Az 1941-es kontingenshez tartoztam, és mint katonaköteles behívót kaptam Hódmezővásárhelyre. Kolozsváron éltünk, a behívó Szegedről érkezett, mert Észak-Erdély ekkor már Magyarországhoz, Hódmezővásárhely pedig a szegedi V. Hadkiegészítő Parancsnoksághoz tartozott. Rendes magyar katonai szolgálatra hívtak be 1941. október 13-ára, rendes honvédruhát kaptam, és beosztottak az V/3-as, később Borba induló századba. A zászlóaljparancsnok Balogh András alezredes lett, akivel aztán 1943-ban Szegedről hajóztunk Borba. Almási László főhadnagy volt a századparancsnokunk. Hódmezővásárhelyen fegyver nélküli rendes kiképzést kaptam. Nagyon nehéz kiképzés volt, de emberségesen bántak velünk. A kiképző altisztjeink nem zsidóztak. Nem volt semmiféle - hogy úgy mondjam - diszkrimináció. Ekkor körülbelül száznyolcvanan voltunk, köztük a bajtársam, Morvai István fuvolista, aki megcsinálta velem a munkaszolgálatot, Bort, a deportálást, és akivel a kolozsvári magyar operánál végigcsináltunk harminc évet. Ő is túlélő, Kolozsváron él még ma is, tartjuk a kapcsolatot. Itt Budapesten nem ismerek bori munkaszolgálatosokat.
A két hónapos hódmezővásárhelyi kiképzés után elvittek minket Gyergyószentmiklósra. Itt a vasútállomáson dolgoztunk, hadfelszereléseket pakoltunk és drótakadályokat göngyöltünk ki - szóval nagyon nehéz munka volt. De a saját keretlegényeink voltak velünk, akik tulajdonképpen altisztek voltak. Volt egy szolgálatvezető, Szép Lajos törzsőrmester, aki bizonyítottan humánus, majdhogynem zsidóbarát volt. Kifejezetten védett minket, majd amikor később nagyon elmérgesedett a helyzet, kezdődtek a kínzások, Szép Lajos akkor is emberséges maradt. Gyergyószentmiklóson egyébként nem sokat voltunk, mert karácsonykor visszarendeltek minket Bajára. Itt egy magyar honvédlaktanyában, az árkászok egyik laktanyájában, a második vagy harmadik századdal együtt kaptunk elhelyezést. Emlékszem, itt még honvédruhában voltam, aztán később, de még Baján vetkőztettek le minket, és civil ruhába öltöztettek. December vagy január volt, már nem tudom megmondani, amikor a magyar hatóságok munkaszolgálatosokat kértek, hogy viszik Újvidékre, mert befagyott a Duna. Azt mondták, hogy robbantáshoz kellenek, tekintettel arra, hogy a Duna nem hajózható. A mi századunkból elvittek körülbelül két tucat muszost, de más századokból is vittek el. Ezek a bajtársaink, köztük egy nagyon jó barátom, a nagyváradi Engel Pista, soha nem jöttek vissza, mert belelőtték őket a Dunába. Ez volt Újvidéken az a bizonyos mészárlás.
Mi nagyon szigorú őrizet mellett voltunk, és vasárnap egy-két órára ha kaptunk kimenőt. Minket a tél folyamán csak hótakarításra használtak fel bizonyos laktanyákban.
Azután 1942. tavasszal elvitték a századunkat Kárpátaljára, Bruszturára és Turbacilra. Ezek Máramarosszigettől körülbelül 100-120 kilométer távolságban vannak a hegyekben. Ott civil senki a világon nem volt, csak a mi munkaszolgálatos táborunk. Barakktáborban éltünk. A legnagyobb részét mi építettük, mi termeltük ki a fát is. Ehhez nem értettünk, de hát megtanultuk időközben. Egy Bimbó nevű, nagyon tehetséges szakaszvezető nagyon jól értett a barakképítéshez, és megtanított minket. A századunkban sok ruszin zsidó is volt, akik Ruszinszkóból származtak: ők eleve értettek a barakképítéshez.
A mi feladatunk az volt, hogy az ott lévő dorongutat felszedjük, és helyette köves utat csináljunk, merthogy arra volt a felvonulási útvonal Oroszország felé. Én a kőfejtésnél dolgoztam. Borzalmasan nehéz körülmények között, 1000-1200 méter magasan dolgoztunk. Ezt csináltuk egészen 1942 nyáráig-őszéig, amíg viszsza nem rendelték a századot.
A keretlegények nem ütöttek, nem is fenyítettek, de nem is volt miért fenyíteni. Inkább az ellátással volt baj. Ami az ételt illeti, nagyon szűkös volt, és a nehéz fizikai munkához elégtelen. Voltak közöttünk fehér karszalagos kitért zsidók és később, Borban Jehova Tanúk is, de a keretlegénység semmiféle megkülönböztetést nem tett közöttünk. A Jehova Tanúk nagyon rendes, békés emberek voltak, de mi nem jöttünk össze velük.
Szép Lajos bácsi adott nekem szabadságot Turbacilból. Kijárta nekem, hogy egy hétre hazajöjjek Kolozsvárra. Ez az egy alkalom volt, hogy láthassam a munkaszolgálatos és koncentrációs táboros négy évem alatt a szüleimet és a testvéreimet. Meg sem fordult a fejemben, hogy a szabadságom után ne menjek vissza Kárpátaljára. Hogy miért? Soha nem felejtem el, amikor bevonultak a magyarok Kolozsvárra. Álltunk a Kossuth Lajos utcában édesapámmal, és néztük a magyar katonákat. Mi, gyerekek, kicsit idegenkedve néztük ezt a felvonulást, mert a zsidótörvények miatt elég rossz információink voltak Magyarországról. Romániában akkor még nem voltak zsidótörvények, még nem szedték össze a zsidókat. Édesapám azonban könnyezett a boldogságtól, és a magyar katonákra azt mondta: „Gyerekek, nem ismeritek ti ezeket, ezek urak!" Aztán „ezek az urak" elvitték édesapámat Auschwitzba. Sajnos mi akkor elkövettük azt a hibát, hogy a Magyarországhoz csatolt részen maradtunk. Lehetőségünk lett volna ugyanis, hogy gyalog átmenjünk a Teleki-tetőn Tordára, és máris Romániában lettünk volna.
Édesapám különben az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchiában főhadnagyként harcolt az albán fronton. Kitüntetései is voltak. Mi heten voltunk a családban, három lánytestvérem és egy bátyám volt. Szüleim 1944-ben Auschwitzban haltak meg, rögtön elgázosították őket. A három lánytestvéremet munkára vitték a Gdansk környékén lévő Stutthof-lágerba. A kolozsvári zsidó lányokat mind odavitték. Stutthofban tífusz ütött ki, és a lágerparancsnok parancsára mindenkit agyonlőttek. A jeruzsálemi Yad Vasem Múzeumban megtaláltam Izabella és Lilike nevét, de biztos, hogy szegényekkel együtt Erzsébet is ott pusztult. Így öt családtagomat veszítettem el, és egyedül a bátyám maradt életben. Ő két évvel volt idősebb nálam, 1918-as születésű. Őt is elvitték munkaszolgálatra Ukrajnába. Érdekes módon életben maradt, magyar keretlegénységgel visszajött Magyarországra, de őt is deportálták Mauthausenba. Ott szabadult fel az amerikai zónában.
Nem tudni, miért, de Kárpátaljáról egyszer csak visszarendeltek minket az anyaországba. A kiskunsági Orgoványon az V. hadtest gyakorlóterére vezényeltek. Itt gyakorlatozott az V. hadtest tankelhárító egysége. Tankcsapdákat ástunk, tehát kubikos munkát végeztünk.
1942 telén Almási Lászlót egy Kászonyi nevezetű főhadnagy váltotta fel a századparancsnoki poszton. Kászonyi becsületes, arisztokratikus magatartású, karakán magyar ember volt, nagyon sokra becsültük. Bejelentette nekünk, hogy a fél századunkat kiviszik Ukrajnába. Névsor szerint fogják a századot sorra venni, és körülbelül az „M" betűnél lesz a fele. De volt szíve, és szólt, hogy ha valaki nem akar elszakadni a másiktól, az önként is jelentkezhet, és mehet azzal a csoporttal. Voltak olyanok, akik testvérek vagy rokonok voltak, és jelentkeztek, és ezt a fél századot, körülbelül száz embert, kivitték azután Ukrajnába 42 decemberében. Egészen a Don-kanyarig vitték őket. Két bajtársamról tudok csak, akik hazatértek, a többiek megfagytak vagy félig megfagytak, és a keretlegények agyonlőtték őket. Az egyik legjobb barátomat, egy Back Sándor nevezetűt is félig megfagyva ölték meg.
Mi Orgoványon maradtunk 1943. júniusig vagy júliusig, amíg meg nem kaptuk a rendelkezést, hogy Szegedre kell mennünk. Ha jól emlékszem, a zászlóaljunkból még négy század kapott beszállásolást abba a körletbe. Édesapámat leértesítettem, hogy itt vagyok. Bejött hozzám. Hozott nekem egy bundakabátot, és arra ráfeküdt szegény édesapám. Az utolsó éjszaka velem aludt a körletben. Mert másnap behajóztak minket a Tiszán, és irány a bori rézbánya. Akkor láttam édesapámat utoljára!
Hajóra szálltunk, és a Tiszán át a Dunára hajóztunk. A Vaskapun keresztül mentünk. A keretlegények parancsot kaptak, hogy aki a folyóba ugrik, lőjék le. De erre nem volt példa! Vigyáztak, hogy senki ne akarjon beugorni a Dunába. Mi tudtuk, hogy Borba, Jugoszláviába megyünk, de fogalmunk sem volt róla, hogy rézbányába vagy hová visznek. Nem közölték velünk. Nem tudom, hány napi viszontagság után megérkeztünk Prahovóba, majd pedig Borba. Minket a „Berlin" lágerbe tereltek. Itt különböző barakkok voltak. Századonként csoportosították a munkaszolgálatosokat, megvolt a mi századparancsnokunk, s a keretlegények maradtak, többek között a Szép Lajos is. Ő olyan utasításokat adott, hogy a keretlegények ne üssenek, ne verjenek.
Bor bányavárost mi alig láttuk, mert a bányavároson kívül, egy dombtetőn voltak a barakkok. Nekünk a civil lakossággal nem volt szabad érintkezni. De azért vasárnaponként, mivel vasárnap nem dolgoztunk, jöttek a szerbek, és árultak mindenféle portékát. Ha volt valami holmink, amit eladhattunk, eladtuk nekik. Én speciel azért kaptam kétszer kétórai kikötést, mert egy szerb nőtől puliszkát vettem két pár zokniért. Sajnos elkapott az egyik keretlegény. Csinált egy jegyzőkönyvet, és megbüntettek. Hát az első két órát még elég jól bírtam, egy nagyon rendes keretlegény volt mellettem, aki nem húzott fel teljesen, és lábujjhegyre állhattam. Egy zsidó orvos pedig megvizsgált, hogy bírja-e a szívem. A másik két óra az nem volt két óra. Alig volt egy óra, mert nem bírtam ki többet. A kettő között egy olyan fél órát pihenhettem. Amikor később Németországba kerültem lágerbe, még mindig nem éreztem jól a két csuklómat, az idegek károsodtak, nem volt normális a vérkeringés. A jobb kezemen még ma is itt van a helye.
Engem beosztottak munkára, az árvízvédő gáthoz, amit úgy hívtak, hogy Hochwasserschutzdam. A bányából kihozták a salakot. Azzal a salakkal betömtek egy hatalmas völgyet. Én oda voltam rendelve, hogy a csilléket kiöntsem, a salakot planírozzam. Egyik héten nappali, a másik héten éjszakai műszakban voltam. A műszak 12 órás volt, és különösen éjszaka volt nehéz elviselni a 15-20 fokos hideget. Ha szerencsére jött egy légiriadó, akkor szünetelt a munka, és mi vettük az irányt a temetőbe. A szerbek ugyanis oda hoztak ki nekünk kaját. A sírokra tették rá a szerb nemzeti ételt, a parasztaszát és a szalonnát, kolbászt, cujkát és bort. Mindenki rávetődött a sírokra, és ettünk-ittunk. Amikor elmúlt a légiriadó, visszamentünk a munkába.
Egyszer rettenetesen erős fogfájásom volt, és bebugyoláltam az arcomat. Meg is volt dagadva a jobb oldalon. Az őrség megállított. - Vedd le! - mondta nekem így az egyik keretlegény, mert ott mindenkit tegeztek. - Alássan jelentem, azért van bebugyolálva, tessék nézni, mert fáj a fogam! - mondtam. - Melyik oldalon fáj? - kérdezte. Mutattam neki a jobbot. Erre egy hatalmas pofont kaptam a bal oldalra. Ilyen vadállat keretlegények voltak. De ezenkívül nekem csak az említett egy kikötésem volt, mivel fegyelmezett voltam. És még valami: aránylag közismert ember voltam, tudták rólam, hogy énekes vagyok. A keretlegények közül sokan szögediesen beszéltek, ezért így is neveztek el, hogy „az énekös".
Vasárnaponként összejöttünk a kantinban, és szavaltunk, énekeltünk és vicceket mondtunk. Pódiumot csináltunk. Mindenki előadta, amit tudott. Szavalóversenyek is voltak. Kultúréletet éltünk, már ahogyan ott lehetett. Tudomásom szerint 43 vége felé vagy 44 tavaszán - hatvan év távlatából már nem tudom pontosan megmondani - volt először a „Berlin" táborban Radnóti Miklós. Úgy emlékszem, hogy felolvasta a verseit. Nekem volt egy külön társaságom is. Köztük volt három pesti barátom, Mitlaider Miklós és Cserhát Tibor, mindketten tanárok, továbbá Kurman Jancsi, aki ott átváltoztatta a nevét, és Zsombor János lett. Állítólag ő ezredesi rangot kapott később Magyarországon, és az Északi-sarkon ő tűzte ki elsőként a magyar zászlót. Pár évvel ezelőtt kerestem utána, de a lányától megtudtam, hogy két-három éve meghalt. Ők mind értelmiségi emberek voltak. Együtt voltunk, összejöttünk, összetartottunk.
A nagyobb összejöveteleken ismerkedtem meg pár olasz hadifogollyal. Nemigen akarták őket beengedni a lágerbe, egyébként sem volt szabad velük beszélni, és egyáltalán senkivel sem volt szabad felvenni a kapcsolatot. De ők bejöttek, és énekeltek, majd együtt énekeltünk. Nekik külön munkahelyük volt, de ilyenkor tudtam velük beszélgetni, mert az olasz és a román nyelv hasonlít egymásra. Különösebb barátság azonban nem jöhetett létre. Az olaszok egyébként több mint ezren voltak, és valamelyik Bor környéki lágerben éltek. Olasz katonai egyenruhát viseltek. Nagyon békés, rendes emberek voltak, de rettenetesen fáztak, rettenetesen le voltak romolva.
Nekem szerencsém volt a munkámmal. Beosztottak egy tárnába a robbantásokhoz. A Lampajter nevezetű osztrák munkavezetőm megkérdezte, mi a foglalkozásunk. A Morvai Pista barátommal együtt azt feleltem, hogy muzsikusok vagyunk. - Na, ez jó, gyertek le a tárnába, ott reggeltől estig énekelhettek! - mondta. Rendes volt, soha nem emelte fel a hangját. Bot volt nála, de nem ütött. Két-három hétig a tárnában dolgoztam. A barátom, Morvai, a vízszivattyút kezelte. Nekem azonban nehezebb munkám volt a robbantásnál. Itt lent a tárnában ismerkedtem meg szerb partizánokkal, akik szintén foglyok voltak. Nagyon jó munkások voltak. A robbantást ők készítették elő. Megpróbáltak rávenni, hogy szökjek meg velük. De időközben kaptam az édesapámtól egy tábori postát, amelyben figyelmeztetett, hogy legyek fegyelmezett, tartsam be a szabályokat, és nem lesz semmi baj. Ez engem nagyon meghatározott, ezért sem akartam szökni.
Volt velem még egy kolozsvári barátom, Ungár nevezetű. Nem olyan szoros barátság fűzött hozzá, mint Morvaihoz, de barátok voltunk Kolozsváron. Ő a külszíni fejtésnél dolgozott, és megkérdezte tőlem, akarok-e cserélni vele. Mondtam neki, hogy igen, és megbeszéltem Lampajterrel. Később kiderült, hogy ő azért akart lemenni, mert neki a lent dolgozó partizánokkal valamilyen összeköttetése volt. Ő aztán megszökött a partizánokkal. Életben maradt, és a háború végéig harcolt a partizánokkal. Amikor 1945-ben találkoztam vele, mint szovjet százados mutatkozott be. Kiderült, hogy illegális kommunista volt valamikor, de nekünk ezt nem árulta el.
Hatalmas változás állt be, amikor 1944 végén Balogh táborparancsnokot leváltották, és helyette jött Marányi Ede. Ő minden vasárnap gyűlést tartott, és fenyegetőzött, hogy kipusztít minket. Ő rendelte el a kivégzéseket is. Volt a lágerünkben egy krumpliverem, és akit Marányi odaküldött, arról tudtuk, hogy a következő vasárnap ki lesz végezve. A kivégzések csak vasárnap voltak. Délelőtt tízkor. Marányi egy személyben bíráskodott. Azt mondta, hogy a szököttek hazaárulók, megszegték a magyar törvényeket, ezért főbelövés jár. Amikor az első kivégzésre kirendeltek, valamikor 1944. március hónapban, akkor többek között a mi századunkhoz tartozó egyik budapesti barátunkat, Grünspátot végezték ki. Három munkaszolgálatos társunkkal meg akart szökni. Császár törzsőrmester vezényelt, és ő maga is lőtt. Főbelövés volt két méterről. Császár nagyon kegyetlen volt, ütötte-verte a muszosokat. Ő mindig jelentkezett a kivégzésre. Tudomásom szerint Császárt mint háborús bűnöst később fel is akasztották. Ellenben Szép Lajos törzsőrmester 1945 után Szegeden őrnagyi rangot és emberi magatartásáért kitüntetést kapott.
Mindez Balogh táborparancsnok idején elképzelhetetlen lett volna. Ő nagyon rendes ember volt. Így beszélt hozzánk: - Gyerekek, értsétek meg...! - Én csak jót tudok mondani Baloghról. Volt egy Sági László nevű főhadnagy parancsnokom. Annál emberségesebb emberrel nem találkoztam. De azt is leváltotta Marányi. Valószínűleg azért, mert túl humánus volt. Akiket leváltottak, azok visszamentek Budapestre. Valószínűleg kiküldték őket az orosz frontra.
Az Ungárral való csere után a külszíni bányászatnál dolgoztam. Itt fejtették a köveket, és vitték be csilléken a kohóba. Követ lapátoltam, kubikoltam. A német munkaszervezetet, amelynek dolgoztunk, Organisation Todtnak hívták. A „Berlin" láger bejáratánál is föl volt írva, hogy „O. T. Lager". A mérnökeik közül egyre név szerint is emlékszem: Fialának hívták. Elég emberséges volt, soha nem ordított, nem ütött. Ellenőrizte a munkát.
A külszínen a csilléket kis erdei mozdonyok húzták. Az egyik mozdony vezetője, egy Kraila nevezetű román magához vett fűtőnek. (Nagyon sok román származású fogoly is volt.) Ezt ő rendezte el a munkafelügyelővel. Azért tette, mert beszéltem románul, és mert számára román voltam. Attól kezdve könynyebb lett az életem. Egy napon ezt mondja nekem: - Figyelj, gyere velem, megyünk a partizánokhoz! Gyere, itt befejeződik a munka, és itt hagynak bennünket. - Ezt mi nem hittük el! Én nemhogy nem hittem el, hanem mindig édesapámnak az intelme jutott eszembe, hogy legyek fegyelmezett, hogy az ő fia ne legyen dezertőr. Mi, kérem, törvénytisztelő emberek voltunk! Nem tudtuk, hogy mi vár ránk, mert ha tudjuk, akkor nyilván én is megszöktem volna a partizánokhoz. Nem tudtunk Auschwitzról, nem tudtunk Ukrajnáról, nem tudtunk semmit, el voltunk különítve. Végeredményben ez a Kraila meglógott szépen, én meg ott maradtam.
Csak vasárnap tudtunk tisztálkodni. Poloskás volt a barakk, szívták a vérünket, szörnyű sokat szenvedtünk. A barakkokban háromemeletes ágyak voltak, esténként a felső ágyakról, a másiknak a szalmazsákjáról estek ránk a poloskák. Úgy hívtuk ezeket, hogy repülő poloskák. Nem volt fertőtlenítés, és senki nem törődött ilyesmivel. Én nem betegedtem meg, fiatal voltam, 24 éves, és rendszeresen tisztálkodtam. 1944. őszig elég jó fizikai állapotban voltam, mindent megettem, a hiányt pótoltam puliszkával, mit tudom én még mivel, amit tudtunk csencselni a szerbekkel.
Mi 1944. ősszel már körülbelül megtudtuk, hogy mi történik a nyugati fronton. Hallottuk, hogy jönnek hozzánk más munkaszolgálatosok a környékbeli lágerekből, mert indítanak minket az anyaországba. A többi lágert kiürítették, és a mi körülbelül háromezres lágerünket felduzzasztották még öt-hatszáz emberrel. Sejtettük, hogy mindez azért történik, mert közelednek az oroszok. Ekkor már Bulgária és Szerbia egy része „fel volt szabadítva". Minket 1944. szeptember 17-én indítottak útnak. Megvolt a lehetőség, hogy ott maradjak. Morvai barátommal tárgyaltuk, hogy mit csináljunk. Jelentsünk beteget, mondjuk, hogy hasmenésünk van? Minden további nélkül ott maradhattunk volna, mivel zsidó munkaszolgálatos orvosok voltak. Szimuláltam volna, otthagytak volna, és pár nap múlva felszabadultam volna, vagy a partizánok oldalán elestem volna, de később nem kellett volna végigcsinálnom Cservenkát és a koncentrációs tábort. Persze ott maradni is rizikó lett volna! Mi tudtuk, hogy Marányi egy gyilkos, és arra is gondoltunk, hogy az ott maradó betegeket majd kivégzik. Azt gondoltuk, hogy Magyarország még mindig egy biztonságosabb hely, mint Szerbia. Mindenki azt mondogatta, hogy „hazamegyünk Magyarországra". Akartunk menni!
Megmondták, hogy mikor indulunk. Az első lépcsőbe osztottak. Sorba állítottak minket, emlékszem, kaptunk valami kenyeret, aztán az út során nem élelmeztek minket. Szedtünk a földről répát, kukoricát, maradékokat. Rongyokban voltunk valósággal. Nem beszélve arról, hogy éjszakánként csak egy pokrócot kaptunk, abban aludtunk, pedig szeptember vége volt. Így értünk el a vajdasági Cservenkáig. Itt, a téglagyárban azt mondták, hogy két nap után végre fogunk élelmet is kapni. A téglagyár szárítójában voltunk október 7-én este, amikor bejön a keretlegénység, és azt mondják, hogy adjuk le a holmikat, mert nekünk már nem lesz szükségünk rá. Én a Morvai Pista barátommal a szárító emeletén, a padlásán voltam. Hallottuk és láttuk, hogy 17-18 éves suhancok, fekete inges SS-ek leváltották a keretlegényeket. Utóbbiak elmentek úgy este 10 óra felé, mert már tudták, hogy mi fog következni. A SS-ek kértek közülünk száz embert munkára. Ígértek érte ételt! Voltak önkéntesen jelentkezők. Ezek ásták meg a sírt a téglagyár háta mögött. Talán Jehova Tanúk is voltak közöttük. A kivégzés kezdődött, mondjuk, 11 órakor, és tartott hajnali 5 óráig. Az SS-katonák 600 vagy 700 embert lőttek főbe. Azokkal kezdték a likvidálást, akik a szárítóban alul voltak. Jó pár százan voltak velünk a padláson, de a többiek nem jöttek fel. Az éjszaka hallottuk a fegyverropogást meg a gránátrobbanást. Sejtettük, hogy mi folyik! Borzalmas érzés volt. Hajnalban jött a parancs: „Mindenki kifelé! Mindenki kifelé!" Kijöttünk. Egy magyar katonatiszt jött lovon, és azt mondta, hogy visznek minket Magyarországra, haza. - Álljatok sorba! - mondta. Amikor lekerültem a padlásról, meg voltam győződve arról, hogy most vége. Emlékszem, reszketett a lábam, féltem, és arra gondoltam, hogy létezik-e, hogy meg kell haljak, és többé nem fogom látni a hozzátartozóimat... Ez tartott körülbelül fél órát. Már nagyon kevesen voltunk, mert közülünk sokakat kivégeztek, és még korábban egy csoportot leszakítottak, és más irányba elvittek. És akkor útnak indítottak minket Zombor felé. Megint leváltották a magyarokat, csak a sváb suhancok kísértek. Németül beszéltek, és kizárólag az SS klasszikus fekete halálfejes, sisakszerű sapkáját viselték. A mi részlegünk ekkor 600-700 emberből állhatott. Minden 30 méterre, mindkét oldalon ment egy-egy SS.
Körülbelül két vagy három kilométer után, nem tudom, hogy miért, erre nincs magyarázat, az egyik SS nekem jött, és a puskatussal fejbe vágott. Valahol még mindig megvan a fejem bal oldalán a jele. Az egész arcom véres lett. Egy pillanatra megszédültem, de ha összeesem, akkor agyonlő. Mentem tovább. Az egyik bajtársamba kapaszkodtam, de mentem. Ez az egy fenyítés ért engemet az SS-ek részéről. A Cservenka és Baja közötti szakaszon az SS-ek körülbelül 400-500 embert agyonlőttek. Mindig ordítottak, s aki kiállt a sorból, odament az árok széléhez, vagy vizet ivott, azt rögtön főbe lőtték. És lövöldöztek állandóan. Lőtték a széleket, és aki a sor végén volt, azt is lelőtték.
Egy dolgot nem felejtek el. Cservenka után volt egy helység, úgy hívták, Ó-szivác. Ahogy jöttünk tömegesen, az utcára kijött a lakosság. Kíváncsian néztek minket. Volt egy öregasszony egy kicsi gyerekkel. A svábok két-három embert itt is lelőttek. A mi csoportunk azonban továbbhaladt. Az öregasszony azt mondja a gyereknek: - Nézd, nézd, jude, jude! - Azokra mondta, akik már ott feküdtek holtan. Azt mondtam magamban, ha életben maradok, idejövök, és a magjukat is kiirtom. Ilyen gondolatom volt! A lakosság egyébként elhúzódott tőlünk. Féltek. Ott mindenki félt. Így értünk Újvidéken át Bajára.
Az SS-ek Baján bevittek minket egy zsidó temetőbe. Az induló létszámból már csak körülbelül négy-ötszázan maradtunk. A helyi magyar katonai parancsnokság nem akart átvenni minket. Azt mondták: „Itt a papíron háromezer munkaszolgálatos van. Hol a többi? Nem vesszük át!" Nem akartak szóba állni ezekkel az SS-ekkel. Amikor az SS-ek távolabb álltak, akkor odamentünk mi a magyar katonákhoz, letérdeltünk, és azt mondtuk: - Tessék átvenni minket, mert ezek kivégeznek, megölnek! A többieket is megölték! - Egy magas rangú tiszt volt velük, a Bolyai katonai parancsnokságnak egy kiküldöttje. A végén megállapodtak, aláírták a papírt, és az SS-ek elmentek. Akkor minket elvezettek a Baja melletti Pandúr-szigetre. A bajai magyar katonai parancsnokság és az árkász alakulat katonái lemondtak a napi kenyéradagjukról, hogy tudjanak ételt behozni nekünk. Nagyon rendesen viselkedett a katonai parancsnokság. Mint az állatok, úgy ki voltunk éhezve, sokan ráugrottak az ételre, széjjeltépték.
A szigeten azon törtem a fejem, hogy tudnék kimenekülni. De akkor már a kukorica nem volt sűrű, le volt szedve, már október volt. Esetleg a Duna felé, úszva mehettem volna. De fizikailag nagyon le voltam gyengülve. Ötven kiló sem lehettem. Pár nap után jött a rendelkezés, hogy bevagoníroznak minket október 12-én. Aznap vagoníroztak be minket Baján, amikor kiadta Horthy a kiáltványt, hogy kiugrik a háborúból. Tessék elképzelni, jöttek hozzánk civil emberek, s azt mondták nekünk: - Kollégák, testvérek, szabadok vagytok! - Nagyon emberi módon viselkedtek! Mi álltunk, és néztük őket szakállasan, Dávid-csillagos, lerongyolódott ruháinkban. S akkor nyitott vagonokba tettek minket Baján, és az ország belseje felé indítottak. Nem is volt ellenőrzés! Két-három állomással odébb azonban behúzták a vagonokat, és közölték, hogy Szálasi lett az államfő. Akkor már nem tudtunk meglógni, pedig addig bármikor leugorhattunk volna a vonatról. Az úti cél most már Szentkirályszabadja lett, ahol ismét megjelentek a bori magyar keretlegények és Marányi ezredes. Ő tartott egy hegyi beszédet! Azt mondta: - Nem maradtok életben, zsidók, kipusztítunk benneteket! - Szentkirályszabadján másfél hetet időzhettünk, munka nem volt, aztán egyenesen Mosonmagyaróvárra mentünk. Ott betettek egy malomba. Örvendtünk neki, mert ott kukorica- meg búzaszemeket találtunk. Azzal táplálkoztunk. Aztán a mosonmagyaróvári állomásról elvittek minket az osztrák határig. Ott átadtak minket a ránk várakozó SS-nek. Ők civil vagonokba tettek, nem marhavagonokba. És hatalmas edényben kiflit hoztak nekünk. Amikor meglátta a tömeg az ételt, megrohanta. Agyon kellett lőni két-három embert, amíg meghátrált. Én akkor sem rohantam az ételnek. Kupéba tettek minket, hoztak kenyeret nekünk, és kérdezgették, kik vagyunk. Tudtam németül, édesapám némettanár volt, mondtam, hogy Organisation Todt-munkások vagyunk, dolgoztunk Szerbiában. Azt mondták: - Be fogtok kerülni koncentrációs táborba! Dolgozni fogtok, kaptok enni, jó életetek lesz nektek! - Nem tudtuk, mi az a koncentrációs tábor. Így kerültem egy-két nap után, az összes életben maradottal együtt a Flossenburg táborba, Sziléziába. Állítólag ebben a lágerben tartották akkor fogva Keresztes-Fischer Ferenc minisztert is.
Ez egy karanténtábor volt. Levetkőztettek minket, és mindenünket elvettek. Zsoldkönyvünket és minden egyebet már Cservenkán ott kellett hagyni, de amit lehetett, azért azt eldugtuk a zsebünkbe. Itt viszont a ruhánkat is elvették, és heftingruhát, azaz rabruhát kaptunk. Mielőtt bevittek minket a fürdőbe, a felvidéki zsidók mondták: - Tudjátok, mi fog történni veletek? Megölnek benneteket gázzal! - Tényleg bevittek minket a fürdőbe, lefürösztöttek, de aztán betettek a barakkokba. Rabruhát kaptunk és számot. Én lettem a százezertízes.
Itt véletlenül maradtam életben. Amikor a heftingruhát megkaptuk, már kásás-havas volt az udvar. Mi kétféle fapapucs közül választhattunk. Az egyik olyan volt, amit fel lehetett húzni, a másik viszont olyan, amibe a lábujjakat lehetett csak betenni. Én az utóbbit választottam. Azért, mert megfigyeltem, hogy akiknek ilyen papucsuk volt, azokat nem vitték hótakarításhoz. A fapapucsválasztás másnapján, reggel a barakk előtt felolvasták azoknak a számát, akiket transzportba visznek a Harzungen táborba. Kiáltották a számomat. Ha nem megyek ki, akkor rögtön főbe lőnek. Mit csináljak? Elkezdtem csoszogni. Meglátta ezt az egyik SS-vezető. Azt ordította: - Milyen cipőben van? Mars vissza! Küldjetek egy másikat! - Tudniillik a városon keresztül vezették a rabokat, és nem akarták, hogy ilyen fapapucsban lássák őket. Pontosan két számmal énutánam állt le az olvasás: betelt a létszám. A fél barakkunkat, 250-300 embert vihettek el. Ezeket mind kivégezték, másnap gázosították el őket. Ez a fapapucs és a csoszogásom mentette meg az életemet.
Flossenburg lágerban abban a szobában laktam, ami a gázkamra volt. Morvai Pistával együtt hárman laktunk ott. Persze ekkor már itt leállt a gázkivégzés. Én ott maradtam még vagy két hétig, aztán lejárt a karantén. Elvittek minket a városon keresztül, betettek vagonokba, és minden vagonban egy fegyveres SS-katona került. Az SS gépfegyverrel az ölében ült. A vagonban voltunk vagy negyvenen-ötvenen. Egymás között elkezdtünk beszélgetni, hogy vajon hová visznek minket. Ki fognak végezni? Életben hagynak? Egyszer csak megszólal az SS-katona magyarul: - Uraim, munkatáborba megyünk. Legyenek fegyelmezettek, ettől függ az életük! Remélem, önök életben fognak maradni! Nyugodjanak meg! Nemsokára vége a háborúnak! Ezt a feladatot, amit rám bíztak, kénytelen vagyok megcsinálni. - Délvidéki magyar volt! Elhűltünk a félelemtől, mert ott agyonlőhetett volna minket. Megérkeztünk a Dora-Nordhausen lágerbe. Ez egy munkatábor volt. Két hétig itt is karanténban voltunk. Azután mindenkinek be kellett diktálnia, hogy mi a foglalkozása. Ekkor már tudtam, hogy pár kilométerre van a Dora láger, ahol a V-2-es rakétákat gyártották. Oda bekerülni annyit jelentett volna, hogy háromszor adnak enni egy nap! Mivel én Borban elsajátítottam a mozdonyvezetést, azt mondtam, hogy slosser, azaz fűtő vagyok. Egyik nap jött egy német küldöttség. Azt mondták, hogy a közülünk kiválasztott szakemberek a Zavadszki Kolonében fognak dolgozni. Ez annyit jelentett, hogy a V-1-es és a V-2-es tunelben, azaz a csodafegyvert gyártó alagútban fogunk dolgozni. De azt is mondták, hogy előtte szakmunkásvizsgát kell tenni. Voltunk vagy húszan-harmincan. Megkérdezték, hogy ki tud jól németül és oroszul. Jelentkeztem. Jugoszláviában megtanultam egy kicsit szerbül, az orosz is szláv nyelv. - Akkor te leszel a tolmács! - mondták. Bementünk egy műhelybe, jöttek az SS-ek, s megkértek, hogy reszeljek egy vaskeresztet. Betettem a vasat a satuba, kezdtem reszelni, húztam az időt. Közben meg tolmácsoltam, amíg az egésznek vége nem lett. Az egész egy cirkusz volt, mert az SS-ekkel civil emberek is jöttek. Kik voltak, kik nem voltak? Talán a Vöröskereszttől? Nem tudom! Mindenesetre a németek meg akarták mutatni, hogy ők milyen emberségesek. Öt napra rá szóltak nekem, hogy megyek a Zavadszkiba, és betesznek egy másik barakkba. Igen ám, de az én heftingemen egy olyan háromszög volt, amiben egy „J" betű volt, ami azt jelentette, hogy Jude. Jött egy blockertester, barakkfelügyelő, és kérdezte: - Itt mindenki francia? - Én csak hallgattam. Odajött hozzám: - Te zsidó vagy? Mi a te foglalkozásod? - Azt válaszoltam, hogy operaénekes vagyok. - Muzsikus!? - kérdezte, és bevitt a szobájába. Letépte a ruhámról a „J" betűt, és helyette egy „F" betűt ragasztott. Így lettem én „F" betűs, azaz francia!
A blockertestert Rudolfnak hívták, mint engemet. Elmesélte az életét, és hogy miként lett ő blokkfelügyelő. Tiszta német volt, egy bank igazgatója. Azzal vádolták, hogy sikkasztott. - Semmit nem loptam! - mondta. Börtönbe zárták, és ide helyezték. Ő itt a foglyokat megölhette, ő volt itt az Isten. Ez az ember az ételéből adott nekem enni. Énekeltem neki, és én is elmeséltem az életemet.
A táborban reggel kaptunk valamilyen zöldséglevest, kaptunk kolbászt és egy darab kenyeret. Ezt kellett beosztani egész napra. Gyalogolni kellett olyan öt kilométert, mire beértünk a gyárba. Ott már ültünk, dolgoztunk. Este bejöttünk, élelmiszert viszont már semmit nem kaptunk.
Egyszer az történt, hogy a reggel kapott kolbászt, egy darab margarint és egy darab kenyeret betettem a zsebembe, hogy majd ebédkor megeszem. Amikor ebédkor egy kicsit lepihentünk, egy lengyel kilopta. Ezt Rudolf megtudta, és huszonötöt ütött rá. Ahol tudott, ez az ember védett engemet. Nagyon emberséges, rendes ember volt. Ez mentette meg az életemet. A jó Isten áldja meg a föld alatt is!
A Nordhausen lágerban 20-25 ezer ember volt. Közülünk már nem gázosítottak senkit. Akasztásra azonban majdnem minden este sor került. Az Appelplatzon, ahol nem névsorolvasás volt, hanem számolvasás, három-négy embert felakasztottak. Sőt ahol dolgoztunk, a V-tunelben, ott mindennap felakasztottak három-négy szerbet, jugoszlávot. A sínek továbbítására használt laufkatzéra, csövekre akasztották fel őket. Rájuk volt írva, hogy szabotálták a munkát. Ott kellett mindig elvonulnunk.
Egyszer jött a lágerba egy hatalmas nagy rakomány hulla, melyet valahonnan Auschwitzból vagy keletről hozták be ide. Egy vagonban volt 60 ember, abból négy-öt élt. Ők csontvázak voltak, a többiek meg voltak fagyva. Kirendeltek minket, hogy a krematóriumba kell vinni őket. Akik még éltek, azokat gyengélkedőbe vitték, úgy hívták, hogy schonung. Ott kaptak egy injekciót, és megölték őket. Akkor azonban megfogott engem Rudolf, és nem engedett, hanem elküldött körlettakarításra.
Szédületes volt a hadigyár! Hatalmas volt, csillogott minden, ki volt világítva. Tízezer ember dolgozott ott. Odakint hevert legalább húsz-harminc V-2-es, valószínűleg meghibásodtak. Kevés készült belőlük, és sok volt velük a baj. Angliát lőtték velük. Emlékszem, amikor egyszer mentünk valahova, a fejünk fölött lőtték ki a rakétákat.
A rakétákat vasúti sínekre szerelték. Ez volt a rakéta váza. A sínek le voltak olajozva, az olajat le kellett tisztítani, és így lehetett csak a sínekre hegeszteni a rakéta burkolatát. Nekem a síntisztítás volt a feladatom. Ide tett a Rudi, de nekem nem kellett dolgoznom, és egyébként is vigyázott rám. Erre szükség is volt, mert ha nem dolgozott valaki, vagy megállt, az SS-felügyelő rögtön agyonlőtte.
1945. április 4-én este megszólal a megafon a lágerben, hogy a francia barakkot kérik az Appelplatzra. A franciák tanakodtak: - Mi lesz? Hova visznek minket? - Értettem, mert a kolozsvári gimnáziumban két évet tanultam franciául. De akkor már jöttek az amerikai repülők. Kaptunk egy pokrócot és egy komiszkenyeret. Reggel 4 vagy 5 órakor elindítottak transzportba minket. Tudniillik közeledett a szovjet hadsereg, és minket nyugat felé vittek. Összevissza. Megpihentünk egyszer egy üres lágerben. Aki nem bírt jönni, az ott lefeküdt.
Morvaitól elváltam. Nagyon le volt gyengülve, én meg dolgoztam a V-1, V-2 gyárban. Kaptam egy markit, egy olyan cédulát, amivel vasárnaponként kaptam pluszcukrot és levest. Elvittem Morvaihoz, aki már csak négykézláb tudott járni. Amikor a levesosztásnál hozzánk került a sor, éppen elfogyott a leves. Mindketten elkezdtünk sírni. Morvai ekkor már végelgyengülésben volt, úgy hívták ezeket, hogy muzulmánok. Ezeket már vitték egyenesen a krematóriumba. Nem tudtam semmit Morvairól, de később kiderült, hogy ezeket a muzulmánokat elvitték Nordhausen városába, ugyancsak egy lágerbe. Így maradtam egy Dob utcai fiúval, Grósz Jóskával, a Jajcival. Ő is az V/3-as muszos században volt, és ő is megúszta Cservenkát. Az üres lágerből továbbkísértek minket az SS-ek, akik között voltak bosnyákok is.
A transzporttal Magdeburg mellett jöttünk el, és láttam, amikor százötven Liberátor bombázta a várost. A város szélén láttam egy mozdonyt egy hatalmas emeletes ház tetején. A légnyomás dobta fel oda!
Aki kilépett a transzportból, vagy vizet akart inni, azokat lelőtték. Megjelent egy SS-kapitány, körülnézett, és azt mondta: - Kaptok enni! - Kérem, minden egyes faluban már vártak minket a gazdák főtt krumplival teli kosárral. Meneteltünk április 4-től egészen 12-ig. Ekkor betereltek minket egy Kleinmilingen nevezetű faluba, de Jajci itt már nem bírt állni, le akart feküdni. De tudtam, ha lefekszik, megölik. Mondtam neki, hogy még csak ebbe az egy helységbe gyere be. Én 37 kiló voltam, de magammal vittem. Megettük a krumplit, a többit eldugtuk, hogy másnap legyen mit enni. El kellett dugni, mert ha a kezemben tartottam a krumplit, jött az ukrán vagy orosz fogoly, és kikapta a kezemből. Nem volt erőm ellenállni, azok meg még jó erőben voltak. Április 13-án reggel 5-kor kinyitják a parasztnál lévő színt, amiben laktunk, és azt kiabálják: - Banditák! Gyerünk ki az udvarra! - Kimentünk. Az őrség azonban nincs sehol. Mi történt? A civil őrség áll ott, puskával a vállukon. Azt mondják: - Fegyelmezettek legyetek! Az SS-ek elmentek! - Mondták még, hogy a következő faluba, Grossmilingenbe fognak vinni, és ott kapunk enni. - Gyertek ki az útra, és indulunk! - kiáltották. Én megint óvatos voltam. Ahogy kiértünk az útra, volt ott egy hatalmas kerítés, és azon egy rés. Ezt kifeszítettem, Jajcit benyomtam, és én is bementem. A többiek elvonultak. Én már nem bíztam senkiben! Egy óra múlva két civil összeszedett minket, és gumirádnis teherszállító szekérrel bevittek minket Tajbüngenbe. Látjuk, hogy itt a raboknak a házakból dobnak ki ételt. Mindenki koldult valahol! Az árok szélén találtam egy rozsdás fazekat, bekopogtam a legközelebbi német házba, és egy megriadt idős asszonytól kértem egy kis hagymát és krumplit. Ott volt egy artézi kút, megmostam, és be a lábosba, és megfőztem. Szegény Jajci majdnem meghalt tőle! Szerencse, hogy én kihánytam. Ez volt körülbelül fél 11-kor. Egyszer jön biciklivel egy német munkáskinézésű ember, és megáll előttem. Azt mondja nekem: - Kamerad, nézz csak oda! - Nézek, és fél kilométerre látok egy V alakú felhőt, ami a földről emelkedik az égbe. Amerikai tankok voltak. Mondtam Jajcinak, hogy kinézek, ő maradjon, de ő utánam sántikált. A tankok tetején néger katonák ültek gépfegyverrel, rágták a gumit. Négy év alatt, 41-től 45-ig egy könnyet nem ejtettem! Most ráestem a tankra, a lánctalpára, és elkezdtem zokogni. - Már szabad vagy! Kész! Vége! Mit akarsz? Ki vagy? - kérdezte a katona. Mondom neki, hangri dzsuvics, magyar zsidó. De ő úgy értette, hogy éhes vagyok. Feltört egy ládát, és mondta, hogy a pokrócomat tegyem oda, ami egyébként mindig nálam volt. Hát körülbelül tíz kiló csokoládét és konzervet tett oda ki nekem. Nem is tudtuk elhozni Jajcival. A pokrócot összekötöttük, és húztuk magunk után. Ez volt a felszabadulás!
Egy óra múlva ott volt már a zsidó tábori lelkész, egy Klúge nevű zsidó főhadnagy, aki tudott németül és jiddisül. Láttam, hogy a rohamsisakján a tízparancsolat van. - Hol vannak a zsidók? Ki a zsidó? - kérdezte. Meglátott minket, és csorgott a könnye. Azt mondta: - Na, figyelj rám! Én most itt rendelkezést adtam, hogy főzzenek nektek. Maradjatok itt! - Odagyűjtöttem néhány bajtársamat. De akkor már jöttek is a helyi németek, és talicskával, szekerekkel hozták a főtt ételt. Megálltam ott a Jajcival, de nem ettünk, mert hánytunk azelőtt. Odajön az amerikai katona, és látja, hogy nem eszünk. Kiveszi a koltját, és odateszi az egyik németnek a fejéhez, és azt kérdi tőle, miért nem ad nekünk enni. Mondom neki, hogy akar a német adni, de én beteg vagyok, nem tudok enni.
Pár perccel később jött Klúge egy amerikai teherautóval. Feltett minket, és vagy öt kilométerre elvitt egy kastélyba, Schönebeckbe. Ez egy csodálatos kastély volt! Bementünk, és egy konyhába kerültem, ahol még gőzölgött az étel. De mondta Klúge, hogy vigyázni kell, mert a volt rabok nagyon vadak. Bekerültem egy szobába, amelyet Klúge választott ki. Olyan pechem volt, hogy az én szobámban egy Wertheim kassza volt. Látta ezt két ukrán, akik százkilósak voltak. Vettek két csákányt, és ütötték a Wertheim kasszát. Támadt egy ötletem, azt mondtam nekik: - Tudjátok mit? Törjétek ki az ablakot, és dobjátok ki! - Úgy is csinálták! Kopácsoltak ott nem tudom mennyit, mert az amerikaiak nem is törődtek velünk. Hogy a kastélyban mi érték volt! Én mindebből Jajcinak meg magamnak fogtam egy-egy villát és egy-egy kést. Evvel jöttem haza!
Végül Schönebeck városba kerültem, megbarátkoztam ott a német lakossággal. Bürgermeistert, polgármestert akartak belőlem csinálni. Ez nem vicc! Zárójelben mondom, hogy egy düsseldorfi mérnöknő belém szeretett. Pits Sarlottének hívják. És én is belészerettem! A férje is mérnök volt, Essenben dolgozott egy hadigyárban, de megölték. Egyedül maradt egy 3-4 éves kicsi fiúval, Hermann-nal. Az amerikaiaktól rengeteg csokoládét kaptunk, és én adtam Hermann-nak az első csokoládét, mivel még nem ismerte. Rettenetes harcom volt belül, mert nagyon szerettem a nőt, ő ápolt és erősített fel engemet. Felhíztam hatvan kilóra! Azt mondtam neki, hogy hazamegyek, mert haza kell menjek, de megígértem neki, hogy visszajövök érte. Hazajöttem, de aztán soha német földre nem léptem többet.
Schönebeckből kaptam egy eltávozást, Lipcsébe. Egy angol parancsnok volt ott, aki azt mondta, hogy kerülővel jöjjünk végig Ausztrián keresztül Budapestre, hogy minél később találkozzunk az oroszokkal. Nehogy Szibériába kerüljünk! Egy angol ezredes mondta ezt nekünk. Így is tettünk, és vonattal Passauból Besztercebányára, Pozsonyba és Budapestre mentünk. Akkor találkoztam Budapesten egy kolozsvári barátommal, aki mondta, hogy az én családomból még senki sem jött haza. Kolozsvárra érkeztem július végén, és bementem a lakásomba. Idegen emberek laktak benne, egy magyar család. A családomat kerestem, egy képet, de sehol senki és semmi. Rosszul lettem. Soha többet nem mentem oda. A nagybátyámék lakásába mentem, akik egy auschwitzi transzportba estek bele, de Svájcba kerültek. Egy hónapra rá megérkezett a bátyám. A nagybátyámon és a bátyámon kívül az égvilágon senkim és semmim nem maradt meg.
Kolozsváron folytattam az éneklést. A munkaszolgálat előtt a magyar konzervatóriumban tanultam énekelni. Mielőtt elmentem volna, már iskoláztattam a hangomat. Ösztöndíjas tenorista voltam. Jakubi volt a tanárom! 1945-ben mindenfélét kezdtem csinálni, és mellette beiratkoztam az ottani zeneakadémiára. Egészen 1948-ig tanultam, amikor megalakult a kolozsvári Magyar Állami Opera. A román és a magyar opera is hívott. Én még mindig magyarnak tartottam magam. Nem is ismertem a zsidó vallást. Magyar szellemben nevelkedtem, a feleségem is a magyar operához ment. Hát én is! Alapító tagja lettem a magyar operának, amit Eizikovits Mihály szervezett meg, és ő is lett az első igazgató. Összeszedtek 40-50 énekest, mindegy volt, hogy magánénekes volt-e vagy kórustag. Engemet beosztottak az énekkarban szólamvezetőnek, de szólista kötelezettséggel. Az utolsó igazgatóm, Sinbeger Sándor, aki 18 évig volt igazgató, azt mondta nekem: - Nem tudok magából szólistát csinálni, ha maga nem párttag. Ezt értse meg! - Két káderiskolát járattak végig velem. Pártaktivistát, alapszervezeti titkárt akartak csinálni belőlem. Én azonban láttam, mi folyik ott. Engemet öltek, gyilkoltak, most én öljek, gyilkoljak? Én művészetet akarok csinálni! Megígértették velem, hogy beadom a felvételi kérelmemet a pártba. De nem adtam be. És így megúsztam az egész magyar operát. Sőt kultúrfelelős lettem! Az én karrierem alatt megfordult ott kétezer énekes! 27 évet végigénekeltem ott! Nem volt kis dolog! 1975-ben nagyon szép nyugdíjjal vonultam vissza. Izraelben éltem már, amikor egy szép nap kapok a magyar operától egy levelet. Az igazgató, Simon Gabi az 50 éves évfordulón küldött nekem egy díszoklevelet.
Az első házasságomból született egy lányom, aki szintén operaénekes lett. Ő most is kinn él Izraelben. A második feleségem egyetemre járt, amikor megismerkedtem vele. Válófélben voltam, és a húsz év differencia ellenére elvettem feleségül. Az ő édesapja Nagy Lajos volt, egy 56-os magyar, aki részt vett az érdmihályfalvai forradalmi eseményekben. A románok halálra ítélték. Két társát ki is végezték, ő megúszta hét év börtönnel. 1984-ben másodszor is elítélték, ráfogták, hogy kapott valami pénzt Amerikából, és elfeketézte. Az egész egy kirakatper volt. Elítélték négy évre. Két hónap után azonban kiszabadítottam. Ez egy külön rémregény! A Securitate volt ügyészével, egy román emberrel, Vaszilijjal együtt pókereztünk, römiztünk, meccsekre jártunk. Elmentem hozzá. Ekkor már ügyvéd volt. Lejött velem Érdmihályfalvára, átnézte az aktát, kidolgozott egy stratégiát. Az apósomat két hónap után, az ítélet megváltoztatása nélkül szabadon engedték. S akkor a feleségem azt mondta: - Vigyél el, könyörgöm, vigyél el ebből az országból! - Higgye el nekem, hogy ez alatt az ötven év alatt, amíg Romániában voltam, soha nem hallottam, hogy zsidó vagyok! Nagyon rendesek voltak, de elmenekültünk a diktatúra elől. Mindig az volt a vágyunk, hogy menjünk Magyarországra, mert mi magyarok vagyunk. A lányunk is református vallású lett! De nem tudtunk akkor Magyarországra menni, csak Izraelbe. Nekem a bátyám hatvan éve emigrált Izraelbe. Neki is magyar felesége van. Ma már mindketten halottak. A bátyám azt mondta: - Ha eljössz ide Izraelbe, kitagadlak. Hát koldulni jössz ide a hatvanhat éves fejeddel? - Igaza volt! De a feleségemért, a családért megcsináltam. Ramat-Gan városban telepedtünk le. A feleségem állást kapott az Országos Állatorvosi Központban, és mint bakteriológus dolgozott. Szakorvosi képesítést szerzett, letette a héber vizsgát. Nagyon megbecsülték. Leányunk tizenkét évig volt a Tel Aviv-i magyar nagykövetségen titkár és fordító.
Izraelben orosz magántanítványokat vállaltam, és ez hozott egy kicsi jövedelmet. Őszintén megmondom, nehéz volt nekem Izraelben. Feleségemnek 1999-ben az volt a kívánsága, hogy jöjjünk Magyarországra. Én is szívesen jöttem. Nehéz volt, de tudtunk egy kis pénzt gyűjteni, hogy a budapesti lakást megvegyük. Elhatároztuk, hogy véglegesen eljövünk Izraelből. Feleségemmel, anyósommal, a lányunkkal és az unokánkkal átjöttünk! Megkaptuk a letelepedési engedélyt. De egy rettenetes sérelem ért! Tudniillik van egy olyan törvény, hogy minden olyan romániai, aki magyar és letelepszik, az megkapja a nyugdíját. Az összes kollégám, a prózától az operáig mindenki megkapta. Sőt jobb nyugdíjat kapnak, mint Romániában! Engem azonban visszautasítottak azzal, hogy én egy harmadik országból települtem át Magyarországra, és nem közvetlenül Romániából. Tíz évig nem kaptam Romániából Izraelbe nyugdíjat, mert Ceauºescu idején aláíratták velem, hogy nem tartok rá igényt. Aztán a rezsim változásával ez is megváltozott, és meg voltam róla győződve, hogy Magyarországon meg fogom kapni a nyugdíjamat. Mindig át kell menjek Romániába a nyugdíjamért! Pont én ne kapjam meg a nyugdíjat Budapesten, amikor a kolozsvári magyar operánál dolgoztam?
Budapesten élek már másfél éve, és soha nem hallottam zsidózást. Soha nem tapasztaltam valamilyen diszkriminációt a hivatalokban azért, mert én Izraelből jöttem. Fantasztikusan rendesek velem. Nem egy izraeli barátom jön ide, és mondják, hogy a magyarok antiszemiták. Hagyjátok ezt, mondom nekik, én sok helyen megfordulok a magyar társadalomban, de egyáltalán nem tapasztalom ezt. El szoktam járni a zsinagógába, de mi magyarok vagyunk! A nyugdíjfolyósítást leszámítva mindennel meg vagyok elégedve. Isteni az ország, isteni Budapest! Ma este van itt egy kolozsvári hegedűművész, aki most visszajött Ausztráliából. Felhívott telefonon, és a szomszédos Zeneakadémián meghallgatjuk Beethoven B-dúr hegedűversenyét