Kénytelen vagyok ismételni magam, még szerencse, hogy nyilván senki nem jegyzi meg, mit mondtam (írtam) tavaly. Az interjúk közül a díjazásra érdemeset nemcsak azért nehéz kiválasztani, mert ez a műfaj a Mozgó Világ egyik erőssége, tehát sok jó közül lehet válogatni, hanem azért is, mert állandó szerzők vannak. A 2005-ben megjelent 18 írásból összesen tizenkettőt Rádai Eszter (7) és Váradi Júlia (5) készített, és mivel nemcsak mennyiségileg uralták a terepet, hanem mindketten kitűnőek is, bármelyik évben bármelyiküknek habozás nélkül oda lehetne adni a díjat. Csak példaként említem Váradi Júlia interjúit Atkári Jánossal, a „trónfosztott" budapesti főpolgármester-helyettessel, Bozóki András kulturális miniszterrel vagy a makacsul élő történelmi hazugságokról és legendákról R. Várkonyi Ágnes, Hajdu Tibor és Eörsi László történészekkel. Rádai Eszter beszélgetőpartnerei között volt Pető Iván és Magyar Bálint, Wildmann János, Békés Pál és Kürti Sándor - a legkülönbözőbb témák és egyéniségek, és a párbeszéd mindig érdekes, mert az újságíró felkészült, művelt, és érti a műfajt. Ebben is ismétlem magam: az interjú nem pusztán abból áll, hogy kérdéseket tesz fel az ember, ugyanakkor nem is arra való, hogy vitatkozzunk, saját nézeteinket fejtsük ki (erre való a publicisztika), magunkat helyezzük előtérbe. A jó interjú két (vagy több) értelmes ember természetes modorú beszélgetése, amelyben az újságíró ért a témához, reagál partnere szavaira, visszakérdez, ha valami nem világos, szól, ha az illető néhány perccel ezelőtti vagy máshol, máskor mondott szavaival, tetteivel ellentmondásba kerül - de mégis elsősorban a másik embert hagyja beszélni, megmutatkozni, és ő „csak" annyit és úgy szól, hogy különbözzék (rádiós-tévés zsargonban szólva) a mikrofonállványtól. Nos, ennek mestere a két említett kolléganő.
Feltétlenül említést érdemel Mihancsik Zsófia is, főleg az a két interjú, amelyet a privatizációról készített. Az egyik partner Budai György, „aki részt vett benne", és Voszka Éva, „aki vizsgálta". Kettejük közül a kutatónőt ismerem, tudom, milyen okos és milyen jó vele beszélgetni, de itt nem csak erről van szó: az újságíró makacsul, szinte mániákusan próbálja tisztázni a kibogozhatatlan ügyeket. Láthatóan végigrágta magát a jórészt népbolondító célokat szolgáló politikusi sajtótájékoztatók anyagain, keresve bennük a tényeket, a bizonyítékokat, az ellentmondásokat. Több évtizedes ismeretség és persze a művek alapján ismerni vélem Zsófi politikai szimpátiáit, ez azonban egy pillanatig sem gátolja a kemény kérdések feltételében, a hozzá bizonnyal közelebb álló személyek esetleges hibáinak vagy bűneinek piszkálásában.
Most pedig, miután az izgalmat remélhetőleg kellően fokoztam, jöjjön a díjazott, egy ifjú pályatárs: két írással szerepelt az év során Bugyinszki György. A Békesi Lászlóval készült beszélgetést emelem ki, amelyben a miniszterelnök és az ellenzéki vezér gazdaságpolitikájának különbségeit taglalják. Békesivel persze nem nehéz interjút készíteni, mert pontosan és szabatosan fogalmaz, dől belőle a szó - de azért nem mindegy, milyen kérdésekre kell válaszolnia. Bugyinszki György tájékozott, és akkor szól közbe, amikor kell. Nem kerüli meg az olyan kényes témát sem, mint hogy a magyarok nagy része nem hajlandó elismerni, ha reáljövedelme, életszínvonala nő, panaszkodni ugyanis kényelmesebb, és amúgy is ez a legkisebb fáradsággal megőrizhető nemzeti hagyomány. (Ezt már nem Gyuri fogalmazta így, hanem én.) Van határozott véleménye, ki is mondja, de nem próbálja háttérbe szorítani a nyilatkozót. Nem kerüli meg a kényesnek tekinthető kérdést, Békesi és az SZDSZ viszonyát. Különösen tetszett egy sajátos szófordulat, amely a Szöktetés a szerájból Ozminját juttatta eszembe: a szabad demokratáknak tulajdonított, úgymond közmondásos neoliberális érzéketlenséget „kéjes megszoríthatnéknak" nevezi az egyik kérdésben. Azt javaslom tehát, hogy az interjúk kategóriájában a Mozgó Világ 2005-ös díját Bugyinszki György kapja.