Vásárhelyi Mária

„Egy ezredévnyi szenvedés..."

Közvélemény-kutatás a magyar történelemről

2001 és 2005 között egy kutatássorozat¹ keretében próbáltunk képet alkotni arról, hogy mit tud és mit gondol a felnőtt lakosság a magyar történelem sorsfordító eseményeiről. Arra kerestünk választ, hogy az általunk vizsgált történelmi eseményekkel összefüggésben milyen reális ismeretek és tévhitek vannak a közgondolkodásban, és miképpen szerveződnek ezek a tudások kognitív struktúrákká. Arra is választ kerestünk, hogy milyen objektív és szubjektív magyarázó változók rejlenek a feltárt struktúrák hátterében, vagyis hogy a kérdezettek társadalmi-gazdasági helyzete, érték- és ideológiai orientációja mennyiben magyarázza, illetve miképpen befolyásolja az ismeretszintet, a tévhitek elfogadását és a vélemények alakulását.

Magyar történelem:
bűnbakkeresés versus realizmus

Széles körű társadalmi konszenzus van abban a kérdésben, hogy Magyarország „igazságtalanul sokat szenvedett kis ország". Többé-kevésbé mindenki egyetért abban, hogy nekünk, magyaroknak az átlagosnál sokkal több szenvedés jutott, és különösen sok igazságtalanságot kellett elviselnünk az elmúlt ezer évben. Arról azonban, hogy miért alakult így a magyar nép történelme, már nagyon különbözőképpen vélekednek az emberek. Az okok között eltérő gyakorisággal ugyan, de egyaránt szerepel a kis országok kiszolgáltatottsága, a rossz történelmi választások, Európa magyarellenessége, a magyarok autonómiára törekvése és összefogásra való képtelensége. A többség elutasítja, hogy olyan sors jutott nekünk, amilyet megérdemeltünk, és összességében kevesebben vannak azok, akik elsősorban belső okokban - a rossz választásokban, a belső széthúzásban - keresik a bajok forrását. A többség úgy gondolja, hogy főként rajtunk kívül álló okokkal magyarázható, hogy így alakult a magyar történelem.

Arra, hogy milyen domináns véleménystruktúrák figyelhetők meg a közgondolkodásban, úgynevezett többváltozós matematikai statisztikai módszerekkel kerestünk választ. Ennek lényege, hogy első lépésben a történelemmel, illetve egyes történelmi eseményekkel kapcsolatos közkeletű vélekedésekről kérjük ki a megkérdezettek véleményét, ezt követően pedig az egyes vélemények „együtt járását" modellezzük.

Négy domináns véleménystruktúrát sikerült elkülöníteni.

A realisták - a megkérdezettek 28 százaléka tartozik ide - miközben úgy gondolják, hogy a magyar nép történelmét súlyos szenvedések és számos igazságtalanság jellemzi, a külső és belső okok között egyfajta egyensúly megteremtésére törekszenek, és elutasítják azokat a véleményeket is, amelyek kizárólag az „idegenek" számlájára írják a magyar balsorsot, valamint azt a vélekedést is, amely kizárólag saját rossz választásainkat és gyengeségeinket teszi felelőssé a történelem alakulásáért. Ez a véleménytípus elsősorban azokhoz a magasabban iskolázott, magasabb jövedelmű, a politika iránt érdeklődő jobbközép orientációjú csoportokhoz áll közel, amelyek bár középen vagy a középtől enyhén jobbra állnak, határozottan elutasítják a radikális jobboldali nézeteket.

A nemzet történelmét afféle balvégzetek sorozataként értékelők szerint - akiket itt pesszimistának nevezünk (a megkérdezettek 12 százaléka) - a magyar nép története során „minden összeesküdött ellenünk"; a külső és a belső ellenség és ellenségesség, az ország hátrányos adottságai, saját rossz választásaink és összefogásra való képtelenségünk mind-mind a balvégzet felé sodorta az országot. Ez a véleménytípus elsősorban azokhoz a magasabban iskolázott, baloldali orientációjú férfiakhoz áll közel, akik a pártállami időkben az MSZMP tagjai voltak, és határozottan nem rokonszenveznek a liberálisokkal.

A bűnbakkeresők - minden negyedik megkérdezett tartozik ebbe a csoportba - kizárólag a Nyugat és a belső ellenség számlájára írják a történelmi hányattatásokat, és elutasítanak minden olyan véleményt, amely más adottságokat vagy okokat jelöl meg magyarázatnak. A bűnbakkeresés elsősorban az alacsonyan iskolázott, alacsony jövedelmű, kistelepülésen élő, vallásos meggyőződésű, a radikális jobboldallal rokonszenvező réteg tagjait jellemzi.

A túlfeszített realisták - arányuk 14 százalék (a jelzőt Bibó Istvántól kölcsönöztem) - a nemzet sorsának alakulását kizárólag belső tényezőkkel magyarázzák, szembehelyezkedve mind azzal az állásponttal, amely a „külső vagy a belső idegeneket" teszi felelőssé történelmünk alakulásáért, mind azzal, amely valamiféle egyensúlyt próbál keresni a külső és belső tényezők történelemalakító hatása között. Ez a történelemszemlélet a Budapesten élő, fiatalabb, liberális, ateista réteg tagjaihoz áll közel.

A magyar történelemmel kapcsolatos általános vélekedések modellezése után a 20. század három meghatározó és a közvéleményt igen erőteljesen megosztó kérdéséről - Trianonról, a Horthy-rendszerről és a Kádár-rendszerről - kértük ki a reprezentatív minta tagjainak véleményét.

Trianon: elhibázott döntések? nemzetellenes erők?

A magyar történelmi közgondolkodásban az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés sajátos és rendkívül jellemző helyet foglal el.

„A szakértő történészek minden erőfeszítése ellenére a magyar történelmi köztudatban még ma is tartja magát az a már 1920 után megszületett és a német Dolchstosslegende logikája szerint építkező mítosz, amely szerint a trianoni békeszerződésre sem az ország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségek szeparatizmusa, sem az elvesztett háború következményei nem adnak elegendő magyarázatot; a valódi, mélyebben fekvő ok a különböző nemzetellenes erők aknamunkája, amely mintegy megfosztotta a nemzetet a védekezés természetes ösztönétől, és ezáltal belülről idézte elő az egyébként elkerülhető katasztrófát."² Miközben a téma szakértői között viszonylag széles körű konszenzus alakult ki, nevezetesen hogy a Trianonhoz való viszony az egyik vízválasztó nemcsak a történelmi múlt, hanem az aktuális politikai-ideológiai orientációk és értékválasztások vonatkozásában is, az eseménnyel kapcsolatos ismeretek rendkívül hézagosak.

Tények, részigazságok és hamis legendák keverednek egymással a közgondolkodásban arról, hogy miért büntette ilyen súlyosan és igazságtalanul Európa Magyarországot az első világháború befejezése után, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések legnagyobb vesztese miért éppen Magyarország. Mind a mai napig nem csitult a vita arról sem, hogy a béketeremtésnek ez a módja mekkora szerepet játszott a békétlenség ébren tartásában. „A trianoni békeszerződés olyan méretű területcsonkítást szentesített, a nemzet oly nagy részét szorította a határon kívülre, hogy sem a tudomány racionalizmusa, sem a politika nem tudta megmagyarázni a közvéleménynek. A Trianonról szóló történeti diskurzus sok elemében folklorizálódott. Olyan meseszerű elbeszélések születtek, amelyek túlélték az elmúlt nyolcvan évet, és befolyásolják, sőt meghatározzák a társadalom nagy részének történeti tudatát."³

A nehezen feldolgozható igazságtalan döntés miatt a legkülönbözőbb legendák terjedtek el, és a politikai elitek aktuális politikai céljaik szolgálatába állították e legendákat és a nyomukban keletkező indulatokat. A franciák Magyarországgal szemben táplált hagyományos rosszindulata és a románok iránti rokonszenve, a korabeli francia elnök, G. Clemenceau magyar származású menye iránt táplált ellenszenvén keresztül a kommunisták árulásáig terjedő magyarázatok mindegyikének bőségesen akadtak hívei, és nem maradtak közönség nélkül a legképtelenebb történetek sem. Ha nem is széles körben, de mindmáig tartja magát például a legenda, amely szerint a románok kéjnők és bojárlányok szolgáltatásaival gyakoroltak nyomást az antant hatalmak képviselőire.

A legszélesebb körben mégis az a higgadt és racionális magyarázat él a közvéleményben, hogy Trianon elsősorban azzal magyarázható, hogy Magyarország vesztesként került ki az első világháborúból. Az emberek több mint fele úgy gondolja, hogy ez játszotta a legfontosabb szerepet. A második⁴ legelterjedtebb vélekedés (a megkérdezettek 28 százaléka értett egyet vele): a győztes nagyhatalmaknak az volt az érdekük, hogy megváltoztassák a korábban kialakult európai határokat, és a békeszerződések valójában ürügyet teremtettek e hatalmi érdekek érvényesítésére. Ezt a magyarázatot elsősorban a magasabban iskolázott, fiatalabb és a politika iránt az átlagosnál jobban érdeklődő populáció körében fogadják el.

Hasonlóan elterjedt vélekedés, hogy a győztes hatalmak bosszút akartak állni Magyarországon (27 százalék), és ezért csatoltak el ilyen hatalmas területeket az országtól. Minden negyedik válaszadónk valamilyen módon a franciák fentebb említett rosszindulatával hozza összefüggésbe a döntést. Elsősorban az idősebb, MIÉP-pel rokonszenvező réteg tagjai magyarázzák ezzel a békeszerződés igazságtalanságát. A megkérdezettek 22 százaléka szerint a magyar tárgyaló delegáció nem képviselte megfelelően az ország érdekeit, 7 százalék pedig a kommunisták árulását véli a döntés hátterében. Bár ez utóbbi motívumot kevesen tartják úgy számon, mint a békeszerződés hátterében meghúzódó fontos momentumot, említése jól köthető bizonyos magyarázó változókhoz: a legalacsonyabban iskolázott és a Fideszhez, valamint a MIÉP-hez szorosan kötődő rétegek tagjai körében él ez a meggyőződés. Mindössze a megkérdezettek 4 százaléka lát szorosabb összefüggést Magyarország nemzetiségi politikája és a trianoni döntés között.

Horthy-korszak: boldog békeévek? fasiszta diktatúra?

Amint ez várható volt, mind Horthy Miklós személyének, mind a neve által fémjelzett korszaknak a megítélése erőteljesen megosztja a közvéleményt.

Az emberek történelmi tisztánlátását nagymértékben nehezíti, hogy a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer - különösen a kezdeti időszakban - rendkívül sommás és elfogult képet sulykolt a közvéleménybe évtizedeken keresztül erről a korszakról.⁵ Az első „hivatalos értékelés" Andics Erzsébet nevéhez fűződik,⁶ aki a negyvenes évek második felében mindenféle árnyalás vagy differenciálás nélkül fasiszta diktatúrának minősítette a korszakot. Ez a felfogás egészen a hatvanas évek közepéig egyeduralkodó volt. A Kádár-rendszer konszolidációjával párhuzamosan jelentek meg az árnyaltabb értékelési kísérletek. Az 1964-ben megjelent Magyarország története című kötetben Ránki György már azt fejtegette,⁷ hogy bár a Horthy-rendszer diktatórikus volt, különböző okok miatt nem nevezhető teljes fasiszta diktatúrának, mivel legálisan működhettek a szakszervezetek, a szociáldemokrata párt, a polgári ellenzék, és ha megszorításokkal, de létezett a parlamentarizmus is. Az igazi szemléletváltás első jelei akkor mutatkoztak, amikor Lackó Miklós Magyarország kapitalizmuskori fejlődését elemezve egy írásában kifejtette,⁸ hogy bár a fasizálódás jelei Magyarországon már a húszas évektől jelentkeztek, a Horthy-korszak „autoritatív-diktatórikus" jellegű rendszer volt. Valódi áttörésre a nyolcvanas években került sor, amikorra a korszakkal foglalkozó történészek között konszenzus alakult ki: a Horthy-korszak nem minősíthető fasiszta diktatúrának, de nem is állítható egy sorba a nyugat-európai demokráciákkal, hanem valahol „félúton" helyezkedik el a diktatúra és a demokrácia között.

A közoktatásba azonban - értelemszerűen - csak jelentős késéssel szivárogtak le a történészviták eredményei; a történelemtankönyvek a legutolsó időkig tartották magukat a korszak igencsak sommás és árnyalatlan értékeléséhez, így hát a Kádár-rendszer idején szocializálódott generációk úgy tanulták, hogy a Horthy-korszak (fasiszta-félfasiszta) diktatúra volt.

A rendszerváltás óta a korszak értékelése - csakúgy, mint Trianoné - a politikai irányzatok közötti ideológiai küzdelem martalékává vált. A jobboldal a Horthy-korszakban találta meg történelmi gyökereit és identitását, és ennek megfelelően próbálja a korszakot és szereplőit minél kedvezőbb színben feltüntetni. A szakmai értékelés radikális megváltoztatására először Antall József tett kísérletet, aki a Horthy-korszakot alkotmányos monarchiaként definiálta; az értékelés a történészek körében nem talált kedvező fogadtatásra. Az pedig mértékadó szakmai körökben egyértelmű felháborodást és elutasítást váltott ki, amikor Orbán Viktor miniszterelnök „házi történészei" arra tettek kísérletet, hogy a húszas-harmincas évekbeli magyarországi politikai berendezkedést polgári demokráciaként azonosítsák.

A korszak kutatói többé-kevésbé egyetértenek, hogy a húszas-harmincas évek politikai berendezkedésének lényegét a korlátozott parlamentarizmus fejezi ki leghívebben. Mert bár működött a parlament, és voltak választások, választójoga csak a felnőtt állampolgárok kevesebb mint egyharmadának volt, és a választók döntő többsége - közel 80 százaléka - nyílt szavazással adhatta le voksát. Így mind a választásra jogosultak számaránya, mind a választás módja messze elmaradt a korabeli valódi demokráciák gyakorlatától, sőt nyílt választás egész Európában csak Magyarországon volt. És bár legálisan léteztek szakszervezetek, és a parlamentbe bekerült a Szociáldemokrata Párt is, ennek az volt az ára, hogy nem szervezkedhettek a közalkalmazottak, a vasutasok és a mezőgazdasági dolgozók körében, a kommunista párt pedig mindvégig be volt tiltva.⁹ Ami a sajtószabadságot illeti, bár hivatalosan nem cenzúrázták a lapokat, a Belügyminisztériumnak számos olyan jogosítványa volt, amelynek segítségével kontrollálhatta és korlátozhatta egyes lapok működését, megjelenését és terjesztését. A korszak lényegi vonásainak értékelésében tehát mára nagyjából konszenzus alakult ki a mértékadó szakmai körökben, a lakosságban viszont az árnyalt véleményalkotás helyett két egymással homlokegyenest ellenkező nézetrendszer rajzolódik ki: az egyik minden elemében pozitívan ítéli meg a korszakot, a másik pedig minden szempontból negatív képet formál róla. És e meglehetősen szélsőséges értékelések között ingadozik a bizonytalanok széles tábora.

A rendszerről egyoldalúan pozitív vélekedés a felnőtt lakosság közel 20 százalékában alakult ki, az egyértelműen negatív vélekedést a felnőtt lakosság csaknem egyharmada osztja. Minél jobban kötődik valaki a konzervatív értékekhez, annál valószínűbb, hogy pozitív véleményt formál a Horthy-korszakról és névadójáról, és fordítva: a liberális beállítódás a korszakkal kapcsolatos negatív véleményeket erősíti. Az ideológia mellett a vélemények alakulását az aktuális politikai preferenciák, valamint az életkor befolyásolja. A Horthy-rendszer megítélése a konzervatív táboron belül sem egységes; a Fidesz és a MIÉP támogatóinál árnyaltabb képet fogalmaztak meg az MDF-szimpatizánsok, akik a korszak gazdasági teljesítményéről pozitív, politikai berendezkedéséről viszont inkább ambivalens véleményt formálnak. A rendszert egyértelműen elutasítók jellemzően liberális beállítódású, az SZDSZ-szel rokonszenvező magasabban iskolázott emberek. Ugyanakkor azt az állítást, hogy a Horthy-korszak idején béke és nyugalom volt az országban, az SZDSZ-szel rokonszenvezők egy része is elfogadta. Az MSZP-szimpatizánsok többsége bizonytalan, illetve ambivalens a Horthy-rendszer értékelését illetően.

Azt, hogy Horthy mindent megtett a magyar zsidóság megmentése érdekében, döntően a radikálisan konzervatív beállítottságú, idős, vallásos emberek gondolják. Azt, hogy Horthyt súlyos felelősség terheli a zsidóság sorsáért, elsősorban a liberális beállítódású, ugyancsak idősebb, magasan iskolázott, az átlagosnál jobb jövedelmi viszonyok között élők tartják fenn. Horthyt a magyar történelem kiemelkedő személyiségei közé - a korábban elmondottakkal összhangban - ugyancsak a radikális jobboldal támogatói sorolják. Ugyanakkor az átlagosnál pozitívabb képet formál Horthy történelmi szerepéről az SZDSZ-szel rokonszenvezők egy része is: a liberális pártot nagyon rokonszenvesnek találók közül minden negyedik úgy véli, hogy Horthynak a történelem legnagyobbjai között van a helye. E két utóbbi motívum, nevezetesen hogy az SZDSZ-szel rokonszenvezők egyik csoportja az átlagosnál lényegesen elmarasztalóbb véleményt formál Horthy Miklósról, másik - kisebb, ám nem elhanyagolható része - viszont éppen a kormányzó átlagosnál pozitívabb megítélésével tűnik ki, azt jelzi, hogy a liberális párt támogatói számára nyilvánvalóan nem a történelmi múlt hasonló megítélése a közös platform.

Amikor arról kérdeztük interjúalanyainkat, hogy általában milyen volt az élet Magyarországon a harmincas években, 10 százalékuk úgy vélekedett, hogy a 20. század során akkor volt a legjobb, 26 százalék pedig úgy, hogy akkor a legrosszabb. Saját családjuk életkörülményeiről pontosan ugyanígy oszlottak meg a vélemények.

Kádár-rendszer: legvidámabb barakk? kommunista diktatúra?

A Kádár-rendszerben, amelyet puha diktatúraként is szoktak emlegetni, folyamatosan bővült a fogyasztás, a lakosság jelentős része - ha a nyugati országokhoz viszonyítva lassan is - elindult az anyagi felemelkedés útján. Eközben a rendszer megőrizte a „szocialista vívmányokat" is, elsősorban a létbiztonságot. Magyarország a többi szocialista országhoz képest minden szempontból valóságos oázis volt, és ezzel a lakosság döntő többsége is tisztában volt.

Több mint tíz évvel a rendszerváltás után nem homályosult a kádárizmus pozitív képe, sőt mintha még dicsőségesebb korszakként emlékeznének a „boldog diktatúra békés éveire". Kádár János alakjának mitizálása azonban már a nevével jelzett korszak idején megkezdődött. Az értelmiségnek a diktatúra iránt lojális és ezért megfelelő ellentételezésben részesülő része már a Kádár-korszak idején hozzálátott egy új Kádár-kép ideológiai megalapozásához. A nyolcvanas években már nem a forradalmat eláruló és vérbe fojtó, az ország szabadság és függetlenség törekvéseit a hatalom megszerzése érdekében feláldozó diktátort, hanem a „fogyasztói szocializmus" és a „legvidámabb barakk" megteremtőjét, az orosz megszállást már-már Bethlen Gábor-i ügyességgel kijátszó államférfit és fejedelmet látták és láttatták benne. Ennek egyik legeklatánsabb példájaként szokták említeni a korszak elemzői Hankiss Ágnes Bethlen Gáborról írott allegorikus esszéjét, amely „történeti megközelítésben értelmezte a Kádár-korszakot, Kádár János szerepét mint az egyetlen lehetséges és eredményes politikusi utat és magatartást".¹⁰

A felnőtt lakosság jelentős többsége ma is úgy véli, hogy a kádárizmus időszakában jobb volt az emberek közérzete, nagyobb volt a szolidaritás a társadalomban, a hátrányos helyzetű rétegeknek lényegesen jobb esélyei voltak a felemelkedésre, nagyobb becsülete volt a tisztességes munkának, és emberségesebb volt a jelenlegi világnál.

Egyértelműen kedvezőtlen képet mindössze a lakosság 17 százaléka formál. Ők egyetértenek azzal, hogy a Kádár-rendszer diktatúra volt, amely idegen érdekeknek szolgáltatta ki, és gazdasági összeomlásba sodorta az országot, és amelyben az egyéni érvényesülést nem a teljesítmények, hanem a politikai-ideológiai szempontok determinálták.

A megkérdezettek 18 százalékának ítéletét az ambivalencia jellemzi. Ők a fenti ítélet mellett azokat a vélekedéseket is osztják, amelyek ugyanezt a korszakot igazságosabbnak, emberségesebbnek, biztonságosabbnak és szolidárisabbnak értékelik a rendszerváltás óta eltelt időszaknál.

Minden harmadik megkérdezett öszszességében egyértelműen pozitív képet formál, de elismeri a Kádár-rendszer negatív vonásait.

A megkérdezettek 28 százaléka teljesen kritikátlanul fogadja el a kádárizmust, egyetértve minden a korszak értékelésével összefüggő pozitív vélekedéssel, és elutasítva minden kritikai mozzanatot.

A korszakkal szembeni kritika elsősorban a magasabban iskolázott, fiatalabb korosztályok véleményalkotását jellemzi. Az iskolai végzettség növekedésével párhuzamosan emelkedik azok aránya, akik negatívan vagy ambivalens módon értékelik a korszakot, az iskolázottság csökkenése pedig a rendszerrel szembeni kritika halványulását, illetve teljes eltűnését valószínűsíti.

Életkor szerint általánosságban az idősebbek lényegesen kevesebb kritikát fogalmaznak meg a kádárizmussal szemben, mint a fiatalabb korosztályok tagjai.

Az egyes véleményalakzatok pártpreferenciák szerinti elfogadottsága azt jelzi, hogy a legélesebb választóvonal ebben a vonatkozásban az MSZP és a többi párt támogatói között húzódik. Az MSZP-vel rokonszenvezők döntő többsége egyértelműen pozitív képet formál a Kádár-korszakról, ami egyrészt nyilvánvalóan az egyik legfontosabb kohéziós erő a párt támogatóinak táborán belül, ugyanakkor ez jelenti talán a legélesebb választóvonalat e párt és a politikai paletta többi szereplőjének közönsége között. A két párt viszonyát figyelembe véve meglepő a hasonlóság a Fidesz és az SZDSZ közönségének a kérdéssel kapcsolatos erősen hasonló vélekedése, és ugyancsak említésre méltó az MDF és a MIÉP támogatóinak hasonló struktúrát mutató, a Fidesz közönségénél lényegesen kritikusabb álláspontja.

Bár az egyes emberek és családok személyes történelme befolyásolja a Kádár-korszak megítélését, ez az összefüggés korántsem olyan erős, mint feltételezhetnénk. Kétségtelen, hogy azok, akiknek családját érte valamilyen sérelem a kádárizmus idején, valamivel kritikusabban ítélik meg a korszakot, ám ez a tényező mégsem játszik vízválasztó szerepet a korszak értékelésében.

Jegyzetek

¹ A kutatásokat az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportja végezte 1000-1500 fős országos mintán. A minta lakóhely, nem, életkor és iskolai végzettség szerint reprezentálja a 18 éven felüli felnőtt lakosságot. A mintát a Népességnyilvántartó Hivatal adatbázisából választották két lépcsőben, egyszerű, véletlen mintavételi módszerrel.

² Romsics Ignác: Bevezetés. A történetírás objektivitásának mítoszáról, és a múlt mitizálásának elfogadhatatlanságáról. In Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest, 2002, Osiris.

³ Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. In Romsics: i. m. 133. o.

⁴ A megkérdezettek ennél a kérdésnél két okot jelölhettek meg.

⁵ Bővebben lásd Püski Levente: Demokrácia és diktatúra Magyarországon. A Horthy-rendszer jellegéről. In Romsics: i. m.

⁶ Andics Erzsébet: Fasizmus és reakció Magyarországon. Budapest, 1945.

⁷ Molnár Erik: Magyarország története II. Budapest, 1964.

⁸ Lackó Miklós: Válságok-választások. In Történeti tanulmányok a két háború közötti Magyarországról. Budapest, 1975, Gondolat.

⁹ Bővebben lásd Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. A politikai rendszer jellege. Budapest, 1999, Osiris. 220-233 o.

¹⁰ Valuch Tibor: A gulyáskommunizmus. In Romsics: Mítoszok, legendák, tévhitek i. m.