(egyetértek)
Szilvinek
Elmondod, éppen németet tanítasz,
és gondolkodsz azon: vajon megérte
ennyi pénzért? - A lábad most is így van,
keresztben... azt mondom, hogy egyetértek,
milyen kár, folytatod felbátorodva,
wie schade, sajnos nem visz rá a lélek,
hogy ennyiért tanítványod föl is pofozzad,
s nyelved kilóg, nyelem, hogy egyetértek,
különben is, az a mocsok alak,
mármint az apja, ama hitben, hogy Te kurva
is vagy, lesmárolt a kapu alatt,
ennyiért! - Na, ne értsem persze félre,
Te többért sem... Meg hogy p..aszagú vagy,
azt is mondta! - S nyögök, hogy egyetértek.
(önsajnálat egy szűz kapcsán)
Heninek
Lecsillapulva nézem arcod, már nem izgatottan.
Nem részesítettél az édes, ritka jutalomban:
Szeplős hasad csókolni szőrzeted felett. Pedig már
Körmömtől hersegett! Hiába, hogy két sört megittál,
Megint nyüszítve toltad el kezem magadtól,
És megkordult a gyomrod, elpirultál... Én fanyalgó
Közönnyel néztem szenvedésed. Később a kislámpa
Égett csak; én a fénykörén kívül, Te már az ágyban
Próbáltad kitalálni, hol vagyok, rézsútosan folyt
A fény szemedbe, és én dúdoltam egy hülye sanzont,
De közben ablakot nyitottál, azzal az ürüggyel,
hogy szellőztetsz, a melleid, a feneked remegve
árnyalták a falat, míg visszalépdeltél az ágyig,
a hűvösség bokámig kúszott lassan, mint a lábvíz.
Bogarak lendültek be a szobába, és a függöny,
mint harmadik személy, verdesve közvetített köztünk,
végre megláttál a sarokban, és félénk mosollyal
nyugtáztad arcom. Még később, már a sötétben ülve,
a lélegzésedből találtam ki azt, hogy nem alszol.
Hozzád kúsztam, s elcsókoltam neked, hogy nem haragszom.
Padlón találtam meg múltkor halálból
ittmaradt, műkörmös kezed, Judit!
Párnám alatt rejtettem el: magától
mozog, s olykor párnástól fölburít.
Mintha mondanál valamit ilyenkor,
ha reggelente erre ébredek:
szólnál, induljak, órám lesz ma egykor,
s dobjam el a fenébe a kezed!
De én? Megfőzök gyorsan, s kanalat
adok neked, bár nincs hová emelned,
szembeülök veled, de egy falat
sem megy le torkomon, dühös leszek
rád és magamra, végül sírni kezdek,
mert levessel írják ujjaid föl, hogy szeretsz.
Kezdetben karambolozott tekintetünk.
Én észre sem vettem, hogy egymásnak megyünk,
az Útinform mondta csak, hogy egy táncterem
szélén katasztrófával KEZDŐDÖTT az érzelem.
Aztán apád barátja - körzeti megbízott -
rád pokrócot, rám feledést borított.
Téged óvón másik kórházba vittek el,
azt sem tudtam, hogy élsz-e még. Mikor
kérdeztelek, vonták a vállukat: „Kit érdekel?
Amnézia!" S elmagyarázták, hogy mi, hol.
Tudtam már: hol a büfé, melyik ez az utca...
Egy újságban bukkantam rá nevedre: Jutka.
S az írt helyszínen, hol elvittek tőlem,
emléket kutattam rólad, netán belőled.
A takarítót - „Kék, mongolredős szemek..." -
pénzzel faggattam, ám ő félhetett,
nem szólt. De mutatott egy féknyomot.
Sírni kezdtem. Mert az én tekintetem: nem fogott.
*2005/12. számunkban ez a vers hibásan jelent meg, ezért újraközöljük.