Egy folyóirat egy évfolyama nemcsak rossz verseket, jó verseket, remekműveket kínál, nemcsak a kisebb-nagyobb költőtehetségek mustrája. A pillanatnyi versízlés, az állandó versízlés-változás térképe is. Mondhatnám, hogy minden fiatal költő különbözni akar. Elütni az elődöktől. Hogy változik a versre fogékony közeg. De a fiatal költő ösztönösen hasonlítani is akar. Az új módi rendszerint csapatos. Divat-természetű. Itt van, jó ideje, mondjuk, a hülyéskedés, a bohóckodás. Aki hallgatja a vers vicceit, / várja, várja a csattanót, / az alakulót, azt a jaj de jót, / amelyre a röhej most következik, jellemzésül, önkényesen, hadd szakítsam ki ezt a strófát egy (másra célzó) versből. Egy költő (egyébként bravúrosan) elangolosítja (korszerűsíti) a Te vagy a legényt. Fergeteges hatása lehet az ilyesmire hangolt közönségben. Angolos fonetikával írva az őskuruc nevek, szavak, magyarból angolra fordított szintagmatöredékek, mulatságos kevercs, és persze nézhetjük a mai amerikanizált eurókultúra könnyű kis szatírájának is. Sok vers mögött érzik a szándék, kiszolgálni a huszonéveseket, s ha nekem ez olykor kevésnek tetszik, magamra vessek, miért nem vagyok egy fél évszázaddal ifjabb. Sokféleképpen (ilyen-olyan színvonalon) lehet hülyéskedni. Mondjuk, azt sugallni, hogy a versben ez meg az van, de lehetne emez meg amaz is. Hogy a költő beenged bennünket a műhelybe, megmutatja a zsinórpadlást. Nem ő választ, egyszer-egyszer ránk bízza, válasszuk ki mi a legjobb megoldást. Egy lábjegyzet eligazít: a lehetőleg helyett talán jobb volna a vélhetőleg. Kihúz a vers prózai záradékából két sort, de úgy, hogy azért el lehessen olvasni. Remek bohóckodás, jó játék. S mi még? Tudomisén. Lehet aztán halandzsázni. Lehet úgy is, hogy az átvert olvasó azt hiszi: megfejthető szöveget olvas. Dekonstruáljunk: a rejtélyes szöveg alá odagondolhatjuk a magunk kedvére való verset. Lehet aztán kifacsarni, csonkolni, elvágni, más jelentéskörbe terelni a szavakat. Így lesz a szeptemberből szeptasszony, a széljegyzetből Szél. Jegyzet, a poszméhből koszméh, a tányérsapkából mélytányérsapka, a rondo capricciosóból ronda capriccioso. Az ilyesminek akár funkciója is lehet a versben, lehet nemcsak fergetegesen mulatságos, hanem (groteszkül vagy akár keserűen) komoly is. Minden a helytől, az időtől és a körülményektől függ, ahogy hajdan nagy tanítónk mondotta volt egy tudós dolgozatában. Lehet aztán a nyelvvel, az irállyal, hogy magam is kedvemre idétlenkedjem, másképp is játszani. Sokféle, sokfelé mutató nyelvi elemet, szólamot összeterelni, egybejátszani (Irgum-burgum, bédöglött a mauzom, / Két napja az egész rendszer pauzon. / Gyere babám, hogyha értöd a módját, / Szereljed mög a mauzom golyóját, / Csuhajja.), csúfolódni ráadásul a modern technikai civilizáció kellékeire mintázva, itt-ott még mintha valami pajzán áthallás is kísértene, egyszóval sokszoros karikatúrát írni. Lehet hülyéskedni a szlenggel is: talizzunk blues vagy nyomom a magabiztost, s lehet a szlenget, jól vagy rosszul, komoly versben is használni. Lehet jópofáskodni is, mondjuk így: ideges vagyok, mint egy mozarton szocializált tehén. S ha egy kicsit olcsónak érzem is az ilyesmit, hát istenem. Lehet játszani a rímekkel, engedni, esetleg esetlegesen, a hívószónak (tombol az üst, rombol a füst, ősz, avarba lősz), lehet műnemeket parodizálni (Kiss Judit Ágnes Magyarnótája) vagy komolyan alkalmazni (nem mondom, hogy nem sok egy kicsit már a regölőkből, a ráolvasásokból, a haikukból). Nekem legjobban Bánki Éva játéka tetszik. Hogy is kell ezt mondani? Intertextuálisan (vendégszövegekkel) írja meg azt, ami, nem bizonyíthatóan, az övé. Mint a trubadúr-líra valószínűtlenül tájékozott tudós ismerője, kosztümös verset ír. Legalábbis eleinte azt hisszük. Választ magának egy, csak a választottaknak ismerős középkori énekest, egy verséből kölcsönvesz egy motívumot, s azt aztán gátlástalanul, az eredeti minta nyelvi-fogalmi anyagából kilépve, továbbszövi-alakítja, legfeljebb az indító-vers helyszíneit, alakjait, egy-egy helyzetét teszi bele az egyébként anakronisztikus szövegbe, de a jelmezt igazából leveti, maga áll ihletője helyére. De, azt hiszem, meggyőzőbb, hatásosabb lehetne, ha mindezt nem szabadversben csinálná, hanem megtartaná a valószínűtlenül kifinomult, díszes, dallamos középkori formákat. Az volna csak az igazán nagy játék!
De hadd szóljak most végre egy már régóta formálódó versírás-módról. Mondhatnám kisepikának, verses (versszerű) kisnovellának, társalgó vagy éppen fecsegő versnek. Hagyjuk a feszes formai-tartalmi kötéseket, a kényszeresen tökéletes megformálást, adjunk elő egy jelenetet, egy történetecskét a lehető leglazábban, mintha, jó társaságban, buliban csak úgy magunk elé dünnyögnénk, engedjük, hogy a szöveg egy kicsit magát gerjessze, lökje tovább, mint az élőbeszéd, mondjuk így: Elhatároztam, hogy felmegyek, de persze, nem mentem fel, vagy így: kicsit magyar, kicsit olasz, na jó, osztrák is. Semmi fesz és pöf, kezdjük a művet úgy, mintha egy párbeszédet folytatnánk: Szóval nem akarom, hogy rongyembernek higgy, esetleg tegyünk bele ínyenc fűszernek egy-két szakszót, műveltségszót, a sóderban felragyog a szabadvegyérték, más ilyesmi. Nekem az ilyen lefokozott előadásmódban szóló vers akkor tetszik, ha a bogos-durva szövet alatt megszólal egy másfajta szólam. Bakos András írásaiban találkoztam ezzel leginkább. Úgy látszik, mintha ő is érezné ennek az elfedett, alig merem kimondani, lírának a szükségét. Ha ez erőlködés nélkül, szinte csak úgy magától bejön, a szándékosan színtelen történet megsúlyosul. A Ballada is lentről indul: A disznótor örömeiről beszélgettek / vörös terítőjű asztal mellett, gyertyafénynél, és ebben a tónusban megy tovább a majdnem-vázlat. Egyikük köznapi történetbe kezd egy lányról, aki, mikor hazakísérte, behívta. De a cseppet sem kiglancolt szerelmi kaland elbeszélése félszegen abbamarad. A költő nem emeli fel a hangját, dallamtalanul, fakón zárja a verset, mégis el tudja hitetni, hogy valami fontos, életreszóló dereng a vers felszíne alatt.