Szubjektív leszek.
Félreteszem az objektivitást most, elveszítem a fejemet, részrehajlok.
Sok jó prózai írás jelent meg a Mozgó Világban tavaly, és talán meg is tudnám mondani azt is, melyik volt ezek közül a legjobb. De én azt nem mondom meg. Én azt mondom meg, hogy melyik írást szerettem meg legjobban.
Megszerettem számosat egyébként.
Közel állott szívemhez Lábass Endre házbérkönyv-históriája, Dalos György számvetése, Péterffy Gergő szokott őrülete; szeretem Ficsku Pali írásait is, még ha kicsit egy helyben forog mostanság, kedvvel olvastam Tábori Zoli enapiságait, elszontyolított Rapai Ágnes postai kalandja, meglepett Erős Ferenc jelentkezése, most is szórakoztattak Podmaniczky Szilárd írásai, elméláztam Mánta György családi körében, rokonom lett Barna Imre, miközben levélregényét olvastam, pontosnak találtam Pallag Zoltán példázatát is. Nagy örömmel láttam, hogy Majoros Sándor tovább építi az ő balkáni históriáinak tornyát, és hogy Dragomán György is töretlenül dolgozik az ő nagy Erdély-könyvén.
Spiró György novellája remekmű, persze, hisz ő nagy író, megkerülhetetlen, élő klasszikus, szegény.
A díjat most mégis másnak ítélem, egy hölgynek, aki civil foglalkozására nézve nem is író talán.
Sándor Erzsi az ő oroszfiú-történetét mégis profi eszközökkel vetette papírra, egyszerűen, lendületesen, élvezetesen, szépen.
Ezt az írást szerettem most meg leginkább, nem is tudom, miért; talán mert jó nőszaga van, talán mert orosz szaga van, talán mert életszaga, nem tudom.
Nem kell mindent tudni.
Szeretni kell.
Gyere ide, Erzsi!