Lengyel László

Tömegpropaganda és a buborékpolitika

„Ha a nélkülözhetetlen férfiú összevonja szemöldökét,

Meginog két világbirodalom.

Ha a nélkülözhetetlen férfiú meghal,

A világ körülnéz, mint az anya, ki nem tud tejet adni a fiának.

Ha a nélkülözhetetlen férfiú egy héttel halála után visszatérne,

Nem lelnének számára az egész birodalomban egy portási állást."

Bertolt Brecht: Egy hatalmas államférfi megbetegedésének hírére

(Eörsi István fordítása)

A tömegpolitika tömegpropagandát kíván. A 20. század a magányos tömegek százada volt. A 21. század a még magányosabb és még nagyobb tömegeké. A magány képe és hangja szikrázó és zajos tömegtermék. Egyszálú és egyhangú tömegpropaganda, többfélén versengő, egynemű tömegkapcsolat oldja meg elitek és tömegek megoldhatatlan viszonyát.

A tömegpropaganda az első világháború tömegterméke. Birodalmak és nemzetállamok vitték tökélyre a kép és a hang egycélú összevágását. A háborús propaganda alkalmazott filmet, fotót, zenét, jelszót, röpiratot, szónoklatot, tudósítást, s háttérként berendezett szögesdrótokkal, fegyverekkel, halottakkal és sebesültekkel egy másik, képzelt világot. Soha még azelőtt nem vált ennyire ketté a valóságos és szörnyűséges világ a képzelt és megrendezettől. A háborús felek kiváló értelmiségiek közreműködésével kitalálták, hogy mi miként hat, hogyan lehetséges tömeges lelkesedést, gyűlöletet kiváltani. Jól látta Karl Kraus, majd nyomában Elias Canetti és Ortega y Gasset, hogy a modern kor e másik világ felidézésével kezdődött.

Benito Mussolini a húszas években ennek a tömegpropagandának a továbbfejlesztett változatát alkalmazta, és vitte tökélyre. Mussolini már mozgalma kezdetén kitalálta, hogy a gazdasági és a társadalmi erő dinamikával és tömegpropagandával megsokszorozható. Államcsíny helyett államcsínnyel való fenyegetés. Színpadi utcai létezés. Hatásos jelszavak. Saját egyenruha, jelvények és szimbólumok. Választási ígéret helyett életígéretek: új civilizáció, új ember, új Itália. Az ifjúság mítosza: fiatalnak lenni a jövő, a történelem megvalósítása a fiatal harcosoké, az ifjú Itáliáé. Mussolini pontosan tisztában volt azzal, hogy mozgalma valamennyi társadalmi erőnél gyengébb, de tudta, hogyan használja ki ezeknek a csoportoknak az ellentéteit. A fasiszta mozgalom propagandája ezért egyszerre mutatott „gyengeséget" és „erőt". Még „gyengék" vagyunk, mert ifjak és újak, nem bennfentesek, a háború számkivetettjei vagyunk. Félnetek az erős és kapcsolatokkal, tartós érdekekkel rendelkező csoportoktól, osztályoktól kell, a szervezett munkásoktól és a nagytőkétől. De már „erősek" is vagyunk, mert a mi rohamosztagunk hozza el a rendet és az újat.

Az államba berendezkedett Duce példásan teremtette meg az azóta is utánzott vezérkultuszt, alakította ki a vezér és a szeretett tömeg képi és hangkapcsolatát. A vezéri diskurzus szinte valamennyi elemét a fasiszta Itáliából vettük, anélkül, hogy tudnánk. Politikai tömegkampányok: munkafront, gabonafront, acélcsata. A Duce ingujjban a búzában morzsolgatja a kalászokat. A Duce kaszál. A Duce gyárat avat. A Duce olajfoltos munkások kezét szorítja. A Duce beszél a Palazzo Venezia erkélyéről. Százezer embert kérdez: akarjátok? Százezren válaszolnak: akarjuk. A sport imádata, a stadionok felhasználása. A zászlók lengetése. A bevonulás és a kivonulás. Sőt: a Duce az Adrián úszik. A Duce köztünk, egyszerűen, barátian. Szemünkbe néz, kezet csókol a feleségünknek, simogatja gyermekünk fejét. Szeretjük. Szeret bennünket. Mindezt látjuk.

Az első tömegpolitikus, aki a tömegeknek és a tömegekre méretezve átalakítja, formálja, díszletté teszi a városokat. Róma Mussolini Rómája. Az ókori romok Mussolini díszletei. De Veronától Ravennáig, Velencétől Rodoszig a fasiszta állam múltat kreál, méghozzá tömeges, mindenki számára hozzáférhető múltat. A tömeg a Colosseum vagy a Nagymesterek palotája körül hömpölyögve önmagát látja. Minden meg van szervezve. A szabad idő minden perce. Strandolni és a cirkuszba is a vezérrel mész. Gyereket is érte csinálsz, családot is vele szeretsz. Nem vagy egyedül. Mindig veled vagyunk. Minket hallasz, minket látsz, s mi téged hallunk és látunk. Jelezd, hogy velünk vagy!

Az olasz tömegpropaganda életmódokat próbált befolyásolni és kialakítani. Nem valamiféle konkrét politikai erő vagy cselekedet iránt igyekezett lojalitást elnyerni, hanem konszolidálódása után, az állammal és az általa diktált életformával szemben várt el lojalitást. Anyagi kompenzációt vegyített szimbolikus kompenzációval. A tömegpropaganda fontos tartozéka volt, hogy a háború, a mozgalmak és a gazdasági romlás után helyreállította a hierarchiát, az apa, a főnök, a pap, a tanító mindenkori igazát az asszonnyal és a gyerekkel, a beosztottakkal, a hívőkkel, a tanulókkal szemben.

Az olasz tömegpropaganda mindennapi hatásossága paternális és provinciális jellegéből adódik. Pontosan annyi modernség és dinamika, egyensúlytalanság és kockázat van benne, amennyit még elviselnek és befogadnak az egyensúlyra és biztonságra törekvő kisebb és nagyobb közösségek. A tömegpropaganda annyi univerzális, európai és amerikai „ismeretlen" elemet elegyített a nemzeti, regionális és lokális „ismert" elemekhez, hogy emészthető legyen. Minden kis faluban és a város valamennyi utcájában alkalmazható. A vezér millió kis vezérkét, véleményirányítót és ellenőrzőt szül. A pap, a tanító, a kocsmáros, az ügyvéd úr, a helyi tekintély szíves örömest veszi át a tömegpropaganda általános jelszavait, és fordítja a maga nyelvére, képére. Nem parancsra, hanem önként és kéjjel veri bele a hívőkbe, a tanulókba, a tekintélyét tisztelőkbe a rend, a fegyelem, a tekintély tiszteletének elveit és gyakorlatát. A Duce ezért számíthatott milliónyi kalábriai és szárd, toscanai és zárai ducéra, és teremthette meg utánzóul Pavelić és Antoneºcu, Franco és Salazar, sőt Perón, horvát és román, spanyol és portugál, illetve argentin „kisvilágait".

Mussolini a harmincas évek közepéig szigorúan szétválasztotta a tömegpropagandát és a kormányzást. Tisztában volt Itália gazdasági és politikai súlyával, teherbíró képességével, s ennek megfelelően liberális modernizációt hajtott végre, nem engedte saját tömegpropagandáját a közigazgatás és a gazdaságpolitika közelébe. Más mutatni és beszélni, más kormányozni. Csak az abesszin háború idejétől vált a fasiszta állam nagyhatalmi ábrándok követőjévé, amikor saját propagandája fogságába esett, s elvesztette a felügyeletét az események felett. Addig nem, vagy korlátozottabb mértékben ütközött egymással propaganda és valóság. S minél kevésbé igazolta vissza a valóság a propagandát, annál őrültebbé és hiteltelenebbé vált a propaganda.

Amikor a fasiszta nagytanács évtizedek után újra összeült 1944 júliusában, Mussolini így zárta beszédét: „A háború mindig egy párt háborúja: azé a párté, amely akarja a háborút. A háború mindig egy ember háborúja: azé az emberé, aki hadat üzent. Ha ezt a mostanit Mussolini háborújának mondjuk, akkor az 1859-es hadjáratot ugyanúgy Cavour háborújának mondhatnánk. Ma az a feladat, hogy szorosabbra fogjuk a gyeplőt, és ne hátráljunk meg a felelősség elől. Nem esik nehezemre, hogy egyeseket leváltsak, csavarjak egyet a présen, új erőket szólítsak harcba területi integritásában megsértett hazánk védelmében." Tökéletes ritmusú, hatásos propagandabeszéd. Mussolini huszonnégy órán belül fogoly volt.

A hitleri vagy a sztálini és Mao Ce-tung-i tömegpropagandák Európához mérve túlságosan nagyok, birodalmiak, nem férnek be a liliputi világainkba. Nemcsak túl germánok, oroszok és kínaiak, így „ismeretlenek" mások számára, hanem birodalmi méretűek is. A göbbelsi és zsdanovi tömegpropaganda jóval nagyobb tömegre és hatásra találtatott ki, mint Európa kisebb-nagyobb nemzeteinek kerete. Ezért tragikomikusak a Nürnberget vagy Moszkvát utánozni kívánó magyar, román, cseh vagy lengyel sztálinista próbálkozások.

A kádárista agitáció és propaganda a hatvanas évek közepétől jól-rosszul keverte a hagyományos kommunista agitációt a tömegszórakoztatással, az elitista népnevelést az anyagi kompenzációval. Jelentős szakítás a rákosista múlttal a vezérelv feladása, a jelszavak és szimbólumok eljelentéktelenítése, a nagy célok alászállítása. A jövő a propagandában egyre inkább azonosult az arasznyival meghosszabbított jelennel. A rendszer urai egyre kevésbé hittek a szimbolikus kompenzációkban, s egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a valóságos anyagi kompenzációnak. Hirdetni ezért a rendszer kézzelfogható eredményeit, a felépült, átadott, megtermelt valamiket hirdette. A provinciális és atyáskodó magyar életformával mint a tegnapinál és a szomszédokénál élhetőbb, elviselhetőbb életformával dicsekedett.

A rendszer irányítói beleolvadtak a rendszerbe. Az agitáció a szerénységet, a mindennapiságot, a feltűnésmentességet helyezte előtérbe. Nem kell választani, nincs is kit választani. A tömeg előtti szónoklat, a lelkesítés vagy gyűlöletkeltés eltűnt, helyét átvette a hivatalos közlés. A politikai propaganda tömegkulturálisan megszűnt létezni. A tömegkultúra csatornáinak - mindenekelőtt a televíziónak és a filmnek, illetve a rádiónak és az írott szónak - szoros ellenőrzése lehetővé tette, hogy a tömegek az általa mutatott, közepes, szürke, belátható képein, hangján át „élvezzék" a rendszert. Ez a rendszer immár a Rendszer volt, s nem bármiféle politikai rendszer. És ebben a rendszerben az amerikai típusú kulturális tömegfogyasztás, a „Coca-Cola-mámor" fellazító hatása ellen, egymás oldalán küzdöttek a kádárista hatalom képviselői és a táncházak, a népfőiskolák népi-nemzeti, illetve az elitista urbánus ellenzékiek.

A hatalom a rendszer korai időszakában kialakított három T - tiltás, tűrés, támogatás - elveit a hetvenes évek végéig hatékonyan működtette az elitkultúrában. Sikeresen egyezett ki az elitek elitjével, így a határok az elitkultúrában nem kizárólag a hatalom gépezete által, hanem az elittel folytatott alkukban alakultak ki. A hatalom az agitáció és a propaganda eszközeit egyre kevésbé alkalmazta kampányokra, lojalitási megnyilvánulások kiváltására. Egyre inkább a status quo elismerését és jóváhagyását igyekezett kikényszeríteni az APO, a párt agitációs és propaganda osztálya. Az újságírókat inkább befolyásolta az öncenzúra, mint a hatalmi gépezet tiltó akarata.

A médiademokrácia szépségei

„Roosevelt szerint a megváltozott politikát az amerikai nép megváltozott gondolkodása sugallta, szabad akarattal ragaszkodik hozzá, de ha vissza akar térni a régi módszerhez, melyet az új kormány elvetett: csak a szavazóurnához kell lépnie. »A szabad Amerikában börtönbe jutok egy pohár borért!« - méltatlankodik az amerikai polgár Ferrero egyik imaginárius párbeszédében. »Jobb szeretné, ha egy vad szigetre száműznék, mert nincs megelégedve Hooverrel?« - vág vissza képzeletbeli ellenfelének az olasz bölcs."

Cs. Szabó László: Franklin Delano Roosevelt

A választás a harmincas évek óta médiaválasztás. Franklin Delano Roosevelt elnökválasztási kampányai és kormányzása médiaválasztások és -kormányzások. A tömegsajtó alkalmazni kezdte a reklám, a sztárolás, a sztori összes fogásait a politikára, és a politika megtanulta, hogy a tömegsajtó nélkül nem győzhet. FDR használta először a rádiót, sőt Hollywoodot, a filmet, ő volt az első politikus sztár. Truman és Eisenhower pedig megtapasztalhatta, hogy milyen fenyegető és veszélyes lehet, ha a tömegsajtó rászabadul a politikára: a McCarthy-korszak az ötvenes években igazi politikai kultúrharc. Nemcsak az elnökök és a szenátorok tanulhatták meg, hogyan lehet a demokrácia és a szabad világ védelmére hivatkozva közéleti személyiségeket semmivé tenni, de a tömegkommunikációs szakma is.

Ekkor találták ki a közéletikarakter-gyilkosság módszerét, s kezdték tömegesen alkalmazni. McCarthy és bizottsága, illetve az erre felhergelt sajtó kiválasztott és gyanúba fogott közéleti személyiségeket, akiket minden irányból, legártatlanabb cselekedeteikben is meggyanúsított, összeesküvésben részesnek talált. Egy idő után elég volt kimondani, hogy titkos kommunista, szovjetbarát, vagy hogy ismerte a korábban elítélt bármelyik vádlottat. „A tárgyalásoknak az volt a lényege - ugyanúgy, mint a 17. századi Salemben -, hogy a vádlott nyilvánosan tegyen vallomást, ítélje el cinkostársait, valamint mesterét, a Sátánt, és eme teljes értékű hűségnyilatkozat biztosítékául tagadja meg undorító régi fogadalmait. Mindebből csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy az ország igyekszik filozófiailag monolittá válni, ahol semmiféle fontos kérdésben nem tűrnek majd meg komolyabb véleménykülönbségeket" - írja Arthur Miller.

A tömegsajtó és heccelői tökéletesen tisztában voltak és játszottak az elfojtott bűntudattal. Nappali és éjszakai, tiszta és összeesküvő Amerikát teremtettek. „Bűntudat nélkül az ötvenes évek vörösvadászata soha nem gyűjthetett volna ekkora erőt." Nincs nagyobb veszély, mint amikor a sajtó morális leckéket ad a polgároknak, amikor Jókra és Gonoszokra osztja a politikai ellenfeleket. „Az antropológia és álom birodalma felé tartottunk, ahová a politikai fogalmak nem képesek behatolni. A politika túlságosan tudatos, nem képes rá, hogy megvilágítsa a közgondolkodás sötét pincéjét, ahol az árulás és erőszakos harag pókhálós zugaiban titkos, kimondhatatlan és ocsmány félelmek uralkodnak" - teszi hozzá Miller a Kanyargó időben című önéletírásában.

Tetszik, nem tetszik, ebből a világból emelkedett ki a tömegsajtót tökéletesen használó, moralizáló amerikai, ifjú, ír és katolikus John Kennedy, aki megteremtette az új Amerika szinte valamennyi sztármítoszát, jelképét. Nemzeti moralizálás és szabad szexualitás, a nemzet előtt élt családi élet és filmszerű nagypolitika. Kennedy az első igazi televíziós politikus. Ő és csapata értették meg először, hogy a tömegpolitikában csak az van, ami a televízióban látszik, s a televíziós látszás külön szakma, amelybe minden politikusnak bele kell tanulnia.

Kennedy rögtön kormányzásának elején megértette a televízió erejét. 1961 áprilisában a CIA szervezte partraszállás a kubai Disznó-öbölben megbukott, s Kennedy súlyos tekintélyveszteséget könyvelhetett el politikustársainál. De kiváló televíziós szereplése a kudarcot sikerré változtatta az amerikai nézők szemében, s népszerűsége a csúcsokra emelkedett. Csakhogy Kennedy pontosan tudta a televízió és a való politika különbségét, és önmagát nem tévesztette meg. Nem hitte, hogy hosszú távon, médiakormányzással meg lehet oldani a valóságos kormányzás gondjait. Ő használta a televíziót, és nem a televízió őt.

Johnson, Nixon, Ford és Carter sohasem tudta oly mesterien kezelni a sajtót, mint Roosevelt vagy Kennedy. Ellenkezőleg, a sajtó többsége könyörtelenül kereszttűzbe vette őket. Amit Kennedynek megbocsátottak, elnéztek, utódainak soha. Az amerikai televíziózás, rádiózás és a nyomtatott tömegsajtó a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig alakította ki azt az egyensúlyt, amely a kormányzati propaganda és a független kritika, a közvilág és a magánvilág között érzékenyen feszült.

Majd Ronald Reagannel visszatért a médiapolitika, s az amerikai, illetve a világpolitika ismét televíziós stúdióvá váltak. Fontos különbség azonban, hogy Kennedy egyszerre volt szerzője és szereplője saját politikai médiadrámájának, ellenben Ronald Reagan kész forgatókönyvből játszott. Senki nem vitte oly közel a politikát a televíziós és filmszínészethez, mint Reagan. A politika ezután a szappanopera szabályai szerint volt nézhető és nézendő. Kennedy még programokat kívánt sugározni. Reagan már életstílust és ízlést. Tömegkulturális életszabályokat beszélt meg nézőivel, választóival. Élethelyzeteket, szituációkat közvetített az amerikai polgároknak, és megmutatta, hogyan dönt, dönthet a politika a maga családias módján a képernyőn. A rosszindulatú Leonyid Brezsnyev és Jurij Andropov a szomszéd farmon lakik, s hiába írt nekik kedves és meggyőző levelet Ron, nem tudják, hogy mi a tisztesség, nem válaszolnak rendesen, nem akarnak megjavulni. Zsarnokoskodnak, erőszakoskodnak, ránk támadnának, ha hagynánk.

Reagan nem politikai szólamokkal, hanem televíziós véleményekkel igyekezett meggyőzni a választóit, miért helyesebb, ha rendszeresen az Úrhoz fordulnak, ha elfogadhatatlannak tartják az abortuszt, fegyvert tartanak otthon, hogy méltón fogadják a betörőt, s távol tartják maguktól az államot, a washingtoni fickókat - kivéve az elnököt. A politika ugyanolyan szolgáltatás, mint az orvosodé, könyvelődé, jogászodé. A legfontosabb, hogy fogadd el a politikusodat, bízz benne, higgy neki. Reagan nem egyszerűen eseményeket kreált, nem bejelentésről bejelentésre ugrált, hanem felépített és elfogadtatott egy önálló, nézhető politikai álomvilágot. Valamennyi belföldi és külföldi politikai szereplőt elhelyeztek a teleregényben, önálló életre keltettek a valóságos szereplőtől függetlenül.

És itt jutottunk el a buborékpolitika jelenségéhez, amikor a politika mesterségesen kommunikációképessé, képre és hangra alkalmassá tesz politikailag értéktelen vagy kevéssé értékes eseményeket, intézményeket, politikusokat. A kormányzás, a politikai döntések egyre kevésbé igazolják vissza az emelkedő árfolyamú médiapolitikát. Politikai médiabuborék keletkezik. Majd egy előre várható, de pontosan nem kiszámítható esemény, helyzet kipukkasztja a buborékot, leértékeli és eladhatatlanná teszi a korábbi médiateljesítményeket és szereplőket. Már Reagan is alig úszta meg, hogy egy buborékválság áldozata legyen, de utóda, Bush képtelennek bizonyult a médiabuborék továbbfújására. Roosevelt, Kennedy és Reagan még tökéletesen megbízhatott szónoki képességeiben, Bush erre már nem számíthatott. George Bush inkább volt az írott sajtó korának elnöke, mint a televízió koráé.

Ennél drámaibb módon következett be ellenfelük, Mihail Gorbacsov szovjet világpolitikai buborékpolitikájának válsága. Gorbacsov a reformpolitikáját egyre inkább átfordította médiapolitikába. Sikerült is elérnie az első szovjet média-világsztár rangját. De háttere, kormányzati teljesítménye e világhatalmi buborékot nem igazolták, és minden kommunikációs sikere ellenére a világtörténelem egyik legsúlyosabb bukását élhette át. Amikor hatalmas diplomáciai küzdelemmel elérte, hogy meghívják az 1991-es londoni G7-es világgazdasági csúcsra, abban reménykedett, hogy tízmilliárdokat tud kicsikarni a válságban lévő szovjet gazdaság számára. Önmegtévesztése és kommunikációs önhite alapján remélte, hogy az általa Tőke Politikai Bizottságának vélt Heteket le tudja nyűgözni. S valóban, minden kommunikációs csatát megnyert, a csúcsértekezlet a televíziókban, a rádiókban és az írott sajtóban Gorbacsovról szólt. Ám a csomagolás mögött nem volt áru, ügynöki bőröndje üres volt. Szópénzzel érkezett, és a tapasztalt nyugati vezetők szópénzzel fizették ki. Kelet-Európa szerencséje, hogy buborékpolitikája nem 1989-ben, hanem 1991-ben pukkadt ki.

Bill Clinton és Tony Blair a kilencvenes években kiválóan egyesítették média- és kormányzati teljesítményeiket. Példát mutattak rá, hogyan kell merész politikai döntéseket meghozni és a tömegmédiában eladni. Nem véletlen, hogy újabb médiakorszak kezdődött, kommunikációs mágusok alkalmazásával. Csakhogy 2003-tól a világgazdasági és a világpolitikai helyzet bonyolódásával, a nagyhatalmi egyensúly megrendülésével a média- és a kormányzati teljesítmények között szétnyílt az olló. Fejünk felett megjelent Bush és Blair, Berlusconi és Kwasniewski világpolitikai és hazai politikai buboréka. Egy hazugságra épülő háború lelkesítő üzenete, egy egyensúlytalan világgazdaság s halogatással, médiaeseményekkel megoldott világpolitikai, európai politikai problémák halmaza - a választó gyanakodva és ellenségesen figyeli buborékpolitikusai mesterkedéseit. Túl nagyok ahhoz a bajok, hogy klipek, szónoklatok meggyőznék a választókat. Az ezredforduló óta növekedő médiabuborék világpolitikai válsága Bush Amerikájából gyors ütemben terjed szét a világon.

Az 1998-as választásokig a harmadik magyar köztársaság olyan felemás tömegdemokrácia volt, ahol a tömegmédia és a politikai médiahasználat csak egyik szereplője, tényezője volt a sokszereplős modellnek. 1998 óta médiademokráciában élünk, a modern tömegdemokráciák mintájának megfelelően.

A magyar politikai amatőrök 1998-ig azt gondolták, hogy a politika a választói érdekek és/vagy értékek kifejezésének, a hatalomra kerülésnek és megtartásnak intézményes formája. Azt hitték, több párt van az egypárt után, be kell járni a parlamentbe, kormányozni kell, majd az utolsó néhány hónapban amit lehet, ki kell osztani, dicsekedni kell a jó kormányzással vagy ellenzékből szidni, kicsit gyalázkodni, nyerni, veszíteni. A vezérkedés - személyi kultusz, Führerprinzip - csúnya, rákosista, hitlerista, balkáni dolog; a propaganda, a mozgósítás, a Szabad Nép-félóra, a május elsejei jelszavak maradványok. Európai politikus nem kiáltoz jelszó-tőmondatokat hatalmas tereken. Nem mutat zászlóerdőket és felálló, dörgő tapsokat, vezérneveket skandáló tiszta tekintetű ifjakat és munkában megőszült öregeket. Nem mondja az ellenzéket ellenségnek. Magyarországon ez nagyon kellemetlen, mert mindenkinek Rákosi és Kádár, s talán Sztálin, Hitler és Mussolini jut az eszébe.

Naivak voltak, tévedtek, megbuktak - állítják megvetéssel az ezredforduló hivatásos politikusai. Értelmiségi tojásfejűek, idealisták és hamis realisták, akik azt hiszik, hogy a politika érdekek egyeztetése és/vagy értékek versengése. Ugyan. A politika a kampánygyárban készül. Semmi köze a valósághoz. A politikai valóságot mi állítjuk elő: az győz, aki meggyőzőbb valóságot - ábrándot, hitet, reményt, szeretetet, képzelmet, érzelmet, féltudást, szorongást, félelmet - tud elővarázsolni a megfelelő pillanatban. Minden a politikai lélektani üzemben készül, előre gyártott, standardizált. A kampány a választás megnyerésétől a következő választás megnyeréséig tart. Permanens kampány, permanens forradalom.

A kormányzás, a parlamentbe járás, a pártok demokráciája, az együttműködés a külfölddel másodlagos, alá van vetve a kampány - a kép és a hang - logikájának. Nincs más érdek és érték, mint a hatalom megszerzése és megtartása. Nincsenek pártok, csak Politika Művek, Fidesz Rt., MSZP Kft. Nincsenek politikusok és államférfiak, csak politikai részvénytársasági elnök-vezérigazgatók, Vezérek és kegyencek, még inkább szappanopera-főszereplők és -mellékszereplők, mi kutyánk kölykei és ellenségek. Az ellenfél ellenség, léte sérti a természetet és a társadalmat. A választók címlistanevek, mozgósítási alanyok, sms-fogadók.

1998-ban Orbán Viktor és a Fidesz azzal lepte meg ellenfeleit, hogy vezérelvű, főszereplő-alapú kampányt folytatott a választási köznyelv és közkép megújításával. A közéletben megjelent az elmesélhető, megmutatható Politikai Személyiség. A kiválasztottak és elhivatottak nyelvét beszélte, a tőmondatok és lassú hangsúlyok tagolt jelszóbeszédét, amelyet a mellékszereplők szó és hangsúly szerint ismételtek. Vele jött el - az Amerikát követő új Európa, Blair, Schröder, Aznar stb. - prezidencializálódási korszaka. A kormányzati ciklusban a javak és a szimbólumok elosztási versenyében a vezér és udvara igyekezett elfoglalni a stratégiai pontokat, megkülönböztetni és jutalmazni a saját, büntetni az ellenfél szavazóját. Valóságos elosztási és hozzáférési listák és szimbolikus terek - Terror Háza, Nemzeti Színház, Millenáris park stb. - születtek. E ciklusban vált a permanens kampány a politika természetévé, a magyar demokrácia mutatott médiademokráciává.

A 2002-es negatív kampányban a felek kölcsönösen meglepték egymást a karaktergyilkosság alkalmazásával. Orbán csapata Medgyessy politikai és emberi lényét vonta kétségbe, a szocialista csapat Orbánét. A szociál-liberálisok azzal is zavarba hozták a vezérelvű jobboldalt, hogy a szocialisták a puha Medgyessyt és a kemény Kovácsot, a liberálisok az ironikus és könyörtelen Kunczét állították Orbán köré. A vezérnek egy személyben kellett volna rövid időn belül eljátszania a barátságost és az agresszívet, az udvariast és a brutálist. (A minta a munkapárti Rabin-Peresz, Barak-Peresz párosok hatékony működése volt a Likuddal szemben.) Az igazi meglepetést a szocialista kampánygyár felállítása okozta. A kommunikáció és a direkt akció egy kézben összpontosítása, a másfél millió levél kiküldése, az utcabiztosi rendszer, a választók pontos beazonosítása és hatékony mozgósítása a választások idejére.

A legszomorúbb meglepetés azonban a választókkal szembeni tömeges jellemgyilkosság alkalmazása a két választási forduló között. A mi és ti immár hazafi és hazaáruló, kokárdás és csupasz mellű, Jó és Gonosz ellentétévé vált. Ekkor és ott, átmenetileg, két Magyarország alakult. A szakmailag sajnos kiváló jobboldali kommunikáció azt sugallta, hogy a választás nem politikai, hanem erkölcsi, nem program, hanem jellemkérdés. Vannak tisztességesek és vannak tisztességtelenek, vannak jellemesek és vannak jellemtelenek. A választási döntés nem a politikáról, hanem az egész életről, a személyiség múltjáról, jelenéről és jövőjéről szól.

A redisztribúciós versenyben a szocialista kampány a „mindenkinek ígérek, és mindenkinek adok" gazdaságilag életveszélyes, politikailag népszerű megoldást választotta. S ami rosszabb, ezeket a gazdaságilag elfogadhatatlan ígéreteket nem volt hajlandó elfelejteni a választások után, hanem az ellenzék lelkes noszogatása mellett teljesítette is. Orbán a vereségből összeszedte magát, és kiépítette a maga kampánygyárát. Tudjuk, hogy 2004 nyarára a Medgyessy-Kovács páros felélte a politikai és a gazdasági tartalékokat. 2004 őszétől a baloldal a vezérelvű politikával próbálkozik. Gyurcsány csapata úgy véli, hogy 2005. február és augusztus között bel- és külföldön sikerült igazolni Gyurcsány kormányzóképességét, és hiteltelenné tenni Orbánét. Ha a hazai és a nemzetközi gazdasági szereplők inkább elfogadják Gyurcsány kormányzati teljesítményét, mint Orbánét, akkor nyert ügye van. Természetesen Orbán és csapata éppen e teljesítményt vonja kétségbe.

Ha bárki kétségbe vonja az elosztási versengés ésszerűségét a közjó és a köz gazdasága szempontjából, a felek egybehangzóan válaszolják: „igazuk van, hölgyeim és uraim, de nyerni csak osztogatással lehet, s a választások megnyerését tekintem én - és remélem Önök is - a legfőbb jónak". Az egyetlen cél a választási siker. Ebből a szemszögből nézve a politikusi ragion di stato, államész és érdek az a „rejtélyes ésszerűség, amelyet a politikusok arra találtak fel, hogy mindazt igazolják vele, amit ész nélkül tesznek" (Saint-Évremond).

Kampányszempontból 2005-től egyetlen újdonság látszik: a kommunikációs frontvonal egyértelműen áthelyeződött a bulvársajtóra, a kereskedelmi televíziókra és rádiókra, a bulvárlapokra. Emellett Gyurcsány Ferenc és felkészítő csapata folyamatosan kísérletezik Orbán populáris és isteni köznyelve után a populáris magánnyelv és magánvilág alkalmazásával. Ha Orbán a kiválasztottat, Gyurcsány a beválasztottat játssza. Gyurcsány hagyta magát beköltöztetni a Villába, ahová Orbánnak sokkal nehezebb a maga isteni voltában beereszkednie. Az orbáni politikai szappanoperából átmentünk a magánéleti szappanoperába. A biztos pártválasztók falanxai már állnak egymással szemben. Őket kielégíti, hogy rettegnek a könyörtelen „antiszemita és antikommunista", a koppányos István, a „trón és oltár" Orbán Viktorától. Nekik elég, hogy gyűlölik és megvetik a „kommunista és privatizátor", „Apró-unoka és Kádár-fia", medenceparti Gyurcsány Ferencet.

A kampánygyárak most azon mesterkednek, hogy a bizonytalanokat a bulvársajtón és a direkt akciókon keresztül érjék el. Itt nincs igazán helye Istennek, Hazának, Szegénységnek, Szolidaritásnak. Annál inkább szőlőhegynek és medencének. Jó férjnek, apának, szeretőnek, fiúnak. Feleségét megcsalónak, gyerekeit elhanyagolónak, impotensnek, pedofilnak, droghoz, italhoz nyúlónak, homoszexuálisnak, kurvázónak, anyját pincében tartónak, titkos zsidónak, titkos cigánynak. A vezéreket immár nem korlátozza a közjó, a kormányzási ésszerűség, a jog, az erkölcs, csak a sajtóban és a direkt akciókban - aláírásgyűjtésekben, levelekben, telefonüzenetekben, suttogó propagandában, rémhírekkel - elhitethető történet. Ha jól érzékelem, a direkt akciókban kiegyenlítettek az erőviszonyok: a szocialistákat segíti a hagyományos hálózatuk és tapasztalatuk, a Fideszt az egyházak hálózata. A bulvársajtóban az írott felületek a Fidesz enyhe fölényét, ám a kereskedelmi tévék és rádiók lehetőségei Gyurcsány előnyét mutatják.

Az „itt és most" kampánypolitikája szerint bizonyosan valamennyi szereplő tartogat meglepetéseket az utolsó hétre, napra, a két választási forduló közötti időszakra. Legyen ez az ő kéjes titkuk. De az „itt és mást" titka már lelepleződött. A 2005-ös őszön, amikor a szociál-liberálisok már nem, a jobboldal még nem kormányoz, illetve nem ásta be magát az önkormányzati hatalomba, lehetett volna kiegyezni egy-két kétharmados stratégiai kérdésben. A régiós és a kistérségi átalakítás feltétele az oktatási és egészségügyi reformoknak, az állam, a költségvetés terjedelme érdemi csökkentésének, a gazdasági egyensúlytalanság megszüntetésének. 2006 nyarán, bármelyik fél győz, a szereplők teljes gőzzel hajtani fognak az önkormányzati választásokra, ezért novemberig semmibe se fognak. És a véres, könyörtelen kampányok lehetetlenné teszik az egyezkedéseket. Az ellenzék mindent meg fog tenni, hogy akadályozza a kormányt, nem adja hozzájárulását semmilyen reformhoz, ésszerű megszorításhoz.

1997 óta egyetlen magyar kormány sem hajtott végre reformokat, csökkent Magyarország versenyképessége és innovációs hajlandósága. A médiakormányzással helyettesített valódi kormányzás közigazgatási szinteséssel járt. Ma két, médiaszempontból kiválóan képzett és alkalmas vezér küzd egymással a médiatérben. Képesek médiatémákat produkálni hetente, naponta, sőt óránként. Nemcsak beszélnek, hanem éjjel-nappal döntenek és cselekszenek, hogy semmi se változzék. Kép- és hanggyáraik ontják a tömegtermékeket. A politikai médiabuborék egyre nagyobb. Fújják. A szereplők akkor büszkék megtanult médiatudásukra, amikor tanítóiknál bukóban van ugyanez a tudás. Már megint levetett holmikban, elkésve és kullogva követjük a világot. Akkor csodáljuk Bush, Blair és Berlusconi teljesítményét, amikor romjaikon ülnek. A provinciális magyar politikai buborék illetlen durrogással fog leereszteni. Ahogy egy T. S. Eliot nevezetű spin doctor mondaná: „A világ így ér véget / A világ így ér véget / A világ így ér véget / Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel."

Magyar médiademokrácia és a buborékpolitika