Desszert határok nélkül

Ha Kepes András kamera közelébe kerül, arra mindig érdemes odafigyelni. Kulturális műsorai, a ritkasága miatt is kivételes csemegeként ízlelt Desszert beszélgetőestjei után most új típusú műsorral rukkolt elő: bensőséges világjáró-magazinnal. Ezt a sajátos, a magyar televíziózásban általa alkotott műfajt ugyanis nem lehet összehasonlítani az eddig látottakkal. Sem Vujity Tvrtko Pokoli történetei, sem Frei Tamás pénzszaglászó rohangálása, sem az egyperces magyar sztárok vérfagylaló túlélőkalandjai nem rendelkeznek azzal a tartással, mint a Világfalu. Kepes András ugyanis saját szubjektuma szűrőjén ereszti át az egymástól távol eső kultúrkörök jelenségeit, és úgy akarja elgondolkoztatni közönségét, hogy közben saját világát gyarapítja, a maga belső problémáira keres feleletet. Nagyjából ő az egyetlen a tévében, akiről ezt el is lehet hinni. Célközönség-semleges ismeretterjesztő dokumentumfilm helyett tehát individuális kalandtúrára invitálja a nézőket, akik rajta keresztül a humánum ma már alig látható iskolapéldájával találkozhatnak.

Kepes sajnos rossz társaságba keveredett, és a premier idején még tisztázatlan, vajon környezete az ő presztízsén ejt csorbát, vagy a csatorna lumpenjeinek ázsióját emeli. Az átlagos hétfő este a Barátok közt magyar szappanoperájával kezdődik az RTL Klubon, majd átcsap a Győzike show-ba, utána debütál a Bajkeverők című realitysorozat, majd jön a Világfalu és a Találkozások. Kepes betuszkolása a normaszegő magatartás apoteózisának tekinthető Bajkeverők (amelyben egy lakótelepi banda rendez országjáró destroy-partit) és a se füle, se farka sztárpletykák közé elég barátságtalan lépés. Valószínűtlen, hogy a Világfalu közönsége agykárosodás nélkül elviselné e kettőt, utóbbiak rajongói pedig végigszenvednék Kepes mosolygós-könnyfakasztó zarándoklatát. A csatorna prominensei szerint a roma énekes, Győzike idétlen botladozásait és visszás urizálását egyre több értelmiségi nézi, ők majd a Világfalura is ott maradnak. Ha valóban ez volt a szándék, a Bajkeverőkkel sikerült útját állni, egyúttal csípős káromkodásra ingerelték a spirituális utazásra kevésbé fogékonyak táborát is.

A Világfalu formailag néprajzi panoptikum, amely a földgolyó kilenc helyszínén vizsgálja az emberi élet és halál eltérő megnyilvánulásait: Japánban, Indiában, Mongóliában, Peruban, az Amazonas vidékén, Marokkóban, a Gyimesben, valamint a magyarországi oláh cigány és ortodox zsidó közösségben. Kepes egy-egy Magyarországon megismert barátja, ismerőse az alkalmi házigazda saját kultúrájában, ők azonban csak néhány vágóképben jelennek meg, a főszerep a riporteré. Érdekes, tipikusan Kepesre jellemző megoldás, hogy - mint korábbi műsoraiban is - széles teret enged az utólagos, hangalámondásos reflexióknak, az eredeti, erősen megvágott jeleneteket nem képes magukra hagyni. Ez ismét megerősíti a műsor fő intencióját: az utazás nem csupán térben, de az élete során hatvan országot megjárt, számos helyen nevelkedett Kepes András belső térképén is zajlik. Nem az az érdekes tehát, mi választja el és köti össze egyik kultúrát, egyik világrészt a másikkal, hanem az, hogy a nagybetűs Utazó miként tud belehelyezkedni az adott közegbe. Csak aki Kepessel szimpatizál, aki képes átérezni az ő élményeit és tapasztalatait, követheti bátran az úton, a többiek már az első saroknál el fognak tévedni. Nem értik meg, hogy Indiából Japánba, Mongóliából Peruba hogyan lehet egyetlen vágással elszökkenni, mi köze van az inka hajvágásos-adományozós keresztelőnek vagy sátor alatti esküvőnek a hasonló jegyeket felmutató hászid zsidó hagyományőrzéshez, miért eszik egy tálból a Felfedező a Budapestnél népesebb bombayi nyomornegyed lakóival. A műsor elemi élvezetéhez elsőként komolyan kell venni Kepes mondatait: „Mindig abban reménykedtem, ha sikerül megértenem, hogyan gondolkodnak az emberek egy kis afrikai faluban, a dalai láma udvarában vagy a dél-amerikai esőerdő mélyén, akkor talán sikerül megértenem pesti szomszédomat is. A világ nagy részén az emberek másként születnek, másként élnek, másként halnak, másként szeretnek, másként gondolkodnak, mint mi. Valami okuk talán csak lehet erre! Hátha lehet tőlük tanulni."

A műsornak talán csak az arányaival és a billegő fogalmi kereteivel van egy kis baj. Ízelítőnek sok, elmélyedésnek kevés az első adás hét helyszínen felvett, de alig félórás jelenetsora, amely a „hová szülessünk" kérdését járta körül. Az indiai, japán, mongol, perui, hászid, arab, csángó gyerekek életkörülményeit - és kitüntetetten egy-egy keresztelő-, befogadó-, nagyobb korúvá avató szertartást - vizsgáló körutazás pillanatfelvételek és utánkövetésük egymásba kapcsolódó halmazát formálta, amely így nem kötődhetett a szóban forgó kultúra, életközösség organizmusához, kizárólag a többi kultúra önkényesen kiemelt vonásaihoz és a középpontban álló Cselekvő Néző alakjához. Utóbbi így dönthette el, jól „tette-e", hogy magyarnak látta meg a napvilágot. Kepes szemszögéből mindenhol találunk egy cseppnyi riasztó nyomort, de számtalan izgalmat, érdekességet, szépséget is. Indiában az unokáit egyedül nevelő nagymama, az utcán tisztálkodó, bádogsufniban zsúfolódó iskolás lányok szolgáltatják az anyagot. Kepes szégyenlősen csipeget az elé tett ötféle ételből, hiszen tudja, a család többnapi élelmét tálalták fel a tiszteletére; az utólagos narrációban elrettentő számokat hallunk a (lány)csecsemőgyilkosságokról és a nemi arányok ázsiai felborulásáról. Japánban a korán fegyelemre, tréningre, közösségi cselekvésre szoktatott óvodásokkal ismerkedünk meg, némi sintoizmussal fűszerezve. Mongóliában az „iskolaérettségi" csikóversenybe csöppenünk, Kepes kedvesen ironikus hangvételű átkötéseivel. Peruban az alkalmi keresztapának fogadott riporter és a helyiek ünneplését követjük nyomon, ennek kapcsán elgondolkodhatunk, hogy a gyerekek nagy százaléka miért nem éri meg a hároméves kort az Andokban. A budapesti zsidó közösségben észrevehetjük a párhuzamokat (szerencsére nem a sumer-inka-magyar tengely mentén...), Marokkóban körülmetélési szertartáson járunk, ahol a riporter bizony elsírja magát a csillapítatlan szenvedés láttán. Tudatosan nem cenzúrázza a jelenetet: az ő tiszta vagy felhős tekintetén át kell újra rácsodálkoznunk a világra. A gyimesi csángóknál igézés elleni praktikákkal és elsőáldozókkal találkozunk, egy idős asszony Horthy-éltető műdalt énekel - Kepes nem kommentál, nem ítélkezik, de sejteni sem engedi, miért volt szükség erre az egyperces közjátékra. Helyben született és utólagos megjegyzései empatikusak, hiszen szerinte minél több kultúrából kell összeszedni azt a bölcsességet, amely a harmonikus életvitelhez kell. Mindenképpen opponálni szükséges viszont azt az értelmezést, hogy a patriarchális viszonyokból eredő nagyszámú „gyerekbaleset" (a lányok esetében) vagy, mondjuk, a női körülmetélés az „elmaradottság" jele és következménye lenne; egyszerűen lehetetlen a nyugati civilizáció kliséivel mérni egyes kultúrák és tradíciók ismérveit, bármilyen borzalmas a mi szemünkben. Nem a mi „fejlettségünkhöz" mért és a lineáris (nyugati) fejlődésfogalomhoz kötött esetleges „elmaradottságuk" miatt mondunk nemet az ehhez hasonló szokásokra, hanem embertelenségük okán - bár ez utóbbi is az univerzálisnak tekintett emberi értékek és jogok vitatható hipotézisén alapul.

Igaz is: milyen világ az, amelyben enynyire eltérőek és ennyire hasonlóak vagyunk? Hogyan illeszkedik a globalizáció a nemzeti, törzsi kultúrákhoz, mit hagy meg bennük, és mit változtat? Érdekes-e a világ átformálódása, vagy csak az elszigetelt közösségekben találhatjuk meg a számunkra igazán maradandót? És mi köze van a médiának, a digitális valóságnak a korábban ismerthez, miként érinti ez társadalmaink jövőjét? Hiába kölcsönzi Kepes András a kanadai teoretikustól, Marshall McLuhantől a sorozat címét, (egyelőre) nem hederít ezekre a kérdésekre. Megmarad az 1960-as évek elején született elmélet alapszintjén: a könyvnyomtatás teremtette társadalom felbomlása újraalkotja a tér- és időfogalmat, a digitális kép- és információátvitel korában a világ egyetlen kisléptékű faluvá változott („global village"). McLuhannel ellentétben azonban a Világfalu nem a régi-új, orális, közösségi társadalom nyomait, a demokrácia és a társadalmi intézmények gyökeres átalakulását és az ehhez tartozó konfliktusokat, a terrort, a médiavilág antropológiai vetületét kutatja, csakis az ősi, bezárkózó viselkedésmódozatokat és intézményeket, melyek egyedül az Utazóban (és a szerencsés nézőben) olvadnak eggyé. Kepes saját bevallása szerint Grönlandon épp azért nem forgatott, mert ott már nincs meg az a „romantika", ami a vidéket egykor jellemezte, mindent elmosott a civilizáció. McLuhan eszmerendszerében Kepes még az individuális, fragmentált Gutenberg-galaxis foglya; ő ezt tudja, és minden bizonnyal nem tiltakozik ellene.

Eszünkbe juthat az a jelenet, amikor Woody Allen Annie Hall című filmjében ideggörcsöt kapott az intellektuális hadovától, amit a mozipénztár előtt kígyózó sorban folytattak mögötte. Egy nagyképű alak McLuhant magyarázta, erre Woody Allen kipattant a sorból, s egy sarokból előrángatta a kanadai profeszszort (ő egyébként magát játszotta a filmben), aki az illető arcába vágta: „Maga egyáltalán nem érti a műveimet". A Világfalu esetében nem fenyeget ez a veszély, McLuhan már 1980-ban elhunyt. Amúgy is csak a cím származik tőle, a tartalom egyedül Kepesé - és erős a gyanú, a Woody Allennel egykor interjút készítő magyar tévés fejében szintén leperegtek a képek.

McLuhan szerint a médium maga az üzenet: teljesen mindegy, mit közvetít a tévé, hatása nagyjából ugyanaz. Ha ezt elfogadjuk, Kepest nem tudjuk többé megkülönböztetni a ráakaszkodó műsortársaságtól, ahogy az iraki háború élő közvetítésétől és a konyhamagazinoktól sem. Nem árt, ha megnézzük a Világfalut, amely bátor, okos és érdekes műsor, de illúzió, hogy felül tudunk emelkedni azon a világon, melynek többé-kevésbé az eszközeivé váltunk.

Világfalu - A titokzatos ember, 2005. október 3., hétfő RTL Klub 22.25. Riporter, narrátor Kepes András.