Test-világ

Az amerikai Don DeLillo monstruózus terjedelmű regényében, a nyolcszázhuszonnyolc oldalas Underworld (megj. 1997) térben-időben szerteszét indázó, ám titkos kapcsolatok révén mégiscsak egymással összefüggő történetei között (ezek külön-külön is kiadnak egy-egy szabványos terjedelmű regényt) van egy bizarr szkatologikus allegória. A regény egyik szereplője, bizonyos Marvin, valamikor az 1950-es évek elején Európába ment nászútra ifjú feleségével, bár útjának volt egy másik célja is: találkozni orosz zsidó féltestvérével, bizonyos Avram Lubarskyval, akit korábban sohasem látott. Nyugatról keletre vitt az útjuk: átlépték a vasfüggönyt, Magyarország és Csehszlovákia érintésével eljutottak a Szovjetunióba, ahol is szerencsésen megtalálták Avramot.

Az út során Marvin különös felfedezést tesz: riadtan tapasztalja, hogy mennél keletebbre érnek Európában, széklete annál bővebb, masszívabb és büdösebb. Amikor Magyarországra érnek, csak úgy dől belőle, nagy zajjal, a sötét massza, hogy azután a Szovjetunióban elviselhetetlenné fokozódjék a dolog, szagra és mennyiségre egyaránt: lávaként ömlik belőle a vegyi végtermék, valamiféle átható geopolitikai szagot árasztva. Marvin elkeseredett küzdelmet folytat a bűzzel, nehogy észrevegye a felesége, mi is történik anyagcseréjével. Szerencsére a visszaút enyhülést hoz: amint Nyugat-Európába érnek, bélműködése fokozatosan normalizálódik, Svájcban már nincs semmi baj, Marvin széklete ismét egészséges és csupán enyhén szaglik.

Nádas Péter új regényének, az összesen ezerötszázhúsz oldalas Párhuzamos történeteknek a harmadik kötete egy „Anus mundi" című fejezettel kezdődik. A történetek (térben-időben egymástól távol játszódó históriák, külön-külön maguk is regényterjedelműek) itt kis időre egymásba fogazódnak, a szövegmontázs alkalmi azonosságra kényszeríti és egy pillanatra egységbe fogja őket. Ez az azonosság és egység egyben térnek és időnek az azonossága és egysége, ahol is a tér geopolitikai, az idő pedig történelmi. A regény abban a bizonyos kelet-közép-európai „térségben", ezen belül - jelképi pólusként - Németországban és Magyarországon játszódik, idejét tekintve pedig a 20. században, annak is a középső harmadában, (nagyjából) a harmincas évek kezdetétől (nagyjából) a hatvanas évek elejéig. (Egyetlen fontos kivétellel: az egyik történet, amelyet egyébként elsőként ad közre a regény, a berlini fal leomlásának évéig ugrik előre az időben; a fal egyébként a regény első mondatában omlik le, jelképes végpontként a kiindulópontban.)

A regény itt mintegy magába szippantja ezt a teret és időt, hogy azután rögtön ki is adja magából, mégpedig szerteszét szórva. Egyben - DeLillo anekdotájára rímelve - nevet is ad ennek a térnek-időnek: a térség és a korszak a „világ", azaz a történelem, ha nem egyenesen a legáltalánosabban vett emberlét (ha ez különbözik egyáltalán a történelemtől) segge lyuka. Belőle jön ki, s benne szorul meg minden, mégpedig való alakjában, azaz szarként.

Ez a „minden" - regénytechnikai szempontból - valóban minden, a regényalakok a korszak és a térség valamennyi etnikumának, vallásának, foglalkozásának és társadalmi helyzetének a képviseletét ellátják, valamiféle - ne féljünk a szótól - extenzív totalitás szellemében. A keresztmetszet legfelső szintjét Magda Goebbels és Horthy kormányzó fiának a menyasszonya képviseli, legalját alighanem bizonyos Tuba, cigány aszfaltozómunkás (őt látjuk utoljára a regény szereplői közül, az utolsó oldalon, nyilván jelképi szándékkal, ő szerepel). Történetük - tucatnyi párhuzamos regény - helyszínei a térség teljes geográfiáját befogják, Mohácstól Buchenwaldig, a budapesti Margitszigettől a berlini Tiergartenig, s a korszak legkülönbözőbb időpontjai által kijelölt idősíkokon zajlanak.

Párhuzamos történetek - a párhuzamosokról tudjuk, hogy csupán a végtelenben találkoznak, azaz szereplőik életében soha, csupán az olvasói tudat észleli hasonlóságaikat. De - szereplőik számára ugyanígy rejtve maradó módon - titkos kapcsolódási pontok fűzik egybe őket: a történetek ugyanazokat a helyszíneket érintik, bár különböző időpontokban, vagy ugyanazok a szereplők két olyan személy történetében is szerepet játszanak, akik különben nem tudnak egymásról, mint ahogy történetüknek sincs - számukra felfogható - köze a másikéhoz. Ugyanazt, amit az olvasó a párhuzamos történetek elvont hasonlóságaként, azaz metaforaként fog fel, ezeknek az esetleges érintkezési pontoknak az alapján zárt, sűrű és voltaképpen a szükségszerű rend képzetét keltő hálózatként, titokzatos metonimikus mélyszerkezetként is értelmezi; olyan szerkezetként, amely a „világ" érvényes ábrája, azaz amelyben voltaképp a teljes világ helyezkedik el, s általa a teljes világ értelmezhetővé válik.

Azaz a Párhuzamos történetek szélességben és mélységben (extenzíven és intenzíven) is valamiféle végső alkotói ambíció megkísértése, s mint ilyen, már-már istenkísértés: a teremtett világ teljességének újbóli megteremtése. Tout, au monde, existe pour aboutir ŕ un livre, „a világon minden avégből létezik, hogy könyv legyen belőle" - Mallarmé aforizmáját kissé átalakítva azt mondhatnánk, hogy „a regényíró avégből létezik, hogy könyv legyen az egész világból", s hogy ez Nádas ambíciója, a végső elbeszélés, a - nevezzük így - „világregény" megalkotása.

„Klasszikus" modern ambíció ez, az Ulysses, Az eltűnt idő nyomában, A tulajdonságok nélküli ember ambíciója. Mint azoknál, a Párhuzamos történetek kapcsán is a terjedelem, ez a látszatra külsődleges és esetleges jegy poétikai, sőt műfaji szükségszerűség: a világregény a jelek szerint a maga entelecheiájától fogva hosszú regény, a monstre vállalkozás logikus eredménye a regénymonstrum (persze nem az idomtalanság, hanem a lenyűgöző méretek és arányok értelmében). A hasonló ambíció hasonló terjedelmi többletet szül, az elmúlt évtizedek „világregényei", Pynchon Gravity's Rainbow-ja, Grass Bádogdobja, Az éjfél gyermekei Rushdie-tól s persze DeLillo könyve is egyformán gigászi terjedelműek - mint ahogy Nádas velük rokon regényei, Az emlékiratok könyve után most a Párhuzamos történetek is az.

És persze ez a világregény nem regény. Nem csak regény, vagy nem úgy regény, ahogy a „regényt" gondolni szokás. Történetei teljességgel regényszerűek, s lélegzetelállítóan jól vannak megírva - viszont többek a szokásos értelemben vett szépirodalmiságnál. Miközben elbeszélésként végzik, remekül, a dolgukat, egyben példázatok is, bölcseleti súlyú exemplumok. Variációk egy alaptételre: Nádas regényének fundamentális sugallata, hogy az ember egyedül testként reális létező, s a másik emberhez is csupán a teste révén lehet köze. A „lélektől lélekig" képlete helyére ebben a regényben a „testtől testig" formulája kerül, az emberi közösség s ennek eszközei, a másoknak címzett közlés és a másokkal való közlekedés (a kommunikáció) egyetlen realitása a test kapcsolata a másik testtel, a közösülés.

Az anus mundi és a hozzá kapcsolódó szkatologikus látomás így a legáltalánosabb, egyben legkonkrétabb antropológiai jelkép is a regényben. Test a testtel a maga anyagi realitásában csupán egyféleképpen kapcsolódhat össze: úgy, hogy testének váladékait a másik testébe üríti, illetve a másik testének váladékait a maga testébe fogadja. Inter urinas et faeces nascimur, „húgyban-szarban születünk", mondotta Ágoston, váladékaink és az őket kiválasztó, illetve - mások váladékainak esetében - elnyelő testnyílásaink az egyetlen kommunikációs közegünk, sugallja Nádas a Párhuzamos történetek minden lapján. Szereplőinek élete, az őket hajtó vágy az emberi közösség vágya, a másik testével folytatott anyagcsere jegyében telik - és persze a keserű kudarc jegyében, hiszen a közösülés közössége, a testi egyesülés csupán pillanatnyi lehet. Sőt pillanatnyi sem, hiszen váladékaink, éppen azért, mert kiválasztottuk őket, eleve le- és kiválnak testünkből, bennük már nem mi vagyunk, aki a másik testének részévé válik (s persze azzá is csupán ideiglenesen). A vágy ezért fordul agresszióba, személyesbe, de kollektív és hatalmi erőszakba is, mely a másik ember testébe való behatolással, a másik test elroncsolásával és megcsonkításával, emberek, illetve embertömegek megkínzásával és megsemmisítésével kísérti meg a tragikusan lehetetlent: a másik testének teljes magunkévá tételét. Ez csupán egyetlen módon lehetséges: emberevés formájában. (Nádas regénye ezt az instanciát is tartalmazza.)

Az egyesülés lidércfény, hiába kergetjük. Van viszont egy reális mellékterméke, az elkeveredés. A regényben szerepel egy internátus, amelynek fajkutatással foglalkozó munkatársai a gondjukra bízott fiúk testén a basztardizáció, azaz a fajkeveredés és - logikusan - a faji elkorcsosulás biológiai jelenségkörét tanulmányozzák. De a regény minden szereplője tulajdonképpen ilyen keverék: német, magyar és zsidó keveredik bennük, minden lehetséges kombinációban. Ugyanezt a keverékjelleget a regény névtani szimbolikája is hordozza: a legtöbb szereplőt nem úgy hívják, ahogy eredetileg hívni kellene őket; sokaknak nincs „rendes" nevük, mert lelencek, magyarosítottak, vagy éppenséggel apjuk kivégzését követően új nevet kaptak az árvaházban; az egyik német-magyar szereplőt, amikor német, Hans Wolkensteinnek hívják, amikor pedig magyar, Kovách Jánosnak. Az egyetlen „fajtiszta" emberpéldány Tuba, a cigány; de róla is kiderül, hogy anyakönyvi kivonata hamis - egy plébánián vásárolta, a katonaságot elkerülendő, azaz egy másik ember, feltehetőleg magyar ember nevét viseli, azaz valójában onomasztikai korcs.

S a másik oldalon ott van a test hiánya. A testek közötti „normális" kapcsolatok, elsősorban a szülő-gyermek viszony helyén a párhuzamos történetekben mindenhol valami mást találunk: kivégzett apák, kisgyermeküket elhagyó anyák, nevelőszülőknél szenvedő lelencek, rokonok nevelte fiúk bukkannak fel mindenfelé, s feltűnően sokszor olvasunk a hivatalos „szülőtlenség" intézményeiről: lelencházról, internátusról, nevelőintézetről és hasonlókról.

Mindehhez az általános behelyettesíthetőség társul: miközben a regény szereplői, bármennyire vágynak is rá, a dolog természetétől fogva képtelenek a másikkal való egyesülésre, valójában egymás párhuzamai, felcserélhető példányok; miközben sohasem azonosak kevert önmagukkal, mindenki másra becserélhetők.

Mindez - a testébe zárt, céltalanul keveredő, apátlan-anyátlan emberiség analitikus rémlátomása - persze legalább annyira a ráció műve, mint amennyire az imaginációé; fikció, de teória is. Nádas könyve - a kortársi rokonság mellett - ebben a kora modern korszak epikájára emlékezik termékenyen: roman philosophique, azaz a világ elbeszélői újrafogalmazása, de közben bölcselet, antropológiai traktátus is, a Justine, a Veszedelmes viszonyok, a Gulliver negyedik utazása ember- és testtanának hű tanítványa; egyben hozzájuk mérendő - és mérhető - mesteri teljesítmény.

És persze hittelen teológia, test és történelem anus mundijáról, azaz a Pokolról írott summa: arról a helyről és időről szól, ahol és amikor végleg a Sátáné lett a világ, s ehhez a Sátánnak még léteznie sem volt szükséges. A Párhuzamos történetek ebben a sajátosan dantei értelemben is világkönyv, a Rossz infernális remekműve.

Nádas Péter: Párhuzamos történetek. I-III. kötet. Pécs, 2005, Jelenkor Kiadó. 1520 o., 7900 Ft.