Estenden, állok a Westenden - valahogy így hangzott a háború előtti aranyköpés vagy dalszöveg-töredék, és talán eszembe is ötlött valami hasonló, amikor, nem éppen estenden, hanem egy verőfényes október eleji délelőttön a Nyugati pályaudvar melletti karcosan könnyed nevű Westend City Center plázában ácsorogtam. Egy könyvesbódét bámultam éppen, amikor mellém lépett az idegen, és megszólított angolul - olyan természetesen, ahogyan azok szokták, akik külföldön sem békülnek a gondolattal, hogy egyesek nem beszélik a nyelvüket, s ha mégis efféle emberi roncsba botlanak, csak vállat rándítanak: magára vessen az ilyen.
Arra kért, fordítanám le a standon látható kötetek címét. Engedelmeskedtem, és csak a Ksssz! című új orosz regénynél akadtam el. Amikor az ismeretlen úgy látta, átmentem a ravaszul rögtönzött nyelvvizsgán, egészen közel lépett, mélyen a szemembe nézett, és így szólt: - Tudja, nekem gyanús a lányom. Azt hiszem, embereket klónoz. - Várt egy pillanatot, hogy mit szólok mégis, én meg nem szóltam semmit, ellenben egy kicsit hátraléptem, óvatosan csúsztattam a lábam a műkövön, de ő utánam lépett, és folytatta: - Ugyanis egy olyan kutatóintézetben dolgozik, amelyik...
Körülbelül fél óráig beszélt hozzám egyhuzamban. Jó ritmusban, egyenletesen, ahogyan a hosszútávfutók őrlik fel a távolságot.
Ír volt ez az ember, corki illetőségű, talpig ír, rájöhettem volna, mert a beszédmód valahogyan felidézte a pubok állópultjainál vörös Kilkenny sör mellett zubogó történetek ritmusát.
Először is azt mondta el, hogy a lánya egy olyan laboratóriumban dolgozik kutatóorvosként, ami nem messze fekszik attól a másik laboratóriumtól, ahol Dollyt, az első klónbirkát legyártották, amely ugyan félresikerült, mert ízületes lett a szerencsétlen, de akkor is. Ha ennyi nem volna elég, akkor ezt kapjam ki: a bejáratnál fegyveres őrök állnak. És ha még ez sem volna elég meggyőző, akkor tessék: amikor megkérdi Mollyt, hogy mi a jófenét csinál odabent naphosszat, az csak legyint: áh fater, ezt te úgysem érted. Mindez pedig két dolgot bizonyít napnál világosabban: azt, hogy a lányt az anyja elnevelte, attól olyan tenyérbe mászóan szemtelen, meg azt, hogy embereket klónoz.
Még három vagy négy történetet zúdított rám, a hangsúlyt soha le nem vitte, közbeszólásra lehetőséget nem adott, mindig megkérdezte a véleményem, de nem adott rá módot, hogy feleljek, megelégedett azzal, hogy látta rajtam: szándékomban áll válaszolni.
Egyetlenegyszer tudtam közbevágni, azt mondtam, jártam Írországban, Dublinban, évekkel ezelőtt, James Joyce-ról csináltam dokumentumfilmet a magyar tévének.
Örvendezett: helyes, csak így tovább, első lépésnek nem rossz, persze Dublin lószar, Corkba kellett volna jönnöm, na majd legközelebb, Joyce-ot meg ő is nagyon bírja, legalábbis a régi dolgait, bár mostanában nemigen jut ideje olvasni, így azután gőze sincs, hogy mostanában miket ír.
Megtudtam tőle, hogy a szomszédjukban, tulajdonképpen alig egy macskaugrásra, már ha macskaugrásnak tekintjük azt, hogy előbb el kell menni a postáig, onnan meg föl a boltig, és ott pont átellenben... - álltában, a cipője orrával rajzolta a pláza műkövére a térképet, hogy jól megértsem, amit mond, és el ne tévedjek, ha arra járok -, szóval van ott egy templom. Na, az olyan régi, hogy annak a helyén már a druidák is imádkoztak, na és annak az altemplomában, aminek a bejáratát egy nagy kelta kereszt jelöli, járt Dan Brown is, a Da Vinci-kód szerzője, aki éppen ott szerzett bizonyosságot arról, hogy a feltételezése valóság, és ez a Mária-Magdolna dolog Jézussal tuti.
Megtudtam tőle, hogy a templom mögött van egy sportrepülőtér, amellett kicsit följebb, közvetlenül az étolajüzem mögött, de még a fűrésztelep előtt egy futballpálya, amellett meg egy lőtér kifejezetten agyaggalamb-lövészetre, és ő ott szokott gyakorolni, és ha van itt a közelben egy agyaggalamblövő pálya, akkor szívesen megmutatja, de jobb, ha elhiszem neki becsszóra: ő nem tud hibázni.
Megtudtam tőle, hogy turistacsoporttal érkezett, egy hét Prága, Bécs, Budapest, ő nem is hitte volna, hogy ilyen nagy helyek, meg tulajdonképpen elég jók is, leszámítva, hogy agyaggalamblövő pálya sehol, de a legtökösebb mind között Budapest, majdnem olyan tökös, mint Cork, na persze egészen más. Bécs meg Prága ki vannak glancolva, azt se tudni, rá szabad-e lépni a járdára, olyan műtiszta minden, állandóan azt lesi az ember, hol van a járda mellett az a másik járda amelyiken járni is lehet. Itt viszont rohadtul természetes minden, érezte az aluljáróban a Nyugati előtt, szinte orrba vágta az életszag. Itt azután lehet élni, biztosan én is azért élek itt. Például ilyen jó pláza sincsen sehol másutt, azért vásárol a felesége most a második szinten a C&A-nál igazi magyar cuccot, ő persze nem bírja az ilyen shoppingolást, kibukik tőle, fél óra szabadságot kért, meg is kapta, na pont letelt, örül hogy találkoztunk, jó volt velem beszélgetni.
Azzal - anélkül, hogy levitte volna a hangsúlyt - hátat fordított, és éppen olyan hirtelenül, mint ahogyan rám szállt, leszállt rólam, csak a hátát láttam a corki illetőségű Pepin bácsinak, a rozsdabarna bőrdzsekit, és a nevét sem fogom megtudni már soha.
Mindezt ha sorsszerűnek nem is tekintettem, de intésnek láttam. Ugyanis kora délután két tévéssel volt találkozóm a Hősök terén - az ír közszolgálati televízió ministábjával. Valamilyen távoli közös ismeretség révén leltek rám és kértek föl alig néhány nappal korábban telefonon, kapkodva, könyörögve: ismeretterjesztő sorozatot készítenek az unió új tagjairól, késésben vannak, minden országra két nap jut, nálunk egy nap Budapest, egy nap Balaton, mondanék-e valamit a városról a Hősök terén? Csak úgy lazán, valami szubjektívet, ami nekem érdekes vagy fontos.
Amikor megérkeztem a térre, örömmel fogadtak, de kapkodásnak vagy könyörgésnek már nyoma sem volt, ellenkezőleg, úgy tettek, mintha ők tennének szívességet nekem, azt mondták, kicsit túlbiztosították a filmet, rengeteg az anyag, hat interjút csináltak, kapaszkodnom kell, hogy beférjek, úgyhogy legyek rövid, bármit gondoltam eredetileg, annak a fele is sok, és csak a lényeget mondjam.
Haboztam, ne fordítsak-e hátat az íreknek, úgy, mint nekem az ír a Westendben, de azután felülkerekedett bennem eredendő vonzalmam a smaragd sziget iránt meg azután, ha az ő jegyükben kezdődött a nap, illő, hogy úgy is fejeződjék be: és mondtam Budapestet, mondtam, ráérősen, beleereszkedve, kacskaringózva, mintha nem tudnám, hogy egy perc jut rám, ha ugyan. Elmondtam a Vajdahunyad-díszletet, a Széchenyi-fürdőt, a jégpályát, a millenniumot, meg hogy itt telt a gyerekkorom a Ligetben, uszodában, a jégen, meg hogy a kolonnádon magyar királyok, az oszlop tövében hét vezér, a Szépművészetiben El Greco. Több mint fél órát beszéltem félbeszakíthatatlanul, jó ritmusban, egyenletesen, ahogyan a hosszútávfutók őrlik fel a távolságot, és közben néha eszembe jutott, vajon rögzít-e még a kamera, vagy az operatőr csupán illendőségből szegezi rám a gépét, meg hogy vajon lehet-e mindez olyan érdekes egy ír számára, mint a feltételezett emberklónozás, a Dan Brownnal súlyosbított corki altemplom vagy az agyaggalamb-lövészet.
Amikor befejeztem, a riporter, aki egész idő alatt semmit sem kérdezett - igaz, lehetősége sem volt rá -, végignézett a téren, a kolonnádon, a vezéreken, a múzeumokon, és azt mondta: de hiszen ez egy csodálatos, dúsgazdag ország. Egy távoli peremsziget perspektívájából nézve mindenképpen. A szigetnek most éppen jól megy ugyan, de a lényege nem változott: az, ami. Parasztország. Birkalegelő és krumpliföld. Ráadásul bele kell dögleni a provincializmusba, bigott demagógiába, bornírt ostobaságba, északon, a határon túli írek körében meg a vérszagú nacionalizmusba. Ez meg itt nálunk épp az ellenkezője: nagystílű, tágas, kifinomult, gazdag, sokszínű, toleráns - a vak is látja, hogy itt öröm élni.
Hazafelé mentemben próbáltam írül nézni a várost.
Tegnap e-mailt kaptam a riportertől: köszöni közreműködésemet, remek voltam, közel húsz másodpercet sikerült megmentenie. Tudja, hogy nem sok, de higygyem el, frenetikus.
És még egyszer gratulált nekem Magyarországhoz.
Rosszkedvem naplója - 2005. szeptember
Úgy hozta a véletlen, hogy néhány percre bepillanthattam egy másik, számomra eleddig ismeretlen világba, amely nem ezer kilométerekre távol, hanem itt van karnyújtásnyira Pozsonyban, s lakóival is mindennap találkozhatom „életteremben", a belvárosban. Mindnyájan, akik azon a másik világon innen, az élet napfényesebb (?) oldalán élünk, sejtjük, hogy van itt egy másik világ is, egy sötét, egy borzongató világ, amelytől csak egy vékonyka, láthatatlan fal választ el bennünket, s amelybe bármikor átkerülhetünk. S onnan többé nincs mód visszajutni. Láttam egy szállást s annak néhány lakóját. A szállás eufemisztikus megnevezése annak a nyomortanyának, éjjeli menedékhelynek, melynek lakói legföljebb annak örülhetnek, hogy legalább van fedél a fejük fölött. Láttam Csempe-Pempét Mándy Iván regényéből, A pálya szélén-ből, mindjárt több alakban is. Mindezt pedig a „dinamikusan fejlődő" Pozsonyban, 2005-ben. Ebben a másik világban mit sem tudnak a dinamikus fejlődésről. Ebben a másik világban semmi sem változott száz év alatt, és nem is fog a következő száz évben sem.
De van itt egy harmadik világ is, kívül a városon, zöldövezetben. Egy gettó. De nem akármilyen. A várostól elkerített, biztonságiakkal őrzött villanegyed. Ezt csak kívülről, messziről láttam. Itt laknak a leggazdagabb újgazdagok, a rendszerváltás igazi nyertesei.
Még sincs bűntudatom, se lelkiismeret-furdalásom. A „szálláson" tett látogatásomat követően ez volt a legnyugtalanítóbb felismerésem. Az, hogy egy percig sem éreztem úgy, hogy én is felelős vagyok azért, hogy emberek (s nem is kevés, s nem mindegyik a saját hibájából) ilyen körülmények között élhetnek. Ahol hiányzik az elemi társadalmi szolidaritás, ott bűntudat sem lehet. Ha nincs lélek, nincs mit furdalni. S a társadalmi szolidaritás hiánya nagyon is megfelel ennek a mai uralkodó osztálynak. Sokféle hányattatás, hiú remények és hamar szertefoszló illúziók után, a köd eloszlása után, tiszta végre a kép. Minden négy évben elmegyek (ha elmegyek) választani. Mára azonban kiderült, hogy a „választék" nagyon szűkös. Hogy talán nincs is választék. A matéria, amely különféle színekben kínálja magát, egyformán silány. Nem a parlamentben, nem is a kormányban döntenek a jövőnkről, hanem ott, abban a gondosan elkerített, szigorúan őrzött villanegyedben. Kafka kastélyában.
S most valamit a szellemi nyomorról, mert a kettő, a társadalmi és a szellemi nyomor édestestvérek. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon vallásos, magyarok lakta falu Szlovákiában, valahol New Hont környékén. Itt egy szép nyári napon a helyi potentátusok Szentkorona ünnepséget szerveztek. Mielőtt a szervezők szétküldték volna a meghívókat, a helyi magyar szakos tanárnő figyelmeztette a főszervező tisztelendő urat, hogy a magyar helyesírás jelenleg érvényben levő szabályai szerint a Szentkorona Szent Koronaként írandó. A tisztelendő úr azonban kötötte az ebet a karóhoz, mire a tanárnő, hogy igazának megfellebbezhetetlen nyomatékot adjon, megmutatta neki a Magyar helyesírási szótárt. A tisztelendő úr kicsit bizalmatlanul mustrálgatta a fura könyvet, megnézte jobbról, megnézte balról. Zavarban volt. De aztán hamar feltalálta magát. „És ezt Orbán Viktor is jóváhagyta?" - kérdezte gyanakodva. Mit is lehet erre New Hontban és környékén felelni?
Egyik délután az m2-re kapcsolok. Parlamenti közvetítés. Egy szürke arc a sok szürke arc közül - fogalmam sincs a párthovatartozásáról. Azt mondja. „De mi úgy gondoljuk." Az ilyen mondatoktól leszek rögvest rosszul. Akkor már jöjjön inkább Haszintó, Vinszentó, Diegó és Virhinia.
Az én ifjúkoromban, a hatvanas években Sztálin, Rákosi és a többi addigra a pokolba távozott vagy kegyvesztetté lett pártvezető egykori agyba-főbe dicsérését személyi kultusznak nevezték. Egy rendes marxista úgy tartotta ugyanis, hogy a történelmet a tömegek formálják, s nem a (lett légyen kiváló) egyéniségek. A gyakorlatban persze, mint annyi más, ez is másképp nézett ki. Lenin és Sztálin egész alakos vagy mellszobrainak a mennyisége, legalábbis az Elbától, Lajtától keletre, vetekedett a kerti törpékével. Később, a hetvenes és a nyolcvanas években egyre személytelenebbé, egyre szürkébbé váltak a pártállami diktatúrák. Kivétel azért (Ceausescu) így is akadt, nem is beszélve az ázsiai kommunista rezsimekről.
Ha ma végignézünk a hajdani szovjet blokk romjain kivirágzott demokráciákon, azt kell látnunk, hogy bizonyos fokú személyi kultusztól ezek sem mentesek. Úgy látszik, az ilyen-amolyan személyi kultusz a politikai élettől elválaszthatatlan. Persze, itt szó sincs a sztálinista diktatúrák patologikus és kozmikus méretű személyi kultuszáról. Sokkal inkább arról van szó, hogy valamely politikai üzenetnek akkor van hatása, ha azt erős személyiségek közvetítik. Legalábbis mifelénk. A mi népeink itt, Európa középső fertályában már csak ilyenek. Kell nekik egy vagy több apafigura, aki, ha nem is Führer vagy a Kárpátok géniusza, de megmutatja a helyes utat, hogy nekünk ezen ne kelljen törni a fejünket. S erős személyiségekből nincs hiány errefelé. S ez talán nem is olyan nagy baj, amíg az erős egyéniségű politikusnak a politikai mellett morális üzenete is van, mint ahogy Václav Havelnak és Göncz Árpádnak volt is. Ezek az idők azonban, amint az persze várható volt, elmúltak. Napjaink erős személyiségei, bár a morális és nemzeti retorika nem idegen tőlük sem, „pragmatikus" politikusok. Ami a hétköznapok nyelvére lefordítva annyit tesz, hogy amit tegnap mondtak, annak az ellenkezőjét mondják ma, s amit ma mondanak, az holnap már nem lesz érvényes. Nagyszámú híveiket azonban ez csöppet sem zavarja. Ezek a hívek-hívők tűzön-vízen át hajlandók követni őket, tollnokaik pedig hűségesen ápolják az őket körüllengő kultuszt. Hogy esetleg mégis megrendül Vladimir Mečiar szavahihetősége? Sebaj, támad a helyébe másvalaki, e pillanatban Robert Fico. De Magyarországon sincs ez másképpen. A Fidesz és az MSZP küzdelme nem a programok közötti küzdelemként, hanem Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc párviadalaként jelenítődik meg a közvéleményben, nem kis mértékben a média asszisztálásának köszönhetően. A magyar helyesírás szabályaiban foglaltak csak akkor érvényesek, ha azt egy félistenként tisztelt politikus is jóváhagyja. Tudósok, művészek, akadémia stb. mind smafu. Ha Fico vagy Mečiar bejelentené, hogy igenis a Nap forog a Föld körül, akadnának néhányan, akik ezt is elhinnék.
Hát nem szeretnivalóan édes népek élnek errefelé?
Kapitális marhaság, amit az erdélyi Krónika ír, tudniillik az, hogy az aradi Tűzoltó tér a magyar-magyar megbékélés parkjává is váljon, s ez legalább akkora erőfeszítést igényel, mint a korábbi magyar-román ellentétek mérséklése. Tudjuk, hogy a magyar-román ellentétek csaknem két évszázadra nyúlnak vissza, és sajnos volt néhány véres epizódjuk is. Ezzel szemben a magyar-magyar ellentét (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) még egyéves sincs, s nem arról szól, hogy a magyarok egy csoportja zsigeri gyűlöletet érezne a magyarok egy másik csoportja iránt. Az efféle cikkek, mint a Krónikáé, csupán arra jók, hogy azok a politikai erők, amelyek a kettős állampolgárságról rendezett népszavazást kezdeményezték vagy később e kezdeményezés mögé álltak, tovább halászhassanak az általuk gerjesztett zavarosban.
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, Ungvár, 2005. október
Nem tudok visszaemlékezni arra, gyerekkoromban voltak-e példaképeim. Aligha, mert ha igen, akkor csak felidéződne Tell Vilmos, Dobó István vagy Nemo kapitány. De nem. Kiskamaszként is csak kedvenceim voltak, akikre valamely tulajdonságaik vagy cselekedeteik miatt felnéztem, de sem Kempelen Farkas, sem Öveges professzor nem vált eszményképemmé, mint ahogy kicsivel később Kulin György vagy Fred Hoyle sem, akik pedig egyszerre voltak nagy csillagászok és jó írók, beváltván azt a kettős ideált, amit akkoriban én is magam fölött lebegőnek gondoltam.
Kései kamasz koromban közvetlen környezetemben többen is nagy hatással voltak rám, mai fejjel visszagondolva a rajongásom egyikükhöz bizony hasonlatos volt ahhoz, mint ahogy példaképéhez viszonyul az ember - de ez akkor nem tudatosult bennem.
Aztán, eszmélésem későbbi szakaszaiban a hasonulás helyett a különbözés, a hit helyett a kétely, a feltétlen tisztelet helyett a fanyalgó kritika lett a sajátom, s ez kizárta, hogy az életben valaha is idolként tekintsek bárkire-bármire, és valamely kész sémához való igazodás könnyebbségével nézhessek szembe problémáimmal. A nagy különcök, a sehová sem besorolhatók, a szent őrültek és a magányos farkasok váltak kedvenceimmé. Mivel azonban sem a devianciában eléggé következetes, sem a tehetségben eléggé megszállott nem voltam, így jó úton jártam afelé, hogy a mindent visszamenőleg is igazoló börtönt, elmegyógyintézetet vagy az öngyilkosságot elkerüljem, és idegenültségem, ahelyett, hogy megigazulnék általa, ócska szereppé váljon, pózzá sekélyesedjen. Miután a nonkonformizmusomat komfortossá laktam, félek, többé már nem sikerülhet tartalommal, igazi figyelmet érdemlő teljesítménnyel felruháznom különcségem csupasz vázát, és tinédzserkorom riasztó lármafájaként ma is jelzi örök beteljesületlenségemet.
Minderre két friss haláleset döbbentett rá.
Nem ismertem személyesen Eörsi Istvánt. Ám abban a szerencsében volt részem, hogy - talán két éve - levelezésben álltunk. Rendszeres kapcsolattartásról persze nem számolhatok be, nagy ritkán váltottunk csak rövid üzenetet, leginkább egymás írásaira reagáltunk. És nemcsak én az övéire. Figyelt rám, olvasta publicisztikáimat, pár okos szóval reflektált a neki tetszőkre, ami nagyon jólesett. A kettős állampolgárságról tartott népszavazás tanulságait megvonó egyik januári cikkében pedig - ezt joggal gondolhatom valódi megtiszteltetésnek - hivatkozott a témában írt kistanulmányomra, idézett is belőle. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy ebben a kérdésben is egyetértettünk. Ahogy az említett cikkét (Utószó, Népszabadság, 2005. jan. 7.), úgy néhány továbbit is még kéziratban, nyers formájában megismerhettem; íróember részéről ezt a bizalom legszebb és legsúlyosabb gesztusaként értékeltem.
A kíméletlen őszinteségét csodáltam leginkább. A bátorságát, amellyel azokat az igazságokat is kimondta, amelyek őrá nézve is kínosak voltak. Ahogy magával szemben is könyörtelen tudott lenni, és szembenézett múltjával, jelenével (szókimondására a halálos betegségével kapcsolatos megnyilvánulásai lehetnének a szélsőségesen „jó" példák). Ahogy megalkuvást nem tűrő következetessége oda vezetett, hogy a magyar szabadgondolkodás lelkiismeretévé vált. Ahogy nyelv, nemzet, származás, vallás dolgában ugyanolyan kérlelhetetlen tudott lenni, mint az apró emberi vagy nagy filozófiai kérdésekben. Ahogy mindig azt mondta, amit gondolt. És mindig azt gondolta, amit érzett.
Ezt utánacsinálni! Igen, ha valaha mégis rászánnám magam, hogy példaképet válasszak...
Pedig, azt hiszem, sokkal többen gyűlölték, mint szerették. Az igazságnak is van kritikus tömege, amely a legtöbbek számára elviselhetetlen. Neki a nyakába volt kötve a detonátor, bármikor a levegőbe repíthette a hazugságok és üres szólamok építményeit, nem törődött azzal, ha az ő fejére is hullik a törmelék. Ezért is tekintették első számú közellenségüknek a látszathazafiak, a frázismagyarok és a szlogeneuropéerek.
Igen, valahogy így, így kellene. De amennyivel kisebb és szánalmasabb az én világom annál, amiben ő élt, legalább annyival vagyok gyöngébb és esendőbb én is őnála. Szerény vigasz, hogy ellenfelekből, támadókból, haragosokból is ugyanenynyivel hitványabbak juthatnak csak nekem.
A Szépírók Társasága többnapos fesztivált szervezett, ennek egyik programja azt a címet kapta, hogy„Segítséggel élők". Amikor meghívást kaptam rá, és megtudtam, mit is fed a cím, többek között ezt válaszoltam a későbbi színpadi beszélgetésünket is vezető Gács Annának: „...ez engem igazán soha nem foglalkoztatott; íróként legkevésbé. Ez nem jelenti azt, hogy mesterségesen és szándékosan kerülném a témát, de ahogy nem szoktam íróként az időjárással foglalkozni, ugyanúgy a saját fizikai állapotommal sem. A mindennapok szintjén persze egyre több problémát kell megoldani, de hát ugyanilyen probléma az, hogy időnként enni, inni kell, meg hogy hidegben fel kell öltözni - de ezek a dolgok erőteljesen kívül esnek az irodalmi érdeklődésemen. Ahogy nem jut eszembe hosszan értekezni arról, milyen lehetetlen ez az idei nyár, úgy a saját állapotom sem képezi témámat. Még a naplómban is elég ritkán említem. Nem szeméremből vagy szándékos elhallgatás okán, hanem mert nem foglalkoztat, nem érdekel, nem tartom lényegesnek. De fogalmazhatok úgy is: sokkal súlyosabb hátráltató körülményekkel kellett életemben szembenéznem: politikai, nyelvi-nemzeti(ségi), földrajzi, családi adottságok, ezekhez képest egy kis mozgássérültség már meg sem kottyan. ... Annyi minden lett volna, ami kialakíthatta volna kisebbségi érzésemet, frusztráltságomat, annyi minden tehetett volna keserűvé, szorongóvá - mégsem történt meg. ... Engem, úgy érzem, az irodalom, a művészet, a zene, újabban a korlátlan kommunikáció régen kiemelt abból a helyzetből, amibe beleszülettem. Ha a »kárpátaljaiságomon« felülemelkedtem, akkor nehogy már a kerekesszék fogjon ki rajtam!"
Nagyjából ugyanezeket a gondolatokat mondtam el a Petőfi Irodalmi Múzeumban sorra került beszélgetés során is, és úgy tapasztaltam, a mellettem ülő „két béna és egy vak" is hasonlóan vegyes érzelmekkel fogadta, amiért ezúttal fizikai állapota okán kapott meghívást. Az eleinte riadt közönség láthatólag hamar feloldódott, és látva, hogy díjazzák élceimet, még azt az ízetlenséget is megengedtem magamnak, hogy kijelentsem: legközelebb örömmel elmegyek a potenciálisan prosztatarákban elhalálozó középkorú férfiírók találkozójára. Egyetlen mondatos zárszavában Vámos Miklós kicsit rám is pirított. Értsük meg, mondta, hogy erre a találkozásra nem nekünk, hanem nekik volt szükségük.
Egy ideje Magyarországra utazni most már azért is jó, mert találkozhatunk ott tanuló gyerekeinkkel. Nagyjából havonta egyszer hazaruccannak ugyan, de jólesik, ha közbül is láthatjuk őket. Kolos most nem tudott feljönni Veszprémből, így csak Csöngével randevúztunk Budapesten.
Hála az ezúttal zökkenőmentes határátkelésnek és az egyre hosszabb autópályának, egyenesen Ungvárról indulva két órával a tervezettnél korábban érkeztünk a Hősök terére. Szépen sütött a nap, kiültünk a Műcsarnok teraszára. Balázs István barátunk éppen ráért, odajött, vele kávézgattunk és beszélgettünk - és vártuk, hogy a korai érkezésünkről időben értesített Csönge lányunk is megérkezzen a barátjával még az irodalmi est előtt. Mi beszélgettünk, de a lányunk csak nem tűnt fel, pedig két órával korábban a telefonban már azt mondta, hogy elindultak. Alig fél óra volt hátra a kezdésig, amikor végre elénk penderül ártatlan pofácskával. Kérdésünkre, hogy mi tartott ilyen sokáig, elég furcsa választ adott. „Répát ettünk az alagúton."
Ezt olyan mulatságosnak találtam, hogy már ott elhatároztam, ezt a mondatot egyszer nekem le kell írnom. Most megtettem. (Kiderült, a Lánchíd felé tartva útközben még elhatározták, felmásznak az alagút fölötti hegyrészre, oda, ahonnan épp belátni a ki-be gördülő kocsikba, mert „nagyon izgi" megfigyelni a vezetőket és utasokat akkor, amikor ők nem tudnak róla. És mivel volt náluk egy sárgarépa, hát azt ott kettesben elropogtatták. Hiába, ilyen a szerelem.)
Csodálkoznék magamon, ha egy éven át változatlan formában tudnám fenntartani a honlapomat. Már-már mániákusan „átcsinálom", szinte félévente, mert mindig kiderül, hogy a korábban kialakított rendszer valamiért nem megfelelő. Amit most üzemeltetek, az az áttekinthetetlenségig bonyolult, agyon van terhelve keresztlinkekkel. Az egységek és alegységek, ezen belül a rovatok és alrovatok sűrű labirintusában lassan magam sem tudok eligazodni. Ráadásul minden betűzést, linkelést, besorolást, főoldali kiemelést „manuálisan" végzek (vagyis vizuális szerkesztővel), mivel programozni nem tudok, és így nem automatizálhatom az egyes munkafázisokat. A fiam, aki pedig éppen harmadéves programozó matematikus, már hosszabb ideje fírol, hogy térjek át modernebb technikára, ő megtervezi, amit kell, nekem más dolgom sem lesz, mint „felnyomni" az anyagokat. Hát most ennek is eljött az ideje: készül a nagy, globális portálunk, ő azt találta ki, hogy az Ukrajnával és Kárpátaljával kapcsolatos magyar sajtóhíreket fogja egybegyűjteni, én meg egy-két alrendszert birtokolva építhetem irodalmi virtuálémat. Levélben és cseten tartjuk a kapcsolatot Ungvár és Veszprém között, így épül az új honlap, olykor éles viták árán. Most látom csak, mennyire más egy programozó és egy felhasználó viszonya ugyanahhoz a problémához.
Pedig amúgy szinte mindenben egyetértünk. Néha kicsit meg is ijeszt, egészséges dolog-e, ha egy húszéves fiatalember ugyanúgy tekint a világra, mint ötvenhez közeledő apja. Bár az érdeklődése és az ízlése más, az értékítélete úgyszólván azonos az enyémmel, a miénkkel. Miközben Csönge állandóan fut, pezseg, habzsol, nyüzsög, Kolos otthonülő, és hozzám hasonlóan életcéljának azt tekinti, hogy íróasztal mellett ülve és legkedvesebb foglalatosságát űzve tudjon megélni abból, amit létrehoz, megalkot. (A különbség annyi, hogy én szöveget írok, ő meg szoftvereket.) Ezt látta tőlem, ezt vette át.
Bevallom, épp eléggé meg is döbbentett, amikor évekkel ezelőtt megadott kérdésekre válaszolva egy iskolai dolgozatában azt írta, én vagyok a példaképe. Egyszerre voltam meghatva és megsértve. Érő kamasz szemében „jó fejnek" lenni nem akármilyen eredmény, nyugtáztam jólesően, ámde hogy jövök ahhoz, hogy bárkinek is... Ha egyszer én nem választottam magamnak vezércsillagot, engem se tekintsen senki követendő mintának, gondoltam. Meg hát a magam tapasztalatából és olvasmányaimból kiindulva azt sokkal természetesebbnek tartottam, ha a fiú előbb-utóbb fellázad apja ellen, szembefordul vele, semmint ha nyomdokaiba lép.
Vajon mit csináltam rosszul, hogy még mindig felnéznek rám a gyermekeim?
Igen, eljön az idő, amikor meg kell tagadnunk mesterünket.
Épp annyi idős voltam, mint most a fiam, amikor Beregszászba-járó lettem. Ez az Ungvártól 70 kilométernyire fekvő kisváros akkori életemben igen jelentős szerepet játszott, és fordulatok sorát hozta életembe. Új szerelmeim vonzottak ide és új barátaim honosítottak meg, révükön egy-két év alatt itt tanultam meg a „másképpen gondolkozást", ezek az új és roppant szenvedélyes kapcsolatok szakítottak ki családi meghatározottságomból, ezek billentettek ki bigottul tudományos és már-már vulgárisan materialista világképemből. Pedig akkor már verseltem, de fogalmam sem volt a líra mélyrétegeiről, semmilyen viszonyom nem alakult ki a transzcendenciához, a tudatalattihoz, a titkoshoz és sejtelmeshez. A költészetet valami racionális szövegtechnikának gondoltam, nem pedig lélektani mélyfúrásnak. Itt, Beregszászban kellett huszonegy-két-három évesen megértenem a művészet lényegét, az esztétikum megannyi (többek között lukácsi) sajátosságát, itt mélyült el zeneértésem, itt ismertem meg magamat. A delphoi jósda lett nekem Beregszász, és Apollón papnőjét úgy hívták, hogy Horváth Anna.
Bár autodidakta művész volt, szobrai, kerámiái, érmei, grafikái révén a kárpátaljai kisvárosból kilépett a nagyvilág tágasságába. Ösztönös tehetsége és megszerzett elméleti tudása jelentős alkotóvá tette annak ellenére, hogy kivitelező technikája gyakran látszott bizonytalannak. Rám nem is mesterségbeli tudásával hatott, hanem sokkal inkább az alkotás folyamatáról vallott nézeteivel, művészi hitvallásával, világszemléletével, a nagy összefüggéseket kereső hajlamával, a mindenkori újra és ismeretlenre való fogékonyságával, létértelmezésével, egyszerre archaikusan mitikus és modernül szekularizálódott valóságfelfogásával. Ő tanított meg arra, hogy kételkedjem a látszatban, és mindig mindennek a fonákját is megnézzem, hogy kerüljem a készen kínált sémákat, s hogy az igazságot ne valami hatalmas és változhatatlan monolit kősziklának képzeljem el, hanem szilánkok sokaságából sokféleképpen összerakható viszonyrendszernek.
Mindez óriási hatással volt rám. Mai fejjel ítélve: Horváth Anna akkor néhány évig a példaképem volt, még ha ezt bevallani röstelltem is.
Ám eljön az idő, amikor meg kell tagadnunk mesterünket. Esetünkben ez nem járt semmiféle látványos szakítással (Anna életében voltak ilyenek!), még igazi szembefordulással sem. Annyi történt, hogy elmaradtam Beregszászból, mert a kétkedés éppen őtőle tanult nagyszerű képességét egy adott ponton túl vele szemben is alkalmaznom kellett. Évekig maradéktalanul alávetettem magam hatásának, ám a végső kisajátításnak ellenálltam. Mindent elhoztam, amit megtanultam, de önző módon magamat mégis megtagadtam tőle. Hitelt kaptam egy életre, és nem fizettem vissza semmit. Húsz éve már, hogy nálam kamatozik ez az adóság.
Hogy nem én voltam az öntörvényű tanítvány, aki szembeszegült, hanem bölcs mesterként ezt is ő akarta így, azt egészen pontosan tudom azóta, hogy Annát végső pihenésre a delphoi jósda szent kövei alá elhelyezték Beregszászban.
Berlin, 2005. október 6-7.
Alváshoz készülődtem, eredménydús estét hagyván magam mögött. Egy ifjú komputerszakember végrehajtotta gépemen a rég esedékes műtétet: a Snafuról áttértem a Gmx-re. Ezentúl éjt nappallá téve on line leszek, csekély alapdíj ellenében via internet egész Németországgal ingyen telefonozhatom. DVD-ről bármikor filmet vetíthetek a képernyőmre, valamennyi szövegfile-omat és eddigi e-mailjeimet összesűríthetem egy hüvelyknyi adattárolóba, amely - ha úgy akarom - muzsikát szolgáltat. A megújult programot összeköthetem mobiltelefonommal, amely viszont - megint csak szándék megléte esetén - fényképezőgépként is használható.
A rendszerváltásnak tehát rengeteg előnye van, nekem mint haszonélvezőnek pedig annyi a dolgom, hogy hozzászokjam és éljek vele. Fogmosás után, pizsamában ismét rányitottam az újjávarázsolt szerkezetre, s hirtelen az a vágyam támadt, hogy barátaimat, ismerőseimet és üzletfeleimet mihamarabb értesítsem az örvendetes eseményről, garantálva egyben a folyamatos kapcsolattartást. Befestettem hát a címlistámat, s egyetlen klikkel tudomására hoztam a nagyvilágnak, hogy mostantól új címen leszek elérhető. Azzal elzártam a készüléket, és bevetettem magam a paplanos ágyba.
Mintegy húsz perc múlva azzal a rémült érzéssel riadtam fel, hogy valami nincs rendben a világgal. Mintha valami ősrobbanás nyomában páni zűrzavar tört volna ki odakinn, és ezért én is felelős volnék. Néhány percig a sötétséget bámultam, majd kinéztem hálószobám ablakán, ahonnan az Alexanderplatzig el lehet látni. Ám a Prenzlauer Berg éji csöndje semmiről sem árulkodott. Ösztönösen a komputerhez vezetett utam, hátha onnan jutott el valami hír éber álmomba. S valóban, vagy nyolc üzenetet találtam a masinában, köztük én magam is írtam magamnak, ami különben nem szokásom.
Dalos György magyarul, németül és oroszul arról értesítette Dalos Györgyöt, hogy virtuális elérhetősége megváltozott. Az alapszöveg alatt mintegy négyszáz e-mail cím sorakozott - magánemberek és intézmények, mondhatni Juzsno-Szahalinszktól San Franciscóig. (Ez a lista részben magától jött létre, hiszen minden egyes új küldemény feladója automatikusan hozzátevődik a többihez.) Öt további levél már a címváltozásom bejelentésére reagált. Egy Amerikában élő régi ismerősöm azt kérdezte: véletlenül vagy célzatosan mellékeltem egész címtáramat. Pesti barátom, régi számítógépes, maliciózusan jegyezte meg: „Javíthatatlan vagy", s egyebekben sok szerencsét kívánt további életemhez. Egy hölgy Frankfurtból megtisztelőnek nevezte, hogy hatalmas társaságomban neki is szerény helyet biztosítottam. Az üzenetek alatt rendre ott tolongott a seregnyi cím.
Kétségbeesésemben kárcsökkentéssel próbálkoztam: háromnyelvű levélben kértem elnézést az úgymond műszaki hibáért, s egyben felhívtam a címzettek figyelmét, hogy tartsák tiszteletben a személyiségi jogokat. Számtalan e-mail partnerem közül erre a jámbor óhajra is én reagáltam elsőnek. Töredelmes bocsánatkérésem hitelét sajnos némiképp lerontotta, hogy az átkozott listát másodszor is sikerült szabadjára eresztenem. Mit mondjak, éjszakai nyugalmam odalett.
Egyszerre két dolog váltotta ki bosszúságomat és szorongásomat. Az egyik, hogy címeim publikussá tételével mintegy önmagam hackereként feltörtem saját kapcsolatrendszeremet. A másik, hogy szándékolatlanul olyan embereknek adtam ki elérhetőségét, akik ezt legkevésbé kívánják. Nekem se tetszik, ha valamely szétküldött proklamációban vagy meghívóban közkinccsé teszik a koordinátáimat. Ki sem tudom számítani, hányféle érzékenységet sértettem meg az elektronikus indiszkréció jóvoltából. Istenuccse, van okom restellni magamat.
Másnap két kisebb cikket kellett megírnom, és fapados repülőjegyet rendelnem. Alig tudtam odafigyelni, újra meg újra visszatértem üzeneteimhez. Reggeltől délig vagy hatvanat kaptam - többen biztosítottak megértésükről és arról, hogy eszük ágában sincs visszaélni a kezükbe került adatokkal. Ez jólesett, de a vigasz soványnak tűnt. Mindig is tudtam, hogy technikai ügyekben bunkó vagyok. Elsajátítottam, amit muszáj volt, dolgozom műszerekkel és gépekkel, amelyeknek működésmódjáról a leghaloványabb segédfogalommal sem bírok. Régebben a humán entellektüelek módján már-már tetszelegtem e nem tudással, ma inkább nyomaszt. Az az érzésem, hogy valamennyiőnket mind több tudhatatlan dolog vesz körül, és irányítja az életünket.
A múlt héten - még Snafu-előfizető koromban - élettársam kisfia, a tizenhárom éves Robi bemutatta nekem a google keresőn fellelhető www.earth.com programot. Ezen maga a glóbusz tölthető le, és egérrel töviről hegyire bejárható. Három fokozatban lehet megközelíteni: ingyenesen, húsz dollárért és négyszáz dollárért. Természetesen a bérmentes változat mellett döntöttem. És lám: néhány perc alatt Budapest térképét láttam, és ráközelítettem a Duna-partra, becsszóra felsejlett a Parlament, és haloványan kivenni véltem a Teréz körút 47. számú házat is, amelyben családom 1928 óta lakott. A portál reklámszövege érzékeltette, hogy a navigációs program finomsága attól függ, mennyi pénz áldozok rá. Négyszáz dollárért talán még a lakásokba is bekukkanthatok. Megvallom, semmi kedvem nem volt hozzá.
Miközben fösvény módon az easy jet árajánlatait fürkésztem - ők is megkapták címeimet -, arra gondoltam, hogy a világhonlap elvileg feleslegessé teheti a kémkedést, mint szakmát, ahogyan az internetes jegyrendelés megroggyantotta az utazási irodákat, vagy a CD kiszorította a hanglemezeket és a magnókazettákat. Én itt gondot csinálok abból, hogy kikotyogtam néhány száz adatot, és közben lassacskán minden titoktalanná válik. Ha az, hogy „titkos", németül „heimlich", akkor az ellentéte voltaképp „unheimlich" kellene legyen. Ám a nyelv furcsa játékot űz velünk. Az „unheimlich" szó értelemszerű jelentése: „ijesztő".
Műszaki fiaskóm fölötti búbánatomat déltájt evésbe öltem. Saját fasírtreceptem: két tojásba belekeverünk negyven gramm finoman reszelt parmezánt és fél gerezd apróra vágott fokhagymát. Ezt összegyúrjuk kétszázötven gramm darált marhahússal, és lassú tűzön, olajban kisütjük. Egy szem burgonyát teszünk hozzá köretként. A tudomány és technika jelen állása szerint kizárt dolog, hogy ez az étel a világhálóról is lehívható lenne.