Tavaly is, tavalyelőtt is „fenomenológiai" elemzésre használtam a feladatot. Még egyszer végigböngészve a Mozgó Világ 2005-ben közölt tanulmányait, először is azt kérdeztem, hogy mi az a kérdés, jelenség, phenomenon, ami az erre vonzódó értelmiséget érdekli - a szerzőket és olvasókat egyaránt.
Tavaly például úgy találtam, hogy a hungarológia volt a központban. Milyen a világ és milyen az ember, ha most és magyar? Itt a félperiférián, Európa középrégiójában, a zsákutca végén, a gyepűn, a magyar ugaron. Mi a magyar helyzet mibenléte, minéműsége?
Most áttértünk arra az ebből is következő kérdésre, hogy vajon mennyire látjuk jól a helyzetet, mennyire akarunk szembenézni vele, vagy ellenkezőleg: mennyire takargatjuk, és mit takargatunk. A téma a hazugságok, az álhitek, a tévedések, a mítoszok, a hitegetések, a csodavárások erdeje, rendje.
Könnyű volna azt mondani, hogy a téma mindenben egyenes folytatása a tavalyinak (a magyarság elemzésének). Hiszen ha körülnézünk a magunk portáján, elég szembeötlő a hazugságok átható rendszere - a politikától a mindennapi életig. De hál' istennek (vagy sajnos), ugyanezt látjuk szerte a nagyvilágban. Így „hungarológiailag" az a kérdés marad, hogy mi a magyar álhitek és mellébeszélések specifikuma.
Az egyik (és erről a tanulmányok kapcsán is lesz szó) a csendes, jámbor mellébeszélés szerepe. Ezt jól fejezi ki a „langyos eső" szimbóluma. „Én Istenem, uram, adj egy csendes esőt!"- dalolja a hortobágyi pásztor. Vagy József Attilánál a lassudad, országos eső - ami azonban már az elviselhetetlenség magyar módját is kifejezi.
A hazugságról szóló cikksorozat nem spontán született, a szerkesztőség is errefelé lökte a lapot az év eleji tematikus számmal. Amire aztán rátett a miniszterelnök részvételével folytatott vita is, amely erős hangsúllyal szólt arról, hogy abba kell hagyni a hazugságok és féligazságok ismételgetését, és vissza kell adni a „szavak értékét".
Nézzünk akkor bele a „Hazugság fenomenológiájába" - úgy, ahogy a Mozgó Világ 2005-ös évfolyamában megjelenik. A cikkek sorozata szinte a klasszikus „szonátaformát" ölti fel. Először megjelenik a főtéma (2005/1 tematikus számban), ezt követi a kidolgozási rész. Igaz, a végén nem szabályos és szabványos visszatérés vagy kóda, hanem váratlan fordulat következik.
A TÉMA megfogalmazása (a januári tematikus szám)
Kezdjük az itt közölt tanulmányokkal.
Lengyel László Hazugságok c. írása valóban fenomenális: a sajátosan magyar hazugságformák rendszerét, történelmi alapját, sőt szükségességét rajzolja fel. Központi fogalma az élethazugság, vagyis a kendőzésnek az a metodológiája, amelylyel az elviselhetetlenségek jól kitapintható rendszerét elviselhetővé tesszük. A módszer egyszerű: a negatív tények egy részét egyszerűen tudomásul sem kell venni, más részét viszont fel kell nagyítani. Egyaránt ez jellemzi a Trianonnal, a holokauszttal, az 1956-tal kapcsolatos „élethazugságok" bebetonozott rendjét. Eredményként előáll egyfajta sajátosan magyar „életforma-nacionalizmus".
Ripp Zoltán a politikai hazugságokkal foglalkozik (Hazugság a magyar politikában). Nagyszerűen teszi fel a kérdést (Bibót idézve): lehetséges-e, hogy magunkat a hazugságok tengerén keresztülhazudva eljuthatunk az igazsághoz? A válasz természetesen nem. Így elemzi a „rendszerváltó hazugságokat" csakúgy, mint az illúziókeltő vagy az identitáshazugságokat. Abban a szellemben, amelyben az évfolyam egy másik tanulmányában a szocialista párt múlthoz való kapcsolatát elemzi (7. szám: Kudarc után - választás előtt az MSZP).
Kéri László témáját is a politikai hazugságok szolgáltatják. Kitér azonban a fogadtatásra is: ahogy a politika belső körein kívül állók reagálnak. A mottót a dolgozat címe - Hazudtatok eleget? - adja. (Ezt azonban általánosítja: az egymást követő mellébeszélés-hullámok mind ezt váltják ki. Akkor is, ha a nyers hazugságot a „kitérő fecsegés" gyakorlata váltja fel.)
Petschnig Mária Zita viszont a gazdasági hazugságokat választotta. Ő is szisztematikus: tipológiájukat is felvázolja. Lehet játszani a számokkal - más lehet a beszéd, mint a cselekvés -, a jelent össze lehet keverni a tervezett jövővel, a tényeket pedig az értékekkel.
A KIDOLGOZÁSI RÉSZ
A hangütő februári számot sokoldalú kidolgozás követte, amelyben különböző oldalról járták körül a főtémát.
Bugyinszki György (5. szám) a politikai újságírás tárgyunkhoz való hozzájárulását jellemezte (A politikai újságírás alacsony színvonaláról és presztízséről). Ő is sorra veszi a típusokat: A kultikus „pártatlanság" - a demagógia alakját öltő kiegyensúlyozottság - a függetlenség manírjai. Már a címek is mutatják, hogy itt némiképp eltérő formában ugyanarról van szó: a hamisan megcélzott politikai ártatlanság ártalmasságáról. A nyílt hazugságokról ezek után kevesebb szót kellett vesztegetnie.
Kun István a feketemunka szerepét taglalta, elsősorban a mezőgazdaságban és vidéken (A feketemunka felmorzsolása, 7. szám). Igaz, hogy ő nem sorolta cikkét a hazugságtematika írásai közé, azt hiszem, ki sem ejtette a hazugság szót. Mégis ide tartozik, mert a feketemunka léte a magyar gazdaság mechanizmusának talán legnagyobb szervi hazugsága. Sok-sok milliárdos nagyságrendben. Amiből szinte az egész magyar gazdaságot szanálni lehetne.
Rab László (7. szám) szintén a mezőgazdasággal foglalkozott (Miért nem tud a hal repülni?). Megjelenik (az eddigi tanulmányok terminológiájához képest) egy új kifejezés, a téma egy új változata: a hitegetés. Ha valahol, a mezőgazdaságban lehet címszó. A szerző szerint ez sodorta a magyar mezőgazdaságot a szakadék szélére.
Nagy József „Nesönel galeri" arcképsorozata is beleillik ebbe a sorozatba. A „hitegetés bajnokairól" ad szemléletes képet. (1. szám: Kossuthnak háttal - Pokorni Zoltán; 5. szám: Lágy támasz - Schmitt Pál.)
Külön csoportba foglalhatjuk a közvetlenül történelmi témájú műveket.
Standeisky Éva volt az első (3. szám: Hazugságok az 1956-os forradalomban). Pontos, alapos és józan írás, amely egyszerre néz szembe mindkét fajta hazugsággal. Azzal is, amellyel a forradalom előtti és utáni rendszerek vádolták a forradalmárokat, de azzal is, amellyel a hívek akarták még kedvezőbb színben megjeleníteni a maguk igazságát.
Váradi Júlia interjúi műfajuk szerint nem tartoznak a jelen méltatás témakörébe, a 2. számban megjelent három beszélgetés azonban nagyon is (Hiedelmek, tévhitek, hazugságok a történelemben). Itt ugyanis azokról a történelmi hazugságokról van szó, amelyet a politikai résztvevők (mindenekelőtt a hatalmi körök) szőttek a maguk igazolására. R. Várkonyi Ágnes a messzibb múltról, Zrínyiről, Wesselényiről, Rákócziról beszélt - elmondva például, hogy maga a Wesselényi-öszszeesküvés is a császári udvar kitalációja. Hajdu Tibor 1848-cal és Károlyi Mihálylyal kapcsolatban teszi ugyanezt. (Hajdú a gondolatsort Károlyiról szóló külön tanulmányában is folytatja: 10. szám: Nagykövetünkről jelentjük.) Eörsi László az 1956-ot érintő hazugságokat elemzi.
Szászi Júlia hasonló kérdéseket feszeget nyugati szomszédunknál Jubileumi múltba nézés Ausztriában címmel (8. szám). Nem vagyunk egyedül, más népeknek is megvan a maguk illúziórendszere. Az osztrákoké például sokban hasonlít a miénkhez: ők is örökös áldozatnak érzik magukat. Lehet, hogy a 20. század két nagy háborújának vesztesei számára szinte kötelező? Lehet, hogy ők a győztesek illúziórendszerének áldozatai? A mai amerikai demokraták szociológiai-politológiai vitairatait (például Robert Putnamot, vagy Benjamin Barbert olvasva) erre is gondolhatunk. De erre nyilván a Mozgó Világ következő évfolyamaiban kapunk feleletet. Vagy ha abban sem, a történelem további menetében.
Addig is térjünk vissza a földre, melyik írás kapja a díjat a lap 2005. évi tanulmányai közül.
LAUDÁCIÓ
Mindezek ismeretében a szerkesztőség által kreált játékszabályok szerint nekem magamnak kellett döntenem a fentebb feltett kérdésben. Úgy találtam, hogy erre Musto István írása - Langyos euróesőre várva - a legérdemesebb (10. szám).
Igaz, hogy nem fejezi be klasszikus szonátaformában az eddigi cikkek sorát. Nem egyszerű „visszatérés", hanem új hangütés, új téma belépése. Vagy éppen a főtéma újrafogalmazása, csak az eddigi múltat idéző hangnemek helyett valamilyen modern atonális tonalitásban. De úgy is mondhatjuk, hogy váratlan kóda, amely nem szabályos kadenciasorral és nem az alaphangon (tonikán) végződik, hanem váratlan kérdéssel, disszonanciával.
Az önáltatások és csodavárások eddigi magyar rendszerében ugyanis megjelent egy új: Európa majd mindent megold helyettünk. Nem kell mást csinálnunk, csak fel kell vennünk a pénzt. Ki kell állnunk a szabad ég alá, jön a lassúdad és langyos euróeső, és csak várnunk kell, hogy kisüssön a nap. Úgy, ahogy a hatvanas évek konszolidációjában reménykedtünk. Ahogy a rendszerváltástól vártuk, hogy „szocialista munkáért" rögtön „kapitalista bért" kapjunk". (Lengyel László tipológiájában ezt is a megváltó „élethazugságok" közé sorolhatjuk.)
Musto azon van, hogy szétrombolja ezt az illúziót. Nem azt állítja vele szemben, hogy nem lesz EU-pénz, és azt sem, hogy szükséges. De igen, nagyon szükséges, lesz is, és sokat jelenthet fejlődésünk további útjának megalapozásában. Sokat, de nem mindent. Mert egyáltalában: a pénz nem minden! A pénz csak eszköz, amely akkor hasznos, ha felkészülünk a felhasználására. Pénz és produktivitás kölcsönös, komplementer viszonyban állnak egymással. Egyik a másik nélkül nem ér semmit. A pénz önmagában még árthat is, ha rosszul használjuk fel.
Az utóbbi lehetőségét esettanulmányokkal bizonyítja. Afrika és Kelet-Németország példájával. Tanulnunk kell belőlük.
Mindez csak látszólag áll szemben azzal a most lezajlott (de nem véglegesen lezárt) harccal, amely azért folyt, hogy Magyarország minél többet és minél több célra kapjon az európai költségvetésből. De nem akarja, hogy egy reális cél ürügyén újabb önáltatásba meneküljünk.
Ezért javaslom, hogy a Mozgó Világ 2005-ben megjelent tanulmányai közül Musto Istváné kapja a díjat.