Bita Dániel
Magad, uram
Szükség van-e Magyarországon pártsajtóra, és létezik-e ilyen egyáltalán? Pártlapnak tekinthetjük-e az országos napilapok valamelyikét vagy a milliárdos vállalkozó által jegyzett kerületi újságot? Miért és mitől válik Fidesz-szócsővé egy civil szervezet kiadványa? Miként lehetséges, hogy az ellenzéki párt üzenetei háztartások százezreibe jutnak el, a feltételezett szocialista médiabirodalom zászlóshajója viszont egy anyagi gondokkal küzdő értelmiségi folyóirat? Alább ezekre a kérdésekre keresünk választ.
„Nem akarunk semmi többet, csak ami jár, ami a jussunk" - szólott Orbán Viktor, a nemzet alig néhány hónappal korábban elbukott miniszterelnöke 2002 nyarának végén, a köztelevízió Szabadság téri székháza előtt rendezett polgári körös demonstráción. A juss az MTV kettes csatornája lett volna.
„Akinek tévé kell, vegyen magának" - riposztolt szokatlanul frappánsan az utód, Medgyessy Péter, az ellenzék pedig megfogadta tanácsát. Decemberben - a közéletben jobbára ismeretlen magánszemélyek jóvoltából - útjára indult a Borókai Gábor korábbi kormányszóvivő igazgatta Hír Televízió.
Orbán persze már hatalomra jutásakor célul tűzte a balliberális médiafölény letörését, a potens polgári sajtó és konzervatív nyilvánosság megteremtését. Hamarosan kezdetét vette a lojális, szükség esetén pártcélokat is szolgáló jobbközép médiabirodalom fölépítése. A Napi Magyarország és a Magyar Nemzet fúziójának és a költségvetési forintokból gründolt Heti Válasz alapításának hátterével ezúttal nem traktáljuk önöket, megtették már számosan. Inkább essen szó arról, hogy miközben a pozíciójukat féltő baloldali lapok nem győztek botrányt kiáltani az „egyenlítési kísérlet" láttán, a jobbon néhányan erőtlennek ítélték a próbálkozást.
„A Fidesz-kormány globális unikummá vált a média világában: az ellenkezőjét kapta annak, mint amiért fizetett" - fogalmazott a hazai radikális újságírás állócsillaga, az időközben Brüsszelbe delegált Lovas István, aki a kormányváltás után kolumnás dolgozatban ekézte Orbánék sajtópolitikáját. És mert úgy véljük, nézeteit ma már széles körben osztják a polgári oldalon, citáljuk még.
„1998-ban kormányzati iránymutatás szögezte le: »Kiegyensúlyozott erőviszonyokat kell teremteni a média és a sajtó területén.« Ez arra vonatkozott, hogy pozitív diszkriminációval segítsék a fél évszázadon át létezni nem engedett konzervatív sajtót. A munka megindult - de hogyan? Orbán Viktor tanácsadói, főtanácsadói és kulcspozícióban lévő politikusai mindegyike úgy érezte, bele kell szólnia a médiába. Koncepció nem volt, csak szándék" - panaszolta Lovas.
Azóta, úgy látszik, koncepció is került a szándék mellé.
Orbán Viktor számára a 2002-es kudarc után világossá vált: táborának egyben tartásához nélkülözhetetlen az ővezérségét meg nem kérdőjelező, vele szövetséges sajtó. Híveit ezért a Demokrata, a Heti Válasz és a Magyar Nemzet forgatására buzdította. A lapkészítők nem jártak rosszul: a jelentős példányszám-emelkedésért cserébe - köztiszteletben álló újságírók és jelentős menynyiségű készpénz híján - mindössze az addig is inkább csak deklarált függetlenségükről kellett lemondaniuk.
Tegyük hozzá, az MSZP vezetői előszeretettel kopírozzák O. V. innovatívnak hitt lépéseit. Kovács pártelnök az EP-választás idején ajánlotta (hiába) a mit sem sejtő szoci szimpatizánsok figyelmébe az akkor már komoly anyagi és szakmai válsággal küzdő Népszavát, Hiller István pedig kulturális miniszterként érvelt egy baloldali televízió alapítása mellett.
Alighanem e kijelentése nyomán definiálta Zöldi László sajtótörténész a - szoci színezetű civil szervezetekhez köthető - Klubháló internetes portálon Hiller-doktrínának annak belátását: „saját újságok, rádiók, televíziók nélkül aligha nyerhető meg a küszöbönálló országgyűlési választás". És ha az elnevezés kissé bizarr is, jól mutatja: az utóbbi időben változni látszott a szocialista élcsapat médiastratégiája.
Az MSZP vezetői ugyanis a rendszerváltás óta igyekeztek kerülni a sajtó nyílt befolyásolását és a párthoz intézményesen is kötődő lapok létrehozását. A Kádár-rezsim egykori funkcionáriusai nem kívántak ismét cenzorszerepet vállalni. És nem is volt ilyesmire szükségük: a minőségi újságok az utóbbi tíz évben korántsem bántak ellenségesen a szocikkal.
„1998-ban, a vereség után kezdtem először magyarázni egy-két pártvezetőnek, aztán már boldog-boldogtalannak, hogy ekkora párt nem létezhet média nélkül. Ha egyszer hagyták létrejönni ezt az öngyilkos médiatörvényt, mindent el kell követniük, hogy mégis legyen színvonalas baloldali rádió, televízió, napilapok; ezért semmilyen anyagi áldozat sem sok. De ölre menő politikai küzdelem sem" - idézi emlékeit a Klubhálón az író Kertész Ákos. Sokáig úgy tűnt, a Hiller-Gyurcsány páros az első, amely hasonlóképpen gondolkodik. Aztán az MSZP-s médiabirodalomból (ha eltekintünk a Gazdasági Rádió indulásától) nem lett semmi.
A szocialisták továbbra sem tudják eldönteni, rábízzák-e magukat és választási szereplésüket a hozzájuk közel álló napi- és hetilapokra, vagy alapítsanak sajtót. Akik az első álláspont mellett érvelnek, úgy tartják, mindaddig nincs szükség pártlapra, amíg a holdudvarhoz tartozó újságok irányítói „tudják a dolgukat". Magyarán: nekik mindegy, ki a tulajdonos, ha a papíron az áll, amit látni szeretnének.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Számos közéleti és politikai laptól (bal- és jobboldalon egyaránt) nem áll ugyan távol a szervilizmus, ám szerkesztőik szerfölött nehezen viselik a pártházból érkező ukázokat. Úgy vélik, minden tőlük telhetőt megtesznek a nekik kedves (vagy éppen hozzájuk gazdaságilag is köthető) politikai erő sikeréért, de a nyílt parancs ellenükre van. Árnyalja a képet, hogy a hivatalosan pártsemleges, a gyakorlatban azonban sokszor nagyon is elfogult minőségi lapok némelyikét is a politika pénzeli.
Zöldi László egy írásában azt állítja, hogy az országos terjesztésű napilapok kiadása Magyarországon politikai befektetés. Így azok akár veszteségesek is lehetnek (tudtunkkal azok is, a Népszabadság kivételével). Nem baj, ha viszik a zsetont, ha cserébe hozzák a szavazatot. Zöldi úgy saccolja: a mintegy húszezer példányban megjelenő Népszava például naponta milliós veszteséget termel. Hogy ezt ki állja, nem tudjuk. A sajtótörténész szerint nem is ez a fontos. Hanem az: miért van szüksége a szocialista pártnak egy olyan lapra, amelynek olvasottsága nem nagyobb, mint a Tolnai Népújságé? Vajon a politikai haszon arányban áll-e a pénzügyi veszteséggel? Bizonyára igen. Ne feledjük, októberben a Népszava egymillió példányban megjelenő tizenhat oldalas különszámmal tisztelgett a 100 lépés programja előtt. A kormány és az MSZP szóvivője pedig egyaránt állította: közpénz és párttámogatás nem landolt a lapnál.
Az ilyesmi persze nem példa nélkül álló. Mint látni fogjuk, akad olyan Fidesz-kompatibilis szólamokat fújó propagandalap, amely bőszen tagadja, hogy ellenzéki dotációból tartaná fönn magát. Ám előfordul az is, hogy a pártok beismerik: fizetnek a médiajelenlétért.
Erre hívja föl a figyelmet már említett cikkében Zöldi László, aki azt javasolja, a kampányra szánt százmilliókból az MSZP a megyei napilapokban vásároljon magának felületet.
Jól értjük, egy neves baloldali újságíró a megyei sajtó megkenésére buzdítja a nagyobbik kormánypártot? Hát hol élünk? - adódik a kérdés. De mint Zöldi egy a Médiakutató című folyóiratban publikált tanulmányából kiderül, ez a praxis már négy évvel ezelőtt is olajozottan működött. „Az idén először megfizettettünk mindent. Korábban a pártok hetente egyszer kijelölhettek egy-egy kampánygyűlést, s mi azokról grátisz tudósítottunk. Ezenfelül ingyen közöltük a gyűlések helyét, időpontját, és minden képviselőjelöltről közöltünk egy harminc soros, fényképes anyagot. Az idén mindegyik párt annyi kampányrendezvényről írathatott, amenynyiről csak akart, de meg kellett fizetnie a helyet (kivéve ha pártelnökök vagy miniszterek látogattak a megyébe). Igaz, nagyon jelképes összeget szabtunk meg, egy harminc soros tudósításért hatezer forintot plusz áfát, ha fényképet is rendelt hozzá, akkor hétezret plusz áfát kértünk. A mínuszos hírekért háromszáz-ötszáz forintot kértünk. Úgy gondoltuk, ezek az összegek nem megerőltetők azok számára, akik a parlamentbe készülnek, még akkor sem, ha zsebből kell nekik fizetni. A politikai hirdetéseket rendes tarifán vettük fel" - szól egy vidéki lapszerkesztő vallomása 2002-ből.
Vagyis: az újság bérbe adja oldalait a pártoknak. Mindenki jól jár, a politikus eljut a csak megyei sajtót olvasó választókhoz, a tulajdonos spórol a béren, csak az olvasó van átverve kicsit. Mindez persze nemigen van összhangban ideálunkkal, amely szerint demokráciában a sajtó a politikai elit kontrollját végzi. És ha nincs, aki utánamenjen a propaganda állításainak, oda a hit a jól informált választóról és annak józan döntéséről.
A helyzet tehát kétségbeejtő - és nem csak vidéken az. A 2004 októberében hat budai kerületben útjára indított ingyenes, hirdetési bevételekből gazdálkodó Helyi Téma ma a főváros egész területén mintegy 750 ezer háztartásba jut el. A tervek szerint jövőre vidéken is megkezdik terjesztését. Legkésőbb az önkormányzati választások idejére kétmillió család kapja majd rendszeresen a kiadványt, amely mögött a milliárdos idegenforgalmi vállalkozó, a leggazdagabb magyar üzletemberek százas listájának állandó szereplője, a nyilvánosság előtt elvétve mutatkozó s a Fidesz háttéremberének mondott Vitézy Tamás áll.
Vitézy fivérével, a filmrendező Lászlóval az Orbán-érában a köztelevízió legnagyobb beszállítóinak egyike volt, nevükhöz köthető a névválasztáshoz ihletet adó Théma című dokumentumműsor. László első felesége (a jelenleg a Reform című Fidesz-barát hetilap igazgatójaként dolgozó Vitézy Zsófia édesanyja) Orbán Viktor nagynénje volt, s a két család között ma is kitűnő a viszony. Árulkodó az is, hogy a Helyi Téma első embere az induláskor Dlusztus Imre, az igazgatása alatt erősen jobbra húzó megyei napilap, a Délmagyarország egykori vezetője, az Orbán-kormány által megjelentett New Hungarian Review című folyóirat és a Hír Televízió korábbi főszerkesztője.
Akárhogy is, a Téma az utcán hever. Hogy pénzügyileg sikeres lesz-e, majd elválik. Miként az is: üzemeltetőinek valóban csak a profiton jár-e az eszük. A tulajdonos mindenesetre a kezdetektől lokálpatrióta, a családi értékeket őrző, kisemberpárti, szolgáltató jellegű újságot ígér.
„Lapunk a fővárosban kulturális miszsziót folytat a helyi értékek megmentésében és a lokális közösségfejlesztésben. Munkánk középpontjában mindenkor a kerületi lakosok érdekvédelme állt. Nagypolitikával sohasem foglalkoztunk, ezért különdíjat adok annak, aki pártnevet talál hasábjainkon" - adott hitvallást a Magyar Nemzetnek Vitézy, miután - máig tisztázatlan okból - a baloldali többségű zuglói önkormányzat kitiltotta a Helyi Témát az önkormányzat és intézményei épületéből.
Mármost örömmel vennénk Vitézy úr különdíját, bármi legyen is az, ám pártnévre valóban nem leltünk a kiadványban. Pedig a polgári első kerületben élünk, a jobboldal itt biztosan hozta mind a négy szabad választást, nem volna tehát kockázat a fideszes propaganda.
Ehhez képest a lapban gyógyfürdőajánlat, egyházi és rendőrségi hírek, beszámoló Karátson Gábor Bibliai akvarellek című kiállításáról és a Kormorán együttes évadzáró koncertjének előkészületeiről, időjárás, kímélő recept (sonkás zöldbab), horoszkóp - semmi extra, tényleg. Megtudjuk, mennyit sportol a négy megkérdezett budavári lakos (az egyetemista Ágnes például keveset, míg az üzemmérnök László úszik, kosarazik), és hogy egyesek forralt borral, mások meg hagymateával küzdenek a meghűlés ellen. Értesülünk a szomorú tényről, hogy „az újságnak nem olvasói, a rádiónak nem hallgatói, a tévének nem nézői, hanem alattvalói vannak", az egykor sportújságíró Salánki Miklóstól pedig rövid demográfiai áttekintést kapunk, amelyből azért csak kiviláglik: a kormány babakötvény-javaslatának nyertesei - kapaszkodjanak! - a bankok. De még ez is bőven belefér a lokálpatrióta folderbe.
A Papp János jegyezte Vádoló nap című dolgozatot viszont már nehéz nem politikai állásfoglalásként olvasni. Papp úrról sebtiben annyit tudunk meg, hogy beteg lelkére csak „az Isten adhat gyógyírt", és olykor bizony gondjai támadnak az alany és állítmány egymásra fűzésével: „Tavaly december 5-én az anyaország megtagadta a Pál és a Józsa családok kerámiáit, a viski református templom kórusát, és eltaszították a védelmezésre szoruló zentai és szabadkai fiatalokat, akiket heti rendszerességgel vernek. Ha valaki olvassa a sorokat, ne kiáltson nacionalizmust és irredentizmust, mert nincs igaza! Én csak azért vagyok szomorú, mert a Hargita lábánál élő István öcsém nem lehet a testvérem... Nagy szégyen ez, uraim."
Az általunk szóra bírt fiatal újságírók amúgy nem tartanak attól, hogy a lap (az Info Rádió 2002-es manőveréhez hasonlóan) a kampányban jobbra mozdul majd. Zsebpénz helyett választották a kerületi újságot, s ha úgy alakul, keresnek mást. Lesz, aki a helyükre áll. Mindössze egyetlen munkatársat találtunk, aki elismerte, félő, hogy a Helyi Téma idővel propagandalappá alakul. Ő korábbi állását elveszítve, anyagi nehézségek miatt vállalta az állást, s bár nem érzi jól magát, marad, míg elvei engedik.
Volna még mit idéznünk a rövidesen legnagyobb példányszámúvá váló honi kiadványból, de nem tesszük. Így is félünk, hogy bajba jutunk: a benne közölt Holdnaptár tanúsága szerint ugyanis a mai napon (december tizenharmadikán) - a kölcsönök és munkaszerződések aláírása mellett - kollégáink bírálatát is mellőznünk kellene.
Amúgy nem a Helyi Téma az egyetlen, egyesek szerint ellenzéki hátszéllel startoló százezres példányszámú fővárosi repilap. A nyolcoldalas Magyar Vizslát gazdája, az Adózók Érdekvédelmi Szövetsége (amelynek nyilvános bemutatkozóján beszédet mondott Orbán Viktor) az összes hazai háztartásba eljuttatná. A címlapon kormányzati Audi és az obligát hívószó: luxusbaloldal. A belső oldalakon Magyar Nemzetbe való cikkek sora: „Hol a pénzünk?", „Felelőtlenül gazdálkodik a kormány a pénzünkkel", „A tettek nem igazolják a szép szavakat", „Ígérni azt tudnak", „Áron alul herdálják a közvagyont".
Az érdekvédelmi szövetség vezetője, Horváth Éva amúgy annak a Friss Levegőt Polgári Körnek a tagja, amely a Konrád György és Jancsó Miklós meghajigálásával végződött, s a könnyűdrogok szabadon engedése ellen tartott Vörösmarty téri tüntetés mögött állt. Horváth korábban úgy nyilatkozott: a Vizslát nem az ellenzék tartja pórázon, a lapot a tíz fővel induló civil szervezet pártoló tagok adakozásából hozta öszsze.
A jelek szerint a Fidesz (ha hozzá közel álló civil szervezetek útján is, de) megtalálta a módját, hogy háztartások százezreihez juttassa el kormányváltó üzeneteit. Ezért a toborozni kívánt százezer kampányaktivista, és gyanítjuk, ezért a kéretlen propagandakiáltványok sora. Mert bizony a Magyar Nemzet és a Demokrata luxusozása együttesen is csak félmillió (ráadásul minden bizonynyal elkötelezett) választóhoz jut el. Félmillióval meg Orbán semmire sem megy. Ott kell lenni mindenütt. Szükség van azokra is, akik bár idegenkednek a politikától, szívesen olvasnak termálfürdőkről, orgonakoncertekről. S ha a sok színes hír mellett találnak egy kis december ötödikézést, hát átfutják azt is.
A szocialisták lemaradása óriási. A párthoz számos szálon kötődő Budapesti Lap (amelynek szerzői között találjuk Almási Miklóst, Bodor Pált, Kertész Ákost) főszerkesztője bár rendszeresen konzultál Lendvai Ildikó frakcióvezetővel, nemrég hiába kezdeményezett találkozót a párt elnökével, kitérő választ kapott. A hetilapnak álmodott, de anyagi nehézségek miatt csak havonta-kéthavonta megjelenő újságból mindösszesen öt-hatezer példány fogy. Ha tehát tömegekhez kíván szólni, az MSZP nem tehet mást, bízik a szövetséges újságok, rádiók és televíziók jóindulatában. Esetleg megkörnyékezi a bulvármédiát. Így lesz Gyurcsány a Szulák-show vendége. És így kerülnek elő a kiskutyás meg delfines képek.
