„...mert annyit érek én..."

Annak idején, még az ancien régime évtizedeiben, gyakran érezni lehetett valami feszengést a társalgásban, ha Radnóti Miklós szóba került. Irodalmár barátaimat ugyanis sok minden feszélyezte a róla közforgalomban levő képben (mint ahogy engemet is). Abban a Radnótiban, amelyet ez a kép mutatott, a rendszer kreatúráját sejtettük: egy kisebb, legfeljebb közepes rangú alkotót, akit József Attila mellé állítható „szocialista költővé", „harcos antifasisztává", „a Nem tudhatom... mély és őszinte hazafiúságának" a poétájává, „a szebb jövő" - a jelen - hősévé és vértanújává retusált, editált és stilizált a - mi úgy láttuk - rosszhiszemű hatalmi igyekezet. Ráadásul - és ez volt a furcsa a dologban - amikor így gondolkodtunk, mi is rosszhiszeműek voltunk, hiszen gyanakodtunk, hogy Radnóti talán alkalmas volt erre az ellenszenves retusra - amiért aztán kimondatlanul is őt hibáztattuk, ha nem is a retusőrök helyett, de mellettük mindenképpen.

Még akkor is, ha eléggé világosan láttuk Radnóti egyetemi barátainak, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma később hatalmi helyzetbe kerülő fennmaradás-művészeinek - Tolnai Gábornak, Ortutay Gyulának, Baróti Dezsőnek és másoknak - a machinációit ennek a képnek a megalkotása és kizárólagossá nyilvánítása ügyében. Ez a Radnóti-lobbi hosszú ideig hathatósan fojtott el minden olyan Radnóti-értelmezést, ami nem illett bele az általa szabadalmaztatott változatba. Eltagadta - vagy legalábbis elmismásolta - Radnóti katolicizmusát, lehetetlenné tette baloldaliságának és szocialistaságának a pontos bemérését és leírását (miközben munkásmozgalmi harcost, sőt illegális kommunistát fabrikált belőle), és - ez az előbbiekből logikusan következett - azt is megakadályozta, hogy Radnóti (imigyen elhazudott) katolicizmusának és (imigyen meghamisított) szocializmusának az összefüggéseit és kölcsönviszonyait bárki elemzés és értelmezés tárgyává tegye.

Ráadásul Radnóti élete és költészete évtizedekre bekerült egy tabutémának, a Magyarországon gyakori nagy elhallgatások egyikének a zavaró és torzító erőterébe. A jogaitól megfosztott, csillag- és karszalagviselésre kötelezett, megkínzott, halálra gyötört és tarkólövéssel elpusztított zsidó munkaszolgálatosból úgy kellett kifaragni a magyar mártírköltő szobrát, hogy közben ennek a mártíriumnak a kontextusáról (ha szabad ezt az ebben az összefüggésben blaszfémia számba menő szót használnom), a manapság „magyar holokauszt" néven emlegetett államhatalmi rémtettsorozatról, ennek hivatalos-intézményes magyar elkövetőiről és önkéntes „lakossági" közreműködőiről alig-alig illett beszélni, s akkor is csupán szőrmentén, a tényleges felelősséget a „németekre" és „kisszámú honi cinkosukra" hárítva. (Radnóti haláláról nemzedékek tanulták azt az iskolában, hogy „németek", „SS-ek" ölték meg, vagy legjobb - legrosszabb? - esetben is „nyilas karszalagosok".) Mint ahogy a magyar holokauszthoz logikusan vezető utat, a huszonöt évre az államrezon és köznevelési alapcél rangjára emelt antiszemitizmust sem volt szokás felemlegetni. Így arról sem lehetett értelmesen, illetve a tényeknek megfelelően beszélni, hogy voltaképpen minek is volt a mártírja Radnóti, s kiknek a kezéből szenvedte el a mártírhalált. Mint ahogy életének és költészetének a fentiekkel összefüggő kulcstémájáról: az identitásról, az identitásválasztás belső szabadságának és külső kényszereinek gyilkos konfliktusáról, illetve ennek a konfliktusnak a költészet és élet (pontosabban: halál) egységében való megjelenítéséről és feloldásáról is alig eshetett szó.

Nem csoda hát, hogy a mártírköltőről festett képen is az őszintétlenség, elhallgatás és mellébeszélés nyomait véltük felfedezni. S olykor még ez is viszszaszállt Radnóti fejére: úgy gondoltuk (őszintétlenül és rosszhiszeműen), hogy költői rangját halálának és halála körülményeinek, azaz bármennyire tragikus és felháborító, de költészetéhez képest külsődleges tényezőknek köszönheti, s e halál és körülményei híján költészetének ázsiója a hivatalosan rögzítettnél jóval alacsonyabban lenne keresendő.

Hogy mindez így van (már ami a Radnóti-közképet illeti), illetve hogy mindez nem így van (már ami azt illeti, amit a Radnóti-közkép fonák determináltjaiként, ennek a közképnek az akaratlan foglyaiként gondoltunk és éreztünk), erre én viszonylag későn ébredtem rá, akkor, amikor jó másfél évtizede tanulmány méretű recenziót írtam a magyar származású amerikai Emery George-nak a The Poetry of Miklós Radnóti címmel eredetileg 1986-ban megjelent nagymonográfiájáról. Felismeréseimről - hogy Radnóti a modern költészet egyik legfontosabb dichotómiáját vagy dilemmáját, az irodalmiasság és a személyesség, a klaszszicizáló tárgyiasság és a romantizáló önkifejezés szélsőségeit képes egybeforrasztani költészetében; hogy lét és írás, élet és költészet tragikusnak érzékelt hasadását - „mert annyit érek én, amenynyit ér a szó / versemben" - a maga nemében teljességgel egyedi módon oldja fel; hogy az utolsó Razglednyica már nem „élet", hiszen a megírás révén olyan értelme van, amellyel az élet nem rendelkezik, de már nem is „költészet", mert olyasmi történik benne, ami költészetben nem történhet, s ebben a halálban költészet és élet egyesül értelemmé; s hogy mindez Radnóti költészetét a modern világlíra páratlan, egyben a legjelentősebbek közé való teljesítményévé avatja - beszámoltam irodalmár barátaimnak.

Közöttük volt Ferencz Győző is, aki most egy hatalmas terjedelmű, rendkívül tartalmas és merészen gondolatgazdag Radnóti-monográfia lapjain takarítja el az útból a régi Radnóti-képet, illetve ennek maradványait, hogy új szempontok és módszerek segítségével találjon el az új módon értett-értelmezett és a kivételesen nagy költő rangjával kitüntetett új Radnótihoz.

Könyvének műfaja az angol-amerikai irodalomtudományból jól ismert critical biography, azaz „kritikai (=műelemző-műértékelő) életrajz", mely az életmű keletkezését és fejlődéstörténetét az alkotó élmény- és tapasztalattörténetként felfogott életpályájával összefüggésben írja le és értékeli. Megírása során irtózatos mennyiségű biográfusi aprómunkát is el kellett végeznie - munkájának egyetlen magyarországi előzménye Pomogáts Béla kis terjedelmű, népszerűsítő célzatú Radnóti-életrajza (1977) volt. Rögzítenie kellett például az életrajzra vonatkozó ismereteink hiátusait. Ferencz kiderítette, hogy Radnóti Miklós életének első két évéről nem tudunk semmit, nem tudjuk, hol és kivel lakott, nem tudjuk, ki gondozta az árva kisdedet. Ugyanígy életének utolsó hetei, az erőltetett menet pontos időrendje és állomásai bizonyossággal nem rekonstruálhatók, és semmi sem tudható arról, hogy mi történt Radnótival a Szentkirályszabadjáról való elindulás (valószínűleg 1944. november 3.) és az abdai tömegsír feltárása (1946. június vége) között, csupán az, hogy tarkólövéssel végeztek vele.

Ferencz eloszlat életrajzi legendákat is, közöttük a legmakacsabbat, hogy Radnóti utolsó behívása előtt „nem hagyta magát megmenteni", a hamis papírokkal stb. jelentkező segítőket elutasította, a szenvedést és a mártíriumot evvel mintegy tudatosan vállalva. Ezzel szemben az a (valószínűsíthető) igazság, hogy az ekkor már egy korábbi fizikai atrocitás következtében lelkileg súlyosan sebzett és a hamis papírokkal való alakoskodásra eleve képtelen Radnótin megbízható búvóhely segíthetett volna, de ilyet senki sem ajánlott fel neki barátai és tisztelői közül.

Ami mármost a „kritikai életrajzból" a „kritikai" oldalt illeti, Ferencz a modern amerikai költészettanban talál új és - mint könyve mutatja - nagyon jól használható értelmezői kulcsot Radnóti költészetéhez (és - sajátos módon - életéhez is). A confessional poetry, a „vallomásos-gyónásos költészet" fogalma ez. A második világháború után amerikai költők egy csoportja (John Berryman, Randall Jarrell, Robert Lowell, Sylvia Plath, Anne Sexton és mások) olyan költészetet művelt, amelyben traumatizált pszichéjük tartalmait artikulálták költőileg, egyszerre önterapeutikus, egyszerre énmegalkotó-énújraalkotó célzattal. Bókay Antal nemrégiben József Attila késői költészetének új szempontú értelmezésében használta ezt a fogalmat - most Ferencz Győző Radnóti-értelmezésében jut fontos szerephez. A kamaszkori haláltraumától (ekkor tudta meg Radnóti, hogy születésébe édesanyja és ikertestvére belehalt) a felnőtt haláltudatig vezető út leírásában segít, s rendkívül pontosan ragadja meg Radnóti költészetének az alapjellegét, életnek és költészetnek szétválaszthatatlan egységét, sőt azonosságát, hiszen a vallomásos-gyónásos költői működés lényege és eredménye éppen az, hogy az életrajzi én önmegalkotása a költészeti én megalkotása révén történik meg, illetve a két törekvés egymástól megkülönböztethetetlenné válik.

A költői én megalkotása - éppen azért, mert a költői alkotótevékenység a közege - szabad teremtés. Ugyanennek a szabad teremtésnek a része az önteremtés: énünk megalkotása, amelynek fontos eleme a kollektív identitás megválasztása. Ferencz Győző könyve ennek a folyamatnak is krónikája, mégpedig drámai és végkifejletében tragikus krónikája: az identitás megválasztásának, megerősítésének és megőrzésének Radnóti életében (és halálában). A zsidó vallású felmenőktől származó Radnóti már igen korán magyarként határozta meg magát. Zsidó tudata nem volt, vallásos nevelésben nem részesült, felekezeti iskolába nem járt, családja-ősei nem foglalkoztatták. (Mint ahogy nemzetet, apát is választott, szegedi tanára, későbbi keresztapja, Sík Sándor személyében.) Önmeghatározása eredménye afféle - Ferencz Győző szavaival - „pozitív értelemben vett kultúrnacionalista identitás" volt, nyelv és kultúra közössége.

Radnóti magyarsága szilárd és magabiztos identitás volt - éppen ezért nem volt szüksége a túllihegésre, magyar voltának lármás hangsúlyozására. Szokás a zsidó asszimiláció sekélyes és felemás voltáról, az asszimiláns zsidók identitásproblémáiról beszélni. Radnótinak nem voltak ilyen problémái - szemben a környezetében buján tenyésző identitászavaros figurákkal, akik „kompenzatorikus nacionalizmusa" éppen identitásuk bizonytalanságából fakadt, de akiknek kapcsán persze senki sem emlegette asszimilációjuk sekélyes és felemás voltát. Ott volt rögtön Gömbös Gyula miniszterelnök, aki első parlamenti beszédében „intranzigens magyarnak" nyilvánította magát, Szabó Dezső nagy gaudiumára, aki tudta, hogy Gömbös - német apa gyermekeként - magyarosított nevet visel. Aztán a költőtársak közt a Solymosi Eszter vérét író Erdélyi József, aki eredetileg a becsületes román Argyelán névre hallgatott. (Vagy egy regénybe illően színes eset: Gogolák Lajos, újságíró és történész, Szekfű Gyula tanársegéde, aki 1938-ban úgy nyilatkozott, hogy Radnóti verseinek nincs köze a „népi és talajszerű magyar gondolathoz", majd 1940-ben a nem kifejezetten „talajszerű magyar" Cserépfalvival adatta ki - a Kék Könyvek sorozatban - Pánszlávizmus című könyvét [ekkor már a Magyar Nemzet bátor németellenes publicistájaként], hogy azután a Rákosi-rezsimet újságíróként, majd olvasószerkesztőként kibekkelve 1956 után a bécsi egyetemen a szlovák nyelv és irodalom tanáraként működjék, s 1963 és 1972 között megjelentesse - német nyelven - háromkötetes magnum opusát, az Adalékok a szlovák nép történetéhez című összefoglalást egy müncheni kiadónál.)

Az identitás legfontosabb jelképe, egyben személyes önazonosságunk nyelvi záloga a név; a szabadon választott identitás végső megerősítése a „nemzeti jelölő" - a közkeletűen „magyar" névanyagnak tudott korpuszból vett vezetéknév - felvétele, a névváltoztatás vagy „magyarosítás". Hivatalos-hatósági „Glatter" neve helyett már egészen korai verseit is „Radnóti" szignóval látta el a költő - ahogy az onomasztika szakértői mondják, motivált névválasztás volt ez, ugyanis a felső-magyarországi Radnóton (ma Radnovce-Nemesradnót, Szlovákiában) volt a költő nagyapja kocsmáros, és apja is itt született. Költői magyar nevét („Magyar költő nem lehet Glatter" - fakadt ki egyszer) hatósági szinten is a magáénak akarta tudni, ezért 1933-ban ügyvéd útján névváltoztatásért folyamodott.

A belügyminisztérium nagy késedelemmel és közbenjárók noszogatására végül meghozta engedélyező határozatát - de a határozat a kérelmezett „Radnóti" név helyett önkényesen és indoklás nélkül „Radnóczi"-ra változtatta a költő nevét. Van valami mélyen jelképes ebben a tragikomédiában: a két világháború közötti magyar közigazgatás - egyébként a 19. század során, a klasszikus liberalizmus jegyében megalkotott törvények alapján - az önkéntes „magyarrá válás" jelképi aktusát, a névváltoztatást kész volt hivatalos formában is rögzíteni, de fenntartotta magának a jogot, hogy a kérelmező helyett ő döntse el, kéretlen nemzeti-hivatali keresztapaként, mi legyen a „magyarosodó" állampolgár „magyar" neve, illetve hogy - ha a kérelmező, úgymond, „nem tudott érdemeket felmutatni" - a kérelmet elutasítsa, és evvel a kérelmezőtől megtagadja a nemzet közösségébe való belépést. (Utójáték: Budapest felszabadulása után a költő feleségének, Gyarmati Fanninak az első útja Erdei Ferenc belügyminiszterhez vezetett, aki az asszony kérésére minden hűhó nélkül hivatalosan „Radnóti"-ra változtatta a „Radnóczi" nevet. Ám egyikőjük sem tudta, hogy Radnóti ekkor már halott volt. Nevét megváltoztatni csupán jogalanynak lehet, a halott személy viszont nem jogalany - Erdei határozata így voltaképpen jelképes gesztus volt, jogilag érvénytelen, ezért Radnótit „papíron" mindmáig Radnóczinak hívják.)

S tulajdonképpen minden benne van ebben a méltatlan és képtelen eljárásban mindabból, amit Ferencz Győző Radnóti identitástörténetéről és költői önmegalkotásáról oly plasztikusan és tanulságosan állít elénk. Az exhumált tetem ruhadarabjaival együtt különféle iratok is előkerültek. Közöttük hivatalos személyazonossági papírok, igazolványok és tanúsítványok, mindegyiken a „dr. Radnóczi Miklós" név szerepel. Kivételt egyetlen dokumentum képez, a bori notesz, melynek első oldalán a végső és szabad önmeghatározás szavai olvashatók: a füzet „Radnóti Miklós magyar költő" verseit tartalmazza.

Senki sem vehette el tőle a szabadságot, hogy belső, jelképes és spirituális értelemben magyarként és költőként, azaz Radnótiként alkothassa meg magát - de külső, hatósági és hatalmi értelemben erre az önmegalkotásra nem kapott engedélyt Magyarországtól. Csupán némi haladékot - Radnócziként.

Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Budapest, 2005, Osiris Kiadó. 810 oldal, 4500 forint.