„A mosolygó, a daloló fogoly vagyok!"
(Rubén Darío: A belső királyság)
Bátyám zacskót tép fel, langyos tej
fakad; kifli, májkrém, „sebváltóhoz
ne nyúlj" - a benzinkúti reggeli.
A friss sajtot leszámítva
kinek-kinek jut annyi,
amennyi kell neki.
Eltévedtünk. A táj csodás.
Bistrc, ezt tudjuk, létezik.
Apa hozott csokit, most kézzel-lábbal
segít az angol varázsigéken.
A térképen sárga fennsík:
arany a délelőtti fényben.
Talán már el is hagytuk, egy
folyó mellé épült itt minden.
Ez nem bűn, nem hiba;
a kisvárosok már ilyenek.
Csehország szép, útjai jók.
Nap, árnyék karnyújtásnyira.
a korai évek
sok költözés, szereti a tengert meg az anyját,
meghal ('22, ő akkor 5), szomorú gyerekkor
város ® falu ® első versek
forrongó évek
szifilisz, ellenállás
Andrea, versekben Tita,
Tita és én ('42), az első jó verse
válás, nő bankárral Párizsba, de ő ír tovább
csúcs, a regények
népszerű, üldözik, a nép hagyja,
nem haragszik rájuk: Felmentés ('47)
a forradalmat jósolja, nem jön be,
töri, szép múlt (!), onnan kell kiindulni,
erre bezárják, ott is van '60-'64, Napló ('65)
az utolsó évek
betegség ® megtudja, hogy meg fog halni
szerelem, gyerekek, szép jövő: Óda egy hóvirághoz ('75)
a humanizmus izgatja, de nem lesz keresztény
szem. vélemény
szép verseket írt, főleg a végén
politika magánügy,
rálátás
nincs
Szépségetek, akár a tiszta ágynemű,
nyáréjszakán az egyetlen.
Így mesélek rólatok, enyéimről,
bennem vagytok,
mint könyvtárban a hősök.
A szél levelet lenget,
mint aki észrevesz egy barátot,
s integet, itt vagyok, figyelj csak, ma
vettek fel az egyetemre, és ez biztos,
kőbe csavarozott padon ülök,
s hogy elfordultatok, maradtam:
mint sötét vendéglő ajtaján az étlap.