Bécsi emlék

A mi emlékünk, szerencsére. Leonard Bernstein története. Az egész rettenetesen prózaian kezdődik, 1964 nyarának egy unott partiján találkozott egy bizonyos Robert Lantz, aki színészügynök volt, és Bernstein. Jó, hát nem képviselne engem is? De, szívesen, csak nem tudom, hogyan kell elkezdeni. Semmi az egész, menjen el Bécsbe, és intézzen el egy meghívást az Operába. Nem is kell a nulláról kezdeni, a meghívás tulajdonképpen már megvan, a darab a Falstaff, a főszereplő Dietrich Fischer-Dieskau, a rendező Luchino Visconti. Csak a részleteket kell megbeszélni.

Ez még Bernsteinnél is az aranykor volt, a részletek nem azt jelentették, hogy mennyi a honorárium, még csak azt sem, hogy kik lesznek az énekesek, hanem hogy tizenkét zenekari próbát kér, vagyis jelenetenként kettőt, előtte még egy halom zongorás próba, és munka, munka, munka. A Falstaff nem volt számára ismeretlen mű, néhány évvel korábban a Metropolitanben vezényelte az operát, tökéletes kotta- és szövegtudással érkezett rögtön az első próbára, fél óra múltán a Quicklyt éneklő Regina Resnik fülig érő szájjal állt föl, visszatértek a régi szép idők, új Reiner Frigyes áll a zenekar élén.

A dolog talán azért érdekes, mert Bernsteinre ritkán gondolunk úgy, mint jelentős operakarmesterre. Az ember zavarba jön, ha a legjelentősebb Bernstein-operafelvételeket kellene összeszámlálnia. Vannak ilyen zenészek, akik valahogy a zene mögé néznek folyton, és maga a hangzás kevésbé foglalkoztatja őket. Nekik az a jó énekes, aki tisztán énekel, és hogy milyen a hangja, vagy hogy alkatilag alkalmas-e a szerepre, az alig érdekli őket. Bernstein még a maga vezényelte West Side Storyhoz is rosszul válogatta össze az énekeseket. Már ha egyáltalán ő döntött.

Van egy másik indok is: Bernstein alkatilag sztár volt, és nem szívesen adta volna ki a kezéből a főszerepet. Ebből a szempontból nagyon különbözött a másik alkati sztártól, Herbert von Karajantól, aki szerette a nagy énekeseket. Szerette leigázni őket, szerette, ha azt csinálják, amit ő parancsol rájuk. Sakkozott velük, alázgatta őket, és akit nem sikerült összetörnie, azt egy idő után ejtette. De ha már ment az előadás, akkor Karajannál rugalmasabb karmestert elképzelni sem lehetett, száz ember figyelte, hogy a bariton milyen tempóváltásra ragadtatta magát az áriában, és úgy idomultak hozzá, mint a tréningruha. Bernstein az énekesek számára mindig kellemes emlék maradt, de kevesebb volt a feszültség, és az eredmény többnyire nem olyan elsöprő, mint Karajannál.

Melyek tehát a legjelentősebb Bernstein-operaemlékek? Alig-alig jut eszembe. Callasszal a Médea és Az alvajáró, de nem elsősorban Bernstein miatt, és hát, persze, ez, ez, amiről szó van, a bécsi Falstaff.

Mert Robert Lantz sikeresen tárgyalt. Illetve szerencséje volt, mert olyan ajánlatot kapott az igazgatótól, amire Bernstein azt mondta: csak vicc. Ekkora summát senki nem fizet egy karmesternek. Csakhogy Bécsben állami az opera, a pénz nem számít, csak a dicsőség. Minden feltételt elfogadtak, a szereposztást összeállították, nem túl jól, de Fischer-Dieskau mellett benne volt Regina Resnik is. Csak próbálni kellett.

A próbán pedig körülbelül megismétlődtek a metropolitani tapasztalatok. Az énekesek boldogok voltak. Csakhogy Bécsben nem az énekeseket kell megnyerni, hanem a zenekart, a Filharmonikusokat. Bernstein belépett, és ideges szokása szerint elkezdett beszélni és beszélni. Tíz percig csak magyarázott. Ekkor valaki az órájára nézett, és a karmester kapcsolt. Fölvette a pálcát. Hihetetlen, ami elkezdődött. Hihetetlen, ahogy végződött, hiszen az már rajta van a lemezen. Elképesztő vonóshangzás, minden szekcióban, de különösen a hegedűsöknél. Ahogy Nannetta áriáját kísérik, az a vadállati érzelmesség, hogy beleszakad az ember szíve, és egyáltalán nem érdekli, hogy Graziella Sciutti hangja hogyan reszket. Nem szép, de nem zavaró, hiszen ki tud odafigyelni? És ahogy aprózzák, tagoltan, de mégis szépségesen, kifejezően és döbbenetesen pontosan. Tényleg Bernstein-produkció, pontosabban Bernstein és a Bécsi Filharmonikusok együttes zsenialitása, újra és újra mellbe vág, és nem lehet elszaladni a hatása elől. Amikor az ember már megszokja, hogy ezek a hegedűsök így játszanak, akkor az üstdob üt olyan tökéletes hangerővel, brutálisan és mégis zeneien, vagyis hát teátrálisan, átfordítva a hangsúlyokat, fölrezzentve az általános, de már majdnem ájult ámulatból. Vagy ahogy az első jelenet zajlik: persze, mindenki elég jó, a zenekar szédületes, de nem ez a lényeg, hanem a színpadi veszekedésnek van valami hihetetlen tempója és ritmusa, most te, most én, most te, most én. Piff-puff, piff, puff. Tortacsata, mindig ez jut eszembe, és egy halom őrült, őrült operaénekes, akik fehér, habos arccal, teli torokból Verdit énekelnek.

Persze ez nem az előadáson készült felvétel. Viszont a Falstaff a színházban olyan elsöprő siker volt, és ma már szokatlan módon nem a színpad miatt - pedig, emlékszünk, Visconti rendezte -, hanem kifejezetten a zenekari árok eseményeinek köszönhetően, hogy azonnal lemezt akartak belőle készíteni. Ami nem volt annyira könnyű az érvényes szerződések miatt. Bernsteint a kontraktus a CBS-hez kötötte, és ők leálltak az ötvenes évek közepén az operalemezek készítésével. A megoldást a Decca jelentette, a cég hajlandó volt fölvenni az operát a CBS részére, de ellenszolgáltatást is kért: kétórányi Bernsteint. Két lemezórányit. Az egyik lemez Mahler lesz majd, a Dal a Földről James Kinggel és Fischer-Dieskauval, a másik egy Mozart-album, egy szimfónia és egy zongoraverseny. Ilyen a mi szerencsénk. Mert a Mozart-zongoraverseny meglehetősen szabálytalan, és Bernstein sem éppen könnyű kezű virtuóz, de ami a zenekar és a szólista-karmester egymásra figyelését, rugalmasságát illeti, talán az egyik legszebben sikerült felvétel. Nem én mondom, hanem Nikolaus Harnoncourt.

Ha az ember Bécs belvárosa felé megy a Marxergassén, van egy romhalmaz az utcában, de a romhalmaz homlokzata legalábbis néhány hónapja még olvasható volt: Sofiensaale. A mai multiplexek elődjeként bálterem-komplexum volt, és a jelek szerint akusztikai szakemberek nélkül is kiváló akusztikával építették, mert sok-sok lemezt készítettek akkoriban. Megszentelt falak, ha még egyáltalán állnak. Mindenesetre ott készült a Falstaff is, majdnem negyven évvel ezelőtt. Hiába próbál meg valaki tárgyilagos lenni, erőltetni a nem csak a szépre emlékezem érzést, majdnem lehetetlen. Persze nem mindenki lecserélhetetlen a szereposztásból, a tenor, Juan Oncina nem sokat ér, a magasságokon kiabálnia kell, ami igazán illetlen egy ifjú szerelmestől, az Alicét éneklő Ilva Ligabue pedig jellegtelen orgánum. De Rolando Panerai énekli Fordot, erőteljesen, teljes polgári szürkeségbe öltözve. És Regina Resnik csodálatos, bár nem tudom megmondani, hogy magától csodálatos vagy dolgozik rajta, amikor kikeveri ezt a nyekergős, alázatos hangszínt, amitől akár falra is lehetne mászni, de hát pontosan olyan asszonyt alakít, akitől falra kell mászni. Jó nagy a hang, és lent valahogy férfiassá válik, ahogy egy szipirtyótól el is várja az ember.

Fischer-Dieskau? Jobb, mint várná a gyanakvó hallgató. Most sem tudja egy pillanatra sem elengedni magát, pedig a Falstaff formátum kérdése, az a szerep, amit nem kell annyira akarni, inkább át kell élni, és csak hagyni, hogy a hangütést, a reakciókat, a zenén kívül eső hanghatásokat valóban a pillanat szülje. Sokszor érezni, hogy Dieskau mesterkedik, nagyon kevergeti a hangszínt, és a végén mégsem találja el, a vén, részeges és lenyűgöző sertés túlságosan gyerekes hangon próbál meg udvarolni, időnként kellemetlenül szerencsétlen. De hát könnyebb mondani, mint csinálni, az énekes még csak negyvenegy éves a felvételek idején, nem élheti át az öregséget, a pusztuló formátumot. Viszont ott az a jelenet, amikor belekortyol a forralt borba, és átjárja újra az élet, magához tér a vén John, és megy tovább az útján. Robban a zenekar, és aztán is olyan szikrázóan, pattogón szól, elnyomva az énekest, mindent elmondva, amit csak lehet. Vagy amikor az éjféli harangütéseket számolja az erdőben Falstaff, és az első ütés előtt megszólalnak a kürtök, ránk szakad az éj, aztán a hegedűk valahogy egészen furcsán, kísértetiesen játszanak a harangütések fölött, és amit eddig soha nem lehetett érteni, hogy Verdi miért vállal egy ilyen üres jelenetet, hogy a bariton tizenkettőig számol a színpadon, hirtelen világossá válik. Kit érdekel a bariton? Az éjszaka a fontos, az erdő, ahol még egyszer utoljára előkerülnek a tündérek, villik, elfek, manók, törpék. Hová lettetek, fiúk?

Verdi: Falstaff

Dietrich Fischer-Dieskau, Regina Resnik, Ilva Ligabue, Graziella Sciutti.

Wiener Philharmoniker, Leonard Bernstein. Sony, 1966-2003.