak ha nagyon muszáj. A sarki éjjel-nappali közértben szolgálnak ki, és utána összegyűlnek mindenféle alternatív kávéházakban, állati büszkén, az »ezt nektek« jelszóval..." (29. o.) Így tovább egy-két oldalon át, pontos rétegződés, életszerű megjelenítés.

Tulajdonképpen Ferber „sztorijából" sokféle megközelítés, sokféle narratíva adódott volna. A karriertörténet a tudatos építkezést, a befektetett embertelen munkát, az állandó készenlétet és küzdelmet hangsúlyozhatta volna, végkifejletként az elitegyetemi pozíció anyagi és presztízsgyümölcseivel, távlataival. Színes leírások füzéréből összeállhatott volna egy értelmiségieknek, irodalmi vénájú utazóknak szóló japánkönyv, olyanoknak, akik a tíz nap - kilenc éjszaka típusú utazáshoz az Eyewitness sorozat mellé valami izgalmas személyiség szubjektív értelmezését is magukkal viszik, s aztán eljutnak, mondjuk, a 37. oldalig. És persze lehetett volna, akár interjú keretében egzakt elemzéseket adni, gazdaság- és társadalomtörténetet, sőt összehasonlítót mindkettőben, ahogyan a Waseda diákjainak, s ahol az összehasonlítás alapja hol a nyugat-európai bankrendszer, hol a szovjet típusú tervutasításos gazdaság, esetleg annak magyar vagy éppen kínai reformált változatai. Persze hogy leginkább ez utóbbi állt volna közel Ferberhez. Igaz, ezt már elvégezte valamelyest: 1997-ben magyarul jelentette meg A siker ára című könyvét a japán gazdasági csoda eredetéről, azóta pedig angol nyelven jelennek meg tanulmányai és könyvszemléi, többnyire a 20. századi japán gazdaságtörténetről, s ezen a nyelven ad elő évente többször is a japán tanulmányok legrangosabb fórumain (ezekben a review essay-kben és paper-ekben gyakorta egy-egy év munkája összpontosul - térben és tematikában arrafelé...).

Ferber Katalin nem ezt választotta hát, s ebben valószínűleg neki volt döntő szerepe. Kozák Gyula, mint általában, empatikusan kérdez, az interjúalany koncepcióját hagyja kibontakozni, nem saját esetleges előfeltevéseit igazolni. Az interjúban az elemző Ferber könynyebb nyelven szól, s főleg tömör marad. Szociográfusként viszont kerüli az érzelmi húrok pengetését. Esszényelven beszél, finom humorral, mindenekelőtt öniróniával átszőve. A leírás nem törekszik sem teljességre, nem érvényesít kronológiai szigort. Ahogyan jön - belülről, mert a koherenciát nem efféle külső szempontok, hanem a személyiség egysége biztosítja. Így a könyv mélységesen személyes marad akkor is, ha semmiféle magamutogatás, zavaró kitárulkozás nem fedezhető fel benne. És pontos marad akkor is, ha nem tördelhető egyforma hosszúságú tematikai egységekre, egymásra épülő kifejtésekre.

A személyesség és önreflexió adja, hogy a könyv kisebb és nagyobb köreinek középpontjában a japán mindennapi élet és az oktatás intézményrendszerének mechanizmusai állanak. Mindkettő mássága triviális maradna - ha megállna a mégoly színes leírásnál. Nem áll meg, nem marad triviális. Látható lesz, zavaróan más, mint amit közhelyesen gondolunk róla, pedig nem tudálékos. A japán másság a nem japán másságokhoz való sajátos viszonyban jelenik meg elsősorban. A japán kultúrák, úgy látszik, a megőrzés, a mindenféle másság eleve elhárításának kifinomult kultúrái. Ferber története látlelet arról, hogy ezzel a kívülről jöttnek dermesztő állapottal mit lehet kezdeni. Hogyan kényszeríthető dinamizmusra, hogyan bírható reakciókra egy magabiztos ignoranciáját évezredek tartalékaiból felépítő, abból táplálkozó jel- és magatartás-struktúra. Például úgy, hogy úrrá kell lenni az érzelmeken. Ferber nem csodálja, nem idealizálja, de nem is utasítja el, nem is utálja ezt a szövetet. Probléma számára, de nem egyszerűen vagy egy mozzanatban megoldani törekszik, hanem együtt akar élni vele, hiszen éppen ez a megoldás. Rábírni a jelenséget, hogy együtt éljen vele. Furcsa módon ahhoz, hogy ezt a létét alapvetően meghatározó kérdést megoldja, ennek az embernek az állítólag toleráns és nyitott európai kultúrák közül egy eléggé szélsőségesen zárt és nem túl türelmes rendszerrel kellett konfrontálódnia. De beintett végül is mindkettőnek, amikor kellett (ezt nektek!) - és sikerült neki.

A sikernek Ferber Katalin esetében is volt ára - az interjún még évek távlatából is átizzik az iszonyatos erőfeszítés, a nyelv-, írás- és olvasástanulás rettentő befektetett energiái, a viselkedés elsajátításának morzsoló küzdelmei -, hogy önmaga maradjon, de meg is értsék, amennyire lehet. Ezt a borzongató réteget azonban mindvégig át- meg átmelegíti a könyv legszemélyesebb, ugyanakkor magától értetődően jelenvaló rétege. Hiába mind közül a legvisszafogottabban megfogalmazott, a beszélgetés - én úgy éreztem - tulajdonképpen halk szerelmi vallomás a társ, Hirosi iránt, aki nélkül nem bizonyos, hogy sikerült volna magát bevennie Japánba. Úrrá lenni az érzelmeken végül is csak nagy érzelmi potenciál birtokában lehetséges.

A felkelő nap árnyéka. Kozák Gyula beszélget Ferber Katalinnal. Budapest, 2005, Balassi. 220 oldal, 2200 forint.