Most pedig pillantsunk a színfalak mögé. A nívódíjosztás rituáléja a Mozgó Világ szerkesztőségében úgy kezdődik, hogy év végén a szó szoros és manuális értelmében ízekre tépjük az idei teljes évfolyamot. Annyi példányt nyírunk széjjel, amenynyi kell a fölkért hét zsűritagnak, és annyit, hogy átfedések nélkül minden műegész rátaláljon a hét oszlop valamelyikére. Aztán fölkérjük a bírálókat, kiküldjük a meghívókat, postázzuk a csomagokat, tisztázzuk az összeférhetetlenségeket.
Tavalyi nyertes nem kaphat, szerkesztőségi tag nem kaphat, egy szerző több kategóriában nem kaphat, elhangzott műsor szerkesztett változata nem kaphat. Hiába vérzik szívünk idén például Ficsku Pál szabálytalanul nagyszerű novellái miatt, ő hál' Istennek tavaly jutalomban részesült. Hiába homáljuk Bognár Róbert mikrorealizmusában tökéletes háromrészes faluszociográfiáját, ő szerencsére a miénk, sőt mi magunk is részben ő vagyunk. Hiába értékeljük nagyra Bugyinszki György - László Ferenccel közösen írt - az autópálya-építésről szóló tényfeltáró dolgozatát, mint idei interjúkategóriás egyszer már kipipáltatott. És hiába szórakozzuk végig Mihancsik Zsófia Budai Györggyel készített kellemetlenül szókimondó beszélgetését, az, ugye, mégiscsak leforgott egyszer már a Klubrádióban, sajnos a miénkénél több példányban hegyezett fülekre kalkulálva.
Magunkra mért játékszabályainkat azért tartjuk be, mert senki sem kényszerítette azokat ránk. A játék ettől játék. Éppen elég lelki teher számunkra, hogy a nyolcadik díjat, a mi magunk által adományozottat a hét kategória valalyikéből kell kiemelnünk, s vállalnunk: idén valamelyik műfajből kettő kap elismerést. Egyébként ha a fejünk tetejére állunk, akkor is kettő lesz valamelyikből. Számszakilag így van minden kicsinálva. Ezt ellensúlyozandó gyártjuk le az ideológiát: a hét kategória valamelyikéből a nyolcadikká avanzsált kitüntetett másságáról szóló elméletet. Most pedig kérem felejtsék el, amit imént hallottak, mert különben kevéssé tudom magam beleélni Takács Ferenc irodalomkritikusunk, barátunk, cimboránk, örökkön kveruláló vitapartnerünk és leghangosabb csendestársunk rejtélyességének, páratlanságának, tehát alteritásának mibenlétébe. Tehát.
A Mozgó Világ 2005-ös évének különdíját Takács Ferenc májusi számunkban megjelent Anakróniában című és Spiró György Fogság című regényéről szóló kritikai írása kapta. Annak is egy a cikk végén olvasható mondata ütötte díjára a végső pecsétet. „Ő az igazi anakronizmus - írja a főszereplő Uriról. - Sebezhető, passzív, sodródó alak, aki mégis életben marad, a talpára esik, ha mégoly mélyre zuhant is. Nyelveket beszélő, rengeteget tudó értelmiségi figura, elfogulatlan intellektus, nagyszerű történetmesélő... aki meg akar írni Mindent, mert másképp elvész az Idő." Nem arról szól tehát, mint például Radnóti Sándor a Holmiban, aki a regény főhősében a minden oldalról körülbástyázott filozófiai szkepszis két lábon járó bizonyítékát látja, s nem is arról, mint az Élet és Irodalomban maga az író, aki nem győzi önmagát elhatárolni önmagától, tehát az önarcképszerű vonásokat átretusálni desztilláltan örök emberi esettanulmánnyá.
Takács nem cicózik, ő beletrafál. Ő Uriba éppúgy belelátja saját magát, mint Flaubert a szegény liba Bovarynéba. Igaz, nem a saját regényében látja ezt, mert hogy ilyen sajnálatos módon a mai napig neki nincs, bár lehetne, és lennie is kellene, hanem a másokéiba. Idei teljesítményei között figyelemre méltó, ahogy Rubin Szilárd Csirkejátékának Tilljébe beleérzi „a megváltás gyötrelmes illúzióját", ahogy Grendel Lajos New Hont-beli Schiller Mihályának alkalmából beleremeg az újmódi felesleges ember totális kiszolgáltatottságának látványába, s ahogy Rakovszky Zsuzsa A hullócsillag évének főszereplői, Flóra és Piroska által fölfedezi a szétaprózott létezés értelmének emlékművé stilizálását.
Egyébként Takács - ezt tapasztaljuk saját szerkesztőségi bőrünkön is - valamennyi költött alakkal gyöngéden bánik, velünk annál nyersebben. Valamennyi költött esemény légvonatára boldogan fölül, a vérvalóság tévéhíradók által szállított faktológiájától pedig fölöttébb undorodik. Valamennyi megcsodált regényszerkezetet szerelmesen szétszerel, majd újra összerak - föltéve persze, ha legalább egy icipicit hasonlít saját rögeszméjéhez, Joyce Ulysseséhez -, és minden praktikus kombinációt csípőből agyonlő, megnyúz, szétharsog, föltéve, ha ahhoz egy szemernyi egzisztenciális saját kára is leend. Leginkább persze Uri jött neki kapóra. Anakróniástól, élhetetlenségestől, kalandvágyostól, bukásostól, identitászavarostól, reményestől, reményvesztésestől. Mindentől, amelyre Takács vagy emlékeztet, vagy nem, amely vagy létélménye, vagy szerepjátékkényszere kapcsolható tárgyához. De hát ez mindegy is. S mert nála mindegy, ettől lett ő igazán más. Alterus.
Persze hivatkozhatunk éppen tekintélyre, végtére értelmiségiek vagyunk, ebben a körben ez így szokás. „Ahogy a ravennai csodás kápolna boltíves mennyezetét ragyogóvá teszi a pávafark aranya, zöldje és zafírja, bár Júnó madara nem repül ott keresztül - írja a Takács által megkísértett műfajról Oscar Wilde -, a kritikus is oly módon adja vissza a megkritizált művet, amely már nem utánzás, sőt amelynek varázsa éppen a hasonlóság elvesztésében rejtőzhet", s lejjebb „azáltal pedig, hogy minden művészetet irodalommá gyúr át, egyszer s mindenkorra megoldja a művészetek egységének rejtélyét". S a mi privát problémánkat, a mi különdíjunk számára a méltó helyet.