Mentő rohan a négysávos úton, ami majd a városba érve két sávra szűkül. Az út poros, hideg van, bármikor megkezdődhet a havazás. Az árok oldalában elszáradt fű, megtört akácokat ráz a szél. Távolabb elszórt törmelék, betonhalmok, gazdasági épületek porladó nyomai. A földből elkerített olajkutak csonkjai nyúlnak elő, mintha valaki lentről nagy biztonságban kémlelné a kinti világot. A városhoz közeledve benzinkutak színes blokkjai ugranak elő, új raktárépületek szürke falai olvadnak az égbe, s hogy mikor lesznek ők is az enyészeté, kiszámíthatatlan. Valakinek sok dolga lehetne ezen a vidéken.
A mentőből föltűnnek a város első bérházai, a leszálló űrhajót formázó víztározó és a mindig hegyesen világító rádiótorony. A forgalom sűrűbbre vált, a sofőr bekapcsolja a villogót. A szirénát hagyja, annyira azért nem sürgős az eset, de talán később máshova is hívhatják, nem akar a forgalomba szorulni.
A sofőr mellett mentőorvos ül, táskájában pakolász. Aztán becsukja, rákattintja a csatot, lerakja az ülés mellé. A feleségére gondol, aki reggel köszönés nélkül ment el, bevágta az ajtót maga után. Illata sokáig keringett a lakásban.
A mentőben hátul idős asszony fekszik, fekete kendőben és régi, kopott ruhában, hasára fektetve áll a járókeret. Mellette ápoló ül, fogja a kezét, simogatja a karját, mondani akar valamit, de a néni megrázza a fejét. Aztán mégis megszólal.
- Milyen nap van ma?
- Péntek - mondja az ápoló.
Az asszony fölsóhajt, és becsukja a szemét.
A Wartburgot negyvenes férfi vezeti, de a nyakán, arcán és kezén feszülő barna, száraz bőrtől kortalannak tűnik. Ruhája koszos és büdös, van már két hónapja is, hogy magára húzta. Sapkája alól ősz fürtök kunkorodnak ki.
A kocsi belsejében vastagon áll a por, a padlón sárdarabok, újságfecnik, elszakadt műanyag szatyrok, csavarok és szerszámok szanaszét. Az ülést kopott műszőrme fedi, mintha valaki apró kockákból akarná kirakni az eredeti állatot.
A férfi bent járt a városban, most a kiskert felé siet. Le kell cserélni a téli csapot, mielőtt szétfagy a vezeték. Tavaly ruhával csavarta be a csövet, és madzaggal szorította rá, de nem volt nyugodt egyetlen éjszakája se. Ezen a télen szeretne aludni.
A kocsi fűtése túl jó, ontja a meleget, a kapcsolóval nem lehet szabályozni, eltört benne a spirál vagy valami. Hiába mondta a szerelőnek, hogy cserélje ki. Kicserélte, de nem változott semmi. Legalább pénzt nem kért érte, így nem tudott rá haragudni.
A férfi megáll a piros lámpánál, a szélvédő elé dobott cigis dobozba túr, szájába dob egy szálat, rágyújt, recsegve, nyikorogva lehúzza az ablakot. A por és füst émelyítő keveréke húz ki az ablakon, ruhájának savanyú olajszaga bent marad.
A lámpa zöldre vált, elindul a lassú forgalom.
A távolban mintha villámlana, aztán megint. Rendőr- vagy tűzoltókocsi, gondolja a férfi. A forgalom hirtelen meglódul, az út szélére húzódva követi a sort.
Mentő húz el mellette, csak a lámpája villog, önkéntelenül is vonzza a férfi szemét. Mikor újra előrenéz, vörös féklámpa vakítja el, utolsó reflexből tapos a fékbe, a téli csap leröpül az ülésről.
Koccanás nincs. Sikerül megállnia.
Ugyanebben a pillanatban a fejtámlába csapódik a feje, mintha vascsővel csapná tarkón valaki. Szédül és hányingere van. A tükörből látja, a csomagtartó fedele nyitva, belerohant a tehergépkocsi.
Fényes Toyota halad az esti, szürke forgalommal, az autók lámpája szikrákat hány a kárpiton.
A férfi még nincs negyven, türelmes, kiegyensúlyozott. Megszokta, hogy este már nem lehet rohanni. Arca sima, haja sötét és egyenes. Fehér gallér áll ki a szürke zakóból. Csuklóján keskeny, lapos óra számlapja. Hangtalanul fékez és vált kisebb fokozatot.
Mellette kisfia ül, talán hét- vagy nyolcéves, kicsit magasan áll rajta a bekapcsolt biztonsági öv. Az apja egy lámpánál oldalt nyúl, lejjebb csúsztatja a széles hevedert.
A kisfiú mintha feszült volna, apró ujjait morzsolja a kabáton. A kocsiból éppen csak kilát, megszokásból nyújtogatja a nyakát, fejben egészen máshol jár.
Zsúrra mennek, ahogy így mondani szokás. Az iskolában mögötte ülő lánynak születésnapja van, és ő most megy először vendégségbe. Az anyja olyan ruhákat adott rá, amiket még soha nem viselt, nyugtalansága még idegenebbé teszi őket. Egyedül a kabátja a régi, talán ezért is markolássza hevesen a puha irhát.
A múlt hétvégén sorra járták anyjával a boltokat, hogy kiválasszák a megfelelő ajándékot, de a kisfiú nemigen tudott tanácsot adni.
- Mögöttem ül, igazából alig látom - válaszolt, mikor anyja újabb ötlettel állt elő.
Végül maradtak egy kristálypohár-készletnél, azt majd később is használhatja. Babát azt egyáltalán ne, tiltakozott a kisfiú.
A pohárkészlet hátul, a kocsi csomagtartójában fekszik, apja becsomagolta a bőrkabátjába is.
Csengő hang szól a kocsi hátsó részéből. A kabátban maradt a telefon. A férfi lehúzódik a parkolósávba, a motort le sem állítva nyitja ki a csomagtartót. Még éppen eléri a hívást.
A kisfiú csak az apja hangját hallja, belemosódva az autók zajába, ahogy a nyitott csomagtartón át hozza felé a hideg levegő. A szemközt futó autók fényei összeolvadnak, pont úgy, mint mikor nyelvóráról mennek haza. Jobb lett volna ma is a nyelvóra, gondolja a kisfiú, s arra eszmél, hogy apja már mellette ül, indexel, és kihajt a forgalomba.
- Anya volt? - kérdezi szokásból a fiú.
- Nem - mondja az apja. - Ügyfél. Nem ér rá holnap.
A kisfiú bólint, de nem szól semmit.
A férfi az órájára néz, pontosan fél öt. Késni fogunk, gondolja, ami illetlenség.
Üresnek látja a belső sávot, az erős motorral fél másodperc alatt ráhúz, a kereszteződésben zöld a lámpa, még éppen belefér.
A kanyarodósávban pótkocsis teherautó szeleli a légféket, neki már sárgára vált. Akkor mintha villámlana. A férfi nem érti, mi történik, a teherautó eltakarja a kilátást. Fölpillant a lámpára, még mindig zöld, beletapos a gázba.
Csak centiket fordítja balra a fejét, a szeme sarkából látja a mentőt, a fehér hűtőrácsot. Fékezne, de a lába már érzi, minden hiába. Legszívesebben magához húzná a fiát, de nincs rá idő. Semmire nincs idő.
A két jármű derékszögben ütközik. A Toyota légzsákjai berobbannak az utastérbe, puha felhőbe burkolják a fiút, az apát. Egy időre eltűnik körülöttük a világ.
A mentő, mintha csak engedelmes biliárdgolyó volna, pörögve csúszik a túlsó járdasziget felé. A sofőrt és az orvost fogják az övek, az ápoló a mentő hátuljába repül, az ajtó visszadobja a padozatra. Az idős asszonyt az ágyon tartják a hevederek, de mikor oldalára fordul a mentő, hasáról a járókeret a műszerek ablakába csapódik.
A mentő szikrázva csúszik, végül oldalán fekve áll meg a gyalogátkelőnél. A lámpa zöldre vált.
Az asszony megmossa az arcát, megtörli, fanyelű fésűvel igazít a haján. Karácsony előtt mindenképpen elmegy a fodrászhoz, így nem állhat a fa mellé. Szemei alatt elsimítja a táskát, most nem emlékszik, hány éves volt, mikor először látta magán, de úgy rémlik, egyik napról a másikra lett ilyen. A bőrén megnőttek a pórusok, a szája halványabb és keskenyebb lett.
A gyerekek hosszított napköziben vannak, ebben az évben először van ilyen. Az új igazgató találta ki, hogy munka után legyen még két szabad óra karácsonyra vásárolni. Szép lassan javul azért a világ.
A férje nem tudott eljönni, ilyenkor jobban megfizetik a túlórát. Lehet választani. Vagy szabadságra megy valaki, vagy több pénzért dolgozik. Most ez van. Majd jövőre ő veszi ki a szabadnapokat.
Az asszony sálat köt a nyakába, kabátot húz, és bár nincs mínusz alatt, fölveszi a sapkát, ne lássa senki azt a ronda haját.
Előveszi a pénztárcát, megszámolja a pénzt, aztán a szekrényhez megy, a maradék két tízezresből egyet magához vesz.
A szekrény az ablak mellett áll, az asszony kinéz az ablakon. A bérház hetedik emeletéről elég szép a kilátás. Mikor egyedül van itthon, sokszor áll ide. Lekapcsolja a villanyt, és nézi a forgalmat, mintha apró gyertyafények futnának az úton. A fák pedig innen, föntről, apró bokornak látszanak. Gyerekkorában hányszor vágyott ilyen magasra. És most itt van, mintha mindig is innen látná a világot.
A mosogató alól kihúzza a szemetest, beköti a száját, leoltja a villanyokat.
A folyosón mindig ég a neon, nappal is, mert a lépcsőháznak nincs ablaka. Kihasználtak minden teret, hogy a lehető legnagyobbak legyenek a lakások.
A fekete zsákot a szemétledobó ajtajába nyomja, befordítja a csőbe. A zsák hármat puffan, mire leér. Most már jó helyen van.
Fölhívja a liftet, fél perc múlva az utcán találja magát. Mégiscsak hideg van, jó, hogy fölvette a sapkát. A sálat megigazítja, begombolja a fölső gombot.
A bérház kapujában áll, elgondolja, hová menjen először.
Pezsgőt is kéne venni szilveszterre, van, hogy az édes már harmincadikán elfogy. A férjének még nem vett semmit karácsonyra. Soha nem segít neki, hiába kérdezi. Azt mondja, neki elég az, ha meggyújthatja a gyertyát, meg a gyerekeknek van mit kibontani.
Az asszony még nem dönt, merre induljon, de nem akar ott állni, mintha várakozna. Előbb legjobb lesz megnézni a nagyobbik fiának a sapkát. Hat éve hordja azt a kék-fekete csíkosat. Elnyúlt a széle, és már hiába hajtja vissza, a fülét se melegíti.
A múltkor késve ment a boltba, a szép színeket mind elkapkodták. Az eladó mondta, hogy karácsony előtt jön még egy szállítmány, de ígérni nem mer semmit. Akkor először a sapka, gondolta az asszony, elindult a járdán.
Erős szél csapott az arcába, hidegen metszette a bőrt. Az ég már szürkén hullámzott a neonok fényétől, a távolban piros sáv ült a horizont szélén. Holnap is szél lesz. Csak bírják még pár évig az ablakok.
Az asszony megáll a zebránál, a lámpa pirosan világít. Arra gondol, hogy fölpróbálhatja-e a fia sapkáját a hosszabb hajára. Régen pont jó volt rá a gyerekméret. Kár lenne a pénzt csak úgy kidobni az ablakon. Bár a két ünnep között biztosan visszacserélik. Csak addig elfogynak megint a színek.
A horizont piros csíkja felől hirtelen villanást lát az asszony. Biztos mentő, gondolja, télen mindig rosszabbul vannak az öregek. Aztán lenéz a cipőjére, hideg szalad át a talpán. De ahhoz már sötét van, hogy az elvált cipőtalpat láthatná. Majd a boltban vet rá egy pillantást.
Megigazítja vállán a táskát, egészen közelről hallja a csattanást. Odakapja a fejét, de nem érti, amit lát. A villogó kék fény egyenesen felé tart. A lámpa szemben piroson áll. Hogy jöhetne ilyenkor felé bármi is? Először a rossz cipőn, a lábán érezi a nyomást, aztán a mellkasán, mintha ki akarnák szorítani belőle az életet.
A negyvennégy éves asszony a hullaházban feküdt, lábujján cédula, körülötte sötét. Pontosan emlékezett mindenre, ahogy a mentő maga alá temette, de már nem tehetett semmit. Most azon gondolkozott, hogyan kerülhette volna el mégis. Talán ha nem viszi ki a szemetet, vagy nem nézi olyan hosszan az ablakból a sötéten csillogó utcát. Talán jó lett volna még egy évig az az elnyűtt sapka is. Szeretett volna változtatni a történteken, de nem tudott. Arra gondolt, mi lesz így szegény férjével, hogy fognak felnőni a gyerekek. Egyáltalán, mi lesz velük? Úgy érezte, véglegesen elrontotta az életét.