A nő huszonháromszor

Sajátos műfaj a tanulmánykötet - monografikus teljességet nem, keresztmetszetet viszont elvárhat tőle az olvasó. A benne szereplő történetek, megközelítések íve olykor megengedi, sőt kikényszeríti a folyamatos olvasást, máskor megfelelőbb a ráérős lapozgatás, olykor még az átlapozgatás sem számít illetlen magatartásnak. Jelen esetben is, mint oly sokszor, a blikkfangos cím (Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs?) keltené fel a figyelmet, s az alcím (A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon) igazít el a tartalmat illetően; húsz-huszonöt éve természetesen nem ez lett volna a kötet címe - ha lett volna ilyesmi akkor. De nem volt, legföljebb vaskosabb brosúrák az éppen soros pártkongresszus nőpolitikai irányvonalának magyarázatával. Jól emlékszem boldogult Kádár János egyik kongreszszusi zárszavára, amelyet szabadon mondott el, s volt már élő tévéközvetítés is. Nagy hangsúllyal szólt az elvtársnőkkel szembeni elemi udvariasságról, ami inkább követelmény még, mert a gyakorlat - khm, khm - hagy némi kívánnivalót. Egyesek nem átallanak például ülve maradni, ha egy elvtársnő száll fel a buszra vagy villamosra, ami persze nagyon helytelen. (Honnan tudta...? Mert bizony így volt.)

A tudományban nőtörténelem, társadalmi nem, gender studies, a közéletben női esélyegyenlőség, feminizmus, erről szóló diskurzus és ezekre irányuló mozgalmak, intézmények a késő modernitás fejleményei a nyugati civilizációban, s jobbára rendszerváltás utáni jelenségek Magyarországon. Az alcím nyomán jórészt történelmi, társadalomtörténeti tanulmányokat várnánk a rövid 20. századból, de a kötet (amely egy két évvel ezelőtti konferencia előadásai nyomán készült, gondos szerkesztői munkával) ennél sokkal gazdagabb. Az írások tetemes része, majd fele mindenféle értelemben a 21. századról, a szó legszorosabb értelmében vett jelenről szól. A rendszerváltás utáni, mai Magyarország mai lányairól, mai asszonyairól, mai szerepeiről, mai konfliktusairól. Ráadásul a könyv nemcsak időhatárait tekintve, hanem műfaji szempontból is sokkal tágasabb, mint azt a leíró alcím sejteti. Nemcsak történeti, hanem szociológiai, filozófiai, etikai, esetenként irodalomtörténetbe hajló, szövegtani stb. írások alkotják.

A mai történetírás és a társadalomtudomány általában még mindig küzd azzal a szorongással, amit a pozitív(ista) tudományos objektivitás 19. században gyökerező illúziójának szétfoszlása utáni űr láttán érez a kutató, a szerző. A genderrel foglalkozókat - a kötet az ő seregszemléjük tulajdonképpen - ez láthatóan kevésbé gyötri. Lehetnek, tán lesznek is olyanok, akik finnyásan eltolják maguktól az efféle beszámolókat, és túlzott indulatokról, túlfűtött érzelmekről lamentálnak, sőt még a szerzők nemével sem átallják az ilyesmit kapcsolatba hozni. Nekem viszont mélyen imponál az a nyíltan vállalt elkötelezettség, amely a huszonhárom szerzőt (közülük öt egyébként férfi) különböző mértékben hatja át, de érezhetően valamiféle közösséget teremt szövegeik terében. Ez az igazi szervező ereje a kötetnek. Az elkötelezettség alapja pedig nem a történelmi gravámen feletti felháborodás, vagyis, hogy a nők emberi jogait a 20. században errefelé legalábbis sajátosan értelmezték (ha egyáltalán), nem a nő mint nő sérelme és szenvedése, hanem a női szempont, perspektíva, az identitás „beemelése" a különféle beszélgetésekbe. Egy pont leszögezése, nyugodt és öntudatos gesztus, amelyre ezeket a nagyon különféle diskurzusokat építeni lehet.

Huszonhárom tanulmányról aligha lehetséges minden egyes darabra kiterjedő, egyenlő terjedelmű ismertetést írni. Nem is próbálkozom ezzel. A könyvet - némiképp rendhagyó módon - két „bevezető" tanulmány vezeti fel. Pontosabban Sipos Balázs tanulmánya, amely a 20. század első felének irodalmában (az irodalom itt a legtágabb értelemben szerepel, szépirodalomtól lexikonon, illemtankönyvön át politikai röpiratig) szemlézi a nő és a nőkérdés ábrázolását, keresve (s nemigen találva) a fentebb említett pontot. Joó Mária szép esszéje ugyanezt Simone de Beauvoir A második nem című könyvének 1968-as magyarországi megjelenése idejéhez horgonyozza le, s innen rajzol ívet a mai „posztszocialista helyzetig". Szerinte a „a posztszocialista tudat őrzi a szocialista női tudat mindkét emblematikus jegyét: a dolgozó családanya ma is érvényes ideál. A rendszerváltás után csupán a tradicionális női szerepet próbálták rehabilitálni, a kizárólag családjának élő anya szerepét kívánatosnak feltüntetni - ezáltal hangsúlyozták a szocializmusban a nőkre kényszerített kettős teherviselést." (50. o.) A szocializmus anélkül tette egyenlővé a nőket, hogy tudatosította volna az egyenlőtlenséget, sőt ezt a fajta egyenlőséget normatív erővel képviselte. A rendszerváltás után lehetséges a választás - a „nőies életforma" és a „férfias munka, hivatás, karrier" között. Sőt a kettős (ambivalens) identitás, ambivalens morál is lehetséges, immár a nők szabad választása alapján. Ha jól értem, Joó Mária szerint ma még ez jórészt nőkre jellemző, pedig akár „univerzális standard" lehet (54. o.). A kötet amúgy kellően tágas tematikai kerete azt mégsem engedte meg, hogy a tradicionális identitások helyébe lépő „nőies férfi, férfias nő" ideáltípusainak mibenléte bővebben kifejtessék.

A következő két fejezet előbb a munka világában, majd a közéletben mozgó nő alakjával foglalkozik, a záró rész pedig a női test felügyeletével. A jelenre orientált és a kimondottan történeti leírások között bizonyos kettősség teremt itt némi feszültséget, okoz hiányérzetet. A szociológiai dolgozatok jobbára a mai magyar női társadalom elitjére, legalábbis (felső) középosztályára összpontosítanak. Pedig a női társadalom is erősen tagolt, nyilván a nők között is megfigyelhetők a kisebbségi, perem-, vesztes helyzet különféle változatai. Miközben a történeti stúdiumokban ezek a helyzetek dominálnak, a munkásoktól akár prostituáltakig (meg a rendőrökig - Kozáry Andrea írása a női rendőrtiszt- és tiszthelyettes-képzésről), a jelenben mintha csak a Joó Mária esszéjében említett kettős, ambivalens identitást manifeszt módon megélőkre összpontosulna a kutatói figyelem. Női karrierre, közéleti, (nő)mozgalmi, diplomás, tudós, vezető nőkre. Tóth Eszter Zsófia történeti antropológiai tanulmányának harisnyagyári betanított munkásai ma már rég nyugdíjasok. Elbeszéléseik hiedelemvilágról, tradícióról, vallásról és túlvilágról egy másik régen volt túlvilág fénytörésében, párttag-lét és párttag-identitás (vajon volt ilyen - nem az akkori elitben és középen, hanem a Harisnyagyárban...?) prizmáján és persze a mai „helyzet" optikáján szűrődnek át. De mi van a mai harisnyagyári munkásokkal? Tóth Eszter Zsófia más munkáiból tudjuk, kik voltak az akkoriak, honnan jöttek - ma honnan jönnek (és persze - van-e Harisnyagyár)? Érdekes, hogy a női nézőpontban - de talán csak ebben a kötetben - nem jelennek meg például a (mai) roma nők, hiszen az nemigen lehetséges, hogy a tradicionális közösséget e szempontból érintetlenül hagyta volna az átalakulás.

Ha a következőkben néhány számomra különösen kedves írást emelek ki a huszonhárom közül, azt vállaltan egyoldalúan teszem - oka a foglalkozási ártalom. Palasik Mária ott keresi a női perspektívát, ahol az 1950-es években az a legkevesebb nyomot hagyta: a központosított tervutasításos gazdaság irányításának dokumentumanyagában. Így van ez akkor is, ha Palasik dokumentációja, tanulmányának gazdag hivatkozásanyaga történetesen szinte másról sem szól, mint nőkről. A nők munkába állítása vérbeli kampány volt, megfelelő tervszámokkal, a hidegháborús pszichózis, a (meleg) háborúra való felkészülés része. Még a szovjet példa sem hiányzott - a száműzött, idős Rákosi Mátyás emlékezetében megmaradt Sztálin megjegyzése a háború idejéből: a nők tartják most a birodalmat.

A magyar nőtörténetírás egyik kezdeményezője és úttörője, Pető Andrea a köznyelvben ma is Ratkó-korszaknak nevezett időszakot a női termékenység ellenőrzésére és állami szabályozására irányuló kísérletként ábrázolja. Mégpedig e politika és a mindennapi élet legélesebb konfliktusmezején engedély nélküli abortuszt végrehajtó valódi és álorvosok, illetve „pácienseik" nyilvános pereit elemezve. „A női alárendelődést pártoló állami politika segítette a II. világháború alatt meggyengült férfi/házastársi tekintély helyreállítását azáltal, hogy a nőket gyenge, áldozati szerepbe kényszerítette. A szükségben született matriarchátus... jellemzője az autonóm módon a szükséghelyzetben olyan kérdésekben is döntést hozó nő, amelyben ez korábban kizárólag a férfi kiváltsága volt. A népesedési kampány közvetve ennek a női önálló magatartásnak a felszámolását tűzte ki célul." (319. o.) Ám Pető Andrea figyelmes vizsgálódása azt is kimutatja, hogy a nagy garral beharangozott büntető szankciók a gyakorlatban számottevően szelídültek. S ebben nem csupán az 1953-as enyhülés játszott szerepet, hanem a „romjaiban létező" törvényesség, de az emberi, női szolidaritás is, amely a felülről jövő nyomás hatására szükségszerűen erősödött meg.

Balázs Eszter mikrotörténeti elemzése Sponga Juliannáról, az 1956-os forradalom egyik „ismeretlen" női szereplőjéről szól. Mondani sem kell, hogy olyan „férfias" események, mint fegyveres konfliktusok, háborúk és forradalmak női perspektívája még ma is enyhén szólva ritkán jelenik meg „nagy történetekben". Balázs Eszteré éppenséggel kis történet, de a szokványos folytatás - alig látható - ebben az esetben nem állja meg a helyét. A történet hőse, Julianna nagyon is látható, mégpedig egy világot bejárt fotón, vöröskeresztes karszalaggal, bekötött arccal, „félig bohém, félig proletár" öltözetben, fején lazán hátratolt svájcerrel, 1956. október 30-án a Múzeum körúton egy géppisztolyos fiúval kart karba öltve. A fotó pedig a Paris Match budapesti forradalmi képriportjának kezdő darabja. Balázs Eszter (és francia szerzőtársa) azt vették a fejükbe, hogy megkeresik a képen látható, akkor még a szó szoros értelmében ismeretlen lányt. A tanulmány, mindösszesen tíz lap (220-229. o.) egyrészt a mikrotörténészi nyomozás odüsszeiája. Másrészt pillanatfelvétel egy olyan forradalmi résztvevőről, akiből meglehetősen sok akadt, de aki sehogy sem hasonlít az ünnepi beszédek, szobrok és hasonló emlékezetpolitikai aktusok „lepárlott" (és a kollektív emlékezetbe menthetetlenül leülepedő) forradalmárának képzetére. Jutka tizenkilenc éves kiscsaj volt, családostul faluról jött csepeli betanított munkás, akit az apja kissé vert, ezért nemigen érezhette magát jól otthon, de feltehetően rühellte a melót is a Sortexben. Leginkább az utcán szeretett lógni a srácokkal, be is vitték háromszor csavargásért meg káemkáért - miközben egyik bátyja rendőr volt. A forradalom idején a srácok vitték a felkelők közé. Szerencséjére idejében meglépett (emigrált), bár akkor még nem tudhatta, hogy az 1956-os Budapest egyik emblémája lesz. Balázs Eszter utal a francia mikrotörténész, Alain Corbin művére, aki ugyancsak egy történeti emlékezettel nem bíró individuum, egy 19. századi facipőkészítő mester életrajzát írta meg. Nagyon úgy látszik, harmadrészt, hogy ez a tanulmány a mi névtelen facipőkészítő(nő)nk életrajzának első foglalata.

(P. S. Azért persze akadt egy hely, ahol neki, Jutkának is volt neve. Az állambiztonsági szervezet kinyújtott karja, a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) egyik szorgos hivatalnoka (az ő neve alkotmánybíróságilag ismeretlen) huszonkét évvel a forradalom után kiderítette, ki is az a lány a képen. És legott tiltónévjegyzékbe vette.)

Palasik Mária-Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, 2005, Napvilág Kiadó. 344 oldal, 3100 forint.