Ha az ember már nincs messze a misztikus hatvanadik évtől (engem is már csak egy év választ el tőle), végtelenül sok történetet tud elmesélni. Annyira még nem öreg, hogy már azt is elfelejtse, kicsoda ő maga, másokról nem is szólva, de annyira már nem fiatal, hogy az újdonságok azonnal felülírják a régieket. Talán valamiféle kegyelmi állapot ez, az énhatárok még világosak, tudom, hogy mi az, ami velem történt, mi az, ami másokkal, mi az, amit kitaláltam, és mi az, amit másoktól hallottam, olvastam, loptam, plagizáltam. Azt is tudom, mikor hazudom szándékosan, mikor vagyok őszinte, és mikor mímelem az őszinteséget. Mindig tudom, kihez szólok, mert mindig előttem van valaki, aki előtt igazolni, mentegetni vagy éppen csontig leleplezni szeretném magamat. De mivel általában rejtőzködő típus vagyok, az olvasó elől is bujkálok, nem árulom el neki, mi az, ami tényleg velem történt, és mi az, ami félig fikció vagy tán egészen az. Találja ki ő maga!
Szégyenlősen bujkáló mivoltomnál fogva be sem mutatkozom, csak monogramomat adom meg, mintha rendőrségi hírben szerepelnék. Nemrég olvastam, hogy egy idős asszony meggyilkolásának vádjával letartóztattak egy R. I. nevű fiatalembert. Nos, az én kezdőbetűim is R. meg I. Az R. persze magyarosított családnév, eredetileg lehetett volna Rechnitzer, Rosenzweig, Rosenberg, Reich, Róth (mint ama bizonyos Manó, aki nem Róth volt, hanem Rosenfeld) vagy akár Rotschwanz, vagyis rőtfarok, mint Ilja Ehrenburg halhatatlan Laschikja. De lehettem volna Rothbart, azaz rőtszakáll is; ez volt - az isten bocsássa meg neki - gyermekkori barátom, Jólesz Gyurika eredeti családi neve. Mindenesetre Gyurikáék Rothbartból a legenda szerint úgy lettek Jóleszek, hogy Gyurika apja, dr. Rothbart Miklós orvos 1951-ben önként jelentkezett koreai szolgálatra. El is fogadták a jelentkezését, de indulás előtt egy nappal behívták az Egészségügyi Minisztériumba, ahol a pártbizottság egyik munkatársa, dr. Sült Tiborné elvtársnő azt mondta neki: „Rothbart elvtárs, ezzel a névvel nem mehet Koreába! Mit hisznek majd a szovjet elvtársak! Még csak az kell nekünk, hogy összetévesszék Rothschilddal vagy Rockefellerrel! Azonnal találjon ki magának egy másik nevet! Bármi, ami magyarul hangzik, jó lesz!" Rothbart doktor pedig rávágta: „Akkor legyen Jólesz!" Jólesz doktor több mint két évig dolgozott a kaesongi katonai kórházban, egészen a panmindzsoni fegyverszüneti megállapodás aláírásáig. A súlyosan sebesült vagy haldokló koreai és kínai katonák meg a félholtra vert amerikai foglyok látványa nem sok meglepetést tartogatott számára, pláne azok után, hogy deportálása idején hat hónapig Mengele doktor egyik asszisztenseként működött az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban. Kaesongi tartózkodásának legfőbb eredményét abban látta, hogy megúszta a minden bizonnyal rá váró itthoni letartóztatást a cionista orvosok készülő perében. 1953 júliusában vonattal tért vissza Magyarországra a Phenjan-Peking-Moszkva-Budapest útvonalon. Moszkvát, amely már meggyászolta Sztálint, hirtelen elárasztották a Budapesten akkor még a pult alól is nehezen hozzáférhető fogyasztási javak. A Kaesongban megspórolt rubeljaiból magának csónakmotort, feleségének Szaratov hűtőszekrényt, Rakéta porszívót és villanyvasalót vett, fiának pedig a Ljubjanka közelében lévő Gyetszkij Mir áruházban egy felhúzható, táncoló, brummogó macit meg egy komplett villanyvasutat mindenféle csillogó és villogó tartozékokkal. Gyurika, egy személyben állomásfőnök és mozdonyvezető, először senkit sem engedett a világot jelentő sínek közelébe, de azután belátta, hogy egy kalauzra mindenképpen szüksége van. Erre a funkcióra én bizonyultam a legalkalmasabbnak, mert akkoriban köztudomásúlag a kalauzi pályára készültem; úgy képzeltem, hogy az új metrón leszek majd jegykezelő, s míg szerelvény a Kossuth tér és a Batthyány tér között áthalad a Duna alatt, én a lyukasztómat csattogtatom, tányérsapkám sildjét pedig halacskák fogják harapdálni.
Az én családnevem tehát - csakúgy, mint Jóleszéké - magyarosított név, de nem árulom el sem a régit, sem az újat; a lényeg az, hogy R-rel kezdődik mind a kettő. A régi R-t apám születése előtt négy évvel cserélte fel Arnold nevezetű nagyapám az újabbra; erről ma is őrzöm a m. kir. belügyminiszter úr 1904. április 27-én kelt, 77807. számú, a névváltoztatást engedélyező rendeletét. Vissza is vehetném a régi R-t, mint a Napfény ízében Sonnenschein a Sorsot, de ez nem az én sorsom. Mert vagyok, aki vagyok, ezúttal R. I, de éppenséggel lehetnék például Lőwy Árpád is, akivel együtt elmondhatnám:
Lőwy Árpád csak név és nem egyén.
Lehetsz Te is, vagy Ő, s lehetek Én;
S a versek, mik e képzelt név alatt,
Korral és szokásokkal lépést tartanak:
Oly vegyest termel a honi talaj.
Lőwy Árpád, alias Réthy László, a tudós numizmatikus (1851-1914) halhatatlan költészetével csak jóval később ismerkedtem meg, bár apám egyik kollégájának, Spingold Árpádnak a neve mintegy előképül szolgált számomra a másik Árpádhoz, aki
...nevében egyesíti
A fajt, amelyre néz a Kárpát;
Hiszen fajunknak fele Lőwy,
A másik fele pedig Árpád.
Mindenesetre már zsenge gyermekkoromban csillapíthatatlan vonzódtam a nevekhez, és szenvedélyemmé vált a nevek kitalálása. Ötéves koromban külön bejáratú hármas nevet eszeltem ki magamnak: KRIASTIN HAMBERÓGER HÁMOKA (rövidítve KHH). A Kriastin és a Hámoka név eredetére már nem emlékszem, de azt biztosan tudom, hogy a Hamberóger a Hamburgerből jött, így hívták a szüleim zalaszentgróti ismerőseit, akik ekkortájt magyarosítottak Hámorira. Ezek a Hamburgerek közeli rokonságban voltak dr. Hamburger Jenő orvossal, népbiztossal és költővel, a híres Latinka-ballada szerzőjével. Hamburger doktor 1936-ban Moszkvában hunyt el mint a Röntgenológiai Intézet igazgatója. Hamvait a Kreml falába temették el, népbiztos- és névtársa, Landler Jenő és Lenin nagy szerelme, az elbűvölő szépségű forradalmár asszony, Inessza Armand közé. Szobrát, amelyet 1955-ban állítottak szülőfaluja közepén, 1956-ban ünnepélyesen megrongálták, 1993-ban ünnepélyesen ledöntötték.
KHH Szágundelli, a nagy varázsló védelme alatt állt. Ő védett meg a fasisztáktól és az imperialistáktól, Titótól, Adenauertől és Dullestől, az influenzától, a szamárköhögéstől, a kanyarótól, a gyermekbénulástól, Berci bácsitól, a tornatanártól és Sári nénitől, a tikkelő énektanárnőtől, aki a Kodály-módszer helyi változatával, a körmeimre mért pálcaütéssel próbálta botfülemet fogékonynyá tenni a dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó-ra, mindhiába. Mindössze az öklöm mutogatásáig jutottam el. Nagybátyám, aki nagy operarajongó volt, két forintot ígért, ha hibátlanul eléneklem a Felfel vitézeket, de ebben még Szágundelli sem tudott segíteni. Ő védett meg viszont a nagyanyám haragjától, ha leettem az új szvetteremet, vagy ha az új cipőmmel beleléptem a lószarba, és egyúttal ő védte meg nagyanyámat az infarktustól, az agyvérzéstől és a székrekedéstől. Ő ette meg helyettem a spenótot és a tökfőzeléket; ő húzta szét a felhőket, ha szüleim a zuhogó esőben nem akartak strandra vinni.
KHH azonban leginkább azt szerette volna, ha Oleg Kosevojnak hívnák. Akkor ugyan még nem olvastam Fagyejev Ifjú gárdáját, mert nem is tudtam még olvasni, de nagyon megragadta a fantáziámat az „Oleg Kosevoj", így hívták a szovjet ösztöndíjasok előkészítő kollégiumát a Sashegy oldalában, a Notre Dame de Sion apácarend egykori leányinternátusának épületében. Ide járt Matyi unokatestvérem, aki azután Kazanban tanult kohómérnöknek. Nagyon büszke voltam a Kazanból kapott képeslapokra, melyeken látható volt az egyetem épülete is, az a régi épület, ahová Matyi járt, és ahol annak idején Vlagyimir Iljics Lenin (akkor még Uljanov) jogot tanult. De kit érdekel ma a jog! - mondta apám viccesen. A kazánba koksz, a kohóba vas kell! Ezen felbuzdulva szerettem volna vasat gyűjteni, ezzel is a békét védeni, de a nagyanyám nem engedett el, mondván, hogy egy rozsdás szög megszúrhatja a kezem, és tetanuszt kapok. Én tantulok, te tantusz, hergott, morgott, donnervetter, szakrament, mesüge, unzerejner, ábágé, nebich, pónem, córesz, ázószer, dálesz, vágtam oda dühösen nagyanyámnak a tőle tanult ősi bécsi szavakat, és visszavonultam kedvenc neveim és a Matyitól kapott kazani képeslapok közé, amelyeken különösen a tarka színekben pompázó CCCP feliratú bélyegeket kedveltem. Nagyanyám szintén szeretett mindent, ami szovjet, a bélyegeket, a Berlin elestét, nem is szólva Szemjon Szolomonovics Rubinstein főhadnagyról, a jiddisül beszélő szovjet tisztről, aki elsőnek hatolt be egységével a Pozsonyi úti „védett" házba, ahol már a Wallenberg-útlevél sem védett semmitől. A Kossuth rádióban is mindig meghallgatta Az épülő kommunizmus országában című műsort, rajongott a sztahanovistákért és a Sztálin-kantátáért, de Kazanban tanuló unokájának névrokonát nem nagyon kedvelte. „Úgy éljen a büdös kopasz feje" - szokta volt mondani, amikor Rákosi elvtárs a dolgozók életszínvonalának emeléséről beszélt. „Ő is csak egy unzerejner, miért hazudik ekkorákat!" „De Anyuka, hogy beszélhet így a gyerek előtt!" - rivallt rá ilyenkor apám.
„Kereszt"-nevem, mint említettem, I. Ez persze inkább a felszabadító szovjet csapatok iránti hálára, mintsem első, szent királyunk iránti hódolatra utal. Pedig jobb szerettem volna az utóbbi I. lenni, így legalább jobban el tudtam volni bújni a szürke tömegben, sok hasonnevű társam között, különösen az általános iskolában. Most, hogy immár Ványa bácsi lehetnék, kezdek büszke lenni a nevemre, de akkor, kiváltképp ötvenhat után, amikor a nevem mellett szégyenszemre még a vörös nyakkendőt is viselnem kellett, nem volt könnyű szovjet exportból visszamaradni. De azért viseltem a vörös rongydarabot, amíg rá nem jöttem, hogy jövet-menet elrejthetem a táskámba. Ez azért is célszerű volt, mert a zsúfolt 44-es villamoson, amellyel Zuglóból jártam be a belvárosi iskolába, végigzötyögve a Thököly úton és a romos Rákóczi úton, az emberek gyanakodva méregettek mindent, ami vörös. Egy óvatlanul Népszabadságot olvasó pasast például lazán meglincseltek volna a Vorosilov út és a Baross tér között, ha fel nem száll a Dózsa György úti megállónál egy álruhás munkásőr.
Az iskolában is igyekeztem dugdosni az ingerlő ruhadarabot. Csak oroszórára vettem fel, ahová ketten jártunk, Holländer Olivér meg én. Oroszra a Karandas elvtársnak csúfolt Krankovics Vládó tanár úr tanított bennünket. Karandas elvtárs eredeti foglalkozását tekintve jugoszláv partizán volt, az álla alatt, a nyakán golyó ütötte seb helyét viselte. 1949-ben, a Sztálinnal való szakítás után Tito lecsukatta mint kominformista ügynököt, és több évet töltött a Goli Otokon, azaz a „meztelen szigeten" lévő internálótáborban, ahol a parancsnok, egykori partizántársa hetente többször megkorbácsoltatta. A raboknak az volt a feladatuk, hogy a kopár és meredek sziklákkal borított adriai szigetet felássák, elegyengessék a terepet, és füvet, fákat, bokrokat telepítsenek rá. A többmázsás sziklák mozgatását nem mindegyik fogoly élte túl, de munkájuk gyümölcseként az ötvenes évek végén nudistakemping és -strand nyílt a szigeten, amely így megszüntetve megőrizte nevének eredeti jelentését. Vládó 1953-ban kiszabadult a szigetről, és amint tehette, átszökött Triesztbe. Ott azonnal jelentkezett az Olasz Kommunista Párt helyi szervezeténél, és egy olasz pártdelegáció tagjának álcázva rövid úton kicsempészték őt a Szovjetunióba. Elvégezte a rosztovi pedagógiai főiskolát, és itt ismerkedett meg Margarita Edmundovnával, egy 1919-es népbiztoshelyettes leányával. A népbiztoshelyettest mint trockistát 1939-ben kivégezték, majd 1956-ban rehabilitálták. Ekkor Margarita, azaz Margit visszatérhetett Magyarországra, magával hozva újdonsült férjét, Vládót. 1956 júniusában érkeztek Budapestre; Margit hamarosan főosztályvezető-helyettes lett az Oktatásügyi Minisztériumban, Vládó pedig orosztanári állást kapott gimnáziumunkban. A hetvenes években elváltak, Vládó hazatért Jugoszláviába, és szülővárosában, a szlovéniai Ptujban települt le. A sebhelyes címmel megírta partizánháborús emlékeit. Jelenleg a ljubljanai egyetem orosz tanszékének nyugalmazott professzora.
Karandas elvtárs törve beszélt magyarul, már csak ezért is nagyon komolyan vette az oroszórát, egyikünkkel sem kivételezett. Minden óra elején jelenteni kellett neki: Tavaris prepadavátyel, ja dakladüváju vam, sto szasztáv klássza dva ucsenyiká, nyiktó nye átszúsztvujet. 1957 áprilisában azonban Holländer Olivér egyszerre csak nem jelent meg az iskolában. Először betegnek gondolták, ezért így kellett jelenteni: szasztáv klássza dva ucsenyika, ágyin ucsenyík átszúsztvujet, ímenó Álivjer Gollengyer, patamústo on bólen. De ez az állapot nem tartott sokáig, mert Olivér szülei Tel Avivból küldtek egy levelet, melyben közölték az igazgatóval, hogy legnagyobb sajnálatukra gyermekük, kivándorlásuk immár visszavonhatatlan tényére való tekintettel, kimaradni kénytelen az iskolából. Így hát ketten maradtunk az oroszórán, Karandas meg én. A jelentés szövege is tovább módosult: szasztáv klássza ágyin ucsenyík, nyikto nye átszúsztvujet. Meg kell mondanom, boldog voltam, hogy végre kettesben maradhattam Karandas elvtárssal, akiben a nagy Lenint láttam, on zsil, zsiv, bugyet zsity, élt, él, élni fog... Jelentettem is neki lelkesen, mint egy kis Majakovszkij:
Fölállok, arcomon az öröm kigyúl
jelentéssel kell most elébe állani:
Lenin elvtárs, hadd szólok pár kurta szót,
nem szolgálatilag, szívből csupán.
Lenin elvtárs, tudja, pokoli mód
nehéz, amit végzünk egymás után...
Karandas elvtárs persze nem csak az enyém volt, mert a többiek mind németre jártak hozzá. A németórákat azonban - amennyire kívülállóként meg tudtam ítélni - korántsem lengte be Lenin szelleme, még kevésbé példának okául Marx Károlyé vagy Rosa Luxemburgé, akiről valószínűleg még Karandas elvtárs is úgy tudhatta, hogy az nem egyéb, mint egy miniországban termett virág. Németül pedig Vládó sem tudott sokkal többet, mint amennyi a jugoszláv partizánháború évei alatt ragadt rá az őt többször foglyul ejtő, vallató és megkínzó Wehrmacht- és SS-katonáktól: „Jawohl, Herr Obersturmbahnführer!" Ám ez elég volt ahhoz, hogy megpróbálja megértetni, mi a különbség a „der", a „die" és a „das" között, ami azonban hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult, mert 1957 őszén újra kötelező lett az orosz nyelv, a német pedig megszűnt. Én pedig, aki akkor már otthonosan mozogtam az orosz ábécében, kényelmesen elterpeszkedtem padomban, és mély együttérzéssel, sőt aggodalommal figyeltem, hogyan kínlódik szegény Karandas/Lenin elvtárs azzal, hogy osztálytársaimat megtanítsa a sok scsá-ra, jerü-re, ju-ra és ja-ra, kemény meg lágy jelre, meg a többi lehetetlen cirill betűre, melyekből legfeljebb annyi ragadhatott meg bennük, hogy CCCP = cirmos cica cafrangos picsája. Ha ismertem volna, bizonyára felidéztem volna Karandas elvtársnak a halhatatlan szovjet költő szavait:
...hadd mondom el Önnek,
sok még a szenny és a buta beszéd.
Míg átrágjuk magunk rajta, kimerülünk.
Ön nélkül sokan eltévedtek már,
ezen a mi földünkön, itt körülünk
s körös-körül igen sok gazember jár.
Nincs rá elég szám, s nincs nevezet,
hogy hányan vannak e csirkefogók:
kulákok, szektások, részegesek,
talpnyalók és munkahalogatók.
Itt járnak és gőgtől dagad a kebelük,
töltőtoll s jelvény pompázik a mellen.
Persze hogy megbirkózunk velük,
de rémes nehéz a harc ezek ellen.
Ebben a rémes harcban nem volt megállás. Hősiesen viseltem a vörös nyakkendőt Karandas elvtárs „különóráin", s úgy voltam vele, mint a fent idézett költő a piros színű útlevéllel: „Olvassátok, irigyeljétek, én a Szovjetunió polgára vagyok." A valóságban azonban nem irigyeltek, hanem gyűlöltek érte. Előfordult, hogy tízóraim után kutatva osztálytársaim kikotorták a táskámból a nyakkendőt, ilyenkor kéjes vigyorral hozzáláttak ahhoz, hogy - nem is mindig viccből - felakasszanak rá, de ez sehogy sem jött nekik össze, mert vagy a nyakkendő szakadt el, vagy én estem le, vagy jött egy tanár, és megakadályozta a rituális gyilkosságot.
Ilyenkor Leninre gondoltam, meg arra, hogy ha megölnek, nekem is szobrot fognak állítani, mint a szüleit a csekánál feljelentő Pavlik Morozovnak, a gaz kulákok által meglincselt kisfiúnak, akiről orosz tankönyvünk egyik legmeghatóbb olvasmánya szólt. Régebben én is sokat fantaziáltam arról, hátha kiderül, hogy apám imperialista kém (néha titkon kotorásztam is íróasztalfiókjában, kompromittáló dokumentumokat keresve, de csak el nem küldött és bizonyíthatóan nem anyámnak szóló szerelmes leveleket találtam).
Lenin elvtárssal azután később személyesen is találkoztam, 1960-ban, amikor anyám jutalomból társasutazást kapott Moszkvába, és apámat meg engem is magával vitt. Első utunk természetesen a Lenin-mauzóleumba vezetett, ahová a turistacsoportot soron kívül beengedték. Ó, Lenin! „Homloka ráncában az emberiség, hatalmas homlok, hatalmas ész." Ez a vonása még bebalzsamozva is szembeötlő volt, mindamellett Lenin elvtárs sápadtnak, szürkének és szomorúnak látszott a díszes egyenruhában feszítő, pirospozsgás, életvidám Sztálin elvtárs mellett. A legnagyobb csalódást azonban az okozta bennem, hogy az üvegkoporsó előtt - csakúgy, mint a harcban - nem volt megállás; az őrök könyörtelenül továbbhajtottak bennünket, az áhítattól megkukult magyar turistákat. Még arra sem volt idő, hogy csoportunk tagjai elrebegjék magukban Zelk Zoltán halhatatlan sorait a Hűség és hála énekéből: „Lenin tüdejével lélekzett, s Sztálin / karjával harcolt már a proletár".
Amikor aztán 1968-ban újra meglátogatottam Lenint, már egyedül volt, feje és két csupasz keze sárgán fénylett az üvegfedél alatt. Egykori nagy orosz szerelmem, Szvetlana Rozenblum szerint - aki pedig apjától, Nyikifor Hájimovicstól, a híres filozófustól, a Rozenblum-Pankejeva néven ismert dialektikusmaterializmus-tankönyv (Ucsebnyik gyialektyicseszkovo matyerializma, Moszkva-Leningrád, 1959) egyik szerzőjétől hallotta - ez nem is az igazi Lenin volt, hanem csak egy viaszmásolat, mert az igazi hullát elvesztették valahol útközben, amikor 1941-ben, a német támadás küszöbén sebtében Kujbisevbe evakuálták - ereklyéivel egyetemben - a szovjet kormányt. Szvetlana felvilágosított arról is, hogy Pavlik Morozov egy rohadt szemét geci volt, a parasztok meg tök jól tették, hogy agyonverték - igaz, ezután mind egy szálig agyonverték az agyonverőket.
A Lenin- és Pavlik-fantáziák mellől azért olykor vissza kellett térni a való világba, habzó éggel a tetején. Egyszer például vizeletet kellett behozni az iskolába valamilyen orvosi vizsgálathoz; amikor tanítás előtt a társaim kutatni kezdtek a táskámban, én gyorsan elrántottam, és ekkor az anyám által celofánnal és befőzőgumival gondosan lezárt és Népszabadságba csomagolt mustáros pohár kipottyant a táskából, leesett a földre, összetört, a nagy adag aranysárga pisi, az egész reggeli termés pedig szétfolyt a padlón. Az éppen bejövő tanár engem tett felelőssé a sajnálatos eseményért, hiszen ami igaz, az igaz, az én saját, valódi pisim állt tócsában a pad alatt. Szégyenszemre, de szigorú következményetikai alapon nekem kellett felmosnom a padlót és felszednem az üvegszilánkokat. „Bepisált a Mancika!" - üvöltötték a gyerekek kórusban, míg eltakarítottam a földről a vizelet- és üvegmaradványokat. Ráadásul hazazavartak újabb adag pisiért, mert hiába tudtam volna megint pisilni, az orvosi rendelőben nem volt megfelelő edény az anyag befogadására és tárolására. Utolsó pillanatban egyik osztálytársam, a bukásra álló Ésik Gyula eladta volna nekem a saját pisijét üvegestül két forintért, mondván, hogy neki édes mindegy, hogy hozott-e pisit, vagy nem, így is, úgyis megbukik magatartásból (is). „Rohadt kommunista" - mondta Gyula, amikor inkább higiéniai, mint anyagi megfontolásból elálltam az üzlettől. Ráadásul beírták az ellenőrzömbe is: „Kedves Szülők! I. ma kiöntötte az osztályteremben a vizeletét." Másnap, amikor kis tégelyben kakit kellett behozni, már óvatosabb voltam: a dobozkát nem a táskámban, hanem nadrágom hátsó zsebében rejtettem el.
Ez a „Mancika" onnan jött, hogy amerikai rokonaink, Irene és Bob Freireich ötvenhat után mindenféle kacatot, levetett ruhadarabot küldtek csomagban; többek között Wrigley rágógumit, Hersey csokit, anyámnak leharcolt rókabundát, hatalmas kosarú melltartókat, irdatlan méretű bundabugyikat, garbókat, jersey kiskosztümöt, apámnak slicces, térdig érő alsónadrágokat, kockás bélelt zakókat, kopott gallérú műszálas ingeket, virágmintás, pálmafás nyakkendőket, csónaknyi cipőket, nekem pedig szvettereket, tísörtöket, sálat, tréningruhát, baseballsapkát, valamint fényesen csillogó, áttetsző nejlonzoknikat, amiket a szüleim meggondolatlanul rám kényszerítettek reggelente, szép tavaszi napokon, a rövid nadrág és a cipő közé. Az ötvenes évek amerikai lábszagát árasztó, csillámló térdzoknikban bizonyára úgy nézhettem ki, mint ahogy kiskamasz osztálytársaim elképzelték Mancikát a legszebb, legdivatosabb, egyenesen Bécsből frissen csempészett nejlonharisnyájában. A „Mancika" nevet nagyon utáltam, mert ha már, ha lánynak születtem volna, leginkább Ilonka szerettem volna lenni, abból a mérhetetlen odaadásból kifolyólag, amit a vörös pattanásokkal világító fenekű Ilonka, az ötvenes évek elején még nálunk lakó háztartási alkalmazott iránt éreztem volt egykoron. „Mancikára" viszont rászolgáltam testalkatomnál fogva is. Tornaórán olyan voltam, mint az a bizonyos Mancika feltételezett szűzlány korában: még levetkőzni is szégyelltem, s kínszenvedés volt párnás testemmel a kis izompacsirták közé vegyülni. Csúfoltak még szimplán csak Daginak vagy Mangalica Dagicának; ez szinte természetes volt abban az időben. Később aztán lefogytam, de a „Mancika" valahogy rám ragadt.
A „Mancika" név hosszabb időre visszavetette nemi identitásom fejlődését; mégis, a bennem élő Mancikának köszönhettem, hogy később megértettem - olykor talán túlságosan is megértettem - a körülöttem élő, nyüzsgő, felbukkanó és eltűnő nőket. Már második gimnazista voltam, amikor robbanásszerűen felébredt bennem az érdeklődés egy igazi „Mancika" iránt, akit, igaz, őt nem Mancikának, hanem Radvánszky Júliának hívták, és az osztályban az egyik „legjobb bőr" volt (korabeli kifejezés a bombázóra). Radvánszky Juli nagyon menő csaj volt, nemcsak nejlonharisnyája volt, hanem abroncsszoknyája is, a szünetben az osztályterem félig kinyitott ablaktábláját tükörnek használva tupírozta a haját, sőt olykor a szemét is kifestette, amitől még a jobb idegzetű tanárok és tanárnők is idegrohamot kaptak. Nem is szólva Csontiról, az aszott külsejű, mindig rosszkedvű biológia-tanárnőről, aki lezavarta Julit dr. Terebessy Barnabás igazgatóhoz, közszájon forgó neve szerint Bonifáchoz, aki minden reggel körbejárta az iskola folyosóit, és szemét félig csukva tartva szimatolt, mint a holdkóros magándetektívet alakító Fernandel az Alvajáró Bonifác című népszerű francia filmben. Vagy leküldték, ami még rosszabb, Busa Bélához, a nagy diáknyúzó hírében álló, „gestapósként" aposztrofált igazgatóhelyetteshez, aki, szó ami szó, nem a Gestapónál, hanem az ÁVH-ban sajátította el a kihallgatás művészetének csínját-bínját. Busa dörgedelmes intőben figyelmeztette volna a szülőket leányuk tűrhetetlen viselkedésére, ha Juli nem lett volna félárva, s ha apját, Radvánszky Gyula altábornagyot, az antifasiszta ellenállás hősét, a demokratikus néphadsereg egyik megszervezőjét nem végezték volna ki 1949-ben. Így azonban a „gestapós" Busa, talán Radvánszky altábornagy egyik kihallgató tisztje, beérte azzal, hogy rámordult a lányra: „Júlia, ha még egyszer kifesti a szemét, akkor legalább vegyen fel napszemüveget!" „Igenis, tanár bácsi" - mondta mérhetetlen gúnnyal a hangjában Juli; „rohadt gyilkos" - tette hozzá sziszegve a fogai között.
Juli nagyon okos lány volt, a legjobb tanulók közé tartozott; a fiúkat lenézte, kis hülyéknek tekintette őket, nem nagyon állt velük szóba, hűvös, ironikus, gúnyosan lesajnáló módon viszonyult, ha egyáltalán viszonyult, hozzájuk. Gesztusai megközelíthetetlenséget, érinthetetlenséget jeleztek, hidegen viselte szépségét. A fiúk zavartan menekültek tőle, ha mégis megkísérelték az udvarlást. Velem viszont, talán mert nem tekintett igazán fiúnak, olykor kegyeskedett elbeszélgetetni irodalomról és egyéb emberi lomról, legfőképp József Attiláról meg az Utas és holdvilágról. Velem együtt ő is kedvence volt Komor Simon tanár úrnak, nemrégiben kirúgott volt irodalomtanárunknak. Komor tanár úrnak sok minden volt már a rovásán, de az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor bejött osztályunkba, és így szólt: „Képzeljétek, most jövök a tanári értekezletről. Terebessy igazgató úr kopasz feje körül egy légy zümmögött; ott ültem, hallgattam a sok hülyeséget, és azt lestem, mikor szarik rá." Osztályunk legstréberebb tanulója, Fórika Ibolya, akinek Komor tanár úr egyszer egykettedet adott A kőszívű ember fiairól szóló feleletére, mert a leányzó még sohasem hallott az Ödipusz-komplexusról, óra után bizalmasan beszámolt osztályfőnökünknek az órán történtekről, az pedig szélsebesen a tanáriba rohant, és magát Terebessy igazgató urat értesítette e példátlan és felháborító esetről.
Komor tanár úr sokszor elvitt minket operába, koncertre, színházba; egy alkalommal egészen a szünetig Juli mellett ültem az Egyetemi Színpadon, a fiatal költők estjén, amelynek sztárvendége Márton Ádám, iskolánk egykori növendéke, jelenlegi tanárjelöltje volt. Szünetben aztán barátnője mellé ült le Juli; a mellettem lévő hely üresen maradt. De legalább ő volt életemben az első lány, aki szóra méltatott, ezért aztán bele is szerettem, sőt arra vetemedtem, hogy amikor már nem tudtam tovább magamba fojtani ezt az őrülten romantikus érzést, közöljem a tényt magával az érintett érinthetetlennel is. Előbb persze meggyóntam Komor tanár úrnak, akivel kirúgása után az Országgyűlési Könyvtárban vagy a Berlin kávéházban szoktunk találkozni, hogy mennyire szerelmes vagyok Juliba. Komor tanár úr erre elővett tömött aktatáskájából egy vékony könyvet, Romain Rolland Pierre és Luce című regényét, és azt mondta: „Ezt olvasd el, fiam!" Elolvastam a könyvet, és másnap, egy szombati napon, az utolsó óránkon, az oroszóra végén, amikor már eluralkodott a kispolgári anarchia, és Lenin is elhagyni készült a Szmolnijt, becsempésztem Juli táskájába egy levélkét, amire cirill ákombákomokkal ráírtam: Ja ljubju tyebja. I. És hozzáírtam, Romain Rolland-t plagizálva: „Te vagy a fészek. Az orkánban a kikötő. Az éjszakában a fárosz. Stella Maris, Amor. Szerelem, oltalmazz minket a halál óráján!..." Ez a „halál órája" ugyan kicsit zavart a dologban, de Komor tanár úr, a nagy és titkos freudista, aki egyszer még a hírneves pszichoanalitikus házaspárhoz, Goldmann Imre bácsihoz és Lili nénihez is elvitt minket rózsadombi villájukba, már sokszor szónokolt nekünk Erósz és Thanatosz bensőséges kapcsolatáról. A Goldmann házaspár nagyon kedves volt, Lili néni kakaóval és kaláccsal kínált. Én meg sem mertem szólalni, mereven bámultam lefelé, a cipőm orrát néztem, míg Imre bácsi és Komor tanár úr arról vitatkozott, hogy vajon szégyenkezniük kell-e a zsidóknak azért, ami velük történt.
A Rolland-regényben különösen tetszett, hogy Pierre és Luce együtt halnak meg, amikor bombatalálat éri a Notre-Dame székesegyházat: „...megmozdult a hatalmas oszlop, melynek nekitámaszkodtak; és a templom alapjaiban megrendült. És Luce, akiben a robbanás dörejét s a tömeg sikolyát elfojtotta szíve dobolása, Luce hevesen, hogy se félni, se szenvedni nem volt ideje közben, rádobta magát, hogy testével fedezze, mint kotlós a csibét, Pierre-re, aki szemét lehunyva mosolygott a boldogságtól. Anyás mozdulattal teljes erejéből keblére szorította a drága fejet, és föléje görnyedt, ajkával a fiú tarkójára tapadva, és egészen kicsire zsugorodtak. S a roppant oszlop, egyetlen zuhanással, rájuk szakadt."
Elképzeltem ezt a jelenetet, ahogyan Luce ráveti magát Pierre-re, aki az óceáni érzés csecsemőmosolyával az ajkán elolvad a szerelemben; vajon ez a felemelően lesújtó tragikus befejezés vár Julira és énrám is? Ezen töprengtem, kínok és kétségek között, egész hétvégén, és abban reménykedtem, hogy Julinak is lesz ideje megemészteni szomorú-szép vallomásomat. Szégyellem magam, hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen menő csajnak szerelmes levelet csempészek a táskájába? A vasárnapi ebéd alatt, amikor anyám szokása szerint mosogatni kezdett, még mielőtt befejeztük volna a kajálást, csak azt hajtogattam magamban: „Én nem vagyok!", „Én nem vagyok itt!". Ebéd után elrohantam hazulról, felültem a negyvennégyesre, a Blahánál átszálltam a hatosra, és elmentem a Margit híd pesti hídfőjéig, benéztem a Berlinbe, remélve, hogy ott találom könyvei és színes tintákkal írott cédulái között Komor tanár urat, akitől az otthonundoromhoz illő bölcsességeket vártam, ilyesmiket, hogy „A család ellen nincs orvosság", meg hogy „Az ember azért jár kávéházba, hogy ne kelljen otthon ülnie, meg a friss levegőn se kelljen lennie". Komor tanár úr valóban ott ücsörgött a Berlinben, ám nem magában, hanem a negyedikes Nemere Nellinek, gimnáziumunk egyik szégyenének társaságában, intim beszélgetésbe merülve. Nelli pár hónapig egyedül lakott négyszobás Néphadsereg utcai lakásukban, mivel szülei hazaküldték Ghánából, elvben a nagymama felügyelete alá, hogy itthon érettségizzen le (apja, dr. Nemere Tamás nőgyógyász TESCO-kiküldöttként a conacryi kórházat vezette, és dr. Kwame Nkrumah elnök feleségei, valamint leányai népes csapatának háziorvosa volt).
Ám Nellinek esze ágában sem volt a kies Conacry után a nagymama házába költözni Békásmegyerre. Azt pletykálták iskolaszerte, hogy Nelli züllött, Fecskét szívó negyedikes haverjaival hatalmas bulikat, afrikai táncesteket, olcsó lengyel vodkában úszó „wyborova-partikat" - a „gestapós" Busa kifejezése szerint orgiákat - rendezett a Néphadsereg utcai kégliben. Állítólag jártak oda egyetemisták is, főként tanárjelöltek, akik a gyakorlatban rajtunk próbálták ki először pedagógiai ismereteiket. Köztük volt Márton Ádám, az Egyetemi Színpadon viharos sikert arató tanárjelölt, ötödéves magyar-francia szakos alanyi költő, színész és avantgárd festő is, akivel együtt Nelli a hetvenes évek elején lelécelt Párizsba. Ott aztán rövidesen szétváltak útjaik, Nelli Jacques Lacanhoz, a párizsi pszichoanalitikus guruhoz járt analízisbe, majd férjhez ment egy ifjú Lacan-követőhöz, és maga is lacanista analitikus lett. Ádám továbbállt New Yorkba, összeköltözött régi párizsi ismerősével, egy amerikai dzsesszdobossal, és egy szegényes bronxi kórház elmeosztályán rajzolni, festegetni tanította a bolondokat, majd ugyanitt egy azóta messze földön híressé vált művészetterápiás műhelyt alapított. AIDS-ben halt meg 1983-ban.
Nellit Busa megfenyegette, hogy kirúgják az iskolából, és soha többé, sehol nem engedik érettségizni, ha nem költözik át a nagymamához Békásmegyerre. A kitelepítést Busa személyes felügyelete alatt hajtották végre a békásmegyeri HÉV egyik szerelvényén. Nelli azonban rendszeresen visszaszökött szülei lakásába, kijátszva a nagymama - és merő véletlenségből naphosszat a Néphadsereg utcában őgyelgő Busa - éberségét. Ez persze nem mindig sikerült neki; lehet, hogy a „gestapós" most is ott kószált a Néphadsereg utca és a Szent István körút környékén, s már fogalmazta is jelentését Nelli és Komor Simon konspiratív találkozójáról. Nelli és Komor tanár úr intim kettesét nem mertem megzavarni, így hát kisomfordáltam a kávéházból, és kínomban újra megnéztem a Szállnak a darvakat a szépséges Tatjana Szamojlova főszereplésével a Vörös Csillag moziban, hogy tovább fantaziálhassak szerelemről és halálról. Hétfő reggel remegő lábakkal, dobogó szívvel mentem be az iskolába. Juli azonban úgy tett, mintha mi sem történt volna, csak talán egy kicsit még flegmatikusabb volt a szokásosnál. Így ment ez napokig, ám következő pénteken oroszóra után találtam iskolaköpenyem zsebében egy kis cédulát, amin csak ennyi állt Juli cirill gyöngybetűivel: Ja nye panyimáju. Ju. A dologról soha többé nem esett szó közöttünk, pedig egyetemi éveink alatt és még azután is hoszszú ideg elég jó barátságban voltunk. Összefutottunk különféle konferenciákon, elolvastuk egymás cikkeit, elmentünk egymás védéseire, sőt olykor esküvőire is. Utoljára pár hónappal halála előtt, unokáinkat sétáltatva találkoztunk a Városligetben. Búcsúzáskor szerettem volna megkérdezni tőle, hogy most már érted-e, tü ponyimájes... de rég elfelejtettem, hogy mondják oroszul a „most"-ot és a „már"-t.
Fritze Bollmann egy alkoholista brandenburgi borbély volt, aki ladikján horgászni ment a város közelében lévő tóra, ám annyira részeg volt, hogy kiejtette a kezéből a horgászbotot, utána nyúlt, és ő maga is beleesett a vízbe. Segítségért kiáltott, és az emberek a horgászbotját ki is mentették, de a szegény borbélyt hagyták elmerülni a tóban. Fritze Szent Péter színe elé került, aki felettébb megörvendezett neki, és arra kérte, hogy ha már itt jár, szíveskedjék őt megborotválni. Ezt meg is tette Bollmann, ám Szent Péter, meglátván magát a tükörben, olyannyira elborzadt önmaga borotvált képétől, hogy így kiáltott fel: „Ezt a látványt az ördög se viselné el! Én inkább maradok szakállas, te pedig menj vissza a földre, és csúfítsd csak tovább az embereket!" Arról már nem szól a fáma, hogy miképp teljesítette Fritze Szent Péter utasítását, de örök emléket állít neki a „Fritze Bollmann wollte angeln...." kezdetű dalocska, amely balladai tömörséggel foglalja össze a szerencsétlen borbély halálának és Szent Péterrel való találkozásának hiteles történetét.
Bollmann Frici horgászni ment,
botja vízbe toccsant,
Bollmann Frici utána nyúlt,
s ő is belepottyant.
Emigyen szól a dalocska első strófája veretes műfordításban. De talán nem érdemes tovább bajlódnom a fordítással, mivel történetünkben nem maga az alkoholista brandenburgi borbély a főszereplő, hanem a hely, ahol vízbe fúlt, a Brandenburgtól mintegy húsz kilométerre lévő Beetzsee meg a tóparton lévő üdülőhely, amelyet - a hely szelleméhez híven - „Bollmannsruh"-nak, Bolmann nyughelyének neveznek. Itt, Bollmann nyughelyének közelében, a tóparton volt a Bruno Kühnről elnevezett úttörőtábor, ahol 1957 nyarán tizenkilenc magyar gyermek töltötte hathetes vakációját. A névadó, Bruno Kühn (1901-1944) sem éppen főszereplője történetünknek, de annyit azért illik róla tudni, hogy német építőmunkás volt, az antifasiszta ellenállás hőse. A húszas években a „Himmelfarb és társa" építőipari cégnél dolgozott kőművesként. A cég egyik tulajdonosa, a dúsgazdag Sigmund Elias Himmelfarb atyai szívvel viseltetett az ifjú, jóképű és ambiciózus kőműves iránt, de kénytelen volt megválni tőle - tekintettel az egyre súlyosbodó gazdasági válságra is -, amikor legjobb munkásán kitört a súlyos neurózis. Ennek egyik tünete az volt, hogy minden alkalommal, amikor három vagy négy téglát egymás mellé rakott, megállt, és azon kezdett tűnődni, vajon hány tégla tartozik még a sorba. Így egy-két nap múlva mindenhonnan kirúgták, ha nagy nehezen olykor sikerült is valamilyen alkalmi kőművesmunkát találnia.
Volt főnőkének tanácsára jelentkezett a Berlini Pszichoanalitikus Egyesület poliklinikáján, ahol Himmelfarb húga, Laura éppen pszichoanalitikus kiképzésben részesült. A poliklinika ekkoriban ingyenes pszichoterápiás tanácsadást hirdetett munkanélküliek számára. Bruno először egy dr. Walter Reichmann nevű bécsi zsidó orvos díványára került, aki minden alkalommal az orgazmusa felől érdeklődött, de megtiltotta neki, hogy a kurvákhoz járjon. „A prostitúció a végső összeomlás előtt álló tőkés világrend válságának egyik legocsmányabb tünete - magyarázta dr. Reichmann. - Én magam többször jártam a Szovjetunióban, előadást tartottam a Kommunista Akadémián Freudról, de egyetlen prostituáltat sem láttam a moszkvai utcán!" Amikor Bruno egyszer bevallotta, hogy a tilalom ellenére mégiscsak elment a kuplerájba, dr. Reichmann a szó szoros értelmében lekergette őt a díványról. „Maga egy orgasztikusan impotens burzsoá szociálfasiszta ellenforradalmár!" - rikácsolta az orvos, utána hajítva a dívány fölött függő Freud-portrét. Bruno iszkolva menekült dr. Reichmann szobájából. Ezután került az elbűvölő tekintetű Elisabeth Glücklich Csömörihez, egy fiatal budapesti, feltehetően ugyancsak zsidó nőhöz, aki - bár orvosi diploma nélküli „laikus", éppen csak megtűrt analitikusként működött a poliklinikán - sokkal inkább megérteni látszott Bruno lelki problémáit. Elisabeth nem annyira Bruno orgazmusának, mint inkább osztálytudatának növelésére tette a hangsúlyt, és hamarosan beszervezte őt a Vörös Segélybe, amelynek feladatai 1933. január 30. után hirtelen megsokszorozódtak. Bruno állapota - hála az elbűvölő tekintetű Elisabethnek - gyorsan javult, és 33 májusában nagy szerencse érte: próbaidőre felvették egy építkezésre. A próbaidő alatt kiválóan megfelelt, de további foglalkoztatásának feltételéül szabták, hogy lépjen be a Német Munkafrontba, és vegyen részt a „Kraft durch Freude" mozgalom által szervezett felvonulásokon, sport- és szabadidős rendezvényeken. Ám a Munkafront illetékes titkára közölte vele, hogy csak akkor véglegesítik, ha felhagy kommunista tevékenységével, és elárulja, ki szervezte őt be a Vörös Segélybe. Bruno ekkor újabb lelki válságba került, napokig nem aludt, kétségbeesetten rótta a berlini kuplerájokat, és már-már ott tartott, hogy megint nem tudja megszámolni a téglákat. A határidő lejárta előtt egy nappal berohant a titkár irodájába, és besúgta neki Elisabethet. Másnap a díványon könnyek között vallotta be analitikusának, hogy elárulta őt. Elisabeth az analitikus órán egyetlen árva szót sem szólt, ami nem volt különösebben meglepő, mert egyébként is ritkán szokott megszólalni. Ám legközelebb, amikor Bruno kezelésre ment, a következő cédulát találta Elisabeth rendelőjének ajtaján: „Frau Elisabeth Glücklich Csömöri meghatározatlan ideig külföldön tartózkodik."
Brunónak egyre jobban ment a kőművesmunka, hamarosan építésvezetővé léptették elő. 1934-től már a berlini olimpiai stadion építkezésén dolgozott, jó munkájának jutalmául ingyenjegyet kapott az olimpiai megnyitóra, sőt egy feledhetetlen hetet hajókázhatott a Balti-tengeren a Német Munkafront által szervezett „Kraft durch Freude" mozgalom keretében, a Richard Wagner üdülőhajó fedélzetén. Itt ismerkedett meg Ilsével, majdani feleségével, aki felszolgálóként dolgozott a hajó éttermében. A Richard Wagner a második világháború alatt csapatszállító hajóként szolgált. 1945 elején szovjet torpedótámadás érte, de - a Günter Grass Ráklépésben című regényéből ismert Wilhelm Gustloff-fal ellentétben - nem süllyedt el. Kijavították, és Kliment Woroschilow néven még további harminc évet szolgált szakszervezeti üdülőhajóként. Amikor Kühnék üdültek a Richard Wagneren, minden este operett-előadás és táncmulatság volt. A hajón fellépett egyszer az ünnepelt operett- és filmsztár, Marika Rökk is, aki a Marica grófnőből énekelt áriákat. Az előadás végén a díva hatalmas virágcsokrot kapott, ő meg forró puszikat küldött a tomboló közönségnek. A színpad felett hatalmas felirat hirdette: „Das danken wir dem Führer!", s a közeli partról fellőtt tűzijáték bevilágította a Balti-tenger viharos egét.
Bruno valóban sokat köszönhetett a Führernek. És persze a Führer is neki, mivelhogy 1939-ben behívták katonának. Részt vett a lengyelországi és a franciaországi hadjáratban, a párizsi bevonulás alkalmából II. osztályú Vaskeresztet kapott, meg három nap szabadságot, mialatt a párizsi bárokat és kuplerájokat látogatta. 1942-ben - már őrmesterként - az orosz frontra vezényelték. Moszkva alatt harcolt, a volokalamszki országúton, majd Sztálingrádnál gránátszilánkoktól súlyosan megsebesült a fején és a karján. Fél karját amputálták, cserébe megkapta az I. osztályú Vaskeresztet, és hónapokig feküdt egy harkovi hadikórházban, ahol lábadozása idején összeszűrte a levet egy Vaszilissza nevű takarítónővel, aki titkos kapcsolatokat tartott a partizánokkal. A háború után Vaszilisszát a szovjet hatóságok kollaboránsként agyonlőtték.
Felgyógyulása után Brunót hazaküldték, és hadirokkantként leszerelték. Ekkor felvette a kapcsolatot a Vörös Segélyből ismert, mély illegalitásban lévő egykori elvtársaival, s bekapcsolódott egy titkos kommunista sejtbe, amely háborúellenes röplapokat gyártott és terjesztett, valamint különféle szabotázsakciókat tervezett, így például laktanyák, hadiüzemek, valamint maga a Führer felrobbantását. Ezenkívül, mintegy magánszorgalomból, Kühn több hónapig rejtegette egy félig felépült, de a háború miatt félbehagyott ház pincéjében egykori munkaadóját, Sigmund Elias „Israel" Himmelfarbot és családját (ezt a tényt azonban az NDK-ban megjelent Kühn-életrajzok nem említik). Sejtbeli elvtársai ezt a tevékenységét túl veszélyesnek ítélték, ezért felszólították, hogy Himmelfarbékat azonnal távolítsa el a pincéből. Kühn ezt meg is ígérte, ám ígéretét nem teljesítette. Részben önhibáján kívül, mert mialatt megpróbált másik rejtekhelyet keresni a családnak, egy névtelen levél tudatta a Gestapóval, hogy Kühn az illegális kommunista párt tagja, s hogy ráadásul zsidókat rejteget egy pincében. Himmelfarbékon nyomban rajtaütöttek, és a bergen-belseni koncentrációs táborba hurcolták őket. A tábort csak legkisebb fiuk, a hétéves Raimund élte túl, ő is csodával határos módon, egy emésztőgödörben megbújva. A tábort felszabadító angolok az átélt borzalmaktól megnémult, árva kisfiút egy speciális londoni gyermekotthonban, a Hamstead Child Clinicon helyezték el, ahol közép-európai akcentussal beszélő, szigorúan gyengéd nénikék vették kezelésbe, gondozták és szerették mindaddig, amíg tizenhat éves korában meg nem szökött. Skóciában beállt matróznak, körülhajózta Afrikát, majd visszatért, és beiratkozott Cambridge-be. Egy Londonban élő emigráns magyar pszichoanalitikus, Elisabeth Osmund Csomori esettanulmányt írt róla Ruven: egy bergen-belseni túlélő gyermek analízise címmel. Raimund a modern német irodalom tanára lett Cambridge-ben, és 1976-ban Ruven R. Himmelfarb néven nagy feltűnést keltő könyvet publikált Bruno. The True Story of a German Hero címmel. 1978-ban Bruno Kühn megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet által alapított „A világ igaza" kitüntetést. Özvegyét, Frau Ilse Kühnt természetesen nem engedték ki Izraelbe, hogy átvegye férje posztumusz kitüntetését.
Kühnt 1943 karácsonyán tartóztatták le. Sejtbeli elvtársait a kínvallatások ellenére sem volt hajlandó elárulni. A magdeburgi katonai bíróság 1944. január 6-án szabályos és törvényes eljárás keretében halálra ítélte. Kirendelt védője annak rendje és módja szerint kegyelmi kérvényt nyújtott be a Führernek, aki ezt nyomban elutasította. Kivégzése előtt Bruno még búcsúlevelet is írhatott hitvesének, Ilsének. A búcsúlevelet, amelyet minden NDK iskolásnak kívülről kellett tudnia, így fejezte be: „Szeressétek a virágokat és gyermekeket!"
Érthető tehát, hogy a német munkások és parasztok demokratikus államában százával viselték a mártír Bruno Kühn nevét óvodák, iskolák, virágtermesztő szövetkezetek - és persze utcák, terek, lakótelepek, építőipari kombinátok és kitüntetések is. Az is teljesen érthető, hogy a német elvtársak, Kühn szerencsésebb hívei és utódai 1956 után testvéri segítséget nyújtottak a hős magyar népnek, amely nem sokkal korábban sikeresen megküzdött a fasiszta rémmel, az ellenforradalommal. Ennek a baráti segítségnek volt egyik legnemesebb megnyilatkozása a gyermeknyaraltatás. Az akció természetesen azt célozta, hogy a vidám nyaralás révén feledtessék vagy legalább enyhítsék azokat a lelki sebeket és megrázkódtatásokat, amelyeket a közelmúlt eseményei miatt szenvedtek el a magyar gyermekek. Sőt az akcióhoz tartozott az is, hogy lelki támasz nyújtása mellett ellássák őket olyan alapvető anyagi javakkal is, amelyeket e szegény gyermekek sajnálatosan nélkülözni kényszerültek: tréningruha, cipő, futball-labda, úttörősíp, sőt olyan luxuscikkekkel is, mint alumínium ételdoboz, golyóstoll, karóra, fényképezőgép.
Én is így kerültem ebbe a tizenkilenc fős bollmannsruh-i transzportba. Az utazás előtt három napot töltöttünk Csillebércen előkészítő táborban: itt osztották csoportokba az NDK-, valamint a csehszlovák és a szovjet táborokba küldendő több száz úttörőt. Csillebércről még lehetett telefonálni; naponta többször hívtam a szüleimet, de aztán elfogyott a tantuszom. Az utolsót kiejtettem a kezemből, begurult a fülke melletti virágágyásba; soha többé nem találtam meg. Csillapíthatatlan zokogás tört rám, s csak álltam a fülke tövében, hátha segítségemre siet Szágundelli, és kezembe nyom egy tantuszt. Ehelyett csak a táborvezető pajtás, Salgó elvtársnő járt arra, és megkérdezte, mi a baj. Amikor elmondtam neki, hogy nincs több tantuszom, pedig haza szeretnék telefonálni, szigorúan rám nézett és azt mondta: „Gyermekem, minek annyit telefonálgatni? A pályaudvaron úgyis elbúcsúzhatsz majd a szüleidtől."
A Keleti pályaudvaron azonban hosszabb búcsúzkodásra nem volt lehetőség, mert a kirendelt úttörővezetők gyorsan és erélyesen betereltek minket a kupék belsejébe. Szüleim éppen hogy csak a kezembe tudtak nyomni egypár szendvicset, néhány üveg utasüdítőt, egy csomag háztartási kekszet meg pár sportszeletet. Aztán hosszan integettek az NDK-ba induló különvonat után, de én már alig tudtam magamat az ablakba préselni a sok gyerekfej közé. Csak egy pillanatra láttam még őket, amikor a kezük éppen lehanyatlott, és elindultak a peronon visszafelé. A vonaton nagyon meleg volt, és én folyton szomjas voltam. Az utasüdítős palackoknak gyorsan nyakára hágtam, az ásványvízért pedig sorba kellett állni, de a többiek folyton megelőztek és lökdösődtek. A vonatvécék többnyire zárva voltak, kis híján összepisiltem vagy összekakiltam magam, míg végre bejutottam valamelyikbe. A vécében legjobban az tetszett, hogy alul ki lehetett látni az elsuhanó bazalttörmelékre. Magányomban azon gondolkodtam, vajon mennyi ideig marad meg a sínek között a kaki meg a pisi. A vonat órákig állt Szob és túrovo, valamint Ústí nad Labem és Bad Schandau között a baráti határokon; ekkor egyáltalán nem volt szabad a vécét használni. A hosszú úton a Tamás bátya kunyhóját olvastam, amíg el nem nyomott az álom; reggelre némi csalódással vettem tudomásul, hogy oldaltáskámból eltűntek a sportszeletek. Délelőtt futott be a vonat a drezdai főpályaudvarra, ahol az előre beosztott csoportok szerint sorba állítottak, majd buszokba tereltek bennünket. Mindvégig azt hittem és reméltem, hogy Berlinen keresztül megyünk, és a busz keskeny ablakából kitekintve arra a felemelő pillanatra vártam, amikor a horizonton egyszerre csak feltűnik a Brandenburgi kapu. Délibábos fantáziáimban minden távoli tárgyat kapunak véltem, még az útjelző táblákat is. Nagy csalódás volt, amikor három-négy órás utazás után a „Pionierlager Bruno Kühn" kapujánál állt meg a busz, és csomagostul leszállíttattak bennünket, anélkül, hogy megláttam volna álmaim kapuját.
Érkezésünkkor Jürgen pajtás, a táborvezető fogadott bennünket, és egy Miska bácsiként bemutatkozó, raccsolva beszélő kövér, kopasz öregúr tolmácsolt neki. Jürgen pajtás elmondotta: a NDK népe teljes szolidaritást vállal a magyar néppel, és kötelességének érzi, hogy az ellenforradalmi események által megviselt magyar gyermekeknek boldog és felhőtlen vakációt biztosítson. Ám az igazat megvallva az én saját - ekkoriban még igen fejletlen - egómat nem viselték meg különösképpen az események, mert egyrészt hosszú ideig nem kellett iskolába menni, másrészt finom dán vajhoz és svájci csokihoz is hozzájuthatott az ember. Mindazonáltal persze nem tett jót lelki fejlődésemnek, hogy néhányszor fel akartak akasztani a vörös nyakkendőmre, így hát éppenséggel mártírjelöltnek is voltam tekinthető. Azt ugyan nem állíthatnám, hogy anyagi javakban feltűnően szűkölködtem volna, de tizenegy éves korom ellenére nem volt még sem alumínium ételdobozom, sem külön bejáratú fényképezőgépem (apám pedig a tükörreflexes csehszlovák Flexaretját nagyon féltette tőlem). Viszont volt egy NDK gyártmányú Optima írógépünk, amelynek hátán a következő rejtélyes felirat állt: MÜMESSÜLI TARHAN ISTANBUL. Ezt a gépet annyit verhettem, amennyit akartam, kivéve akkor, amikor anyámnak sürgős fordítani való munkája akadt.
Az NDK-s csoportba úgy kerültem, hogy anyám egyik kolléganőjének férje a SZOT-nál dolgozott, és ismert egy fejest a pártközpontból. Ehhez a fejeshez tartozott az Úttörőszövetség, így hát csak egy szavába került, hogy felkerüljek én is a listára. Persze a csoportban nem én voltam az egyetlen protekciós. A társaságnak legalább a fele középkáderek gyerekeiből állt, akik hozzám hasonló módon kerültek be a csoportba. Protekciót szerezni egyébként nem volt különösebben nehéz. A külföldi nyaralási lehetőséget országszerte meghirdették az iskolákban, ám nemigen akadt olyan közönséges szülő, akit 1957 nyarán rá lehetett volna beszélni arra, hogy önként küldje gyerekét egy kommunista országban lévő úttörőtáborba. Így hát a pártbizottságok örültek, hogy legalább a megbízható funkcionáriusok gyerekeivel fel tudják tölteni az NDK, valamint a szovjet és a csehszlovák elvtársak által nagyvonalúan felajánlott keretet.
Csoportunk másik fele viszont tényleg olyanokból állt, akik súlyosan traumatizálódtak a sajnálatos események idején: meglincselt vagy a harcokban elesett ávósok, karhatalmisták, pártkatonák gyermekei. Egyetlen valódi lukasfenekű szegénygyerek volt közöttünk, ifj. Borsos Fekete Józsi (Borsó), aki hét húgával és öccsével, szüleivel és megszámolhatatlanul sok rokonával lakott együtt a Külső-Józsefvárosban, a Dobozi utcában. Igaz, később megtudtam, hogy apukája, id. Borsos Fekete József zeneművész a Délpesti Vendéglátó-ipari Vállalat megbecsült dolgozója volt, és e minőségében sokszor húzta el a nótáját a kerületi, fővárosi, sőt országos elvtársaknak, akik gyakran lerándultak a Kulich Gyula téri Platánfa étterem exkluzív különtermébe, hogy megünnepeljék április negyedikét, május elsejét, november hetedikét, a munkásőrség napját, névnapjukat, leányuk esküvőjét vagy a sikeres vadászatot. A zenekar példátlan sikeréhez nagymértékben hozzájárult a vállalat által ingyen rendelkezésre bocsátott és kockás abroszokon hatalmas üstökben feltálalt babgulyás, sertés-, marha- és birkapörkölt, amit az elvtársak jófajta alföldi száraz fehér borokból készült nagyfröccsökkel, valamint matrózfröccsel, azaz rummal dúsított sörrel öblítettek le. A legnagyobb ünnepeken a kecskeméti fütyülős is hozzátartozott a menühöz. Ilyenkor vacsora közben id. Borsos Fekete József a Bunkócskát húzta halkan és diszkréten a vendégek fülébe. 1960. november 7-én a népi zenekar minden tagja megkapta a „Magyar Népköztársaság érdemes művésze" kitüntetést - teljességgel megérdemelten, hiszen repertoárjuk a Jaj cicától az Amuri partizánokig és a Nem volt a Szásáig, az Oly távol messze vagy, hazám-tól a Zúg a folyó, a Mississippiig és az Internacionáléig terjedt. Karrierjük akkor ért véget, amikor 1967. június 7-én eljátszották a Hátikvát.
Kétezer éves remény s akarat
Nem veszett el, a szívünkben él
Mert a zsidó nép csak hazájában szabad
Cijón és Jeruzsálem földjén.
Id. Borsos Fekete József cionista izgatásért első fokon hat hónapi felfüggesztett börtönbüntetést kapott, bár a bíróság előtt Szűz Máriára, Mahatma Gandhira és Lenin elvtársra megesküdött, hogy a szöveget soha életében nem hallotta, se héberül, se magyarul, és halovány fogalma sem volt arról, hogy a népi zenekara által játszott Smetana-motívum az izraeli himnusszal volna egyenlő. Tagadta, hogy bárki felbiztatta volna őket az inkriminált induló eljátszására, csakis véletlenül, neki magának jutott eszébe a régen hallott dallam. Mivel pedig nem hallgat rádiót, nem néz tévét, nem olvas újságot, nem volt tudomása arról, hogy az izraeli hadsereg éppen azon a napon foglalta el Jeruzsálem óvárosát. Másodfokon felmentették, de a Platánfa étteremben id. Borsos Fekete József és népi zenekara nem játszhatott tovább. Az utolsó vacsora résztvevői közül több személyt kirúgtak az állásából, nyugdíjazták vagy vidékre helyezték őket, egyeseket még a pártból is kizártak. Id. Borsos Fekete József panasszal fordult Kádár elvtárshoz, aki szívélyes levélben válaszolt. „Tisztelt id. Borsos Fekete Elvtárs! Mint bizonyára Ön is tudja, hazánkban a zsidó származású polgártársaink teljes egyenjogúságot élveznek minden más dolgozóval együtt. Népünk azonban mélységesen elítéli az amerikai imperialistákkal szövetkezett Izrael államot, amely fegyverrel tört a szabadságukért és függetlenségükért küzdő arab népekre. Kérem, hogy hasznos és művészileg értékes muzsikusi munkáját más vendéglátó-ipari üzemegységben eredményesen folytassa tovább - de tartózkodjék a népünk érzéseit sértő zenedarabok eljátszásától." Id. Borsos Fekete József azonban már nem olvashatta Kádár elvtárs megnyugtató levelét, mert annak kézbesítése előtt egy órával a szívéhez kapott, összeesett és meghalt. Még nem volt negyvenéves. Borsó, azaz ifj., illetve ekkor már id. Borsos Fekete József nem sokkal ezután Ausztráliába disszidált, és hegedűjátékával mind a mai napig elbűvöli a melbourne-i Csárdás vendéglőnek vele együtt ugyancsak rohamosan öregedő közönségét.
A magasabb funkcionáriusok és a jobbfajta mártírok gyermekei persze nem Bollmannsruh-ba és más kelet-németországi vagy csehszlovákiai táborokba, hanem a Szovjetunióba kerültek. A legeslegjobbak hat feledhetetlen hetet töltöttek a Krím-félszigeten lévő legendás artyeki úttörőtáborban, ahová többször eljöttek a veteránok, hogy Leninnel való találkozásaikról és a Nagy Honvédő Háborúról meséljenek a gyermekeknek. Egy ízben még a közelben nyaraló Hruscsov elvtárs is meglátogatta őket, az ugyancsak a Krímben nyaraló Andropov elvtárs, budapesti szovjet nagykövet és későbbi apósom, Halasi Béla elvtárs, magyar külügyminiszter-helyettes kíséretében. Halasi elvtárs leánya, Panna azonban nem kerülhetett Artyekba. Ez úgy történt, hogy a csillebérci tábor egyik szektorában felszólították a gyermekeket: „Árvák, álljanak ki!" Panna gondolkodás nélkül kiállt, mert úgy tudta, hogy tényleg árva, hiszen hároméves korában vér szerinte apja, anyjának első férje, Parti Sándor egykori ékszerésztanonc - később a Gömbös-szobrot felrobbantó ellenállók egyike, majd pártmunkás és újságíró (még sokkal később Sir Alexander Parker néven londoni gyémántkereskedő), akit a mozgalomban csak partizan d'or-nak, „arany partizánnak" hívtak - elhagyta őket. Hatéves volt Panna, amikor anyjának második férje, Halasi elvtárs örökbe fogadta őt; így lett Parti Pannából Halasi Panna. Salgó elvtársnő, aki ennél a szelekciós műveletnél jelen volt, hitetlenkedve csóválta a fejét. „Hát vagy te egy árva?" - kérdezte megrovóan. Irodájából rögtön felhívta régi mozgalmi ismerősét, Halasi elvtársat, és megkérdezte tőle: „Mondd, Béla, mióta árva a te lányod?" „Egy fenét árva! Miket nem beszél össze ez a buta kis fruska? Küldjétek csak nyugodtan az NDK-ba!" Így került Panna az NDK-beli Papsdorfba, ellentétben az igazi árvákkal, akik boldogan lubickolhattak a Fekete-tenger hullámaiban.
Mi, bollmannsruh-iak, a Zoja Koszmogyemjanszkaja őrs tagjai legfeljebb a Beetzsee iszapos, hínáros habjaiban lubickolhattunk, vagy - a kötelező foglalkozásokat letudva - naphosszat dögölhettünk sátrainkban, a feltehetően a Harmadik Birodalomtól örökölt durva pokrócokon, amelyeknek egyik végére rá volt írva: FUSSENDE. Akkor még nem tudtam, hogy ez egyszerűen „lábvéget" jelent, de a szó ismerős volt, nekünk is volt ilyen fussendés lópokrócunk, úgy tudtam, anyám is valahonnan Németországból hozta. Arról ábrándoztam, ellopom majd a pokrócot, és akkor anyámnak meg nekem is lesz külön bejáratú fussendénk.
Míg én a Tamás bátyát, aztán meg az Emil és a detektíveket olvastam, társaimnak legnagyobb szórakozása a rejszolóbajnokság volt. Borsót meg engem persze nem vettek be a csapatba, mert túl kicsik voltunk, én tizenegy múltam, Borsó alig múlt tíz. De azért a sátor hasadékán kilesve pontosan követtük az eseményeket. A fiúk, voltak vagy tizenöten, körbeálltak, lehúzták a klottgatyájukat, és a fütyijüket húzogatták, verdesték, rázták, markolászták. Amikor már mindenkinek felállt a farka, Kocka, a legidősebb fiú, akinek apját az ellenforradalmárok brutálisan meggyilkolták a Köztársaság téren, egyenként megszemlélte és megtapogatta a katonás rendbe meredt hímtagokat, majd elkiáltotta magát: „Vigyázz! Kész! Rajt!". Az volt a győztes, akinek a kukijából elsőként spriccelt ki valami fehéres, nyúlós folyadék, ami minden bizonnyal nem pisi volt. „Ez a geci - súgta a fülembe Borsó. - Ebből lesz a gyerek." Diadalmas, kéjes hörgésekkel ért véget a versenyforduló, majd újrakezdték: ezúttal párba álltak, és egymás fütyijével csinálták ugyanazt, amit az előbb a sajátjukkal. „De nagyra vannak ezek a fiúk a faszukkal - mondta Borsó. - Nekem is feláll, pedig még csak tízéves vagyok. Ha akarod, megmutatom." Lehúzta a nadrágját, és megmutatta a még csak alig pelyhedző tollú ágyékán ágaskodó péniszét. „Tudod, nálunk cigányoknál a lányok már tizenkét éves korban szülnek, a fiúk meg tizennégy éves korban megnősülnek. Én is meg fogok nősülni, már tudom is, hogy kit veszek el, a Kolompár Olgicát!" „És mit csinálsz a feleségeddel, ha megnősülsz?" - kérdeztem. „Hogyhogy mit? Gyerekeket csinálok neki!" „És azt hogy kell? Hogy lesz a geciből gyerek?" - kérdeztem. „Hogyhogy hogy? Te még ezt sem tudod? Bedugom a faszomat a pinájába, belemegy a geci, a hasában elkezd nőni, aztán kijön a kész gyerek ott, ahol bement a geci, és kész!" Amikor három évvel később apám nagy fontoskodások közepette sétára invitált a Ligetbe, és nagy zavarában ugyanezt a titkot óvatos körülírásokkal és politikailag korrektebb módon próbálta elmagyarázni, szégyenlősen hallgattam, mereven néztem a kavicsokat a lábam alatt, és nem mertem azt mondani neki: „Hagyd abba, ezt én már régóta tudom!"
Kockát és társait egyszer rajtakapta kísérő- és nevelőtanárunk, Óturai Boldizsár testnevelés-ének-biológia szakos tanár (becenevén „Lótúrás", „Lótusz", „Lófasz") - a „tanár elvtárs", ahogy szólítanunk kellett -, és megfenyegette őket: „Ha meg egyszer csoportos önkielégítést folytattok, és buziskodtok itt nekem, akkor az egész bandát, úgy, ahogy van, hazaküldöm Magyarországra! Aztán majd tologathat benneteket otthon az anyukátok, amikor hátgerincsorvadást kaptok!" Amin Kocka csak röhögött, hogyan is küldhetné vissza a tanár elvtárs egy mártír gyermekét! A szemüveges Kocsány, a kalocsai járási párttitkár fia, őrsvezetőnk azt mondta: „Tanár elvtárs kérem, nem csináltunk semmit, mi csak őrsi gyűlést tartottunk, és Zojáról beszélgettünk." Míg a többiek élénken helyeseltek, Karesz, a Baranya megyei főügyész helyettesének fia visszafenyegette Lótúrást: „Írok apámnak, és a tanár elvtársat fogják hekusok várni a pécsi állomáson!" Lótúrás ettől kellőképpen berezelt, mivel a pécsi Schönherz Zoltán Szakmunkásképző Intézetben, ahol tanított, 1956 októberében beválasztották a forradalmi bizottság tagjai közé - igaz, decemberben már ugyanezen intézmény párttitkára lett, és belépett a munkásőrségbe is. De a káderlapján azért fel volt jegyezve, hogy ő is megszavazta a forradalmi bizottság első és egyben utolsó határozatát, miszerint az iskola nevét Schönherz Zoltánról Tóth Tihamérra kell átkeresztelni.
Óturai Boldizsár kamaszkorában rongyosra olvasta Tóth Tihamér (1881-1939), a népszerű hitszónok, pápai prelátus, veszprémi segédpüspök, majd megyés püspök Tiszta férfiúság című könyvét, és annak idején családi körben minden vasárnap körbeülték a rádiót, hogy meghallgassák az atya veretes prédikációit. Később, az ötvenes években szinte egyszer sem mulasztotta el meghallgatni a rádióban Dezséry László evangélikus püspök hétvégi jegyzeteit. „Kár - gondolta magában -, hogy Tóth Tihamér (nem úgy, mint Dezséry püspök, a Hazafias Népfront és a Béke Világtanács tagja) a klerikális reakció képviselője volt, hiszen milyen sok szép, okos és igaz dolgot mondott az erkölcsi nevelésről és az önmegtartóztatásról!" Hát ha még tudta volna Óturai Boldizsár, hogy 1946-ban Mindszenty József bíboros hercegprímás Tóth Tihamér boldoggá avatását kezdeményezte... (Az eljárás azonban sajnálatos módon elakadt, mivel a kommunista hatóságok a boldogtalan bíborost börtönbe vetették.)
A hatvanas években Óturai elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, majd levelezőn az ELTE-n a pedagógia szakot. A szexuális nevelés aktuális kérdéseiről tartott nagy sikerű TIT-előadásokat Baranya megyei szülőknek és pedagógusoknak, 1970 és 1983 között pedig megbízott előadóként neveléstörténetet tanított a Pécsi Tanárképző Főiskolán. 1979-ben jelent meg Matejkáné dr. Bondor Stefániával közösen írt könyve, a Fejezetek a magyar polgári pedagógia történetéből, amely végre hiteles és tárgyilagos képet festett a serdületlen és serdülő ifjúság erkölcsi nevelésének nagy, bár ideológiailag téves úton járó alakjáról, Tóth Tihamérről, és nem feledkezett meg az ifjúság nevelésében fontos szerepet játszott más hitszónokok, így Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Bangha Béla jezsuita atya tevékenységéről sem. Stefi néni, Matejkáné, a Magyar Keresztény Nevelők Egyesületének elnöke ma is könnyes szemekkel emlékezik az 1989-ban elhunyt Óturaira. „Szegény Boldi, nem érhette meg az egyházüldöző, ateista, judeobolsevista diktatúra végét."
Tudományos érdeklődéséhez híven Lótúrás már Bollmansruh-ban is nagy súlyt fektetett az ifjúság testi, erkölcsi, hazafiúi és internacionalista nevelésére, különös tekintettel a korai szexuális örömök elkerülhetetlen következményének, a hátgerincsorvadásnak megelőzésére. A háromnegyed órás, kimerítő reggeli torna után részt vettünk a tábor központi zászlófelvonásán, ahol a Szabad Német Ifjúság (FDJ) indulóját, majd a Szajúz nyerusimüh reszpublik szvabódnühöt és a Bárhol is van hazáját énekeltük: „földön-égen zeng az új dal, ifjúság, ifjúság, ifjúság..." Ezután meghallgattuk Jürgen pajtásnak, a kövérkés táborparancsnoknak pattogó hangú „hegyi beszédét", amelyből természetesen a magyarok egy kukkot sem értettek, Óturait is beleértve. Én is csak kapiskáltam az olyan szavak jelentését, mint „Jugend", „Frieden", „Pionier" és „Sozialismus". De számolni jól tudtam németül, legalábbis tízig; az ein-zwei-dreire nagyanyám már hároméves koromban megtanított.
Töredékes német nyelvtudásomat, főleg számismeretemet elég jól tudtam hasznosítani az otthonról küldött jelvények, képeslapok, sportszeletek és egyéb szuvenírek forgalmazásának és csereberéjének üzletágában. Ugyancsak nyelvtudásom révén kerültem kapcsolatba az egyik német ifivezetővel, Helga nénivel, aki a berlini Humboldt Egyetemen tanult összehasonlító nyelvtudományt, és különösképpen a finnugor nyelvek lelkesítették. Finnül már folyékonyan beszélt, és tudott néhány szót zürjénül, udmurtul, valamint magyarul is. „Hodj vádj, kischfiu?" - kérdezte tőlem, amikor egyszer egymás mellett álltunk a sorban az étterem önkiszolgáló pultjánál. „Ich bin sehr gut" - válaszoltam neki, ami bizonyára nagyon tetszett neki, mert szóba elegyedtünk, már amennyire ez az ő magyar- és az én némettudásom alapján lehetséges volt. Csakhamar kiderült azonban, hogy Helga néni jól tud angolul, az én angol szókincsem pedig vitathatatlanul gazdagabb volt, mint a német. Ezt anyámnak köszönhettem, aki 1956 vérzivataros őszén elkezdett engem angolul tanítani - ő maga a háború alatt a BBC adásait hallgatva kezdte tanulni ezt a nyelvet. Tankönyvként egy 1936-os kiadású svéd tankönyvet használtunk, Engelska i folkskolan volt a címe; nagybátyám kapta ajándékba egy svéd diplomatától 1944-ben. Én Engelskének hívtam, és hiányoltam belőle Marxkát, Leninkét és Sztálinkát. Legjobban pedig a szőke, kék szemű svéd gyerekeket ábrázoló színes képeket szerettem benne. Az angolt közvetítő nyelvként használva Helga néni meg én nyelvleckéket adtunk egymásnak. Ez úgy történt, hogy közös angol szókincsünkből szavakat és kifejezéseket írtunk fel egy papírlapra, majd ki-ki egy külön lapra leírta azok német, illetve magyar megfelelőjét. Ezeket kölcsönösen megtanultuk, és azután ki-ki a másik nyelvét használta a magasröptű társalgáshoz. „Ehesch vádj?" - kérdezte Helga néni, én meg boldogan válaszoltam: „Ja, ich bin hungrig. Sehr." Erre a számba dugott egy kocka elomlóan finom, zamatos tejcsokoládét, ami még távolról sem emlékeztetett a sportszeletre, amiből viszont olykor én ajándékoztam neki egy-egy morzsányi darabot. „It is from West Germany" - súgta a fülembe, nevetett, és végigsimította az arcomat. Ezalatt én kéjesen szopogattam a csokit, próbáltam a számban tartani, amíg végképp el nem olvadt. Helga néni gyönyörűen tudott mosolyogni, szeme, szája, karcsú, érzéki alakja Hófehérkéével vetélkedett. Hollófekete haját hol vállig kibontotta, hol pedig piros pánttal fogta össze. Ifivezetői egyenblúzának felső gombjait nyitva tartotta, és a vörös nyakkendőt hanyagul betűrte dekoltázsába. Helga néni üdítő látványt nyújtott akkor is, amikor a reggeli zászlófelvonáson a sok trampli, szőke Brünhilde és hórihorgas Siegfried mellett ő is felsorakozott Jürgen pajtás mellett. Hófehér kezének érintése különös izgalmat váltott ki belőlem, egyszerre mind a hét törpe szerettem volna lenni, legszívesebben odabújtam volna hozzá, ölébe hajtottam volna a fejem, orcáját csókolgattam volna.
A nyelvleckék ürügyén gyakran időztem Helga néni sátrában. Mindig kedvesen fogadott, és a csokin kívül kekszet, töltött ostyát meg áfonyalekvárt kaptam tőle. Néha fényképeket mutatott szüleiről meg testvéreiről. Olykor megengedte, hogy végigdőljek az ágyán, és az Eberhard bácsitól, ifivezető-kollégájától kapott kabalájával, egy nagy teddymackóval játsszak. Míg én a macival foglalkoztam, levetette fehér ifivezető-blúzát meg sötétkék szoknyáját, és gyorsan belebújt színes, könnyű nyári ruhájába. Egyszer a maci alól kilesve megpillantottam a melleit, közepén nagy, vörösesbarna, hegyes cicikkel. A nyelvleckék alatt néha bebújt a sátorba Eberhard bácsi is, de nem szólt semmit egyetlen nyelven sem, csak mosolyogva nézte Helga nénit. Eberhard bácsi jelenléte kifejezetten zavart, nyelvi teljesítményem ilyenkor jelentősen leromlott, és egy idő után „Entschuldigung"-ot motyogva kifutottam a sátorból. „Szágundelli, szabadíts meg Eberhard bácsitól!" - kértem a nagy varázslót.
Helga néni diploma után a Humboldt Egyetem finnugor tanszékére került tanársegédnek, és doktori disszertációt írt a magyar igeragozásról. Eberhard bácsi vörös diplomával végezte a Humboldt Egyetem orvosi karát, és a kelet-berlini Charité Klinikán kapott állást. Megbeszélték, hogy esküvőjüket Frankfurt am Mainban fogják tartani, ahol Helga néni testvérei éltek. Megállapodtak abban is, hogy ki-ki akkor és úgy disszidál, ahogy tud; szökési terveiket még egymásnak sem árulják el. 1962 nyarán Helga nénit kiküldték a finnugrisztikai világkongresszusra Tamperébe. Itt azonnal menedékjogot kért a finn hatóságoktól. Ezt a kérelmet a finnek - a szovjetektől való félelmükben - elutasították, és megfenyegették azzal, hogy visszatoloncolják az NDK-ba. Egy jóindulatú tisztviselő azonban bizalmasan elárulta neki, hol és hogyan lehet fent északon gyakorlatilag ellenőrzés nélkül átsíelni a finn-svéd határon. Helga néni, lerázva az őt követő Stasi-ügynököt, síléceket vásárolt, majd két héttel később Malmőből Kielbe érkezett. Eberhard bácsi, amikor megkapta a kieli kikötőben feladott levelet, megpróbált átmászni a berlini falnak egy nyugodalmasabbnak látszó pontján. Át is mászott a falon, de nem tudta, hogy ezután még egy szögesdróttal elválasztott senki földje következik. Itt érte utol a nemzeti néphadsereg katonájának géppisztolysorozata. Nem halt meg azonnal; negyven percig feküdt vérbe fagyva a földön. Amikor a mentőautó megérkezett, már halott volt.
A Helga nénivel folytatott kölcsönös nyelvleckéknek köszönhettem nem hivatalos tolmácsi rangomat is, amely egy időre még Óturainál is tekintélyt biztosított számomra. Ha ugyanis Jürgen pajtás hegyi beszédében valami fontos információ hangzott el, azt Helga néni magyarázta el nekem angol-német-
magyar keveréknyelven, én meg azonnal továbbítottam a híreket Óturainak, aki mindig hálásan köszönte nekem, leplezetlenül sóvár pillantásokat vetve az én Hófehérke-barátnőmre. Hivatalos tolmácsunk, a magyarországi sváb születésű Bonnhard Mihály, Miska bácsi, aki érkezésünknél is segédkezett, Brandenburgban lakott, és csak akkor jött a táborba, ha valami nagy közös esemény történt. Például amikor Frau Ilse Kühn, névadónk özvegye látogatott a táborba, és férje hőstetteiről mesélt Bollmansruh tátott szájjal hallgató lakóinak. Jelen volt a nagy sportvetélkedők eredményhirdetésénél is. Focicsapatunk ugyanis, amelynek én a tartalék tartalékaként sem voltam tagja, megnyerte a tábori futballbajnokságot, mintegy bosszút állva a németeken a magyar válogatottnak az 1954-es világbajnokságon elszenvedett vereségéért. Igaz, Lótúrás nem győzte hangsúlyozni, hogy a hírhedt 4:2-es meccs akkori nyertesei nem kelet-, hanem nyugatnémetek voltak. Amikor azonban focicsapatunk 8:3 arányban ronggyá verte az NDK-s úttörők tábori válogatottját, Lótúrás örömmámorban úszott, és minden egyes gólnál felüvöltött: „Hajrá magyarok! Huj-huj hajrá! Úgy kell a rohadt büdös náciknak!"
Miska bácsi tolmácsolt a „Ki tud többet a Szovjetunióról?" elnevezésű nagy össztábori szellemi vetélkedőn is, ahol a Zoja Koszmogyemjanszkaja őrsnek dicsőséges második helyezést szereztem azzal, hogy még azt is tudtam: Lenin Szimbirszkben született, és ma ezt a várost Uljanovszknak hívják. Jutalmul kaptam egy összecsukható műanyag poharat, amelynek alját kerek tükör ékesíti - néha még ma is meg szoktam nézni magamat benne.
Mi magyarok reggelenként a központi zászlófelvonás és Jürgen pajtás hegyi beszéde után különvonultunk, és megtartottuk a magunkét. Körletünk zászlórúdjára felhúztuk az új népköztársasági címerrel ellátott lobogót, s könnyezve énekeltük: a nagy világon ee kívül nincsen száhámodra hely. Ezután öklünket rázva zengtük az Ávánti poppoló aktualizált változatát: „a Köztársaság térre emlékezz, proletár!" Lótúrás az ifjúság erkölcsi nevelésében, a felgyülemlett kártékony szexuális energiák levezetésében egyébként is nagy jelentőséget tulajdonított a közös éneklésnek. Két nagy kedvence volt, a Puskadal (Hej, te puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy, mégis éppoly drága vagy nekem, hej, mint a szív szerelmesem), meg persze a Mintamókus, amelyre a német pionírokat is igyekezett megtanítani. Esténként, zászlólevonás után Bollmann, a szegény vízbefúlt borbély tavának tükre megsokszorozva verte vissza a sok száz torokból felcsendülő vidám úttörődalt:
...Ha tábortűz valahol,
Sokkis pajtás így dalol,
Fújjaeste kora reggel óta.
Bennünket, magyarokat az egész tábor, beleértve Jürgen pajtást is, így hívott: „Mintámokusz, mintámokusz". Lótúrás a mozgalmi dalok és indulók mellett nagyon kedvelte a népdalokat és a hazafias-nosztalgikus, honvágyó énekeket is. „Mához egy hétre már nem leszek itt, elvisz a gyorsvonat engemet is" - énekeltük gyakran, és ez annál inkább igazzá vált, minél inkább közeledett a hazautazás időpontja. Amikor pedig felcsendült az „Oly távol, messze van hazám", Lótúrás szeme könnyel telt meg.
Oly távol, messze van hazám...
Csak még, még egyszer láthatnám.
Az égbolt, felhő, vén hold, szellő
Mind róla mond mesét csupán.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok
Hozzátok száll minden álmom.
Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám
Ott lennék boldog csupán.
Valószínűleg szeretett húgára, Hajnalkára gondolt, aki férjével és két kicsiny gyermekével együtt még decemberben átszökött az osztrák határon. A menekülttáborból érkezett leveleket Lótúrás föl sem merte bontani, de pécsi lakásának ablakát holdfényes májusokon teleültette muskátlival, így üzenve a távolból: drága Hajnalka, gyere haza! Kérése azonban nem talált meghallgatásra. Húga és sógora 1968-ban életüket vesztették egy olaszországi vasúti szerencsétlenségben. A balesetet szerencsésen túlélt két kamaszkorú gyermeket egy távoli rokon vette magához Belgiumban - Óturai soha többé nem hallott felőlük.
Lótúrás teóriája, miszerint a kimerítő torna, a közös éneklés, a zászló fel- és levonások és egyéb katonás megmozdulások levezetik a hormonális változások következtében fellépő szexuális izgalmakat, nem igazán vált be. Ennek egyik újabb bizonyítéka volt Kocka miniatűr pornó-leporellója, amelyen a harmincas évek ledér szépségei voltak láthatók szemérmetlen pózban, fedetlen kebellel és/vagy fenékkel. Igaz, a bélyegméretű ábrák kissé elmosódtak, és alaposabb tanulmányozásukhoz egyébként is nagyítóra lett volna szükség. Kis fantáziával azért a hölgyek bájainak legalább a körvonalait sejteni lehetett - s ez önmagában is elég volt egy jobbfajta zsebhokizáshoz. A zseb-leporellót Kocka egy elhagyott barakkban találta a tábor mellett fekvő Päwesin falu határában, amikor egyszer éjszaka néhány társával együtt kiszöktek, és rejtekhelyet kerestek a kukoricásban, ahol megihatnák a Jürgen pajtás vezéri sátrából bravúrosan eltulajdonított néhány üveg Radeberger sört. A kincset érő kollekciót talán egy oroszok elől menekülő német katona felejthette ott tizenkét esztendővel ezelőtt a barakkban - állapota mindenesetre arra utalt, hogy hosszú ideig ki volt téve az időjárás és a történelem viharainak, míg végre ismét jó kezekbe került.
Kocka kezében ugyanis a hölgyek aranytojást tojó tyúkká változtak. Két pfennigért lehetett nála egy-egy órára kikölcsönözni a leporellót. Amikor egyszer én is - kíváncsiságomnak ellenállni nem tudván - összeszedtem minden bátorságomat, és előkotortam két pfenniget, Kocka gúnyosan felkacagott, és rám förmedt: „Neked még tízért sem adom kölcsön, te hülye Málé Tót! Ha meztelen nőt akarsz látni, akkor menj az Angélához! Nektek még a bőrötök alatt is pénz van!" Nem értettem, ki az a „nektek", hiszen egyedül voltam önmagam, azt meg végképp nem értettem, hogy lehet a bőröm alatt is pénz, amikor a zsebemben sem volt. Azt a néhány pfenniget, amire a hazulról kapott színes képeslapok, jelvények és sportszeletek értékesítéséből szert tettem, rögtön el is költöttem fagylaltra és Bambi-szerű cukros NDK-üdítőitalra. Angéla egy túlkoros, sovány, kissé sánta és valószínűleg enyhén fogyatékos német pionírlány volt, aki állítólag tíz pfennigért bocsátotta áruba csenevész testét egy numerára. Kockáék szerint éjszakánként német úttörők hosszú sora állt Angéla sátra előtt; Kocka azzal büszkélkedett, hogy egyszer ő is végigállta a többórás sort, és végül bejutott Angélához. Angélához persze én is elmentem volna, hogy gyarapítsam a női testtel kapcsolatos ismereteimet, de nem mertem volna beállni a sorba a német fiúk közé, pláne nem egy numeráért, amelyről azt hittem, hogy egy számtani feladat, amin meg is lehet bukni.
Málé Tótnak csúfoltak a többiek, olykor maga Lótúrás is így szólított. Ami a „Málét" illeti, ebben tökéletesen igazuk volt, hiszen amíg a többiek fociztak vagy verekedtek, én gyámoltalanul szemlélődtem (ha nem éppen engem vertek). A „Tót" azonban nem igazán stimmelt, mert legalább annyira nem éreztem magamat tótnak, mint amennyire Borsó cigánynak vallotta magát. A képébe is vágták: „tetves cigány!", ő meg visszaszólt: „én tetves cigány vagyok, ti meg hülye gádzsók". És ennyiben maradtak. A Málé Tót igazi - bár közvetett - forrása valószínűleg Móra Ferenc Dióbél királyfija lehetett, melynek legellenszenvesebb figurája egy Málé Tót János nevű gazdag, öreg és fukar paraszt, akinek mind a száz aranyát kicsalja a zsebéből egy Petőfi Sándor nevű vándordiák, ám rögvest szét is osztja a szegény falusi nép között.
Kocka aranytojás-életének azonban tragikus hirtelenséggel vége szakadt. Lótúrás egyik szokásos ellenőrző-sátorkutató körútján Kocka holmijai között turkálva rábukkant a leporellóra. Elvörösödött, gyorsan zsebre vágta a bűnjelet, kirohant, majd kitette tanári sátrára a „Ne zavarj! Nicht stören!" feliratot, és behúzta a bejárati sátorlapot. Egy órával később összehívta a Zoja Koszmogyemjanszkaja őrsi gyűlését, és vészjósló hangon feltette a kérdést: „Kié ez a mocsokság?" Miután senki sem válaszolt, rárontott Kockára: „Te rohadt szemét büdös kurva disznó, te mocskos állat, úgyis tudom, hogy a tied!" Keze meglódult, hogy hatalmas pofont keverjen le a fiúnak, de aztán menet közben lehanyatlott. Mi lesz vele, ha kitudódik, hogy kezet emelt egy Köztársaság téri mártír gyermekére? Sarkon fordult és szó nélkül kiment sátrából. Kocka még utána kiáltott: „Jó szórakozást, tanár elvtárs!"
Este nagy tábortüzet raktak a tó partján; a németek a Fritze Bollmannt, mi a Széles a Balaton vizét énekeltük. Amikor az egész tábor egyszerre rázendített a Mintamókusra, Lótúrás egy apró tárgyat dobott a lobogó tűzbe. Kockának és társainak a szeme se rebbent; lelkesen fújták tovább a nótát. Aztán „ég a város, ég a ház is, nem is egy ház, hanem száz is! Tűz! Tűz!" - ordították mind önfeledten ugrálva, a hőségtől és a boldogságtól kipirult arccal. Amikor már lohadni kezdett a tűz, és a német úttörők, vezetőikkel együtt, visszaszállingóztak sátraikba, Kocka és barátai körbeállták a pislákoló lángokat, és nagy sugárban brúzolni kezdtek rá. Ekkor Lótúrás is felpattant, beállt közéjük, és hatalmas slaugját az izzó parázsra irányította.
Amikor a mulatság után este késő este lefeküdtünk, és mindenki elcsendesedett, én beburkolóztam a fussendés pokrócomba, és otthoni ízekről kezdtem álmodozni: vajas kenyérről újhagymával, rántott csirkéről sült krumplival és fejes salátával, porcukros-tejszínes málnáról, nagyanyám rakott palacsintájáról és habfelfújtjáról, valamint a titokzatos krokambus tortáról, amit nagyanyám evett gyermekkorában félhomályos bécsi cukrászdákban, ahová az utcáról behallatszott a vak harmonikás éneke és muzsikája: „O du lieber Augustin, Augustin, alles is hin..." Óduliber, duliber! Hányat kell még aludnom, amíg hazamegyünk? Hányszor kell még megennem az undorító német marmeládot és generálszószt? Vajon mivel fognak ebédre várni, ha hazaérek? Félálomban voltam, amikor hirtelen hatalmas ütést éreztem az arcomon. Ömlött a vér az orromból, miközben megragadtak, kitéptek a pokrócból, a földre dobtak a felső ágyról, és elkezdtek rúgni, taposni, ütni, karmolni, bokszolni, marcangolni, harapni mindenütt, ahol értek. „Te rohadt Málé Tót, te büdös zsidó, te árultál be a Lótúrásnak? Ezért most kiherélünk, levágjuk azt az ici-pici bögyörődet, így ni !" - mondta kéjesen vigyorogva Kocka, és már nyitotta is ki bicskáját, a többiek meg lefogtak, és rángatták lefelé a gatyámat. „Nem, nem én voltam! Hagyjatok békén! Segítség!" - ordibáltam kétségbeesve, magamban pedig Szágundellit, a nagy varázslót hívtam. Borsó fogta magát, és átrohant Lótúrás sátrához. „Tanár elvtárs! Le akarják vágni a Málé Tót kukiját!" - rikoltozott, és rázogatta a mélyen alvó és hangosan horkoló Lótúrást. A tanár elvtárs végre felriadt, nagy nehezen feltápászkodott, majd álmosságtól szédülten megállt a sátrunk bejáratánál, és csak ennyit mondott: „Valami baj van? Ha nem maradtok nyugton, szólok Jürgen pajtásnak." Ez hatott, mert Jürgen pajtást általában három-négy FDJ-egyenruhás, váll-lapos, sípját fenyegetően lóbáló, jól megtermett ifivezető szokta kísérni. Lótúrás ügyet sem vetett rám, aki a földön feküdtem, félig már lehúzott gatyában. Sarkon fordult és visszazuhant a sátrába. A többiek szó nélkül, mint ha mi sem történt volna, szétoszlottak, lefeküdtek, én meg nagy nehezen visszamásztam a felső ágyba, és újra beburkolóztam a fussendémbe. Sajgott a hátam, az oldalam, a fenekem meg a sípcsontom, és az orromból is folyt még a vér. Borsó mellém bújt, zsebkendőjével letörölte a vért az orromról, és ezt súgta a fülembe: „Ne törődj velük, Málé Tót! Szarj beléjük! Hülye gádzsók, a kurva anyjukat, nem tudják, mit csinálnak. Azt hiszik, nagy fiúk, mert feláll a faszuk."
Másnap reggel Lótúrás behívott a sátrába. „Négyszemközt akarok beszélni veled, Málé Tót. Jól figyelj rám! Mától kezdve az én védelmem alatt állsz. Nem engedem, hogy egy ujjal is hozzád nyúljanak. Ha nem akarsz, még tornásznod sem kell. Azt csinálsz, amit akarsz. Csak arra kérlek, ne provokáld a többieket. De ha hazamegyünk, szeretnék beszélni a szüleiddel. Meg akarom mondani nekik, nagy hibát követnek el, hogy így elkényeztetnek téged. Mi lesz veled, ha majd elvisznek katonának?" Ettől féltem én is, már elképzeltem magamat katonaruhában, málhával a hátamon, gépfegyverrel az oldalamon, amint a vezényszavakat üvöltő őrmester kiszúr a menetoszlopból, mert képtelen vagyok eldönteni, melyik a jobb s melyik a bal lábam - a többiek meg csak röhögnek rajtam.
„De mondd csak, Málé Tót - folytatta Lótúrás -, nem vagy te véletlenül zsidó?" A kérdés úgy hatolt belém, mint egy lövedék, ami majd katonakoromban fog eltalálni a csatamezőn, a békeharcban. Megmutatom, hogy hősi halott lehet belőlem annak ellenére, hogy nem tudok egyszerre lépni, és ünnepélyesen fognak eltemetni, a komor gyászinduló hangjaira: „Lee-nin! Hát ééljen a hőős ki a népéért ááldozta hű életét! Lee-nin...!"
„Nem, nem, nem vagyok az. Lehet, hogy az őseim azok voltak, talán a nagymamám az, de én nem vagyok az" - hebegtem megszégyenülten. Lótúrás mintha meg se hallotta volna a válaszomat. „Tudod, Málé Tót, nekem az égvilágon semmi bajom a zsidókkal. Voltak nekem is zsidó barátaim, akikkel együtt jártam a pécsi iskolába. Mind elvitték őket, egyikük se jött vissza Németországból. Nagyon sajnáltam őket. De tudod, Málé Tót, a zsidókkal az volt a baj, hogy mindig üzleteltek. A bőrük alatt is pénz volt. 44-ben, amikor már semmit se lehetett kapni, még a kenyeret is jegyre adták, a zsidó boltja mögött tele volt a raktár, ott állt zsákokban a cukor, a liszt, a bab, a köles, ott lógott a szögön a sonka, a szalámi, a kolbász, az oldalas, kannákban a petróleum... A háza tele volt szőnyegekkel, képekkel, drága bútorokkal, a feleségén meg lógtak az aranyláncok. A pénzüket meg már rég kisíbolták Svejcba. Nem csoda, hogy a szegény nép örült, amikor elvitték őket, mert az övék lehetett az a sok kincs meg élelem, amit a zsidók rejtegettek. Tudom, voltak csúnya dolgok is, sajnos voltak magyarok, akik egyszerre túl sokat akartak szerezni maguknak. De ilyesmi ma már nem lehetséges, mert minden ember egyenlő, és mindenkiről egyformán gondoskodik az állam. Érted ugye, miről beszélek? Biztosan érted, okos gyerek vagy te, Málé Tót, hiszen sokat olvasol, és még nyelveket is tudsz. De az is baj volt ám a zsidókkal, hogy mindig mindenkinél okosabbaknak akartak látszani. A régi rendszerben a szegény gyerekek nem tanulhattak, a zsidó gyerekek meg, mint a zsidó osztálytársaim is, mindenféle különórára jártak, angolra, zongorára, teniszre. Belőlük lettek a népnyúzók, a kapitalisták, a maszekok, az orvosok, az ügyvédek, az újságírók, akik ravaszkodtak és hazudtak a népnek. Ma már persze minden másképp van, ma már a szegény parasztgyerekből is lehet értelmiségi. De vigyázz, nehogy te is olyan legyél, mint a zsidók! Most pedig menj, Málé Tót, szaladj Helga nénédhez, bújj be a sátrába, nagyon kedves lány, biztosan örülni fog neked!"
Szó nélkül kisomfordáltam a sátorból, és szipogva elindultam Helga néni sátra felé. De mit mondjak neki? Hogy magyarázzam el neki, hogy a tanár elvtárs azt hiszi, zsidó vagyok, pedig csak a nagyanyám az? Hogy magyarázzam meg neki, hogy a bőröm alatt is pénz van, bár eddig nem vettem észre? Hiszen magyarul sem tudtam pontosan, mit jelent az a szó, hogy „zsidó". Hát még angolul vagy pláne németül! Helga néni sátrának bejárata be volt húzva, és belülről bekötözve. De kihallatszott Helga néni hangja, ami lihegésbe, majd apró, egyre hevesebb sikolyokba ment át. Aztán egyszerre csend lett. Attól féltem, valami baja esett, lábujjhegyre álltam, és belestem a sátor oldalán lévő, ablakszerű nyíláson. Helga néni anyaszült meztelenül, fényesen, hófehéren feküdt hanyatt az ágyon, csak fekete haja, két vörösesbarna mellbimbója és a combjai között egy nagy sötét folt vált ki a fehérségből. Szorosan mellette a csupa szőr Eberhard bácsi ugyancsak mezítelen teste feketéllett, s csak kukija emelkedett ki a feketeségből. Így hevertek mozdulatlanul egymás mellett, s én percekig megkövülten bámultam őket. Aztán lassan egymás mellé fordultak, és szájuk hatalmas pusziban olvadt össze.
A gyomrom felszaladt a torkomba, öklendezni kezdtem. Gyorsan eliszkoltam, kifutottam a Beetzsee partjára, és beültem egy evező nélküli, kikötött csónakba. Hánytam, mint a Vezúv, potyogtak a könnyeim, mint a záporeső, és arra gondoltam, mi lenne, ha ez a csónak most hirtelen elszabadulna, besodródna a vízbe, én meg belepottyannék, mint szegény Fritze Bollmann. Észre sem vennék, hiszen a tanár elvtárs is megmondta, hogy azt csinálok, amit akarok. Én már nem számítok, akár meg is halhatok. Sok előnye lenne a dolognak, nem bántanának, nem csúfolnának többet, és például Eberhard bácsit sem kellene többé látnom. Csak a szüleimet és a nagyanyámat kezdtem sajnálni, akik biztos jobban örülnének, ha a békeharcban esnék el hősi halottként.
Így ábrándoztam a halálról, és talán órákig üldögélhettem a csónakban álmodozva. Néztem a vizet, a szürke keletnémet eget, és azt hittem, már meg is haltam. Egyszerre csak megjelent egy tizenöt év körüli fiú, egy pár evezővel és egy horgászbottal. Rám mosolygott, és megkérdezte: „Kommst du mit?" Nem értettem a kérdést, de gesztusaiból nagy nehezen rájöttem, azt szeretné, ha vele mennék csónakázni és horgászni. „Ja, ja" - nyögtem ki még mindig szipogva, ő pedig bemutatkozott: „Ich bin Helmut." Én is bemutatkoztam, Helmut pedig kioldotta a csónakot, és nagy evezőcsapásokkal elindította. Egy idő után maga mellé ültetett, és megengedte, hogy én is evezzek az egyik lapáttal. A tó közepén leálltunk az evezéssel, Helmut felszerelte a horgászbotot, fogott néhány halat, amit azonnal vissza is dobott a vízbe. Ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk. Még a bőrnadrágját is kölcsönadta, ami olyan kemény volt, hogy megállt a földön. Helga nénit hanyagolni kezdtem, és a nyelvleckéket Helmuttal folytattam, aki valamicskét szintén tudott angolul.
Egy vasárnap Helmut szülei, Joachim bácsi és Sophie néni, valamint húga, a tizenhárom éves Leona jöttek látogatóba Moszkvics gépkocsijukkal Wernigerodéből, a Harz-hegységben lévő kisvárosból, ahol maszek cukrászdájuk volt. Ragaszkodtak ahhoz, hogy engem is elvigyenek ebédelni Päwesin falu egyetlen vendéglőjébe. Elkértek Óturaitól, aki szó nélkül beleegyezett. Az étteremben tűrhető bécsi szeletet ettünk krumplisalátával, utána gyümölcsös, csokoládédarás, tejszínhabos fagylaltkelyhet kaptunk, ami Helmut szerint persze nem volt olyan jó, mint amilyet szülei csinálnak a wernigerodei cukrászdában, de azért elment. Ajándékot is kaptam Helmut szüleitől, színes ceruzákat fémdobozban. Este, amikor elbúcsúztunk, Sophie néni és Joachim bácsi megölelt, megcsókolt, és az autóból még utánam kiáltották: „Auf Wiedersehen in Wernigerode!" És valóban, négy évvel később már a wernigerodei cukrászda teraszán faltam a fagylaltkelyhet, ami tényleg sokkal jobb volt, mint a päwesini. De ez már egy másik történet.