A populizmus árnyéka

Induljunk ki egy tényből. Vagy mindjárt inkább kettőből, amelyek szorosan öszszefüggnek. Az első napjaink „hétköznapi politológiájával" kapcsolatos. Az „ezen a héten ki kit győzött le?" típusú tematizációs politológia a politizálás megváltozásának jelensége, mintegy kifejezi, hogy az úgynevezett napirend-meghatározás a politikai tervezés elsőrendű szempontjává vált. A „közbeszéd" aktuális uralása pedig a leghatékonyabb politikai tevékenységnek minősül. Mivel az előkelően „píár"-nak titulált propagandacsatát naponta változó feltételek mellett a médiaagitációs színtéren kell megvívni, a színvonala is az elbulvárosodott médiához, annak infotainmentkívánalmaihoz igazodik. A második szembetűnő jelenség a populizmus térhódítása. Ahogy a magyarországi politikai viszonyokat a populizmus eluralja, a kommunikációs tér megváltozik. A politikai propaganda egész közege lesz minőségileg más, mint amivel egy „normálisan borzalmas" helyzetben kellene számolnunk.

Populizmus és demagógia

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a populizmus nem egyszerűen a demagógia féktelen eltúlzása. Nem mennyiségi kérdés a határ átlépése a megtarthatatlan ígéretekkel élő politizálás és a populizmus között. Azért érdemes erre kitérni, mert pusztán a választási kampányok ígéretversenyének jelenségeire hagyatkozva könnyen egyenlőségjelet lehet tenni a rivalizálás során populista eszközökkel is élő felek között.

A Fidesz és az MSZP között a legkönnyebben belátható különbség abban mutatkozott meg, ahogyan a győzelemhez vezető kampányaik során a propagandájukban elhangzott ígéreteikkel bántak. A populistát a szokványosan lódító, a reális lehetőségeket határán könnyelműen túlterjeszkedő ígérgetőtől elválasztó a leglényegesebb különbség nem az ígéretek beváltásában vagy elmaradásában, hanem a politikához való viszonyban van. A populizmus napjaink Magyarországán már csak mint a népámítás formája létezik, „őszintén népbarát" populizmus érzékelhető politikai erőként nincs jelen. A létező populizmus képviselőinek politikafelfogását viszont az jellemzi, hogy legfőbb vezérlő elve nem a közügyek intézése legjobb meggyőződésük és tudásuk szerint, hanem a hatalom megszerzéséhez-fenntartásához szükséges propaganda sikere.

Szokványos esetben a baloldal számára éppoly nagy (vagy még nagyobb) a kísértés a politika populista megközelítésére, mint a jobboldal számára. Magyarországon azonban a rendszerváltás óta a populizmus a jobboldal kiváltsága. Olyannyira, hogy a jobbközép kereszténydemokrata-konzervatív választók adekvát politikai képviselete megszűnt. Immár konzervatív értelmiségiek panaszolják, hogy a Fidesz expanzív populizmusa felmorzsolta. Zimányi Zoltán figyelemre méltó cikkeket írt a populizmus csapdájába esett jobboldalról. Az általa adott legújabb populizmusdefiníció szerint: „A populizmus a rendszerré intézményesülő, politikai integráló erővé váló demagógia." (A populizmus és a konzervatív credo. Népszabadság, 2005. dec. 6.)

De ha a valóságra későn és csupán végső kétségbeesésében ráeszmélő Dávid Ibolya által képviselni próbált „normális" jobboldalon is vannak, akik világosan látják, hogy a jobboldali integráció megteremtésében az eredeti antalli koncepció nem egyszerűen megbukott, hanem a visszájára fordult, akkor is kétséges, hogy rövid úton leküzdhető-e az a kór, amely a jobboldalt megfertőzte. Orbán Viktor életrajzírója, az antallista Debreczeni József nagyjából egy évvel a választások előtt így jellemezte a volt miniszterelnök törekvéseit: „Saját pártja és mozgalma antidemokratikus centralizálásától a parlament negligálásán át a demagógia eszköztárának mind erősebb alkalmazásáig számos jele van annak, hogy az ellenzék vezére egy olyan populista demokráciát akar, ahol a kormányt és annak prezidenciális vezetőjét alig korlátozzák a parlament intézményei. Ahol az előbbi nem az utóbbiaktól, hanem saját karizmájából és közvetlenül a (modern média, a tradicionális egyházak, valamint az osztogató állam segítségével) manipulált néptől nyeri legitimitását." (A magyar parlamentarizmus válsága. Népszabadság, 2004. május 21.)

A populisták és az elitizmus

Természetesen vitatható, hogy helyes-e a populizmus meghatározásában a demagógia jelenségéből kiindulni. Tamás Gáspár Miklós egyenesen a kifejezés „eszmetörténeti precedens nélküli" eltorzításaként értékeli, s azt hangsúlyozza, hogy a populizmus szinte kizárólag „modern elitellenesség, a »big business« és a »big government« iránti ellenszenv kifejeződése". Ennek megfelelően nála a hagyományos magyarországi populizmus egyáltalán nem Gömböshöz köthető (amint azt a fentebb idézett Zimányi Zoltán egy 2004. december 29-i Népszabadság-cikkben említi), hanem a Nagyatádi-féle kisgazdapárthoz és Vázsonyi Vilmos kispolgári liberális pártjához kapcsolódik, a mai jobboldal „küldetéses" etatizmusát nem is tekinti populista jellegűnek. (Populizmus és elitizmus. ÉS, 2005. december 21.) Ez eddig rendben is volna, csakhogy amit napjaink közéleti diskurzusában a mérsékelt jobboldalon is populizmusként tartanak számon, azzal az eszmetörténeti megközelítés révén sokra nem megyünk, viszont a jobboldal hatalmi törekvéseinek jellege miatt az egyik legneuralgikusabb politikai probléma.

A Fidesz-populizmus megejtően népbarát, látszólag elitellenes propagandája könnyen elvezethet a hatalom megszerzéséhez, ám sok kétség nem lehet az iránt, hogy ezután nyomban autoriter, paternalista vagy akár oligarchikus, de mindenképpen elitista hatalomgyakorlás következik a továbbra is intenzív populista agitprop álcája alatt. A „közbeszéd" uralására, a „tematizációs" fölény megszerzésére irányuló politizálást kikerülhetetlen kényszernek tekintő politikusok szemében a populizmus eszközeinek alkalmazása egyre inkább természetessé válik, nem sokat törődnek a következményeivel. Ha pedig mindennap és bármi áron győzni kell az elbulvárosodott médiából tájékozódó polgárok figyelméért vívott kommunikációs csatában, akkor a politika „píár"-eleme óhatatlanul felülkerekedik a közügyek intézése értelmében felfogott politikán. A politika egyre inkább műsor lesz, szinte csak virtuális valóság, hiszen sokan végeérhetetlen szappanoperaként fogyasztják. A műsor előállítói pedig egyre inkább arról győzik meg magukat, hogy a kereskedelmi adók átlagszínvonalára lebutított üzenetekkel kell operálniuk, ha sikert akarnak elérni. Ha ez marad a „fejlődés" trendje, egy idő után a politikával behatóan foglalkozó kisebbség, illetve az attól elidegenült - a választásokat mégis eldöntő - nagy többség fejében létező politika köszönő viszonyban sem lesz egymással. A pártok píárosai által eladhatóan populárissá csócsált politika és az újfajta populizmus közötti határok végképp elmosódnak.

A rendszerváltó populisták

Nemcsak tanulságos történet, hogyan jött létre a magyar jobboldal integrációja a Fidesz-típusú populizmus alapján, hanem a vizsgálata talán a jövőre vonatkozó konzekvenciák levonásához is alapul szolgálhat.

A Kádár-rendszer felbomlása és a rendszerváltás idején a populizmus a harmadik utas népi-nemzeti irányzat formájában jelent meg. Nem is akármilyen vitalitással: reprezentánsai az MDF lakiteleki megalapítói és első korszakának legfőbb vezetői voltak. E csoport képviselői abból indultak ki, hogy a „nemzet újraépítése" érdekében és az elnyomott nép, a magyarság félreszorítottjai nevében kell megszervezniük egy különleges erkölcsi felhatalmazással rendelkező erőt. Ebből a küldetéstudatos gondolkodásból azután egyenesen fakadt meggyőződésük, hogy kizárólag ők vannak felhatalmazva a „magyarságteljesítmény" megítélésére.

A lakitelekiek elitellenes populizmusa természetes módon a nemzetet elnyomó kommunistákban talált célpontot, legközelebbi szövetségesnek mégis az állampárt Pozsgay-féle népi-nemzeti reformereit tekintették. A „pincérnemzet" vízióját felvázoló Csurka István a globalizációs folyamattal szemben fogalmazta meg a nemzet újjáépítésének és felemelésének célkitűzését. Tehát éppen azzal a folyamattal fordult szembe, amely az átalakulás kiváltója volt. Ebből a megközelítésből pedig csakis erkölcsi, nem pedig gazdasági alapú politikai koncepció származhatott. Nem is volt sok köze a „reálszféra" fejleményeihez. A népnemzeti populisták a fő feladatot abban látták, hogy a meghajlott gerincű, erkölcsi válságba süllyedt népet felébresszék. A nép felkarolására, a nemzetépítő munka vezetésére azt a „vidéki értelmiséget" szemelték ki, amelyben feltámasztható „a szolgálat és a küldetés éthosza". A vidékiség persze nem a lakhely, hanem a mentalitás jelölésére szolgált, elhatárolódásra a „gyökértelen Budapest-Magyarországtól", amely Moszkva hatalma és a Nyugat hitelei között őrlődve nem törődik a hallgatásra kárhoztatott igazi hazával.

Hogyan lehetséges, hogy a harmadik utas populisták mellett az MDF-ben talált otthonra „Pasarét népe", a keresztény-nemzeti középosztály is? A népies-radikális retorika jól megfért a keresztény-nemzeti tulajdonosi középosztály, vagyis a hazai burzsoázia megteremtésének szándékával. A mély pénzügyi és strukturális gazdasági válságba süllyedt országban ennek a feltételei hiányoztak ugyan, ám ezzel nem sokat törődtek. A népnemzeti populisták el akarták kerülni, hogy Moszkva után a gazdasági kényszert megtestesítő Amerika legyen az igazodási pont. Releváns kormányzati stratégiát viszont nem tudtak koncepciójukhoz kapcsolni, ezért kellett átadniuk a vezetést Antall Józsefnek, rajta keresztül a gazdasági irányításra is alkalmasnak ítélt, valamint a Nyugat számára is partnerképes keresztény-konzervatív szárnynak. Együttműködésükben benne rejlett az a konfliktus, amelyet a gazdasági kényszerektől szorongatott kormányzás hamar felszínre hozott és kiélezett.

Amilyen gyöngék voltak rendszerváltó populistáink a programban, olyan eltökéltek voltak a propagandában. Mindenekelőtt a tömegmédia feletti befolyás megszerzésére törekedtek. A rendszerváltás nyelvének meghatározásáért és a média birtoklásáért vívott küzdelemben korántsem voltak sikertelenek, amit az MDF növekvő befolyása is viszszaigazolt. A nemzeti populista retorika az egyre dagadó antikommunista propagandaáradat meghatározó részeként hömpölygött végig az országon. Az ellenzék irányzatai egymással is rivalizáltak ugyan a rendszerváltás nyelvének, valamint ehhez kapcsolódva a propaganda tematikájának és tartalmának meghatározásában, de ez jó ideig nem vált nyílt összeütközéssé. Amikor viszont a választási harcban erre sor került, annál durvább formában történt.

A harmadik utas populizmus radikalizálódása egyenes következménye volt azoknak a gazdasági kényszereknek, amelyekkel az Antall-kormány szembetalálta magát. Amikor Antall József megpróbálta a maga elképzeléseihez igazítva megkonstruálni a háromtényezős jobbközép pártot, abból a feltevésből indult ki, hogy német mintára sikerülhet domesztikálni a radikális populistákat. Ehelyett az MDF fragmentálódása következett be.

A jobboldali integráció kudarca, a (Debreczeni József szavaival) „komplett náci ideológiai alapvetést" megfogalmazó Csurka István eltávolítása az MDF-ből azt is magával hozhatta volna, hogy a mérsékelt jobbközép önálló erőként megszerveződik, eltávolodik a népnemzetiek populizmusától. Jó esetben ugyanezt időben megtehette volna az atavisztikus módon egyházias kereszténydemokrata és az agráriumban valóságos katasztrófát hozó kisgazda populizmussal kapcsolatban is. Csakhogy ennek ellentmondott a kormánytöbbség fenntartásának igénye. Ugyanez lehetett az oka annak, hogy a jobboldali propagandában teret adtak az egyre szélsőségesebb populista hangvételnek. Ez azonban az egység megőrzése helyett csak fölgyorsította a széthullás folyamatát.

Az MDF veresége nem a tisztulást, hanem az összezavarodást hozta meg. A vezetésben a népnemzeti Lezsák-szárny a „borzalmas tagságra" támaszkodva megőrizte vezető pozícióját. Amikor pedig a liberális múltját levetkező és immár a jobbközép-összefogást szervező Fidesz biztatására a mérsékeltek kiváltak, hogy megszervezzék az MDNP-t, ez már csak arra volt jó, hogy az őket nyomban cserbenhagyó és a maradék MDF-fel lepaktáló Fidesz számára könnyebbé tegyék az utat a jobboldal elfoglalása felé. Mindenesetre nem a populistákat, hanem a mérsékelt jobboldal behódolást elvető képviselőit hagyták ki a Fidesz-típusú integrációból.

A Fidesz-populizmus
mint integráló tényező

Az MSZP 1994-ben nem valamifajta populista propagandának köszönhette a győzelmét. Volt jó adag túlzás abban, ahogyan a jobboldalt szociális érzéketlenséggel vádolták, s persze elhangzottak alaptalan ígéretek, de „háromhatvanas kenyérről" és hasonló állítólagos ígéretekről csakis a pufajkásozó, kazamatakutatós hisztériakampány szervezői, a baloldalt „kutyaházinak" minősítő jobboldali propagandisták értekeztek. A szocialisták akkor éppenséggel nem populista propagandával, hanem a modernizációs és az európai integrációs áttörés ígéretével szerezhettek abszolút többséget, amelyet a szakértelem jelszava foglalt össze. (Mint a radikális nacionalista populizmus hazai apostolától, Csurkától tudjuk, ez „bolsevista trükk" csupán.) Kétségkívül az SZDSZ és a Fidesz liberális kormánykritikája nyitotta meg az utat ahhoz, hogy az MSZP modernizációs érvelése sikerre vezessen.

A Horn-kormányról sok mindent el lehetett mondani, de azzal aligha lehetett volna megvádolni, hogy populista politikát folytat. A szocialisták némi hezitálás után, belső feszültségeiken úrrá léve hajtották végre a liberális programot, jóllehet az saját bázisuk közvetlen érdekeinek sérelmével járt, és kockáztatta újraválasztásukat. Mindezt az ellenzék szélsőséges hangvételű támadása közepette tették.

Már szinte feledésbe merült, hogy a Horn-kormány időszaka a fékevesztett populista ellenzékiség első nagy hullámát hozta. A kormányellenes tüntetéseket szervező Torgyán József vitte a prímet, uszítása a dögkeselyűző és féregirtó beszéddel érte el csúcspontját. Ekkortájt a Kisgazdapárt volt a jobboldal legnagyobb pártja, s egy ideig úgy látszott, populista propagandájával meg is őrizheti vezető pozícióját. Mégsem így történt. A Fidesz katasztrofális választási szereplése után következetesen végrehajtotta fordulatát, és rövid idő alatt megszerezte a jobboldal domináns pártjának pozícióját. A Bokros-csomag elleni populista propagandakampányban csak a hangerőben és stílusukban különböztek a kisgazdáktól. Meghökkentő volt a gorombaság, amelylyel Orbán és csapata a kormány stabilizációs politikáját támadta, hiszen ez a politika összhangban volt a Fidesz választási programjával. A Fidesz és a torgyáni kisgazdák szinte vetélkedtek a kormányellenes propaganda primitivizálásában. Igaz, a kereszténydemokraták sem akartak lemaradni. Ekkor nyert igazán polgárjogot a kereskedelmi reklámok színvonalán működtetett populista agitáció alkalmazása - nyilván nem függetlenül a kommerciális média térnyerésétől, a sajtó elbulvárosodásától.

Az 1998-as választási kampányban azután a Horn-kormány pártjainak propagandája arra irányult, hogy a választókat meggyőzzék: az elért eredmények valóságosak, a felemelkedést alapozták meg, nem volt értelmetlen az áldozathozatal. Még csak nem is ígértek mást, mint a sikeres folytatást. Sokan értékelték azután úgy a váratlan vereséget, hogy abban a propaganda gyengesége, főleg a populista eszközök elvetése döntő szerepet játszott: a Fidesz délibábos perspektívát felrajzoló „jövőképével" szemben nem volt versenyképes a realitásokra épülő program.

A hétszázalékos növekedéssel, azonnali nagyarányú adócsökkentéssel és hasonló megalapozatlan ígéretekkel megtűzdelt választási propaganda csupán a végkifejlete volt annak a politizálásnak, amelyet a Fidesz ellenzékben művelt. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen következményekkel járt, hogy a Fidesz jobboldali fordulatának hitelesítése érdekében minden adandó alkalmat kihasználva sulykolta a tradicionális magyar jobboldal ideológiai téziseit, s ezeket hozzákapcsolta a szociál-liberális kormány populista kritikájához. A korábban liberális-alternatív Fidesz szívós propagandamunkája nyomán az Antall-kormány idején még éles elutasítást kiváltó ideologizálás beszivárgott az ettől korábban viszolygó emberek agyába is. Különösen a fiatalok körében végzett jóvátehetetlen pusztítást.

Orbán Viktor átlépte a Rubicont, amikor a Horn-kormányt Csurka „idegenszívű" kifejezését felidézve idegenszerűnek nevezte, vagy amikor a szabad demokratákat az 56-os forradalmat leverők örököseinek minősítette. A Fidesz propagandája immár a radikális jobboldal igényeihez igazodott. Ez volt az ára annak, hogy a jobboldali sajtót uraló, a jobboldali törzsközönség igényeit kielégítő zsurnaliszták felkarolják Orbánt, elismerjék a jobboldal vezérének. Érdekközösségüket megerősítette, hogy a Fidesz stratégiájának döntő eleme volt a politikai élet polarizálása, a szemben álló oldalak közötti törésvonal elmélyítése. Az ehhez szükséges propagandamunkát a szélsőjobboldali publicisták nagy lelkesedéssel végezték, Orbán pedig nem habozott az ő szellemi termékeik fogyasztására buzdítani híveit. A jobboldali törzsközönséget, akár a drogosokat, sikerült függővé tenni. A mindennapi gyűlöletadagot megbízhatóan szállítják nekik, igényeik kielégítése nélkül nincs többé sikeres jobboldali propaganda. Orbán belátta, hogy a jobboldal egészéhez csak az ellenségkép hisztérikussá erősítésével szólhat, csak így tudja egyben tartani azokat az erőket, amelyeket Antallnak nem sikerült integrálnia. Hajlamainak nagyon is megfelelt a vezérszerep, amelynek elfogadtatása ugyancsak feltétele volt az integráció sikerének. Orbán vezérként való elfogadását a mérsékelt jobboldal számára az MDF-et elhagyó, helyette a Fideszt választó „professzorcsapat" tagjai hitelesítették. Az „ügy érdekében" lenyelték a Fidesz populizmusát és kacérkodását a szélsőjobboldallal. Ezzel nagyjából el is játszották egy valóban mérsékelt konzervatív-kereszténydemokrata párt kialakulásának esélyét.

Az MDF helyének elfoglalása egyelőre nem jelenthette a teljes jobboldal lefedését. A politikai öngyilkosságot végrehajtó KDNP szavazóinak elhódítása volt az egyszerűbb, ehhez csupán arra volt szükség, hogy a néhány éve még keményen antiklerikális, többségükben ateista ifjak bőszen ájtatoskodni kezdjenek, és megnyerjék az egyházi vezetőket a vallásos szavazók hozzájuk irányítására. A Fidesz-propaganda egyháziasítása mellett végre kellett hajtani a falvakban addig teljesen gyökértelen párt „kisgazdásítását" is. Erre a földkérdésben indított népszavazási hisztéria révén kerítettek sort, mintegy bizonyságát adva, hogy nyitottak a legbornírtabb populista propaganda alkalmazására is.

Populizmus és kormányzás

Ezen a ponton ugorjunk előre a történetben, mielőtt rátérnénk, hogy az Orbán-kormány időszakában a Fidesz mit kezdett a jobboldali integráció döntő tényezőjévé vált populizmussal. Nem a Fidesz-győzelemmel végződött 1998-as, hanem a vereségét hozó 2002-es választási megméretéssel kapcsolatban szokás a populista eszközök alkalmazásának eszkalációjáról beszélni. Az egymásra licitáló vetélytársak nemcsak az ígéretversenynek, hanem a vádaskodásoknak is gazdag példatárát mutatták. A Fidesz különösen a két választási forduló között vetett be olyan szélsőséges eszközöket, amelyek messze túlmutattak a pártok professzionálissá váló propagandagépezetének szokásos trükkjein.

A történtek túlontúl jól ismertek ahhoz, hogy részleteiben föl kelleni idézni őket. Lényegesebb, ami a választások után történt. Mint tudjuk, kormányra jutva a Fidesznek esze ágában sem volt, hogy a választási ígéreteit komolyan vegye. Hamar világossá tették, mennyire más a választási propaganda és a kormányzás. Ezzel szemben az MSZP a 2002-es kormányalakítás után nyomban beváltotta ígéretét, amely szerint az első száz napba sűríti négyéves szociális programjának java részét. Így tett, noha e lépéssorozat megalapozottsága már akkor is kétséges volt. Felelőtlennek lehet nevezni, populistának azonban aligha. Az MSZP (a korábbi kormányok szociális deficitjét kompenzálva) a jóléti állam korszakának nyugati mintáját követő szociáldemokrata politikába fogott. Programjának jóléti, demokratizációs és modernizációs ígéreteit javarészt beváltotta. Közben azonban megrendítette az államháztartás egyensúlyát, növelte az eladósodást, és megint csak elmaradt a jóléti rendszerek régóta szorgalmazott átalakítása.

Mostanában két okból szoktak vereséget szenvedni baloldali kormányok. Az egyik, hogy nem teljesítik a jóléti várakozásokat, mivel a globalizációs folyamat teremtette gazdasági feltételek nem adnak módot az életviszonyok javítására. Ezért inkább a saját szerves bázisukat rövid távon sértő reformokkal igyekeznek alkalmazkodni az új világhelyzethez. A választók büntetőszavazása miatt veszítik el a hatalmat, amiért a gazdasági kihívásokra reflektálva liberális irányba eltévelyednek, s nem teljesítik mindazokat a követelményeket, amelyek egy baloldali párttól hagyományosan elvárhatók. A vereség másik fajta oka, hogy hagyományos szocdem politikát folytatva nem reflektálnak megfelelően a kor kihívásaira, nem alkalmazkodnak a globális verseny támasztotta követelményekhez, s ezzel megrendítik a gazdaság helyzetét. Ezért aztán nem is kell különösebben csodálkozni a szociáldemokrata pártok bizonytalanságán. Vergődnek a két nem különösebben vonzó kilátásokat nyújtó opció között. Ekkor viszont határozatlanságuk miatt nem tűnnek alkalmasnak a kormányzásra. A parlamenti váltógazdálkodás normális menete szerint a baloldali „túlelosztás" vagy tehetetlenkedés korrekciójaként egy liberális gazdaságpolitikai elveket követő konzervatív párt érkezik, amelyik kevésbé törődik a baloldal bázisát jelentő társadalmi csoportok érdekeivel, illetve bízik a növekvő gazdasági hatékonyság keltette sikerek pozitív hatásában. Ez a „klasszikus" felállás azonban ma már nem feltétlenül érvényesül, korszakunkat a szerepek összekeveredése jellemzi. Emellett egyre erősebb a populizmus kihívása, amint azt a lengyelországi választások kimenetele is mutatta. A szociáldemokratáknak Európa-szerte úgy kell propagandájukat megszervezniük, hogy az releváns kormányprogramot tartalmazzon, de alkalmas legyen baloldali identitásuk fenntartására és szavazóik bizalmának megnyerésére, egyúttal reflektáljon a populista kihívásra.

2002-től a jobboldali ellenzék politikájában a populista kampány visszafogása helyett a populizmus eszkalációja következett be. Még lényegesebb, hogy a populista tendencia fölerősödésével szemben nincs számottevő ellenzéken belüli alternatíva. Mára világosan kiderült, hogy Orbán mennyire nem a konzervatív-kereszténydemokrata Antall József örököse. A magasztos lózungok folytonos hangoztatása ellenére elvek helyett a hatalmi politika propagandaigényei irányítják a Fidesz politikáját.

Orbán Viktor nyíltan meg is fogalmazta a populista propaganda alapvetését: nem programot kell adni a polgárokból „emberekké" átminősített választóknak, hanem az igényeiket kell felmérni, és azokat kell közvetíteni. A „bármit készek vagyunk megígérni és teljesíteni, amit a kedves fogyasztó óhajt" típusú politizálás adekvát formáját is megtalálták a kampányszerű tömegakciók sorában, mint amilyen a „nemzeti petíció", majd a „nemzeti konzultáció" volt. Ezek nem egyszerűen népszerűségnövelő propagandakampányok voltak, hanem azt is célozták, hogy átállítsák a választók gondolkodásmódját, erősítsék a hajlandóságot az akaratelvű, paternalista, populista politika befogadására. Orbán ellenzékben sem az ellenzék vezérének szerepét alakítja, ennek jele volt a parlamenti politizálás elutasítása. Ő a populizmus alapvetésének megfelelően minden helyzetben a nemzet vezetője, a népakarat megtestesítője, nem holmi pártpolitikus. A részérdekeket képviselő pártok fölé emelkedő atyafigura pozíciójának elfoglalását jelzi, hogy vitahelyzetben is elveti a vita lehetőségét. Neki nem megvitatandó gondolatai, hanem nemzetmentő javaslatai vannak, amelyeket csak a népakaratot semmibe vevő gazfickók utasíthatnak el. Az igazságot csak kihirdetni lehet, nem megbeszélni, különösen nem a nemzetárulásra szakosodott ellenséggel.

Az ellenzéki Fidesz mindvégig „a haza nem lehet ellenzékben" attitűdnek megfelelően politizált. Propagandájában kezdettől azt üzeni (hol üvölti, hol csak sugallja), hogy kormányra jutva a szocialisták nem legitim módon gyakorolják, hanem bitorolják a hatalmat. Ezért van, hogy minden eszköz bevethető a már-már „genetikailag" hazaáruló baloldaliak ellen, akik nyomban „rárontanak a nemzetre", amint alkalmuk adódik rá. Másodlagos, hogy a Fidesz-propaganda lényegét a maga egzaltált módján felfedő Kerényi Imrétől elhatárolódnak-e vagy sem. Ő csupán megjelenítette azt a mentalitást, amely az ellenzéki propaganda mögött rejlik: ha illegitim és csak egy történelmi balesetnek tulajdonítható, hogy baloldali-liberális kormány került hatalomra, akkor a nép és a nemzet elemi érdeke eltávolítani, függetlenül a demokratikus választások eredményétől. Akkor nem vetélkedés van, hanem háború - jó esetben csak a propaganda szintjén, a lelkeket mérgező szavakkal megvíva.

A populista propagandában a nép ellenségeinek diszkreditálására irányuló gyűlöletkampány és a demagóg ígérgetés ugyanannak a magatartásnak két oldala. Az „egész pályás nyájaskodás" taktikája ezért csak időleges lehet. A kettős beszéd nem szüntethető meg, s nem csupán azért, mert egyszerre kell a felzaklatott, gyűlöletfüggő jobboldali törzsszavazókat mozgásban tartani, valamint a biztonságra, nyugalomra, gondoskodásra vágyókat, „az embereket" felkarolni. A nép igényeit maradéktalanul kiszolgáló politika ígérete valójában az igények kielégítésére egyedül alkalmas vezér iránti rajongásra és alázatra épít. Én és csak én vagyok a ti emberetek, akinek a szíve együtt dobban a népével - üzeni a populista propaganda -, nem holmi dumakormányos luxusbaloldali. Én vagyok az, aki megóvlak a kiszolgáltatottságtól, aki teljes foglalkoztatottságot teremtek, aki a kisvállalkozásokat versenyképessé teszem a multikkal. Én vagyok az, aki egyszerre képes korlátlan állami költekezésre és radikális adócsökkentésre, természetesen az államháztartási hiány és az adósság lefaragásával együtt, de nem fenyegetlek holmi reformokkal, amelyek mindig téged sújtanak. Én vagyok az, aki kielégítem az igazságvágyadat, mit nekem polgári jogbiztonság, képes vagyok visszaszerezni neked a galádul elprivatizált vagyont is. Így megy ez. Nem számít, hogy az ígéreteknek nincs fedezete, még annyi sem támasztja alá őket, mint 1998-ban a hétszázalékos növekedést vagy az akkor is ígért radikális adócsökkentést.

Így a választások közeledtével most már az a kérdés, hogy van-e hatékony propaganda-ellenszere a populizmusnak. A kutyaharapást szőrével módszer, a populista eszközök átvétele nem az. Ez részint diszfunkcionális, részint oda vezet, hogy a vetélkedésbe elmerülő nagy pártok politikusai a közéleti diskurzus elhülyülésének újabb mélységeibe süllyedjenek alá. Olyan mélységekbe, ahonnan talán már nincs is visszaút.

Talán időben jött figyelmeztető, ami november-decemberben a garanciatörvénnyel kezdődő, majd a villanyáram árának csökkentésével folytatódó Orbán-féle offenzíva kapcsán történt. Ez ugyanis világosan bebizonyította, hogy választani kell. Azt nem lehet tenni, hogy elfogadják egy populista javaslat abszurd kiindulópontját, sőt még rá is tesznek egy lapáttal, de egyúttal leleplezni is megpróbálják. A kormánykoalíció propagandájának szétesése, összevissza rángatózása sokkal több bajt hozott, mint amennyit számított, hogy azon a héten éppen ki szerez előnyt a szánalmas színvonalú tematizációs tülekedésben. A Fidesz kommunikációs csődje két esetben is jó példáját adta a populista hisztériakeltés sérülékenységének, a kemény tényekkel való szembesítés erejének. Jól lehetett érzékelni, milyen kárörvendő magabiztossággal készültek az Európai Unió 2006-2013-as költségvetésének elmaradására, illetve Gyurcsány Ferenc leckéztetésére a várt kudarc miatt. Ehhez képest ők kaptak kínos leckét a miniszterelnöktől a nemzeti érdekek érvényesítésére. Még szégyenletesebb helyzetbe kerültek ama „hadüzenet" stílusú vádak nyomán, amelyekkel Nagy-Britannia miniszterelnökét, illetve a világ egyik legtekintélyesebb gazdasági lapját, a Financial Timest illették - szokatlanul kemény hangú cáfolatot kiváltva az érintettekből. A populizmusba süppedt Fidesz nemzetközi presztízse talán még az Orbán-kormány diplomáciai katasztrófapolitikájának időszakát is alulmúlja. Talán időben ráébrednek a szocialisták vezetői, hogy a vereségük garantálva van, ha besétálnak a Fidesz állította csapdába, és egy „populizmusvetélkedő" keretében próbálják megvívni a választási harcot, elzárva maguk elől a racionális érvelés lehetőségét.

De vajon pusztán kampányprobléma a populista propaganda eluralkodása? Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Népszava 2004. karácsonyi számában egy interjúban nyilatkozott a következő választások tétjéről. Úgy vélte, a jobboldalt nem csupán még egyszer kell legyőzni, hanem többször egymás után, hiszen csak ezek a vereségek téríthetik el attól a tévképzetről, hogy történelmi, politikai és morális szempontból egyaránt illegitimnek tekintsék a kormányhatalmat birtokló baloldalt, így megbuktatására minden eszközt megengedhetőnek tartsanak, s csak ettől várható, hogy felhagynak a gyűlöletkeltésre alapuló politizálással. A választások tétje mindazonáltal korántsem csupán a hazai politikai kultúra minősége. Lehet, hogy több forog kockán. Lehet, hogy a populizmussal fertőzött jobboldal kormányra jutása tényleg a populizmus rendszerré szervesülésével fenyeget.

De vajon tényleg fenyeget-e? Mit lehet kezdeni a demagóg-populista eszközökkel megszerzett hatalommal az EU-tag Magyarországon, ahol a demokratikus kereteket feszegető kormányzás mozgásterét erős külső gazdasági kényszerek és jogszabályok által behatárolt lehetőségek tartják kordában? Nem szokványos kampányeszköz csupán az Orbán és a Fidesz iránti félelem felélesztése, mely félelem a jobboldali kormány ténykedése nyomán egyszer már tapasztalható volt az országban, és meg is lett az eredménye 2002-ben a választásokon? Fel lehet-e előre mérni, milyen következményei lesznek a hatalomgyakorlásra (és ezáltal a rendszerre), ha egy populista eszközökkel kormányra jutott párt ezt a politikát folytatja, s nem csupán a propaganda szintjén teszi? Törekszik-e egyáltalán ilyesmire a Fidesz, és van-e rá esélye? Nem fölösleges a pánikkeltés? Az első Fidesz-kormány vajon nem arra példa-e, hogy a populista kampány után is lehetséges nem populista kormányzás?

Ezen a ponton kell újra felvennünk a történtek ismertetése során korábban elejtett szálat. A kérdéssorra ugyanis az Orbán-kormány négy évében rejlik a válasz. Az azóta ellenzékben továbbpopulistásodott Fideszről nincs ok feltételezni, hogy korábbi kormányzása jellegzetességeit feladta volna. Ha vontak le következtetést a vereségből, akkor az csupán annyi, hogy politikájuk nem volt eléggé határozott és gátlástalan. A fenntartható populizmus koncepciója éppenséggel nem a korábbi jellemzők visszavonását, hanem a fölerősítését kívánja meg. A Fidesz 2002-ben hajszál híján megőrizte hatalmát, jóllehet ígéreteit sorra megszegte. A populista hatalomgyakorlás korántsem jelenti feltétlenül azt, hogy a kormányzás a kisemberek érdekeit szolgáló döntésekből áll. Elegendő ennek a propaganda révén a látszatát kelteni és ébren tartani, ha a hatalomgyakorlás szerkezetét sikerül autoriter-paternalista módon megszervezni, megerősítve az ehhez szükséges alattvalói mentalitást.

A populista kormányzást tehát nem egyszerűen a népbarát ígéreteket tartalmazó demagógia és a folyamatos agymosást szervező agitprop eluralkodása jellemzi, hanem a hatalomgyakorlás rendszerré szilárduló módja. Az Orbán-kormány idején éppen eleget boncolgattuk ennek a fajta hatalomgyakorlásnak a jellegzetességeit ahhoz, hogy ne kelljen részleteiben is felidézni. Legfeljebb azért érdemes emlékeztetni rájuk, hogy bizonyítsák az aggodalmak megalapozottságát. Az akaratkultusz, a vezérelv, a paternalizmus elfogadtatására irányuló próbálkozások, a parlament kiüresítése, a törvényesség, sőt a jogállam határainak feszegetése, a nemzeti intézmények pártszolgálatosítása, a „mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni" elv főszabállyá változtatása, a papagájkommandó áldásos tevékenysége, az ország ideológiai átnevelő táborrá változtatásának kísérlete, az állam és az egyház szétválasztásának megkérdőjelezése, a Rend Kormányához kapcsolódó kedélyes fejlemények, a szélsőjobboldali uszítás a kormánypárti sajtóban - kell-e még sorolni az Orbán-kormány korszakának jellegzetes jegyeit?

A populizmus nemcsak ellenzékben lehet a hatalmi politika szempontjából hatékony. A Fidesz négy éve alatt megmutatta, milyen is az igazi „dumakormányzás", amikor a propaganda sokak szemében felülírja a valóságot. A soron lévő választások eredményén is múlik, hogy a magyar társadalom ily módon befolyásolható jelentékeny hányada végre túl tud-e jutni a passzív, beletörődő, alattvalói mentalitáson, amely leigázásának alapja. A mostanság politikai marketingnek, tematizálásnak, korszerű mediatizált politizálásnak meg hasonlóknak nevezett nagy átverés ebben nem igazán segíti.