Évvég-évelej. Nemigen tudok ráhangolódni. Talán mert kerek forduló közelít - ahogyan apám szokta nevezni a jeles, évtizedenként egyszer adódó alkalmakat: „rendszámtábla-csere". Nyilván feszélyez a dolog, és lelkem mélyén igyekszem eltolni magamtól a fenyegetést: már egy nyavalyás szilveszter nem sok, annyi sem választ el a fordulattól. (Amikor az aggasztó dátum testközelbe ér, talán majd megemlékezem róla, de csak ha sikerül tető alá hoznom a harmincéves koromban eltervezett Megötvenedve című elégikus költeményt - az esély kicsi, az elmúlt húsz év alatt egyetlen strófa készült el, az is rossz.)
Talán ez az ok, talán más, mindenesetre alig érzékeltem a mind taszítóbb karácsonyi viharzást követő megnyugvást, ernyedést, tisztulást. Minduntalan egy píárkampányokban jártas ismerősöm ötlete járt a fejemben, aki azt javasolta, hogy a téboly csúcsán, amikor a vásárlók mákonyos tekintettel, révülten támolyognak az üzletekben, józanságra intő, a lelkiismeretre, az ép elmére, a kollektív psziché mélyén lapuló már-már elfeledett önbecsülésre építő poszterkampánnyal kellene rajtaütni a megtévelyedett lakosságon. A minden szabad felületre kiragasztott szlogen ez volna: És Önt? Plázaláza nem alázza?
Az enyhén savanyúra sikeredett évkezdet konkrét oka: három napra szabadulhattunk volna el Budapestről, indulás december 30-án, már a panziót is lefoglaltuk valahol Keszthely mellett, de aznap zúdult az országra a Nagy Hó. A katasztrófavédelem illetékesei hajnaltól kezdve pengeszájjal, feszes hangon fenyegettek médiaszerte: ki ne moccanjak, ha kedves az életem, ők nem vállalják a felelősséget, és ha mégis elszánom magam, vigyek meleg takarót és termoszban forró teát, amennyivel olvadásig kibírom, mert ők ugyan oda nem érnek az útszéli árokhoz melyben jó eséllyel prognosztizálható fagyhalálom lelem. Ez elkedvetlenített. Az ember titkon mégiscsak számít a katasztrófavédelemre, és kifejezetten lehangolja, ha a parancsnok így áll hozzá a dologhoz. Nyomott hangulatban mértem fel, hogy milyen esélyekkel indulhat a nyári gumis Suzuki a Keszthely környékén állítólag harminccentis hómezőkre, és lehangolt mormogással letettem a kísérletről. Idejét nem tudom, mikor esett, hogy a saját lakásomban a tévé előtt kucorogva ért az újévi koccintás. A szilveszteri tévéműsorok - ilyet sem láttam évek óta - oly nyomtalanul szaladtak végig a nagyszobán, ahol mellesleg mi is tartózkodtunk, hogy képtelen vagyok egyetlen másodpercet, jelenetet, viccet felidézni belőlük.
Azért igyekeztünk magunkat jól érezni párommal, és végül is megtettük, ami tőlünk telt, éjfél körül körbetelefonáltuk mindazokat, akiket Keszthelyről is felhívtunk volna, örvendeztünk, hogy jól vannak, ők is, hogy mi, aggódva kérdezték, nem akadtunk el a hóban? Mi meg azt feleltük: áh nem. Azután mulattunk tovább.
*
Tulajdonképpen nem is kettesben voltunk, hanem hármasban. Velünk tartott a légy. Mert van egy saját legyem. Erre persze mindenki mondhatja: neki száz van, vagy ezer, hogy dögölne meg mind, de egy ilyen városi lakásban december-januárban igazán meglepő. Már régen meg kellett volna adnia magát a természet törvényeinek, hiszen ha egy élőlény eljut oda, hogy „bágyadt, mint az őszi légy", akkor hamarosan kimúlik. Ez az állapot október-novemberben esedékes. Az én legyem azonban túléli ezt a fázist, és december vége felé, a nagy hidegek beálltakor bölcs derűvel zizzen elő rejtekhelyéről. Edzettebb, mint valaha. Testesebb is. És pofátlanabb. Azt például kifejezetten rossz néven veszem tőle, hogy meglesi az intim pillanatokat. Nem látom, de tudom, hogy ott ül valahol a polcon, a lámpán, és ironikusan össze-összedörgöli a két első lábát. Egyszóval idegesít. És mégis: egyre jobban imponál. Most, hogy így elszállt felette az idő (ha egy légy esetében ez a helyes kifejezés), a reflexei sem a régiek. Akár agyon is csaphatnám. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen az én reflexeim sem gyorsultak. Ő ugyan lassabban menekül, én viszont lassabban ütök, vagyis a fáziskülönbség megmaradt: a légy még mindig nyerésben van. Néha nekiveselkedem ugyan, hogy próbát tegyek, de csak ímmel-ámmal. Valószínűleg durva szemrehányásokkal illetném magam, ha sikerrel járnék. A minap - már az új évben - szellőztettem, és véletlenül kizártam az erkélyre, de az utolsó pillanatban észbe kaptam, és újranyitottam az ablakot. Hiszen ez a légy most már öreg harcos. Nagy túlélő - talán a többedik telet vészeli át a lakásomban. És ezt respektálnom kell. Még az is lehet, hogy irigylem. Észrevettem, hogy a szilveszteri koccintásnál odaóvakodott a poharam szélére és beleivott. Korábban talán azt mondtam volna: óh, a szemét! És teszek valamit. Most azonban úgy éreztem: ez a légy velünk ünnepel, és otthonos szemtelenségével valamiképpen megváltotta a jegyét a következő évre. Talán fogadalmat tett, ahogyan ilyenkor szokás: túléli ezt a telet is. Kétségkívül egyéniség. Azt nem mondom, hogy ezer közül is megismerném, de azt állítom, hogy van benne valami elszánt, merész többlet, valami nyilvánvalóan légyentúli.
Van többlet Erikben is. Ha már Keszthely kútba esett vagy hóba fúlt, kimentünk sétálni Budakeszire, a Vadasparkba - legalább egy kis friss levegő -, és ott, a bejáratnál, a jégcsapos pénztárfülke oldalán láttuk meg Erik fényképét. Hatalmas, szőrösen bársonyos orrlyukaiból megfoghatatlan bú áradt, a fejét mellső lábaira hajtva feküdt, és még a szarva is lekonyult volna, ha egy férfiúi csontkorona képes lenne ilyesmire. Erik, a Budakeszi Vadaspark jávorszarvasa leírhatatlanul szánalomra méltó állapotba került, amióta valamikor a nyáron elveszítette párját, hanyatlása azóta szemmel látható, rohamos, hatalmába kerítette a kétségbeesés, leterítette a depresszió, és ha ez így megy tovább, életveszélybe kerül. A fényképéhez mellékelt felirat - ERIKNEK ASSZONY KELL! - világossá tette, miről van szó. Adakozásról. Svédországból ajánlat érkezett, Erik leendő párja tulajdonképpen útra kész (Skandináviában alig meglepőbb az útszélen legelésző jávorszarvas, mint nálunk az üregi nyúl), csak a szállítást kellene kifizetni, félmillió forint az egész. A látogatók marokszám szórják a fémpénzt a fénykép mellé helyezett dobozba. Érthető. Nem csupán azért, mert a fénykép olyan meggyőző, hanem mert a sebes romlásnak indult magányos férfi története könnyedén átélhető, és csekély képzelőerő kell, hogy magunk előtt lássuk, amint a hanyatlásában is óriás termetű Erik a legrettenetesebb szalonfestmények és falvédők modorában égnek feszíti agancsát, és keservében belebőg a havas hegyoldalba: NŐT AKAROK!
Két hét sem telt az új évből, és egy ismerőstől megtudtuk, hogy összejött a pénz, Erik leendő párja elindulhat. Már csak azért kell szurkolnunk, hogy megkedveljék egymást. Gondolni sem merek arra, mi történne, ha Erik körbeszaglászván a jövevényt elbődülne: MÁSIK NŐT AKAROK!
(Erik sztorija az újesztendő első igazi sikertörténete, és ez tulajdonképpen derűre ad okot. Ám ne feledjük: egy emlősnek mindig több esélye van, hogy válságos helyzetben elnyerje együttérzésünket, hiszen mi magunk is emlősök lévén ösztönös rokonságot érzünk velük. Ezt csupán mellékesen, a tisztesség és a legyem kedvéért jegyzem meg, mellyel szolidáris vagyok. Próbálna valaki közadakozást szervezni egy mégoly elesett légynek.)
*
Az év elejének közélete, a választási előcsatározások tökéletesen hidegen hagytak. Valószínűleg azért, mert jó előre felvérteztem magam, hiszen évekkel ezelőtt leesett a tantusz: a választásokkal és 56 fél évszázados évfordulójának megemlékezéseivel súlyosbított 2006 olyan évnek ígérkezik, amelyet legjobb lenne kihagyni a naptárból. 56 óhatatlanul beszivárog a kampányba, maga az ünnepségsorozat pedig minden előrelátás és jó szándékú erőfeszítés ellenére enyhén szólva rizikós. Alig tudok elképzelni mocskolódásmentes változatot. Emlékezetes év lesz: annus mirabilis és anus mirabilis egyszerre.
Persze ki tudja? Hátha tévedek, és hazánkon úrrá lesz a megértés, együttműködés szelleme. Lám, bizonyos helyzetekben olyan emberek férnek meg egymás mellett, akikről ilyesmit soha azelőtt fel nem tételeztem volna. Például látom a képernyőn Torgyán Józsefet és Para Kovács Imrét, szeretetben, békességben. Több mint furcsa pár. Valamely tréfás televíziós műsorban adják egymásnak a lapot, respektálják a teljesítményt, már-már felnéznek egymásra. Nincs ezzel semmi baj. Két szellemes ember. Mégis... Számomra Torgyán örökbarna hajzata köré el nem múló koszorút fon az emlék, hogy néhány gyomorgörcsös hétig azt lehetett hinni: őt koronázza a Magyar Köztársaság elnökévé Orbán Viktor. Most utóbb - a szelektív emlékezés mechanizmusa - sokan rálegyintenek: ugyan, komolytalan volt! Akkor azonban nem így érzékelték. Nem nehéz elképzelni, hogy a - saját, visszafogott önelemzése szerint - „páratlan, isten áldotta tehetségű" ügyvéd mivé züllesztette volna az államfői posztot, s hogy ebből a szellemi környezetből miféle szellemi kivándorlás indult volna a készületlen külországok felé. A hosszú menetoszlopban nyilván ott lettem volna én is (metafora!), de az élen a szellemes, epés, fanyar, vitriolos tollú Para Kovács Imre lépdelt volna, elméjének fényével világítván meg a Torgyán dúlta honból kivezető utat. Az a Para Kovács Imre, akiről - még mielőtt vezető publicistává érett volna - meg nem alkuvóan, a lehetőségek végső határait feszegetve végigborozott esték és nagy röhögések emlékét őrzöm a rendszerváltás obskúrus pincehelyiségeiből. A bor múltán is olvasója vagyok, stílusát, öntörvényét, tenyérbemászását díjazom. De hogy mit keres Torgyán oldalán? Remélem, sokat. Torgyántól azonban így is megrándulok, és továbbkapcsolok. Hiszen úgyis látom még, akár akarom, akár nem. Halhatatlan. Talán kivárja, míg véget ér a Sólyom röpte, és akkor újra élre tör. Addig pedig placcon kell lenni. Egy játékműsor is megfelel. Ha eljön az idő, új tanácsadókat szegődtethet a régiek helyébe, kiknek az ő új ámokfutása idején jár majd le az előző ámokfutás mellékhatásaként elszenvedett börtönbüntetése. És honnan toborozza majd új agytrösztjét? Ki tudja. Például eszébe juthat, hogy a játszótársak, a televíziós feladványoknál vele egy ütemre moccanó, a közös megoldások során összecsiszolódó elmék köréből. Remélem, akkor az érintettekben lesz majd elegendő óvatosság.
Mindez persze csak képzelgés. Ráadásul egészen mellékes, hiszen ez a műsor csupán szelíd játék, és egyenesen örülni kell, hogy a valahai politikai tényező szórakoztatóipari tényezővé küzdötte fel magát. Azt pedig igazán mindenki maga dönti el, hogy kivel, mikor, mennyiért ül le tréfálkozni. A fő, hogy együtt vagyunk, igaz-e?
*
Egyébként meg a szűkszavú, mellbevágóan szerény ügyvéd szempontjai is érthetők. A túlélés számít. A túlélőre fölnéznek, pusztán mert él. És méltán - például az én legyem harca a tél ellen igazán eposzi.
Légy légy.
Pula, 2005. december 7.
Xénia Detoni viharos taps közepette lép a színpadra, átveszi az aranyszobrocskát, az oklevelet és az üveg bort, mögötte a rockzenekar tust húz. A fordítónő boldog mosollyal nyugtázza a kitüntetést, amelyet Esterházy Péter Harmonia Caelestisének horvát nyelvű változatáért kapott. Éppen visszatérne asztalához, amikor két fiatal rendőr - egy férfi és egy nő - hozzálép, s udvariasan, de határozottan elvezeti. Senki sem csodálkozik ezen, ma este már tucatnyi díj talált gazdára: megjutalmazták a legszebb kiadványt, a legjobb pályakezdőt, a legsikeresebb regényt, lírakötetet és gyermekkönyvet. Zajlik pedig mindez előre meghatározott dramaturgiával: a félhomályos terem egyik sarkában szigorú vizsgálóbíró asztali lámpa és írógép mögött fogalmazza az elfogatási parancsot: X. szerző, Y. kiadó ezt és ezt az irodalmi bűnt követte el, miáltal megérett az eljárásra Az előtérben időnként megjelenik egy úr keménykalapban és egyébként is civilben, s általában kárhoztatja az irodalmat mint közveszélyt.
A tíznapos pulai könyvvásár gálaestje ez az Aruba Klubban. Immár másodszor lehetek jelen az országnak ez idő szerint legszínesebb irodalmi rendezvényén. A Küklopsz egyébként nem jár pénzzel, a félszemű óriásról elnevezett díj örömét maga az esemény adja. Pulában a horvát írótársadalom és könyvvilág színe-java megjelenik, rendezők és vendégek kellő mennyiségben találnak ürügyet az éjszakába nyúló dínomdánomra, dalra és táncra. Főleg azonban a nevetésre. Előző este az Ulysses zsúfolásig megtöltött termeiben a spliti irodalmárok néhány összetolt asztal körül egymás műveit parodizálták, s a publikum szemlátomást vette a lapot. Elegendő bor folyván az idősebb generációs dalmát kollégák rázendítettek a partizánindulókra. Harsogó és pattogó éneklésükben egyszerre volt jelen a nosztalgia és az önirónia, akárcsak a rendőri eljárásnak álcázott díjkiosztásban.
Tavaly decemberhez képest az isztriai főváros külső megjelenésében egyetlen feltűnő újdonságot tapasztaltam: a latin, velencei, osztrák-magyar és jugoszláv kulisszák, a „Zabgrebačka" és a „Volksbank" ikonjai közé harmonikusan beépültek az „OTP Banka" feliratok. Nagy múltú pénzintézetünk déli térhódítása - akárcsak a MOL jelenléte - a helybéli gründerzeit velejárója, s egyben emlékeztető is a régi szép, talán sosevolt-igazsevolt időkre - kiegyezéskori pénzintézet a globalizáció korában. Ellenállhatatlan erő késztetett, hogy benézzek egy fiókba: hosszú, reménykedő sor állt ott egy „Likvidatura" feliratú táblácska előtt. A kettősség kísértetiesen hasonlított a fentebb előadottakra, mondhatni ambivalencia a köbön.
Mi tudtam én erről az országról, amelyhez most kulturális projektumok révén kötődöm? Jószerivel annyit, amennyit Cseh Tamás és Bereményi Géza a hetvenes évek végén megénekelt. A költői én szerelme, bizonyos Horvát Anna a dal szerint „Lemegy gyufáért, azt mondta nekem. / Tudtam úgyis, hiába kérlelem, / mert magával vitte kék útlevelét, / benne fényképét és a nevét..." S a tragikus tanulság: „Azóta minden Horvátország nekem. / Hát ennyi és nem több a világhelyzetem." (A kék útlevél - ezt a mostaniaknak -, szemben a pirossal, nyugati utazásra jogosított.) A világhelyzet azóta úgy hozta, hogy mi vagyunk az EU-ban, Horvátország pedig mindenáron - rajtunk keresztül is - oda igyekszik. Ezen belül Pula húzza maga után Vukovart, mint, teszem azt, Sopron Nyíregyházát vagy Lvov Dnyepropetrovszkot.
Ez az önfeledt, harsány kacagás a Kantina és az Aruba füstös levegőjében éppoly igazi és meseszerű, mint maga a könyvvásár, amelyet az egykori osztrák-magyar tiszti kaszinó épületében tartanak, s amely a Horvát Honvédők Házának ad otthont - miután évtizedekig a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg Házaként szolgált. A federacijából időközben domovina, a tagállamból ország lett, sok-sok vér folyt, rengeteg szenvedéstörténet vezetett odáig, hogy a maroknyi irodalom évente egyszer fészket rakhat az Armada szárnyai alatt. A meseszerű pedig az a dologban, hogy a könyvek és íróik egyáltalán létezni tudnak, hogy az újmédiák és a bankok évadján fenn lehet tartani a törékeny szerkezetet. Maga ez a helyzet is kétértelmű: a szellem Európához húz, mert a háborúból, a múltból, a provincializmusból csak arra vezet ösvény. Másfelől az ekként létrehozandó szép új világba mintegy eleve bele van programozva az írott és nyomtatott szó kiszolgáltatottsága és szponzorfüggősége (az idei vásár harminc támogatóval vált lehetségessé).
És persze ne feledjük, hogy a látszólagos szakmai összetartás mögött súlyos feszültségek rejlenek. Ami azt illeti, a Horvát Írószövetség is osztódással szaporodik. A szakadás a fáma szerint úgy kezdődött, hogy a volt jugoszláv írószervezet egyik vezetője lemakedónozta riválisát (hja, szegény ember vízzel főz!). Az ezt követő kilépések és az új szervezet megalakulása elsősorban a ministarstvo gondjait növelte. A Tito-kori szövetség mindenesetre megtarthatta patinás, bár kopott székházát a Josip Jelačić bánról elnevezett főtéren. Ugyanakkor - ennyiben a helyzet eltér a mienkétől - az akut szenvedélyek elültével lehetségessé vált a kettős tagság, ami persze nem egyéb, mint a már említett ambivalencia nyílttá tétele.
Jelačićot errefelé legkevésbé azonosítják a „Bécs felé futó gyávával", akit anno 1954 a Feltámadott a tenger című filmben Szakács Miklóssal egyértelműen a „láncos kutyára" maszkíroztak és játszattak. Igaz, a bán 1991-ben rehabilitált szobrának mutatóujja immár nem Pestre, hanem Belgrádra mutat. Ő maga Zrínyivel, Jurisiccsal és Gubec Mátéval együtt a nemzeti panteon lakója. Legalábbis Zágrábban ide sorolják Franjo Tudjmant, az elhunyt elnököt, akinek neve viszont elválaszthatatlanul összekapcsolódik a Szerbia elleni függetlenségi háborúval és - nolens volens - e háború során a mindkét fél által elkövetett tömeges kegyetlenkedéssel. A horvát brutalitást pedig az európai köztudatban Ante Gotovina tábornok nevéhez fűzik. Százötven polgári áldozatot és ezerszer annyi elüldözöttet kapcsolnak közvetlenül az ő katonai tevékenységéhez. A hágai ítélőszék a bűnösök listáján a harmadik helyet szánta neki. A diplomácia pedig Zágrábnak értésére adta: ennek az embernek a kiadatása a horvát EU-tagság sine qua nonja.
A nemzetközi Pulában ez a téma éppúgy nem létezik, mint ahogy Jelačić spirituális jelenlétét sem észlelni. A háborúra leginkább a városszéli menekülttábor utal, a közelmúltat a szerény Tito park és az államelnök Brijuni-szigeti rezidenciája idézi - ez utóbbi merőben idegenforgalmi attrakció. Ha az ember Isztria közegében mozog, szinte úgy érzi, hogy az integráció előnyeivel és hátrányaival együtt voltaképpen megvalósult, s a kultúra emberei számára ez az állapot természetes. Hullámmozgás: ünnepek és hétköznapok, örömök és gondok váltakoznak, mint ahogy a tengerparti városokban a nyári főszezont szürke ősz és tél követi. A könyvvásár egyik célja, hogy Pula a turistaszezonon túl is megőrizzen valamit mediterrán lüktetéséből. S valóban: a Hotel Riviera békebeli liftje nyögve cipeli emeletről emeletre a hirtelen megszaporodott szállodaközönséget, amely hajnali fél kettőkor fut be a különbusszal,
Egyébként nagyjából akkor, amikor az Arubában kezdetét vette a Küklopsz díjkiosztó gálaestje, egy tenerifei étteremben magányos, ötvenes férfi kortyolgatta vacsora utáni borát. Hátulról hirtelen kezek nehezedtek a vállára, s két jól megtermett spanyol rendőr udvariasan, de határozottan elvezette. Fél órával később már a repülőtér felé vitték, s ezzel végrehajtották az álnéven, hamis útlevéllel menekülő-üdülő Gotovina tábornok elleni európai elfogatási parancsot.
Berlin, 2006. január 14.
Dolgozó tömegeim megérdemelt hétvégi pihenésre vágynak. Ennek kézenfekvő módja, hogy az ember a Teremtőről példát véve a hetedik napon megpihen. Csakhogy a szigorúan pártsemlegesen értelmezett zsidó-keresztény kultúrában a vasárnap szombaton kezdődik, a munkaszünetet a tétlenség öröme előzi meg. Ez pedig kitörhet dínomdánomban, társas összejövetelben vagy csöndes borozgatásban is. Nálam a mozinézés a nyerő, A.-val megyek, amúgy is születésnapja van, a borozgatást kultúrprogrammal kötjük össze.
Mint korszerű magatartásra kényszerített ember, ilyenkor műsorkeresőben már nem szaladok le Ibrahimhoz, a sarki trafikoshoz a Tipért, hanem rányitok a berlinonline csillogó-villogó portáljára. Megvallom, emiatt némi lelkifurdalást érzek, mert szokásaim változása az utóbbi időben nem kedvezett török embertársamnak. Tavaly óta garantáltan napi egy doboz cigarettával kevesebbet ad el, az alkalmanként vásárolt kisüveg Chantré brandy is a nyakán marad, legföljebb bélyeg- vagy rágógumikuncsaftként számíthat rám, és lám, most már sajtótermékkel sem kereskedünk.
Szóval belépek a képernyőre, s máris rám mosolyog a kínálat. Mindenekelőtt megkérdezik, hogy mely napra, milyen órában és melyik városrészben óhajtok mozizni. Annyi bizonyos, hogy helyileg minél közelebb, nem túl későn és még ma élnék ezzel a lehetőséggel. S miközben a Prenzlauer Berg kerületre klikkelek, már tudom is, hogy ha egy mód van rá, törzshelyemnél, a Kulturbrauereinél maradok, annál is inkább, mert az új filmeket városszerte a nagy mozikombinátok adják elsőnek. S minek menne el az ember Friedrichshainba vagy a rideg Pankowba, ha orra előtt ugyanaz az eleven filmélet zajlik. Egyetlen kérdés, hogy melyik színes, szélesvásznú, szinkronizált alkotást részesítsük előnyben. Ám épp ez a kérdés a legfogasabb.
Viszonylag egyszerű nemet mondani: A Harry Potter például szóba se jöhet, a Hervadt virágok megvolt, a Hazatérés (Zvjagincev) úgyszintén, a Twist Oliverhez egyelőre túl derűs a hangulatom, a többi filmről semmit se tudok. Valami vidám kellene, legalább édesbús, talán íncsiklandó újdonság. Itt van például egy dán/izlandi koprodukcióban készült vígjáték, 2005-ben forgatták. Böngészem a honlapot. Daniel megtudja, olvasom, hogy barátnője állapotos, és úgy érzi, most kell döntenie életéről. Mindez Reykjavíkban történik. A film „kontrasztokban gazdag, fekete-fehér", és a Tip értékelése szerint „elfogadható". 104 perc, korhatár nélkül. Hm.
Van itt egy thriller, na, legalább rettegünk egy jót. Titokzatos körülmények között meghal egy nő, mire a férfi (Ralph Fiennes) nyomozni kezd, és rádöbben a gyógyszeripar gyilkos machinációira Dél-Afrikában. Közben szerelem is szövődik, ám a leírás szerint „a cselekmény bonyolítása olykor a filmszerű közvetíthetőség határait súrolja". Hogy ez dicséret-e vagy bírálat, nem tudom megítélni, kissé elbizonytalanodom, de mert én is ellenzem azt, ami a gyógyszerek körül az utóbbi időben zajlik, mindenesetre megnézem a kezdés időpontját: 20.30. Maga a film 129 perces. Kérdés, hogy bruttó vagy nettó.
Ugyanis az a helyzet, hogy a reklámok és az előzetesek hovatovább oly módon terjeszkednek a főprodukció rovására, hogy némely előadásról alig lehet lekésni. Volt már szerencsém mobiltelefont hirdető tizenöt perces tragikus Romeo és Júlia-musicalhez, egy horrorfilm zanzásított késeléseihez, egy háromszögtörténet beharangozásaként a fél Riviérához, a Marlborough füstje kapcsán a Sziklás-hegységhez, sőt egy idő múlva betéve ismertem a mozihirdetéseket reklámozó cég szkeccsét is. Ezeket a kísérőprogramokat nem lehet zavartalanul végignézni, mert a publikum java ilyenkor nyomakszik át a széksorokon pattogatott kukoricával és Coca-Colával a kézben. Ezek azok a pillanatok, amikor felmerül bennem a kérdés: szeretek-e én még egyáltalán moziba járni.
De menjünk csak tovább. „Egy nő elhagyja férjét, és még aznap este visszajön. Ettől kezdve azonban semmi sem olyan, mint azelőtt. Tízévi házasság után kiderül, hogy a kapcsolat merő látszat volt. S míg a férfi nem tudja elviselni a bizonytalanságot, a nő nem akar a dologról beszélgetni." A történet 1912-ben játszódik, noha az ajánlás szerint „fájdalmasan időszerű". Ami mellette szól: Isabelle Huppert és viszonylag mérsékelt hosszúsága, kilencven perc. Valamint 20.00-kor kezdődik. De muszáj ezt megnézni?
Valami mai téma kellene, mormolom magam elé, mint valami kommunista kultúrpolitikus az ötvenes években. Így bukkanok azután egy német „nagyvárosi filmre". Egy nő jóságból aggokat ápol, barátnője egyben lakásszomszédja, kezdő alkoholista. Magányosak és munkanélküliek, életükbe olykor-olykor betoppan egy teherautósofőr, majd eltűnik. És jobbára Kelet-Berlinben játszódik, talán egyenesen a mi kerületünkben. Na ez már valami, a címe is, úgy-ahogy rendben van: Nyár a balkon előtt. És kilencven perc! Ugyanabban a filmpalotában, más-más helyiségekben megy nyolckor és fél kilenckor.
A nap közben múlik, könnyed sziesztám közben eltűnődöm, honnan ismerős nekem ez a történet a két nővel meg a teherautósofőrrel? Előbb valami magyar filmre gyanakszom, azután Jarmusch bukkan fel lelki szemeim előtt, de egyik nyomon sem jutok messzire. Egyszer csak Klaus Wowereit arca merül fel bennem. Igen! A berlini főpolgármester mosolygós tekintetével találkozom, de nem ám a filmben, mint, mondjuk, a betoppanó pasi, hanem utána. Megvan! Tegnap vagy tegnapelőtt, a késő esti kultúrmagazinban a rendező és a főszereplők között a közkedvelt Wowie is nyilatkozott az újdonságról. Na, ha neki tetszik, gondoltam, mi se legyünk kényesek. A kocka el van vetve.
A nyolcas kezdést célozzuk meg, szóval nyolckor indulunk, a művet oktrojált kísérőműsor nélkül, magában akarjuk látni. Már a Schönhausernél feltűnik a Kulturbrauerei felé tartó hatalmas embertömeg. És ahogy közeledünk, egyre világosabbá válik, hogy mindenki a mi filmünkre kíváncsi - a Harry Potter vonata már hét órakor elment. Keleti módra külön-külön sorba állunk, egy időre szem elől is veszítjük egymást, közben fél kilenc lesz, a dolog egyre reménytelenebb, már a következő előadás a tét. A tömeg türelmetlenkedik, mindenki fél, hogy orra előtt kapják el az utolsó jegyet. - Én inkább hazamegyek - pattan ki a sorból egy nő, egy férfi pedig bosszúsan dörmögi maga elé: - Az embernek elmegy a kedve az egésztől.
Mit csűrjem-csavarjam - Berlinben ilyesmi évek óta nem esett meg velünk -, lemaradtunk a moziról. Születésnap ide, víkend oda, a premierhét és Wowie ingyenreklámja megtette a magáét. Hazafelé menet - kilenc óra múlt - a Schönhauser és a Choriner sarkán még nyitva tartott Ibrahim. Vettem nála öt levélbélyeget, ŕ 55 cent értékben. Alighanem ez volt számára az est üzletkötése. Mostanság kis bódéjában ráállt az internetezésre. Az utca túloldalán is nyitva volt a kis orosz üzlet. Itt eredetileg szibériai húsos derelyét, Miska na szevere bonbont és sűrített tejkonzervet árultak, de ez se lehetett nagy biznisz: a tulaj rég áttért a csomagolt német Bierwurstra, tartós tejre, és a bulvárrá lett Komszomolszkaja Pravdát olvasgatja. Olasz vörösbort vettünk nála.
Éjfél felé az járt az agyamban: hová lett gyerekkorom mozija, amelybe nem bejutni a legkínosabb vereség volt, hová a fekete-fehér filmhíradó, amelynek szignáljához, a Rákóczi-indulóhoz magamban mindig hozzámorogtam a népszerű szöveget: „Vakpali, vakpali mindent lát, / szemüvegen át / kutyavalagát", miközben úgy éreztem, érdemes volt sorba állni, kezemben görcsösen markolva az egy forint hetvenet, istenem, gondoltam ilyenkor, megint sikerült valami.
Rosszkedvem naplója, 2005. december
Szilveszter napja van, s nekem egyik kedves versem jut eszembe. Tandori Dezső a szerzője, és így szól: „Már fél három! / Milyen hamar / elmúlt egy év." Egyébként csak háromnegyed kettő múlt öt perccel, de ez nem változtat a szomorú tényen, hogy hamar elmúlt egy év. Erről meg Babits jut eszembe: „Már az év, mint homokóra fordul: / elfogy az ó, most kezd fogyni az új." Szenteste napján, délelőtt tíz órakor felhívott Tőzsér Árpád, és megkérdezte, milyen tintával írt Kosztolányi. Mondom, úgy rémlik, zölddel. Neki is úgy rémlett. Ennek, mármint hogy milyen remek összhang van az emlékezetünk között, mindketten szerfölött megörültünk. Jókedvünk kerekedett tőle. Aztán arra gondoltam, mégsem lehetünk mi egészen normálisak. A normális emberek az ünnepre készülnek, vagy elhevernek búsan régi pamlagon (Tóth Árpád-hatás), vagy távol hegyekbe vonulnak legott (nem tudom, milyen hatás), vagy egyszerűen csak dagonyáznak Jó Csönd-herceg langyos pocsolyájában (Ady-hatás), mi meg itt azon törjük a fejünket, hogy milyen tintákkal írt vagy milyenekkel álmodott Kosztolányi. Workoholisták vagyunk, vagy mi a szösz? Agyunkra megy ez a sok irodalom? Azért a magyar irodalom ma jobb, mint a magyar foci. (Ez persze nem mérce, mert a magyar focit alulmúlni nagy kunszt, az már annyira lesüllyedt a szurkolói színvonalára.) Az ötvenes években ez fordítva volt. Ebből az a minden alapot nélkülöző következtetés vonható le, hogy a proletárdiktatúra a labdarúgásnak, a kapitalizmus pedig az irodalomnak kedvez. Tessék választani: futball vagy irodalom. Ne tessék, kérem, maximalista lenni, hogy akkor ez is meg az is. Az ilyesmi a németeknél meg az olaszoknál meg az angoloknál meg másutt és még másuttabb igen, de a mi geoizémizénkben ez másképpen van, itt ennek így kell lennie, és punktum. Kossuth Lajos is ezt üzenné, ha élne, meg a Rákóczi Ferenc is Rodostóból.
Lenni Szilveszter, illenék készíteni számvetés őszinte, de nem alapos (Domonkos István-hatás). Jó átlagos év volt. Semmi baleset, semmi kór, semmi nagy pénz. Most meg Kosztolányi ugrik be, a Boldog, szomorú dal. Nekem is van kenyerem, meg borom is van (és két törzskávéházam, Pozsony szívében az egyik, a másik egy arasznyival alatta), gyermekem is van kettő, sőt egy unokám, feleségem pedig immár harmincegy éve. „Szívem minek is szomorítsam?" Kertem az nincs, arra már (még?) nem futotta, így kertre rogyó fák sem suttoghatnak utamra (de tegnap rengeteg hó esett a városra, és fújt, és fújt, és fújt a zord északi szél, és csörömpöltek a villamosok meg összevissza jártak, legott elakadtak, utasok káromkodtak, csak a miniszterek dolgoztak dacolva hóviharral, zegernyével, ellenzékkel, komisz újságírókkal, emelvén életszínvonalat, villany és gáz árát meg az üzemanyagét meg a meleg vízét meg a meg a meg a...). Jó takaróm is van (új, a Jézuska hozta), telefonom is (mobil, amilyenről Kosztolányi még csak nem is álmodhatott). És ha tárcám nincs is színezüstből, villanyom nekem is van, meg televízióm meg videóm meg hifitornyom meg mosógépem meg hűtőszekrényem meg feleségemnek autó, meg könyveim garmadával. „De néha megállok az éjen." A többit már tudjuk, ugye, hogy kezem kotorászva keresgél stb.
Átlagos év volt, olyan, mint az előző. Aki csak teheti, lop, csal, lefizet, könyökölve nyomul. Amióta Mečiart a nép, ez az Isten vagy ki tudja, ki adta, leléptette, normális demokrácia köszöntött ránk, új hajnal új rablókkal (Ady-hatás). A novemberi megyei választásoknak azonban baljós üzenete volt. Az első fordulóban a szavazásra jogosultak 18, a másodikban 11 százaléka ment el szavazni. Úgy látszik, mindenki más annyira elégedett az ország makroökonómiai mutatóival, hogy inkább otthon maradt, bús emlékeinek ladikján suhanva egy boldogabb hajnal felé (újabb Tóth Árpád-hatás). Bugár Béla is optimista: „Érezteti hatását a gazdasági növekedés, ezt jövőre már a pénztárcájukon is megérzik az emberek" - nyilatkozta a mai Új Szóban. Milyen igaza van! Lásd gáz, villany, üzemanyag, meleg víz stb. árának emelkedése. Az én pénztárcám már most reszket belé (Reszket a pénztárcám, mert Bugár Béla szállott rája - Petőfi-hatás). Bugárék most már, hogy sínre tették az országot, s a vonat teljes sebességgel robog a jövő évi parlamenti választások felé, azon is elgondolkodhatnának, miért vallott pártjuk oly csúfos kudarcot a megyei választásokon, különösképpen a két „legmagyarabb" kerületben, a Nagyszombatiban és a Nyitraiban. Ahogy a szlovákok, úgy a magyarok többsége sem ment el szavazni. De nem a rossz avagy éppen a jó időjárás miatt, hanem mert tele van a hócipőjük - hogy a tökükről már ne is beszéljünk - a helyi magyar potentátok ilyen-amolyan ügyeivel. A szlovákiai többpártrendszerben él és virul egy magyar egypártrendszer, amelyet a kényszerűség vajúdott napvilágra Mečiarék idején, s amely egy időben következetes, szavahihető és szavatartó, kompromisszumokra mindig kész, realista-pragmatikus politikájával sok szlovák szavazó szimpátiáját is elnyerte. Ennek az időnek kezd a napja leáldozni - alattomosan, lopakodva, szinte észrevétlen.
És a nyavalyás cigarettázásról sem szoktam le 2005-ben. Talán éppen mert anynyit, annyiféleképpen és sokszor hamis hangon kampányolnak a dohányzás ellen, hogy akkor csak azért se... Talán majd 2006-ban, ha egy kocsmai, alpári hangú parlamenti felszólalás után, a képviselő úr, ott az ülésteremben, rágyújt egy idegnyugtató Marlboróra. Miért is ne? A kocsmai retorikával ez semmiben sem ellenkeznék.
Novemberben meghívtak a marosvásárhelyi könyvfesztiválra. Marosvásárhelyen éppen tíz évvel ezelőtt jártam utoljára, s ezúttal is jó érzésekkel eltelve utaztam haza. Örül az ember, mert tejbe-vajba fürösztik, mert a hisztérikus és frusztrált magyarországi jobboldaliak helyett itt kulturált, normális magyar konzervatívokkal és liberálisokkal találkozhat, és röstelkedik, hogy oly keveset ismer a mai erdélyi magyar írók műveiből. Mert a magyarországi média közülük is elsősorban politikai szempontok alapján szelektál. Ha nem így lenne, Molnár Vilmos prózáit széles körben ismernék az anyaországban is, és a Székelyföld szerkesztőinek és szerzői gárdájának a líráját is. A vidéki magyarok örök balsorsa? Vajon mit mond a modern magyar novella atyjának, a marosvásárhelyi születésű Petelei Istvánnak a neve? Talán még ott, helyben sem sokat. Persze lehet, hogy nem így van, elvégre én ott nem végeztem semmiféle közvélemény-kutatást. Csupán egy vacsora melletti csevegés közben említettem meg Petelei nevét.
Persze az is igaz, hogy mostanában nem a kispróza a menő műfaj irodalmunkban. A karácsony előtti napokkal kezdődő egyetemi uborkaszezon minden évben jó alkalom arra is, hogy olyan olvasási kalandokra vállalkozzam, mint egy-egy regénykolosszus, regény-Mount Everest megmászása. Az idén ezt Nádas Péter új regényével kezdtem, s másfél hét után már a harmadik kötetét fogyasztom. Aztán jöhet a Fogság Spirótól, s a láthatáron már felbukkant Temesi Ferenc új hegycsúcsa is. Legalábbis úgy hírlik. Csupa-csupa mamutfenyő. A magyar író mintha mostanában akarná pótolni, ami hiányzott 20. századi irodalmunkból - a nagyepikát. S ezen nem feltétlenül a Lukács György-i nagyrealista regényt értem. Néhány bölény azért persze akadt a múlt század folyamán is: A befejezetlen mondat, a Feleségem története vagy Remenyik Zsigmond méltatlanul elfeledett nagyszabású regénykísérlete, a Por és hamu. (A Prae-t csak azért nem említem ebben a sorban, mert egy gyökeresen más szövegvilágot teremtett, amellyel a mai napig birkózik a szakma.) Hogy a magyar modernizmus miért nem tudott kivajúdni a Prae-n kívül még egy az Ulysseshez vagy A tulajdonságok nélküli emberhez fogható művet, annak számtalan oka lehetett: történelmi, politikai és egyéb - magyarázatát nem okvetlenül a magyar regény megkésettségében kell keresnünk csupán. Az biztos, hogy a Termelési regény megjelenéséig a legtöbb jelentős magyar író olyan írói stratégiát preferált, amelyben a történelmi-filozófiai-társadalomszociológiai folyamathosszmetszetek helyett az élet, a psziché, a társadalmi, nemzeti vagy osztályproblémák egy szűkebb metszetére összpontosította figyelmét, gondoljunk csak Az Isten háta mögöttre, a Kivilágos kivirradtig-ra, az Édes Annára, a Pacsirtára, a Saulusra, a Filmre, A látogatóra és még sok más kiváló műre a múlt század első és középső harmadából. Az író egy pontra koncentrálva próbált meg egy teljes értékű regényvilágot megalkotni.
Ez a helyzet a nyolcvanas évektől megváltozott. Az epikai tér és a regényidő hihetetlenül kitágult az olyan regényekben, mint az Emlékiratok könyve, a Bevezetés a szépirodalomba, a Por, az Ikszek, a Harmonia Caelestis, a Hollóidő vagy akár Márton László Testvériség c. trilógiája. Ezek a regények az epika történetelvűségét vagy destruálták, vagy az előzményekhez képest újrakonstruálták. Nem tudni, ez a tendencia folytatódik-e és meddig, mikorra fullad ki vagy fordul önmagával szembe. Az viszont tény, hogy hallatlanul mozgalmassá, változatossá, izgalmassá tette a közelmúlt magyar epikáját, s azoknak a kortárs íróknak a stratégiáját is érintette, akik idegenkednek a monumentális szövegkolosszusoktól, s inkább A csinovnyik halálában találják meg ideáljukat. Azt azonban, azt hiszem, még ezek a zsörtölődők is elismerik, hogy azért a magyar epika jelenleg tényleg jobb a magyar focinál.
2005. december-2006. január
(Éjfél után) Ma délután Kölnben találkoztam egy újvidéki magyar fiatalemberrel. Jól értesült, pontosan tudja, hogy mi történik a Vajdaságban. Kölnben sikerült állást találnia néhány újvidéki barátja részére. Az internetnek hála, az emberek elég tájékozottak, úgyhogy gyorsan rátereli a szót az egyik közelmúltban megjelent jegyzetemre, amelyben arról írok, hogy az újvidéki székhelyű Magyar Szó napilap úgynevezett átszervezése nagyon rossz üzenet a délvidéki magyarok részére. Tökéletesen egyetértek veled, mondja, mert ez tulajdonképpen ugyanazt jelenti - ha én jól értelmezem -, mintha a felvidéki politikusok azt mondanák, hogy leépítjük Pozsonyt, mert a százalékarányt tekintve nincs elég magyar. Lám, a barátaim megértették az üzenetet, és jönnek utánam, mondja. Fiatalok, mind a hárman befejezték az egyetemet, de a Vajdaságban nem találják a helyüket, ezek után pedig egy percig sincs maradásuk. Most már mindegy, gondolom magamban, hogy ki és hogyan értelmezte az üzenetet. 2011-ben, a soron következő népszámlálás számadatainak tükrében látni fogjuk a tényeket, és kielemezhetjük a következményeket. Azt pedig, hogy mit idézett elő, érezni fogjuk. Merem remélni, hogy a felvidéki magyar politikusoknak eszükbe sem jut, hogy kiürítsék Pozsonyt.
(A láthatatlan emberről) Az úri turistaparadicsomban, vagyis a Kanári-szigetek egyikén, a Tenerife sziget elegáns szállodájában letartóztatták a háborús bűnökkel vádolt horvát nemzetiségű Ante Gotovinát. A közel öt éve körözött tábornok időközben felcsapott világutazónak. Hamis dokumentumokkal, Kristijan Horvat névre kiállított útlevéllel járt Argentínában, Kínában, Chilében, Oroszországban, Csehországban, Tahitin és még ki tudja, hol. A letartóztatásáról szóló hírt a világ vezető hírközlő szervei kiemelt helyen közölték. Carla del Ponte hágai főügyész higgadtan kommentálta az eseményt, nem tűnt meglepettnek, de ugyanakkor nem felejtette el megjegyezni, hogy minden háborús bűnnel vádolt személynek mielőbb a hágai nemzetközi törvényszék elé kell kerülnie. Szerbiában azonban a helyzet változatlan. Az igazmondó kisebbségügyi miniszter, Rasim Ljajić szerint tűvé tették már Szerbiát, de Mladićnak se híre, se hamva. Hat éve emberfeletti erővel keresik, de nyoma veszett, szőrén-szálán eltűnt, állítják a szerbiai illetékesek. Időnként fel-feltűnik ugyan, de a H. G. Wells által inspirált politikusok szemében ő az új „láthatatlan ember". A szerbiai egészségügyi intézményekből váratlanul eltűnt Mladić kartonja, a komplett orvosi dossziéja is, amelyből kiderült volna, hogy mikor tartózkodott Belgrádban, ki fizette a gyógykezelését, és minden más adat, amely kellemetlen lenne a jelenlegi szerb politikusok számára. Természetesen nyoma veszett annak a dokumentumnak is, amelyből kiderülhetett volna, hogy az elmúlt években ki írta alá a nyugdíjaztatásáról szóló végzést. Az időpontot sem lehet pontosan tudni, de egy biztos: nem Slobodan Milo¼ević látta el kézjegyével, mert akkor ő már régen a hágai Nemzetközi Törvényszék scheveningeni börtönének lakója volt. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban olvasom, hogy Szerbia és Horvátország nem egy kategóriába tartozik. Ez a tény vitathatatlan, bár mindkét ország nacionalistái ugyanazokkal a jelszavakkal tüntetnek a háborús bűnökkel megvádolt személyek mellett: nemzeti hősöknek titulálják őket. Nem tartom elképzelhetetlennek az ötletet, miszerint a kelet-közép-európai régió jeles nacionalistáit tanulmányútra, szakmai továbbképzésre kellene küldeni Belgrádba vagy Zágrábba, bizonyára jól megértenék egymást, hiszen, voltaképpen ugyanazt a nyelvet beszélik.
(A magyar Balkán-kép) Pesten időnként fellángol a Balkán-divat, amelyből a titokzatos és egzotikus világok iránti városi nosztalgia következtethető ki. Olyasféle kíváncsiság vezérli, mint amilyen a 18. századi európaiakban élt, ha Afrikáról volt szó. Néha arra gondolok, hogy ma a Kusturica-filmek hatására formálódik meg az emberekben a balkáni kisebbségi világ is. A határon túli magyar kisebbség „ikonográfiája" leginkább Kusturica etno-Balkánjára emlékeztet. Egy kis nosztalgia, sok szenvedés, és némi balkáni egzotikum. Az egyik balkáni kisebbségi regényben olvastam, hogy a hős, akinek a keblében természetesen nemzeti érzésű szív dobogott, észreveszi, hogy az utcára néző ablaka előtt egy élesre fent kés csüng, kinéz, s látja, hogy lent egy fehér Mercedes parkol, és a benn ülők őrá várnak. Ez bizony nem balkáni borzalom, hanem bácskai operett. Lehet, hogy ezek a szövegek kiválóak, de nem a Balkánról szólnak, legfeljebb a határtól néhány kilométerre levő Szabadkáról vagy annak környékéről. Az állítólagos Balkánról azok írnak, akik alig léptek a Száva folyótól délre eső területekre, vagy ha mégis, akkor átutazóban a hagyományos osztálykirándulásokon, avagy keresztülutaztak rajta, amikor nyaralni mentek az Adriára.
(A boldog utókorról) A Goli otokon (Meztelen-sziget) 40 ezer rab volt. Közülük négyezerrel a helyszínen végeztek a börtönőrök. A hírhedt szigetre internáltatta Tito marsall azokat a kommunistákat, akik a Tájékoztató Iroda határozata után Sztálin elvtársra esküdtek. A jugoszláv belügyi alakulatok vegyes összetételű népséget tereltek össze: voltak köztük hithű kommunisták, akik meggyőződésesen ragaszkodtak a világforradalom eszméihez, de akadtak közöttük aljas csirkefogók és elvetemült gyilkosok is, az ő esetükben csak a véletlenen múlott, hogy nem éppen ők lettek a foglyok kínzói. Utólag ugyanis sok minden kiderült, többek között napvilágra került az is, hogy nagyon viszonylagos vádpontok alapján ítélkeztek. Néha egy-egy bosszúra szomjas, helyi belügyes feljelentése elegendő érv volt ahhoz, hogy a kiszemelt áldozatot a borzalmak szigetére hurcolják, vagy nyomtalanul eltűnjön. Sokáig még a rokonsága sem tudta, hogy él-e, hal-e. Boldog lehetett, aki túlélte a Goli otokot. Aki onnan élve előkerült, hallgatott, mint a sír. Álmában sem jutott eszébe, hogy a hírhedt szigeten történteket felidézze.
Apám mesélte még anno, hogy néhány régi szenttamási kommunistát is a Meztelen-szigetre internáltak. Sorsuk alakulása rendkívül tanulságos. Raboskodtak a királyi Jugoszlávia börtöneiben, aztán Horthy tömlöceibe kerültek, majd végül a titoista táborba vetették őket. Ha pedig valamilyen furcsa véletlen folytán túlélték, akkor hosszú-hosszú hallgatás után bevallották, hogy az utóbbi volt számukra a legborzalmasabb. A sziget ma olyan, mint egy hatalmas szeméttelep. Jelenleg éppen német pornófilmet forgatnak a helyszínen. Pár hónappal ezelőtt kezdték az előkészületeket egy magyar-horvát koprodukcióban készülő pornófilm forgatásához. A fenyők alatt most magyar és német nők vetkőzőjeleneteit rögzítik. Így néz ki a boldog utókor, amelyben egymásba botlik a bácskai magyar kommunista és a pesti pornósztár. Ez is a magyar-magyar viszonyhoz tartozik.
(Belgrádi parabola a legnagyobb kisebbségi pártról) A dél-szerbiai albán pártok szót értenek egymással, ennek eredményeképp elfogadták a dél-szerbiai albánok politikai autonómiájáról szóló dokumentumtervezetet. Igényt tartanak rá, hogy közvetve vagy közvetlenül részt vegyenek a Koszovó helyzetéről kezdődő tárgyalásokban. Jó lenne egy bácskai küldöttséget meneszteni Presevóba, mint 1999-ben Pristinába, amikor a bácskai magyar kisebbségi delegáció - a magát jobbközép pártnak nevező VMSZ-ről van szó - Milo¼ević és e¼elj társaságában Koszovó legnagyobb városában demokráciára nevelte az albánokat. Ezúttal azonban nem a demokráciára kellene őket oktatni, hanem meg kellene őket tanítani, magyar módra civakodni! Aztán megakad a szemem egy másik kisebbségi, bohózatra emlékeztető történeten. Eddig úgy tudtuk, hogy Rasim Ljajić úr (jelenleg aktuális szövetségi kisebbségügyi miniszter) Szandzsáki Demokratikus Pártja a szandzsáki bosnyákok legnagyobb kisebbségi pártja. Legalábbis, eddigi tudomásom szerint, e párt képviselői töltötték be a vezető tisztségeket a bosnyákok által lakott településeken. De nem oda Buda! Mostantól kezdve a Sulejman Ugljanin vezette Szandzsáki Lista lesz a legnagyobb kisebbségi párt, tehát az ő tagságához tartozók töltik majd be a vezető tisztségeket. Hogy hogyan történhetett ez meg? A képlet egyszerű: azért, mert a belgrádi koalíciós partner így döntött. Vagyis akarva-akaratlanul beigazolódott, hogy mégiscsak Belgrádban döntik el, melyik a legnagyobb kisebbségi párt. A bohózatból Sulejman Ugljanin pártvezető levonhatna egy tanulságot. Ha ugyanis a közeljövőben az ő pártjából kerül ki az új szerbiai kisebbségi miniszter (mert a jelenlegi emberjogi és kisebbségügyi miniszter, Rasim Ljajić azzal fenyegetőzik - egyelőre csak fenyegetőzik -, hogy lemond a miniszteri tisztségről), akkor talán támogatni fogja, hogy szavazataikkal a kisebbségi polgárok döntsék el, melyik legyen a legnagyobb kisebbségi párt. A kisebbségi polgárok pedig vessenek magukra, ha rossz lóra tesznek. Ez lenne a leghatékonyabb kisebbségi demokrácia-tanfolyam.
(Kisebbségi kismítoszok) Lendvai Pál nyilvánosságra hozta, hogy Szepesi György is besúgó volt. Magam elé képzelem az apámat. Mit szólna, ha megélte volna, hogy romba dőlt az utolsó illúziója is? Az ötvenes években gyanús dolog volt a magyar focicsapatnak szurkolni, s a bácskai magyarok napilapjának vezércikkírója e vétségért meg is rótta a kisebbségi magyarokat. Mi közünk nekünk Magyarországhoz, tette fel a vezércikkíró a szónoki kérdést. Apámat mindez hidegen hagyta, legfeljebb kicsit bosszantotta. Rendületlenül és még nagyobb hévvel a magyar focicsapatnak szurkolt, s mint sokan mások az utcánkból, Szepesi Györgyöt tartotta a legnagyobb magyarnak. Azóta elmúlt jó néhány évtized, és természetesen megváltozott a világ. A vezércikkíró a rendszerváltás után az oltár elé borult, és magyarságtudatból megregulázta a tévelygő bácskai magyarokat, akik számára Szepesi György továbbra is a legnagyobb magyar maradt. Ma is az. Nem Széchenyi, hanem Szepesi, hiszen Széchenyi soha sem tudta olyan lelkesen skandálni, hogy haj-rá-ma-ma-gya-rok, mint ahogy azt Szepesi tette. Most pedig kiderül, hogy ügynök volt a legnagyobb magyar. Egymás után feslenek szét a kisebbségi kismítoszok, csak senki sem meri beismerni. A kismítoszokat Bácskában egyedül a budapesti vendégjáró írók ápolják, akik időnként kiruccannak a Délvidékre, és a bennszülöttekkel karöltve ostorozzák a „nemzetidegeneket", akik kiszolgálták a titoista rendszert. A vendégek eközben úgy tesznek, mintha nem a Kádár-rendszerben aratták volna a babérokat, a bennszülöttek fejében pedig meg sem fordul, hogy éppen Tito marsalltól kapták a színes üveggolyókat meg a stallumokat. Kafkai, mondják sokan a kisebbségi világról. Én inkább megkockáztatnám: ha¼eki vagy gombrowiczi.
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, Ungvár, 2006. január
Amióta trendi dolog lett cikizni a téli ünnepkör alkalmait, már nem találom örömömet a karácsony vagy az újév leszólásában. Azelőtt nagy élvezettel nyilatkoztam olyanokat, hogy nekem ugyan ne írja senki elő, mikor gyakoroljak szeretetet, nálam minden hétköznapba belefér öt perc karácsony, nincs szükségem a tömény, előre gyártott elérzékenyülésre, amikor is kinyitogatjuk az erre az alkalomra tartogatott érzelmi konzerveket, leszedjük a celofánt a szeretetbefőttekről, és nagy bőszen habzsolni kezdjük akkor is, ha már ujjnyi penész nőtt a tetejükre. Ugyanígy szívesen hangoztattam, hogy a Föld rendes évi pályáján semmiféle különleges pontot nem érint Szilveszter éjszakáján, az egész naptári rendszer komikus és tökéletlen emberi tákolmány a természet nagyszerű rendjéhez képest; ugyan miféle ostoba ötlet egy teljesen esetleges és állandóan korrekcióra szoruló naptári rendszer önkényesen kiválasztott napjain megünnepelni a saját időszámításunkat ahelyett, hogy szégyellnénk alkalmatlanságát. Egyáltalán: hogy jövünk mi ahhoz, hogy különleges pontokat jelöljünk ki a rólunk tudomást sem vevő idő kontinuitásán?
Szerettem Adyt is idézni, „Száz bús vasárnap helyett / Sok, víg hétköznapot", ezzel hárítva el bármiféle lehetőségét a megrendülésnek és az áhítatnak.
Most azonban... Igaz, hogy a téli ünnepek közeledtével újra ragacsossá tett mindent a mikulási gügyeség és a karácsonyi kegyelet dömpingmennyiségű cukormáza, igaz, hogy újra elömlött a világon az újévező jajdeheppi bulifíling, ám azt is észre kellett vennem, hogy bizonyos, talán főleg urbánus értelmiségi körökben egyre inkább divattá vált a fanyalgás. Micsoda macera az ajándékvásárlás, Szenteste mindig összevesznek a családtagok, a Szilveszter csupa ésszerűtlen pazarlás, az új esztendő pedig másnapos kiábrándultsággal, a megtarthatatlan fogadalmak miatti frusztrációval, rosszabb esetben depresszióval kezdődik stb. Lelkem mélyén valahol igazat adtam a dohogóknak, mégsem volt kedvem csatlakozni hozzájuk. Ha már divat lett szidni, fikázni, lesajnálni ezt az egészet, akkor én inkább csendben maradok.
De nem álltam be az átszellemülten mosolygó és az illumináltan papírtrombitáló ünneplők közé sem. Csak annyit értem el magamnál, hogy az egész felhajtás ne idegesítsen, és megbékélve tűrjem, amint az ilyenkor tucatszám érkező e-mailekhez csatolt táncoló mikulások, muzsikáló rénszarvasok, repdeső angyalkák és villódzó fenyőfák eltömik a postaládámat. Sőt „írtam" egy alkalmi képverset, feltettem a honlapomra, és aki kellemeset, meghittet, szépet, szeretetteljest, áldottat, boldogot, békéset, szerencséset, sikerekben gazdagot kívánt nekem, azt egy linkkel elküldtem az internetbe azzal, hogy ott megtalálja a szerény viszonzást.
Szilveszter estéjén azért mégis hatalmába kerített egyfajta különös hangulat. Kellemesnek és felemelőnek semmiképpen nem mondanám, ám annyi bizonyos, hogy nem volt hétköznapi.
Aznap a hírekben óráról órára bemondták, hogy Oroszország január elsején elzárja a gázcsapot, mert Ukrajna nem fogadta el a világpiaci árakat. Nem is fogadhatta, mert akkor összeomlik a költségvetése. Ha viszont nem fogadja el, és az oroszok hajthatatlanok maradnak, akkor Ukrajna energiarendszere omlik össze, ami nyilvánvalóan súlyos belpolitikai válsághoz, rosszabb esetben katasztrófahelyzethez vezethetett volna.
Kicsit belegondolva a laikus is megérthette, hiába húzódnak meg a háttérben bonyolult gazdasági és politikai összefüggések, a végső képlet mégis eléggé egyszerű. Oroszország demonstrálni kívánta, bármikor krízisbe táncoltathatja a régi szövetségből kiszakadt nyugati szomszédját, bármikor rákényszerítheti, hogy szembesüljön a problémával: vajon valóban hasznos-e számára a nyugati orientáció, vajon mit veszíthet és mit nyerhet azzal, ha Oroszországon „átlépve" csatlakozik Európához. Ahhoz az Európához, amely maga is megrémült az orosz gázfenyegetéstől, s amely közösség részeként Magyarország is buzgón bizonygatta lakosságának, hogy teljes biztonságban tudhatják magukat. Ami vélhetőleg igaz is. Számomra ezeknek a miniszteri szinten folyó népnyugtatásoknak egyetlen érdekessége az volt, hogy miközben a nagy év végi elérzékenyültségben minden rendű és rangú nyilatkozók szájából annyiszor elhangzott a nemzet vonatkozásában a „határon innen és túl" szlogenje, hogy a külhoni magyarok lilára csuklották magukat, aközben a gázkrízis összefüggésében egy árva szót nem hallottam arról, vajon Ukrajna lakosságát s azon belül a kárpátaljai magyarokat nem fenyegeti-e a közvetlen fagyhalál akkor, ha a gáztüzelésű kazánok országos szinten leállnak.
Mi is gázzal fűtünk, és december közepétől olyan radikális nyomáscsökkenést tapasztaltunk, hogy a máskor 15-20 fokos fagyban is kifűthető lakásunkban a kinti olvadáspont közeli hőmérséklet ellenére is hűvöske klíma uralkodott, hiába húztuk maximumra a kart a kazánon a pincében. Nem volt hát nehéz a veszélyérzetünket felkorbácsolnia a médiának.
De ez még nem minden. A jókora havazásra következő nagy olvadás további problémákat is okozott. Először is beázott az internet. Évek óta mikrohullámos netkapcsolatunk van. Ez keskeny sávú, de 24 órás csatlakozást jelent: a tetőn antenna a szolgáltató adótornyára irányítva, a szobában modem. Olyan ez, mint a „betelefonálós" összeköttetés, épp csak nem kell tárcsázni. Drága és rossz hatásfokú, de jobbat a még mindig analóg (azaz nem digitális) telefonközpontunk nem tesz lehetővé. Sem kábeltévés internetre, sem ADSL-re, sem ISDN-re nincs fizikai lehetőség, még ha esetleg anyagi lenne is. (Tudni kell, hogy az internet Ukrajnában még luxusnak számít, nincs megfelelően kiépített infrastruktúra, nincs árverseny a gyéren működő szolgáltatók között, és a lakossági igény sem elég erős ahhoz, hogy felhozza az ágazatot. Miközben a mobiltelefonozás esetében két-három éve áttörést tapasztalhattunk, megszaporodtak a szolgáltatók, a robbanásszerűen megnőtt vevőkör és a kialakult konkurencia elindította lefelé az árakat, ugyanez a bumm az internetnél még nem ütött be. Pedig alig várom!) Szóval a tetőantenna eléggé sérülékeny jószág, a kábel csatlakozói pedig éppenséggel egyáltalán nem vízhatlanok, és az első beázás után hiába lettek körbebugyolálva szigetelőszalaggal, az időjárás viszontagságaival mégsem képesek dacolni. A fagyban bizonyára megrepedezett a szigetelés, hogy aztán az olvadó hó valahol beszivárogjon az illesztékekbe, először csak kisebb fennakadásokat okozva, aztán teljesen megszakítva a kapcsolatot az adótoronnyal. Mindez egy nappal Szilveszter előtt, amikor már mestert nem lehet szerezni! A fiam ugyan felmászott a tetőre, leszedte az antennát, átnéztük, megtisztítottuk és újraforrasztattuk a csatlakozókat - de a kommunikáció csak nem akart helyreállni. Ide komolyabb szakmai segítség kell. Ám január 9-e előtt erre nem volt kilátás.
Addig ugyanis nálunk nagyjából megállt az élet.
Magyarországon sem ismeretlen a helyzet, amikor a munka- és szünnapokat állami szinten csereberélgetik, állítólag azért, hogy a dolgozók jól járjanak, így ha a piros betűs ünnep és a hétvége közé esik egy árva munkanap, akkor rendeletileg azt is munkaszüneti nappá nyilvánítják azzal, hogy a következő szombaton majd le kell dolgozni. Az ilyesminek Ukrajnában is nagy a divatja, ám abban, hogy hány napot lehet ilyen módon átvariálni, valószínűleg világelsők lettünk. Most az újév és a pravoszláv karácsony közötti teljes munkahét vált szabaddá. Azaz december 30-a (péntek) után az első hivatalos munkanap január 9-e (hétfő) lett. Egyik hétvégén újév, a következőn ortodox karácsony, ami közbül van, azt szombatonként majd le kell dolgozni, februárra áthúzódóan.
Persze az élelmiszerüzletek azért kinyitnak, az alapellátás működik, de ügyet intézni - azt nem lehet. (Itt halkan megjegyzem, hogy errefelé ez többé-kevésbé akkor is így alakul, ha hivatalosan nem nyilvánítják szabaddá az évkezdő hetet. A Vodka sérthetetlen fennhatósága alá tartozó tájakon a nagyobb alkalmak utáni józanodás amúgy is eltart a következő ünnepig, így az ember mindig is tudhatja, hogy január közepéig - amikor is az ortodox újévvel lezárul a sorozat - nem érdemes semmit sem elindítani, semmibe belefogni. Ez mindig is így volt a Nagy Szicsász birodalmában.)
A Szilveszter este következő meglepetése az volt, hogy elfogyott a víz a tartályunkból. (Korábbi jegyzeteimben hosszan ecseteltem, a városi vízszolgáltatás korlátozásait hogyan hidaltuk át szivattyúval és ezerliteres rezervoárral.) Ha felittuk a tartalékot, az azt jelenti, hogy hosszabb ideje kevesebb vizet kapunk a hálózatból, mint amennyit fogyasztunk. Telefon a vízművekhez: hinni sem akarjuk, de az ünnep ellenére felveszik a kagylót, és tájékoztatnak: a nagy hóolvadás miatt zavarossá váltak a források, nem győzik az ülepítést, de lesz víz, legyünk türelemmel. Lettünk.
Csak a naivabb olvasókban bízhatom, a józanabb gondolkodásúak aligha hiszik el, pedig igaz: ha csak egy rövid időre is, de az áramszolgáltatás is megszűnt az év utolsó délutánján.
Már alkonyodott, így a lakásunk csaknem teljes sötétségbe borult. Ültem a fekete képernyő előtt a kicsit hűvös padlásszobánkban, fülemben még a gázstopról szóló hírekkel, második napja internet és első nap víz nélkül. Csoda-e, ha lett egy kis világvége-hangulatom?
És hiába gyulladt fel a villany egy bő félóra múlva, hiába kezdett estére csöpögni a csap, nekem megfájdult a fejem, így a rémisztően rossz tévéműsortól is menekülve, fejemet párnámba fúrva szomorkodtam át magamat 2006-ba.
Váratlan látogató Bécsből. Apám egyik legkedvesebb legénykori barátjának, Rosenberg Miklósnak a kis-kisöccse (nővérének az unokája). A süketnéma festőművész jellegzetes ungvári figura volt a háború előtti-utáni években, művészkörökben és a mi családunkban még fél évszázad múltán is keringenek a róla szóló, vele kapcsolatos történetek. (Mellesleg ő tanúskodott a szüleim egybekelésénél. Egy süketnéma tanú. Ennek azért van kis pikantériája.) Apámmal hosszú kilométereket róttak esténként az Ung-parti sétányon; közben beszélgettek. Lámpától lámpáig Miklós mondta a magáét, aztán a lámpához érve megálltak alatta, szembefordultak egymással, hogy Miklós jól lássa apámat, és szájáról leolvassa válaszát. Majd továbbindultak, és a következő fényesebb foltig újra ő beszélt bele a sötétségbe. Egyszer moziba is elmentek. Miklós a tizedik percben felállt a nézőtéren, és a maga fejhangján, a süketnémákra jellemző artikulációval jó hangosan kijelentette, hogy „Maarhaaság, nincs seemmi összeefüggés". (Ezt családunkban azóta ismételgetjük, ha valami zavaros dologgal találkozunk.) A moziból kijövet a következő párbeszéd zajlott le a két barát között.
- Miklós, veled sem megyek többet moziba.
- Neem érteeem.
- Mondom, veled sem megyek többet moziba.
- Neem mégy mooziba?
- Nem megyek.
- Dee hát most vooltál.
- Veled nem megyek.
- De veelem voltál.
- De többet nem megyek veled.
- Miért neem?
- Mert botrányt csináltál, felálltál és kiabáltál.
- De hát maarhaaság volt, seemmi összeefüggés.
(Ebben maradtak.)
1956. október vége éppen Magyarországon érte a látogatóba odaérkezett Miklóst, kapóra jött neki a dolog, átment a nyitott határon Bécsben élő nővéréhez, és egy csapásra megszabadult a proletkult és a szocreál nyomasztó elvárásaitól. Rövidesen jó nevű, jegyzett művész lett. Kapcsolata az ungváriakkal, kell-e mondani, megszakadt. Sokáig úgy tűnt, örökre. Aztán amikor 95-ben Évámmal az osztrák fővárosban jártunk, Miklós felfigyelt valahol, vélhetőleg valamelyik magyar kiadványban, talán a Bécsi Naplóban a nevemmel beharangozott irodalmi estre, el akart jönni a találkozóra, de valamiért nem tehette. Ám később érdeklődött vendéglátóinknál, a Bornemisza Péter Társaságnál, megtudta ungvári levélcímünket, és attól kezdve levelezett Apámmal, 90 éves korában bekövetkezett haláláig. Most, hogy kis-kisöccse Ungvárra látogatott, megkeresett minket. Dr. Eric Frey a Der Standard „Managing Editor"-ja, a Financial Times és az Economist ausztriai tudósítója, a magyar nyelvterületen, azt hiszem, eléggé ismeretlen Hitler-szindróma c. könyv szerzője. Vele volt amerikai felesége és egy ungvári ukrán tolmács, aki szerencsére magyarul is egészen jól beszélt. Apámnak nem is nagyon kellett nyelvi közvetítő, egészen jól elboldogult a némettel. Én szinte mindent értettem, de megszólalni nehezemre esett. Eric „természetesen" angolul is perfekt, így Évával ezen a nyelven váltottak szót. Mondanom sem kell, hogy meghívott minket: ha éppen Bécsben járnánk, el ne kerüljük házuk tájékát.
Többször is elolvastam az elvben január 2-ától igényelhető ún. nemzeti vízummal kapcsolatos tudnivalókat, majd hosszan tűnődtem: voltaképp mi is akar ez lenni. A környező országok állampolgárai közül az veheti igénybe ezt az öt évre szóló és korlátlan magyarországi tartózkodásra jogosító vízumot, aki nemcsak a vízumigénylésnél szokásos idegenrendészeti elvárásoknak felel meg, hanem ezen felül hiteles okmányokkal igazolni tudja magyarországi lakhatását, megélhetését és egészségügyi biztosítottságát. Azaz gyakorlatilag ugyanazt, ami a tartózkodási engedélyhez vagy a letelepedéshez szükséges. Ellenben nem vehető igénybe sem a felsőfokú oktatási intézetekben való tanuláshoz, sem munkavállaláshoz. Ám akkor mire is jó? Ki az, aki ha már valamiért hosszabban kíván Magyarországon tartózkodni, ezt az ideiglenes és korlátozott jogokkal járó megoldást választja a végleges és teljesebb jogokkal járó helyett? Miért váltaná ki a nemzeti vízumot a gyermekénél hosszabban időzni kívánó idős szülő, ha nagyjából ugyanilyen igazolásokkal állandó lakhatást is szerezhet, amelyhez már nyugdíj is jár? Nem jó azoknak sem, akik tanulni vagy dolgozni szeretnének odaát, ők továbbra is fizethetnek a diák- és munkavállalási vízumért. Akkor kik is itt a célszemélyek?
Üzenetváltások New Brunswickban élő druszámmal, távoli jó barátommal, Nagy Károly szociológusprofesszorral. Kissé pesszimista hangulatú legutóbbi levelemre és Mint a balsors a Himnuszban című HVG-s cikkemre reagálva írta többek között, hogy összefogásra kellene mozgósítani az összmagyar erőket, s hogy „E mozgósítás módszereit nektek, nekünk - neked is! - kell elkezdeni kitalálni, artikulálni, felvetni, javasolni!". Sajnos ez olyan felütés, amire csak keserűen, szkepszisemet kiöntve válaszolhattam, egyebek mellett ezeket írva:
„Kedves Jó Druszám,
elvben természetesen igazad van, és én roppant módon becsülöm is azokat, akik jó szándékkal és hozzáértéssel próbálnak valamit tenni a jó ügyek érdekében. Ám sajnos azt látom és tapasztalom, hogy „a magyar ügy" oly mértékben elótvarosodott, oly mértékben eluralta az önérdekű politika és a megélhetési magyarkodás, hogy én soha többé semmiféle mozgósításban, felvetésben és javaslattételben nem kívánok részt venni. Mert hát benne voltam, részt vettem, nem kevés energiával, tőlem telhető tudással, hiszen te is tudod, lapokat és kiadókat alapítottam, működtettem alapítványt, voltam választmányi [...és...] elnökségi tag [...], szerveztem gőzerővel az irodalmat, csináltam könyvfesztivált és irodalmi szalont, alapítottam és évente osztottam ki nívódíjakat, szerveztem rendezvényeket és buzgón, aktív szereplőként jártam a másokéira - és sorba mindent fel kellett adnom, fel kellett számolnom, le kellett róla mondanom, mert az a politikai, anyagi és morális háttér, az a támogatási rendszer, ami mindezeket uralni kezdte, az elfogadhatatlanná vált számomra. Egy ideig hadakoztam a visszaélések, az etikátlanságok, a nívótlanságok, a szakmai alulteljesítés ellen, de ezzel semmi mást nem értem el, csupán azt, hogy ellenségeket szereztem. Soha senki nem a saját hibáira haragudott, hanem arra, aki szóvá tette.
Azt is meg kellett rövid idő alatt értenem, hogy a hibák gyökere sokkal mélyebben ered és lombja magasabbra ágazik, semmint gondoltam volna. Az egész rendszerben kölcsönös függőségben van egymással a legkisebb és a legnagyobb, a magyar fantomszervezet fantomtagjától kezdve a számtalan közbülső szinten át egészen a minisztériumokig és főhivatalokig, alapítványi elnökökig és főkurátorokig. Az egész rendszer működése nem teljesítményorientált, nem színvonalcentrikus. Mindent a látszateredmények uralnak. A zengzetes szólamokkal és a feltupírozott beszámolókkal, a szemethunyással jóváhagyott elszámolásokkal a kölcsönös érdekeltség alapján minden mocskot elfednek támogatók és támogatottak. Az egész rendszer velejéig romlott, korrupt, önérdekű.
Az ember olyanokat lát, hall és tapasztal, hogy először nem akarja elhinni, aztán émelyeg tőle.
A legfájdalmasabb, amikor legjobb barátairól tudja meg az ember, hogy ők sem különbek a többieknél, elveiket feladva prostituálódnak, csalnak, hazudnak, korrumpálnak és korrumpálódnak, és ami a leggyomorforgatóbb, eközben még meg is játsszák az önfeláldozó hős magyart.
Mondom: először magam is benne voltam a dolgok sűrűjében, de ahogy láttam, miként fordulnak a szép célok önmaguk ellentétébe, kihátráltam, mert belülről nem tudtam javítani rajta. Megpróbáltam hát kívülről, de úgy sem sikerült. Más nem maradt hátra számomra, mint hogy próbáljam elemezni, kritizálni, értékelni, krónikásként rögzíteni, hogy mi történik velünk, körülöttünk.
Persze lehet koncentrálni a szerény eredményekre, felmutatni a vívmányokat, dicsekedni a fejlődéssel, de én azt látom, hogy a kicsi jó mögött mennyi a rossz; miközben a kicsi jó csak jelenség, a nagy rossz pedig tendencia, folyamat, lényeg, meghatározó jelleg. Én azt látom, hogy a felmutatható valós vagy látszateredmények mögött a kárpátaljai magyarság visszafordíthatatlannak tűnő és minden képzeletet felülmúló demoralizáltsága van. Az okok pedig, „saját" gyarlóságunkon túl, mint mondtam, messzire vezetnek: a legmagasabb politikai és adminisztratív körökig.
Arról már nem is szólva, hogy mindez egy ugyancsak velejéig romlott ukrán közéletbe is beleágyazódik, ami ugyanúgy nem a munka becsületéről és nem a szellemi nívóról szól. [...]
Bizonyos, hogy van ebben személyes keserűség és indulat is, de elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd rólam: alapjában derűs, optimista, bizakodó ember vagyok. Ahogy a saját szaporodó bajaimon túl tudom magam tenni humorral, öniróniával, életerővel és munkakedvvel, ugyanúgy túltehetném magam a társadalmi szkepszisemen is. Gyakran meg is teszem, eljutva addig a pontig, amikor az ember már kínjában csak nevetni tud a helyzet tragikumán.
Nincsenek illúzióim, Druszám. Nem bízom a kárpátaljai magyarság felemelkedésében. Az elmúlt 15 év fokról fokra, milligrammonként vette ki belőlem a bizakodást."
Na tessék, ilyen az, ha belelovalom magam a világvége-hangulatba. Pedig azt írják a lapok, hogy gáz van. Ezt magam is így gondolom.