Nyakkendő

Annak idején persze nem nagyon értettük. Ruanda neve úgyszólván a semmiből jött, azt pedig, hogy ki gyilkol kicsodát, a hutuk-e a tuszikat (tutsikat? tutszikat?...), vagy fordítva, hajlamosak voltunk összekeverni. Nemhogy Ruanda volt messze, de Szarajevó, sőt Vukovár is. Muszáj volt messze lennie.

Aztán meg valahogy vége lett, kiderült ez-az, lehetett szörnyülködni kicsit. A számokon. Hogy száz nap alatt nyolcszázezer embert, hogy bozótvágó késekkel. Olvasatok kínálkoztak. A hétköznapian rasszistát (ölik egymást a négerek) hagyjuk talán. De bemutatódott például a kommunizmus fekete könyve, lezajlott egy-két újabb történészvita, Auschwitzról és a gulagról szólt a hátsó szándékokkal terhelt diskurzus, hullahegyek mérődtek össze egymással a „csótányirtó" hutukról szóló ruandai rémtörténet aktuális háttere előtt.

Az ENSZ tényfeltáró bizottságai, az emberjogi jelentések a kilencvenes évek végére ténylegesen is tisztázták, mi történt. Az iszonyatos részleteket, az ENSZ és a nagyhatalmak szégyenét, a „békefenntartás" Boszniából is jól ismert abszurd tehetetlenségét. Nyilatkozott egypárszor Romeo Dallaire tábornok, az európaiak kivonulása után Ruandában maradó néhány száz fegyvertelen ENSZ-katona kanadai parancsnoka, aki azóta sem tud aludni a történtek miatt. De ki olvas emberjogi jelentéseket? Kit érdekelnek egy ismeretlen katona álmatlan éjszakái? És főleg: ki tud megszámolni nyolcszázezer lefejezett holttestet?

„Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz." Kertész Imre paradoxona a ruandai hullahegyek „csüggesztően fárasztó" képeire nézvést is igaz lehet. Hogy járt-e ilyesmi az eszében az ír Terry George-nak, a Hotel Ruanda című film rendezőjének, és a paradoxon feloldását ő is az „esztétikai képzelet" mozgósításában látja-e, vagy csak az entertainmentet akarta összekapcsolni az őt amúgy szenvedélyesen érdeklő politikai üzenettel, nem tudhatom. Az mindenesetre aligha lehetett ellenére, hogy a Hotel Ruandát széltében-hosszában így reklámozzák: „az afrikai Schindler-listája". Merthogy ez is egy olvasat; Paul Rusesabagina, a kigali Hotel des Milles Collines nevű luxusszálló igazgatója némiképp a zsidómentő német gyároshoz hasonló gyakorlatias, hétköznapi hősiességgel mentette meg 1268 ember - üldözött tuszik és tuszibarát hutuk - életét; az ő alaposan dokumentált, hiteles történetét pedig, az igazi Rusesabagina tanácsadói közreműködésével, a Steven Spielbergéhez fogható politikai-erkölcsi küldetéstudattól vezéreltetve vitte filmre Terry George.

Vannak persze nagy különbségek. Mert az igaz ugyan, hogy a hutu felkelők, akik a tuszi kisebbség és az ellenük lázadó hutu többség közötti fegyverszünetet aláíró ruandai elnök meggyilkolása után puccsal kerülnek hatalomra, a hutu Rusesabaginát elvileg ugyanúgy a saját emberüknek tarthatták, ahogy Oskar Schindlert a nácik, de a talpig becsületes szállodaigazgató egyúttal gyanús is, hiszen - akárcsak a gyűlölt tuszik - a volt gyarmatosítókkal kollaborál, ráadásul a felesége és vele együtt a négy gyereke is tuszi. Schindlernek kezdetben csak „üzleti" érdeke fűződött mellesleg az embermentéshez, ő viszont személyében is érintve volt, miközben boldog-boldogtalant, öregaszszonyt és árvagyereket, szomszédot és idegent is befogadott a szállodájába, mely nem sokkal korábban még gazdag európaiakat és kormányhivatalnokokat, ENSZ-katonatiszteket és újságírókat a legfinomabb csemegékkel, whiskykkel és szivarokkal látott vendégül, és az életét kockáztatva, a Schindleréhez (vagy a 44-45 telén Budapesten „szélhámoskodó" olasz Perlascáéhoz) hasonló ravaszsággal szerez whisky helyett szárazbabot a bent rekedteknek, majd intézi el az utolsó pillanatban, a belga tulajdonoson keresztül a nagyhatalmak kormányait is mozgósítva a szabad elvonulást.

De figyelemre méltóbb a különbségeknél az a hasonlóság, amely nem a főszereplők történetében, hanem - essék most már erről is szó - a filmekben magukban rejlik. Vagy legalábbis a két film mentalitásában; abban a meggyőződésben és e meggyőződés gyakorlati következményeiben, hogy a legsúlyosabb üzenetet is érdemes úgy csomagolni, hogy a lehető legtöbb emberhez eljusson. Sőt: hogy csak így érdemes.

Van ebben logika. A náci népirtás, a Soá egy hetvenes évekbeli giccses tévésorozat címe nyomán lett Holocausttá az újabb generációk szóhasználatában; és a még újabb nemzedékek tömegei húsz évvel később Spielberg megaprodukciójából tudhatták meg az emberiség történetének egyik legnagyobb botrányáról mindazt, amit más forrásból - tömeg lévén - talán nekik sem lehetett vagy akaródzott megtudniuk. És a nagyszerű Terry George becsületére legyen mondva, hogy ami Spielbergnek sikerült, azt ő is fényesen megoldotta. A Hotel Ruanda egyszerre teszi rokonszenves szereplők izgalmas történetévé, mellbevágó élménnyé és lesújtó tudássá a második világháború óta legnagyobb méretű népirtás tényeit.

A rendezőnek nemcsak a tapintatát, hanem a stílusérzékét is dicséri, hogy filmjében ennek ellenére tizedannyi vér sem folyik, mint egy korhatár nélküli, közönséges akciófilmben. A feszültség nem naturális látványelemekből, hanem az atmoszférából, a szereplők cserbenhagyottságának, egyre fenyegetőbb bezártságának és egyre fokozódó fenyegetettségének végül már-már kibírhatatlan érzéséből fakad. A film leghátborzongatóbb jelenetében megkapóan gomolygó, hajnali ködök mögül sejlik fel épp csak egy szörnyű pillanatra, miért huppan olyan gyanúsakat a főszereplő autója, és akad el végül a folyóparti országúton: a máskor szép sima aszfaltot most megcsonkított hullák százai borítják. És hatásvadászat nélkül hat feszengető közvetlenséggel a szereplőválasztás és a színészvezetés is. A Dallaire tábornok alteregóját nagyszerűen alakító Nick Noltét leszámítva jobbára ismeretlen színészek egészen egyszerű eszközöket használnak; játékuk néha azokat a dokumentum-játékfilmeket idézi, amelyekben a szereplők a saját történetüket játsszák el újra.

A Hotel Ruanda író-rendezője ráadásul még annyi happy endinget sem engedélyez, amennyit Spielberg a maga részéről szükségesnek tartott, amikor a Yad Vashem emlékparkban kéz a kézben, mosolyogva lépdelő mai fiúkkal és lányokkal daloltatott felszabadult utószót a szomorú történethez. Terry George nem hagy kétséget afelől, hogy ő nagyon is borús tekintettel néz a közeli és távolabbi jövőbe. Paul Rusesabagina és a családja ezerkétszázhatvannyolcadmagával megmenekült ugyan (a volt szállodaigazgató ma taxivállalatot irányít Belgiumban), de a történet folytatódik. Ugyanez vagy valami hasonló meg fog ismétlődni. Hogy Szudánban vagy másutt-e, nemsokára kiderül - ha lesz, aki hírt adjon róla, elmesélje, bemutassa.

Tény ugyanakkor az is, hogy ami Spielbergnek nem sikerülhetett, abba az ír rendezőnek is beletört a bicskája. Az övé történetesen annak ábrázolásába, hogy ami Ruandában 1994 nyarán történt, az nem csak a hutuk és a tuszik, illetve az ENSZ és a nagyhatalmak kudarca. Nem számolt - közönségfilmben persze hogyan is számolhatott volna - e kudarc iszonyú dimenzióival. Meg hát azzal a lelkifurdalásos, enyhén öngyűlölő, mégis önhitt olvasattal sem, amely úgy szól, hogy „mi", ugye, valahogy mégiscsak túl vagyunk már ezen, ők, szegény afrikaiak viszont, sajnos... Ja, igen.

Lehet-e ennek az olvasatnak is köze ahhoz, hogy a Hotel Ruanda fogadtatásába most mintha még csak véletlenül sem keverednének fanyalgó hangok? Most valahogy egyből elfogadjuk azt, amit a Schindler listája láttán sokan nem fogadtunk el, amikor kultúroptimizmust, a holokauszt radikális önvizsgálatra késztető kérdését „good guys kontra bad guys" kérdéssé redukáló szemléletet olvastunk Spielberg fejére. Azért vagyunk-e most kevésbé szigorúak (vagy azért könnyebb-e most elvonatkoztatnunk, a művészi megvalósítás sikerültségétől függetlenül is általános tanulságokat fontolgatnunk), mert ez a történet „csak" tuszikról és hutukról szól? Mert az ő csődjük nem két évezrednyi európai kultúra, nem a felvilágosodás, nem Nietzsche és Wagner csődje? A „néger" kultúra csődje nem csőd? Vagy ha mégis, hát csak amolyan kisebbfajta, az ügy kisebbfajtaságába eleve bekalkulálható kudarcocska? Mit tudunk mi erről?

A Hotel Ruanda legszebb jelenetében Paul Rusesabagina, a derék szállodaigazgató, miniszterek és tábornokok jól öltözött barátja, egyszer csak nem bírja tovább. Öltözködik éppen. A kanadai parancsnok az imént közölte vele, maga is kétségbeesetten, hogy nincs tovább, hogy az ENSZ-erőket kivonják: „...maguk a mi szemünkben még csak nem is niggerek, csak afrikaiak, a Nyugat semmit nem fog tenni, hogy megmentse Önöket..." És Paul akkor a tükörbe néz, és letépi a nyakkendőjét, és az ingét is ledobja, és félmeztelenül, sírva néz farkasszemet, néger a négerrel.

Aztán megtörli a szemét, és szépen nekiáll újra nyakkendőt csomózni.

Hotel Ruanda. Színes, feliratos kanadai-angol-
olasz-dél-afrikai filmdráma. 121 perc, 2004. Rendező Terry George; forgatókönyvíró Terry George, Keir Pearson. Főbb szerepekben Don Cheadle, Sophie Okonedo, Nick Nolte, Joaquin Phoenix.