Pirulnom kell. Azért, mert a ról-ről rovat egészéről évek óta nem tudok újat mondani. És azért, mert érzem, milyen korszerűtlen, sőt már-már gyanús a folytatólagosan elkövetett dicséret egy elsősorban acsargásra trenírozott világban. De hát kénytelen vagyok.
A rovat idén is nagykanállal fogyasztotta, szemlézte a hazai kulturális életet, és aki a lap felkérése révén évek óta egyetlen lendülettel olvassa végig a termést, abban felmerül, hogy az itt publikált, bírálat és esszé határán egyensúlyozó írások előbb-utóbb hiteles kordokumentummá érnek, és gyűjteményes kötetbe kívánkoznak. A ról-ről egésze az ezredforduló magyar kultúrájának figyelemre méltó körképe.
Idén is sok volt az emlékezetes írás, olyanok tollából is, akik csak néhány alkalommal szerepeltek, mint például Bihari Péter, Zsámboki András, és elsőrangú szerzőkkel bővült az állandó bírálók köre is: Várkonyi György és Rainer M. János tovább bővítette a rovat szemhatárát.
2005-ben az egyik állandó „csapattagtól", Almási Miklóstól olvastam a legtöbb emlékezetes kritikát. Almási Miklós egészen egyéni módon vegyíti a tárgyilagosságra törekvő szakbírálatot és a szubjektív publicisztikát. Ez az elegy olykor lenyűgöző, máskor talán irritáló, de az biztos, hogy nem hagyja hidegen az olvasót sem a bírált mű, sem a bíráló iránt. A legjobb Almási-írások bennfentessé avatják az érdeklődő laikust, aki azon kapja magát, hogy a szerző oldalán haladva kandi kíváncsisággal kukkolja Jenny von Westphalen és Karl Marx házastársi ágyát, vagy fölényes rálátással tudja elválasztani egymástól az antiglobalizációs mozgalmakat a velük összebogozódó anarchista hőzöngéstől, netán könnyedén igazodik el az Umberto Eco szerkesztette A szépség története című kötetben; hirtelenjében érteni véli, hogy mi is az a szép, amiről eddig rengeteget beszélt, de mindig megmaradt benne a homályos érzés, hogy valójában gőze sincs, mi az.
Almási Miklós pontos megfigyelései, populáris nyelvezete azzal az élménnyel ajándékozzák meg az olvasót, hogy a szerteágazó érdeklődésű szerző, aki a viszonylag könnyen emészthető kultúrtörténeti művektől a legbonyolultabb (legalábbis annak tetsző) társadalomtudományi opusokig terjedő skálán szemléz, bevezeti egy-egy ismeretlennek látszó területre, melyet körülvesz a szaktudomány és -nyelv szögesdrótja, éppen csak az nincs kiírva: zsargonnal őrzött terület, belépni tilos!, és rámutat tárgyára: azért nem olyan nagy ügy ez, hanyatt ne essünk már.
Az Almási-írások együttesére talán az a kifejezés illik leginkább, amit ő maga éppenséggel az Eco-könyvre alkalmaz: Konversationslexikon. Melynek egyes szócikkei a havi rendszerességgel megjelenő írások. És ha már a szócikkeknél tartunk: Almási megőriz valamit a mára kis híján értelmezhetetlen, tankönyvi említéssé szürkült, félig-meddig kiholt enciklopédista hagyományból - írásainak szellemi háttere a ráció-tradíció. Ez pedig nagy szó - megérne egy szócikket.