A történelmi személyiség utóélete alapvetően háromféleképp alakulhat. Lehet belőle (szinte) egyértelműen pozitív, örökétig „jó sajtójú" históriai alak, vagy ugyancsak (szinte) egyértelműen negatív, „rossz sajtójú" sátánfi, illetőleg válhat belőle vitatott, koronként és/vagy lokálisan eltérő megítélésű karakter. Föltehetőleg a harmadik kategória mind közül a legnépesebb, hiszen a világtörténelem telis-tele van bőszen vitatott, „vegyes sajtójú" egyéniségekkel. Ez az első látásra intuícióellenes kijelentésnek tűnhet, ám ezen kijelentést meglepetésünkre a fölületes vizsgálódás is egykönnyen igazolhatja. Lehet-e ellentmondásos a megítélése, mondjuk, a tőlünk két és fél ezer évvel ezelőtt élt I. Dareiosz perzsa nagykirálynak? Vélhetnénk, hogy ennyi idő azért már bőven elegendő a történettudomány álláspontjának kijegecesedéséhez egyszer s mindenkorra. Nos, ha a síita Iránból nézzük, akkor aligha. Hát az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat emelkedett szellemiségű megalkotói? Kérdezzünk csak meg néhány afroamerikai történészt! Vagyis a gyakorlatban megannyi kikristályosodott megítélésűnek, illetve mára tökéletesen indifferensnek sejdített történelmi alakról derül ki, ha kissé megkapirgáljuk, hogy utóéletének vitái egy kocsmai verekedés, vagy - horribile dictu - egy sajtópolémia mozgalmasságát és indulatait idézik. Hiszen, mondjuk, a francia politikus-matematikus, Lazare Carnot számunkra maga az érdektelen történeti személyiség, aki - föltételezhetnénk - aligha képes holtában indulatokat kiváltani bárkiből. Mégis a jeles francia középkorász, Pierre Chaunu mindannyiszor köpött egy hegyeset, valahányszor csak elhaladt a Carnot nevét viselő tekintélyes párizsi oktatási intézmény előtt, mert nem tudta megbocsátani a forradalmi Közjóléti Bizottmány hajdani tagjának a jakobinus diktatúra idején kifejtett működését.
Evidens módon a távoli és a közelmúlt alakjai különösképp akkor válnak kettős megítélésűvé, ellentmondásossá és vitatottá, amikor értékelésük a történeti reprezentációra alapozó propaganda, az identitásküzdelem, vagy a szimbolikus politizálás függvényévé degradálódik. (Illetve értéksemlegesen fogalmazva, amikor ezen mechanizmusokban személyük valamiféle kimutatható jelentőségre tesz szert.) A múlt politikusai így lesznek utóéletükben nemritkán maguk is a politika és a propaganda tehetetlen játékszereivé. A jelenség persze korántsem új keletű, hiszen már az ókorban ismert kampánytechnika volt a múlt, általában a legközelebbi múlt radikális eltörlése vagy propagandisztikus célzatú átrajzolása, s egyúttal a letűnt uralkodók emlékének meggyalázása, megsemmisítése. Az ókori Keleten a legyőzött királyok és birodalmak törvényoszlopait döntötték le, illetve hurcolták el (mint például a leghíresebbet: Hamurappi oszlopát), Rómában pedig a frissen megbuktatott császár emlékét ítélték el senatusi határozatban (ez volt a damnatio memoriae jogintézménye). A kora középkori hullazsinaton át egészen a 20. század nagy propagandisztikus történelemhamisításaiig megannyi jól ismert példát sorolhatnánk fel az efféle machinációkra, ám ez most nem célunk. Mindössze csak arra vállalkozunk, hogy az alábbiakban három vitatott, ellentmondásos megítélésű és némiképp extrém történelmi személyiség példájának bemutatásával fölvázoljuk az alaptípusok legalább egy részét, a historiográfiai utóélet legcifrább vadhajtásait, illetve azt, miféle szerep jut a „vegyes sajtó" formálásában az elfogulatlan történeti kutatáson kívül eső szempontoknak (propaganda, ideológia, identitásképzés stb.).
Első példánkban azt a variánst vizsgáljuk meg közelebbről, amelynél az értékelésben megmutatkozó kibékíthetetlenül ellentétes állítások, vagyis az adott történelmi személyiség jó és rossz sajtója földrajzilag, illetve etnikailag is könynyen elkülöníthetőek egymástól. Hogy egy világszerte megfellebbezhetetlenül negatív figuraként elkönyvelt történelmi személyiség miképp válhat lokálisan nemzeti reprezentáció főalakjává, s egyúttal a propaganda és a píár évszázadokon át könnyen kijátszható adujává, azt a legegyszerűbben talán Attila hun nagykirály példájával illusztrálhatjuk. Attila utóéletét tanulmányozva ugyanis azzal a figyelemre méltó jelenséggel szembesülhetünk, hogy miközben a nyugati civilizáció sommásan valahová Dzsingisz kán és Idi Amin Dada mellé helyezi alakját, a hazai közgondolkodásban immár majd nyolcszáz éve a nemzet büszkeségének kijáró tisztelet övezi emlékét. Az alábbiakban e kettős kép kialakulását kíséreljük meg fölvázolni.
Az igazság kedvéért előre kell bocsátanunk, hogy a hunoknak összességében sosem volt jó a sajtójuk Európában. Még jószerivel föl sem tűntek az antik magaskultúrák határvidékén, amikor a közvéleményt már réges-rég ellenük hangolták a legkülönfélébb nagy tekintélyű auktorok és ókori médiaguruk. Ezek Hippokratész úgynevezett vérmérséklettanát fordították a hunok ellen, amely szerint minél északibb vidék felől közelít a Mediterráneum térségéhez egy nép, annál vadabb és kegyetlenebb. S mivel a korábbi barbár népekhez hasonlóan a hunokat is a jeges óceántól gyanították megindulni, a derék lovas nomádokra hamarjában rázúdították az antik történetírás és geográfia összes előítéletes közhelyét: randák, mint a durván faragott fatuskók, az erkölcsről mit se tudnak, a nyereg alatt puhítják a húst, s összességében inkább vadállatoknak nézné őket a jámbor szemlélő. (Lásd ehhez a római történetíró, Ammianus Marcellinus etalonnak tekinthető népleírását!) Ráadásul a hunokat megtalálta a zsidó-keresztény gondolatkör egyik legelőnytelenebb megfeleltetési sémája is, amikor azonosították őket az Ezékiel látomásában és a Jelenések könyvében fölbukkanó Góg és Magóg rettenetes fiaival. Nos, az mindenesetre kétségtelen, hogy a hunok - talán az ellenoldal negatív kampányán joggal elborzadva - valóban nem tanúsítottak túl nagy kíméletet, s bizony jócskán kivették a részüket az amúgy is dögrováson lévő Nyugat-római Birodalom, illetve az antik oikumené likvidálásának munkájából.
Ez idő tájt ismerte meg a művelt világ Etele/Attila (uralkodott 434 és 453 között) nevét, akit igen hamar az Isten ostoraként (flagellum Dei) kezdtek emlegetni. Természetesen ez az elnevezés semmiféle pozitív értéktartalmat nem hordozott, hiszen Isten a közmegegyezés szerint bárkit és bármit fölhasználhat haragjának és büntetésének dőre eszközéül. Ám a még egyértelműbben negatív jelzők és jellemzések is korán beépültek Attila portréjába, akinek erősen stagnáló népszerűségi mutatóin azok az (elsősorban hagiográfiákban és mondákban fölbukkanó) történetek sem javítottak semmit, amelyekben a nagy hun mint a kereszténység erejétől megrettenő, illetve egyes egyházi személyiségek előtt meghátráló pogány uralkodó szerepelt. Összességében Attila és hunjai rövid életű birodalmuk jogutód nélküli fölszámolását követően az esztelen pusztítás, a könyörtelenség és a barbárság szimbolikus alakjaivá váltak, akárcsak a vandálok, s ez mindmáig nem sokat változott. Ilyesformán került Attila Dante Poklának hetedik körébe, a vérengző zsarnokok társaságába, ahol egyébiránt akkor is biztos helye lett volna, ha a firenzei poéta (sok kortársához hasonlóan) nem azonosítja őt tévesen a keleti gót és szintén javíthatatlanul rosszfiú Totila királlyal.
Attila portréjának talán legérdekesebb s a nyugati világ ellenszenvét érzékletesen példázó fő eleme a kutyafej. Ez akár az idősebb Pliniustól is ismert antik közhely, akár egy puszta téves olvasat („canis aspersus", vagyis „őszbe vegyülő" helyett „canis aspectus", „kutyaképű") révén került be Attila jellemzésébe, hamar elterjedt, és annak részét alkotja voltaképp mindmáig. Az egyik középkori regény kéziratában még a kutyafej eredetére is magyarázatot kaphatunk. A történet szerint a magyarországi Osdrubal király kisleányát egy toronyban elzárva neveltette. Elővigyázatosságból mindössze egyetlen kutyus, egy agár szolgált a királyleány társaságául, ám ennek az oktalan összezártságnak idővel igen szomorú következése lett: világra jött a torz kutyafejű Attila. A fogantatás felettébb pervertált és biológiailag kivitelezhetetlen módja természetesen még akkor is Attila alakjának szélsőséges népszerűtlenségéről árulkodott, ha utóbb a kutatók joggal mutattak rá e motívum világirodalmi és etnográfiai párhuzamaira.
Az utolsó mozzanat már részben át is vezetett bennünket oda, ahol Attila király alakja a fentiekben ismertetettekhez képest sokkalta előnyösebb megvilágításba került: Magyarországra. A középkorkutatás mai állása szerint a magyarok nem saját kútfőből merítették a hun-magyar rokonság gondolatát, hanem átvették azt Nyugatról, ahol immár évezredes szokás volt az egymást követő nomád népeket egymással azonosnak tekinteni (ilyeténképpen a szkíta-magyar kapcsolat tételezése is innen eredt). Ám a középkori magyar elit megismerve a hun-magyar rokonság külhonban szárba szökkent koncepcióját, hamar átplántálta azt a hazai történeti munkákba, így P. mester, „ismertebb nevén" Anonymus gestájába is. Nála Álmos és Árpád már Attila ivadékaiként szerepeltek, s ez a származtatás nemcsak a dinasztia legitimációját volt hivatva biztosítani, de egyúttal a hun király alakjának kedvezőbb megítélését is. Az 1282 és 1285 között alkotó Kézai Simon pedig immár teljes és aprólékosan kidolgozott elmélettel állt elő krónikájában, s ennek hun-, illetve Attila-képe előbb a félnomád kunokkal kokettáló IV. László király és a formálódó magyar köznemesség identitáskampányában kapott fontos szerepet, majd utóbb a magyar nemesi nemzeti ideológia kikezdhetetlen reprezentációs fő elemévé vált. Vagyis a magyarság, amelyet a kutatás jelenlegi hatályos álláspontja szerint nem fűzött érdemleges, tényekkel is alátámasztható kapcsolat a hunokhoz, büszkén fölvállalta e legalábbis kétes viszonylatot, mert abban legitimációs kapaszkodót vélt fölismerni. Eme döntés következtében az évszázadokon át uralgó hivatalos ideológia a nemzet legelső királyának azt az Attilát állította be, akinek masszív nyugati népszerűtlenségét a fentebbiekben ecseteltük.
IV. Kun Lászlót követően a píár iránt felettébb fogékony Hunyadi Mátyás is kiemelt szerepet szánt nemzeti és nemzetközi propagandájában Attila, a nagy uralkodó és hadvezér alakjának. Így a kegyességre mindenkor kész Attila nemcsak Thuróczy János idegen földön is terjesztett krónikájában kapott helyet, de Mátyás itáliai származású humanistáira ugyancsak feladatul rótták a hun előd népszerűsítését. Ők, hasonlóan a Mátyást „második Attilának" nevező Thuróczyhoz, a király előképének tekintették Attilát, aki így egyszerre öltötte magára a bölcs reneszánsz uralkodó és a Mátyásnak szintén kedves Nagy Sándor egynémely vonását. (Ehhez lásd még Callimachus Experiens Attila című fejedelemportréját, amely szintén elsősorban Corvin Mátyásra talált.) Innentől kezdve a hazai Attila-portré főbb vonásai nem változtak, az árnyaltságában is jóindulatúan elfogult összkép a nemzeti romantika korától egészen mindmáig hízelgő, bár új mozzanatok azért időről időre gazdagították a magyarországi mítoszt. Talán a legérdekesebb az új mozzanatok sorában az Attila sírja körül támadt találgatásözön, amelybe Ipolyi Arnoldtól Szörényi Leventéig megannyi közgondolkodónk élvezettel beleelegyedett. Az előbbi úr, civilben katolikus püspök, Magyar Mythologia című 19. századi nagy hatású félig-meddig tudományos művében útjára indította a folyó medrébe való temetkezés teóriáját, míg az utóbbi, civilben zenekarvezető és komponista, nemcsak eredeti topográfiai megközelítéssel állt elő, de rockoperát is szentelt Attila emlékének. A Lezsák Sándorral közösen jegyzett mű - legalább tematikailag - abba a hosszú sorba illeszkedik, amelyet az Attila alakját megörökítő magyar művészeti produktumok alkotnak Arany János epikus műveitől Gárdonyi Géza Láthatatlan emberén át egészen Bánffy Miklós drámájáig (A Nagyúr).
Láthatjuk, hogy miközben az évezredes nyugati rossz sajtó sem nélkülözi a koncepciózus és egyértelműen rosszindulatú elemeket, addig a hazai, jóval előnyösebb portré sem tekinthető - eufemisztikusan fogalmazva - kikezdhetetlenül megalapozottnak. S jóllehet legalább részben közös elemekből jött létre e két históriai személyiségkonstrukció, a könnyűszerrel fölismerhető mögöttes motívumok (a keresztény világ mumusaként fölmutatott barbár versus a nemzeti legitimáció Európa-szerte rettegett, reprezentatív egyénisége) hosszú távon garantálták Attila vegyes sajtóját.
Második példánkban az ellentmondásos megítélésű, vegyes sajtójú történelmi személyiségek közül egy olyat veszünk alaposabban szemügyre, akinek az értékelése korszakonként változó, s erősen ideologikus fogantatású. Választásunk IV. Iván orosz cárra esett (élt 1530 és 1584 között, Moszkva nagyfejedelme 1533-tól, cár 1547-től), akit rendszerint a Rettegett vagy a Rettenetes (Groznij) melléknévvel együtt szokás emlegetni. Egyrészt azért az ő történeti utóélete lett vizsgálódásunk tárgya, mivel értékelésének változásai enyhén szólva sem nélkülözik a faramuci mozzanatokat, másrészt pedig azért, mert Szvák Gyula e tárgyban folytatott több évtizedes kutatásai és publikációi nagyban megkönnyítik számunkra az áttekintés munkáját. Mivel szinte kizárólag IV. Iván alakjának fordulatokban gazdag orosz utóéletére összpontosítjuk figyelmünket, így eltekintünk annak részletes tárgyalásától, hogy a nyugati világban a néhai cár a rendíthetetlenül rossz sajtójú, negatív történelmi alakok panoptikumában szerepelt, és ott szerepel mind a mai napig. (S ekképp alakja bízvást rokonítható lenne Attiláéval.)
Az orosz uralkodó hazai megítélésének nyomasztó kettőssége még jócskán IV. Iván életében vette kezdetét. Kurbszkij, a cár egy korábbi bizalmasa ugyanis, miután átszökött az oroszokkal hadban álló lengyelekhez, hajdani felséges barátjához írott leveleiben már ekkor megfogalmazta a IV. Ivánnal szemben évszázadokon át visszaköszöngető vádakat, s IV. Iván haragos válasza ugyancsak jó előre megalapozta a későbbi pro-Groznij érvelést. Egyszerre, egymással párhuzamosan rajzolódott meg tehát a véreskezű háborodott zsarnok és az isteni eredetű egyeduralmát felelősen gyakorló monarcha portréja, s így a későbbi nemzedékek és ideológiai áramlatok képviselőinek mindössze tetszés szerint választaniuk kellett e két jó előre legyártott Iván-kép közül. A felvilágosodott nemesi ideológia historikusai és közírói, az első nagy orosz történész, a Puskint is megihlető N. M. Karamzin nyomán túlnyomórészt a Rettenetes negatív vonásaira helyezték a hangsúlyt. Maga a pszichologizálás iránt fogékony Karamzin - bár Iván pozitív tulajdonságairól, így műveltségéről és szónoki képességeiről is szót ejtett - egyenesen „őrjöngő vérszopónak" ítélte a néhai cárt. A 19. század folyamán azonban több okból is jelentős mértékben javult IV. Iván sajtója, történelmi megítélése. Részint mert a cári abszolutizmus önmagára nézve sértőnek és fenyegetőnek vélte egy mégoly távoli elődjének ily kedvezőtlen értékelését, részint pedig mert az úgynevezett polgári történetírás másféle szempontok érvényesítésével vette újólag górcső alá IV. Iván működését. Ez a kettős, de egyként a cár megítélését javító folyamat mutatta föl először Rettegett Ivánt mint idealizált, erényeiben jócskán a kora fölé magasodó figurát. („Bűne a koré...") Ugyancsak ez idő tájt került előtérbe az oroszországi tudományosságban az ún. államjogi diskurzus, amely szintén előnyös színben tüntette föl az államhatalom - tagadhatatlanul némiképp könyörtelennek elismert - kiépítésében úttörő szerepet vállaló uralkodót. IV. Iván cár nehezen magyarázható őrült tetteinek és szadisztikus kegyetlenkedéseinek helyébe ekképp egy „korai Nagy Péter" portréja került, aki nemcsak az orosz államiság fejlődését vitte előbbre, de az orosz népben is mindenkor hű támaszra talált.
Amíg a fenti művekben radikálisan kisebbítették vagy egyszerűen letagadták IV. Iván uralkodásának vérengző jellegét, a néhány évig fennálló opricsnyina rémtetteit, addig a cári hatalommal szemben álló értelmiségiek - nem mellesleg szintúgy a jelenre kacsintva - a despota mintapéldájának állították be a 16. századi uralkodót. A legsötétebb színekkel festették IV. Ivánt, az „alattvalói vérében fürdő emberállatot" (ahogy Plehanov nevezte), mintegy az ő alakjának bemutatásával is kompromittálva a cári egyeduralom intézményét. A demokraták és narodnyikok IV. Ivánnal szemben táplált ellenszenvéből könynyen arra következtethetnénk, hogy 1917 után az írmagja sem maradt Groznij jó sajtójának, ám ha így tennénk, bizony igencsak nagyot tévednénk. A marxista történetírás első oroszországi képviselői ugyanis - az államjogi iskola elméleteivel egybecsengő módon - IV. Iván uralkodásában az objektíve előremutató jegyeket vélték fölismerni (egy lépés a fejlettebb osztálytársadalom irányába), s így a cár megítélése is csak kedvező lehetett, noha a történeti egyéniség meglehetősen elhalványult e kiszikkadt értelmezésben.
Az 1920-as évek elején - még a szovjet ideológiai uniformizálódást megelőzően - jelent meg Vipper nagy hatású Iván-életrajza, amelynek szerzője korántsem marxistaként, hanem egyértelműen az „igazi cárt" idealizáló történészként tárgyalta hősét. Hősét, aki a nagy személyiség összes ismertetőjegyével rendelkezett, s aki még a katasztrofális katonai vereség után is képes volt megóvni cári hatalmát (nem úgy, mint a gyenge kezű II. Miklós). A pártszerű kritika érthető okokból megdorgálta Vipper művét, s a marxista történetírás idővel maga is mindjobban elmerült az orosz kora újkor társadalmi és gazdasági folyamatainak elemzésében (háttérbe szorítva ezáltal a személyiségközpontú történetírást). Ám a negyvenes évekre mégis Vipper - részben bölcsen áthangolt - heroikus vonásokkal fölruházott IV. Iván-képe jutott uralomra, s e meglepő fejleményben nem nehéz az aktuálpolitikai motívumokat fölfedezni. A gigantikusan népe fölé magasodó orosz uralkodó immár Sztálin előképeként figurált, s a nagy honvédő háború harcaiban különös gyümölcsözőnek bizonyult eme párhuzam. A nagy előd iránt megmutatkozó sztálini predilekciót illusztrálta Szergej Eizenstein monumentális filmjének, a Rettegett Ivánnak az első része is (1944), amelynek címszerepében Nyikolaj Cserkaszov az Oroszország érdekében a drasztikus lépésektől sem visszariadó formátumos egyéniséget formázta remekbe. (Jellemző, hogy a második, Ivánt előnytelenebb megvilágításba helyező rész már nem nyerte el a hivatalosság tetszését, így annak bemutatójára csak jóval később, 1958-ban került sor.) Több Iván alakját népszerűsítő dráma is színre került ez idő tájt (így például az Alekszej Tolsztojé), s Kosztilev egy komplett regénytrilógiát szentelt e divatos tárgynak. Itt jelezhetjük, hogy 1945-öt követően IV. Iván sajtója hazánkban ugyancsak érezhetően javult, így melléknevét is immár egybehangzóan a kedvezőbb megítélést tükröző „Rettegett" formában vált szokássá magyarra fordítani.
A Szovjetunió történetének hátralévő évtizedeiben érzékelhetően enyhült a IV. Iván megítélését övező aktuálpolitikai hullámmozgás, s idővel mind nagyobb szerep jutott a történeti kutatás legitim módszereinek és szempontjainak. Ám az ezredvég történelmi változásaival, az orosz nacionalizmus és a birodalmi gondolat megerősödésével párhuzamosan újra előtérbe kerültek az ideológiailag motivált, kedvező Groznij-kép ismerős elemei. Ilyesformán IV. Iván oroszországi sajtója részben még négy és fél évszázad múltán is a birodalmiság ideológiai függvénye maradt.
Utolsó példánk bemutatásával arra a kérdésre keressük a választ, hogy miképpen tud egy jól sikerült művészi alkotás (vagy éppenséggel tetszetős történeti beállítás) hosszú évszázadokra ellehetetleníteni egy históriai alakot. Ennek illusztrálására választhatnánk akár a csejtei vérivó szörnyként aposztrofált Báthory Erzsébet utóéletének fölvázolását is, hiszen az ő koncepciós jellegű meghurcoltatása még századok múltával is tart, noha annak más oka, mint a csiklandós történeti torzkép iránt érzett olthatatlan bulvárszomj, már réges-rég nincs. Ám mi mégsem az ő, hanem egy nálánál is jobban és hatékonyabban elparentált történelmi személyiség, az angol III. Richárd esetét kívánjuk befejezésül kutyafuttában fölvillantani.
Kár lenne vitatni, hogy III. Richárd király (1483-1485) William Shakespeare királydrámái híján aligha számítana az ismert világtörténelmi alakok sorába. Rövid uralma önmagában nem biztosítana számára túlontúl előkelő helyet a történelemben, s arcéle sem rajzolódna ki valami élesen szemünk előtt. Hála Shakespeare-nek azonban III. Richárd máig eleven és életteli történelmi alaknak tekinthető. De már hogy hálás lenne-e Richárd, Gloucester néhai hercege az „avoni hattyú" működéséért, az egyáltalán nem valószínű. III. Richárd ugyanis olyan szörnyként, habár zseniális szörnyként tűnik fel a nevét viselő királydrámában, aki egyrészt gazembernek nevezi saját magát (színpadra lépésének első percében), másrészt pedig a legkülönfélébb súlyos testi fogyatékosságoktól szenved.
E kevéssé hízelgő képpel mindössze az a baj, hogy egyértelműen propagandisztikus ihletésű, s egyúttal - a dráma művészi igazságát nem érintve - történetileg többszörösen is meg van hamisítva. Minderre a magyarázat meglehetősen egyszerű, hiszen a darab megszületésének idején az a Tudor-dinasztia uralta Angliát, amely éppenséggel III. Richárd legyőzését követően került a trónra. A Rózsák háborújának véget vető Richmond, vagyis akkor már VII. Henrik király pedig nemcsak azzal óhajtotta valóban véreskezű elődje renoméját megsemmisíteni, hogy a bosworthi csata után közszemlére tette III. Richárd mezítelen holttestét, hanem azzal is, hogy emlékének besározására törekedett. A dinasztia legitimációját kényesen érintő propagandafeladat értelemszerűen VII. Henrik halálát követően is aktuális maradt, s így az amúgy karakán Morus Tamás éppúgy annak szolgálatába állította a pennáját („III. Richárd király története"), mint I. Erzsébet hű alattvalója, a derék Will Shakespeare. Ez a magyarázata annak, hogy a későbbi III. Richárd torz alakja már a VI. Henrik II. részében is feltűnik, amint az 1455-ös első Saint Albans-i csatában bőszen vitézkedik, öl, s szavaiból metsző gyűlölet árad: „szív, légy dühödtebb, / Pap ellenért miséz, királyok ölnek." (Németh László ford.) Nos, Richárd az igazság szerint alig kétéves volt 1455-ben, s a nagy angol drámaköltő csúsztatása a folytatás ismeretében még akkor is tendenciózusnak tetszhet, ha eredetileg pusztán kronológiai baki állhatott annak hátterében. Mert a III. Richárd című királydráma aztán oly tüchtig rémképnek mutatja be címszereplőjét, hogy az egyetlen lóért országát kínáló trónbitorlónak mindmáig (a propagandaszempontok letűntén messze túl is) bérelt helye van a vértől iszamos kezű tirannusok kicsiny világtörténelmi elitcsapatában. Úgyannyira, hogy III. Richárd masszívan rossz sajtója is jobbára csak a 20. század folyamán enyhült meg valamelyest, hogy helyet adjon a kevésbé impresszív, ám lehetőség szerint tényszerűbb értékelésnek. Ennek eredményeképpen mostanra többen is megkísérelték eredeti történelmi kontextusába visszahelyezni III. Richárd alakját és cselekedeteit, valamint arra is rámutattak, hogy semmiféle kézzelfogható bizonyíték nem utal Richárd testi fogyatékosságára. Mégis erősen kétséges, hogy az utóéletében is olyannyira boldogtalan Richárd király értékelése és sajtója valaha is sikerrel függetlenítse magát Shakespeare zseniális és (megrendelésre) teremtő képzeletétől.
Három ismerős példa bemutatásával próbáltuk a lehetőségig érzékletesen illusztrálni, hogyan alakulhat egy-egy történelmi személyiség utóélete, s miképp szakadhat el egy-egy históriai alak sajtója végletes módon a tényektől. Mindeközben talán fölismerhetővé vált az is, hogy a történelmi személyiségek sajtója nemritkán mily magától értetődő természetességgel szegődik efemer, ideologisztikus vagy propagandisztikus célok szolgálatába. Hogy így van, tény. De mármost, hogy szükségszerűen van-e így, annak eldöntésére aligha vállalkozhatunk.