a széken rózsaszín törülköző -
cipőmből kibújva közelebb állok
majd minden szégyent nélkülözve
szoknyámat levetve fel is mászok
és elhelyezkedek. velem szemben
tükör és tégelyekben krém meg pi-
pere, egy poszterről makulátlan bőr
bársonyodik rám és a másik
vendégre - egy néni fekszik mellettem
idős és vékony, mintha pihenne
úgy tesz. elsőre elkapom a tekintetem
a szeméről ami alatt vattapamacs
figyel és festék ázik régi pilláján -
a feketeség egész elöntötte már
a szemgödrét, szája csukott és beesett -
időközben engem is elkezdenek,
így figyelmem magamra terül
de hallgatom ahogy nem szól
semmit míg a szépítővel csevegünk:
olyan, mintha a csend és a decens
frizura együtt tüntetne ellenem - a hölgy
ódivatú szempillája készül, én
pedig vadul a gyantámat fazontatom.
ő méltósággal szépül, én viszont fájok és
végül elpirulok a szakmai kérdés
jöttekor. jó ez így vagy mehetek beljebb?
ülünk a motrán, fázik a térdem.
félig hátrafordul és megdörzsöli
a combomat. úgy helyezkedik, hogy
védve legyek a széltől és amennyire
lehet, eltakar. szemből egyre közeledik
saját hegyünk, a takamikura, de mégsem
érzékelem az elmúlt kilométereket.
ami van, az a teste mint holmi támasz
- feminin férfiassága elfogja a hideget -
a hangját nem hallom a bukósisaktól
csak érzem, ahogy karjaim közt borzong -
csípős a november. most rajtam a sor,
hátulról előrenyúlva buzgón
igyekszem melegíteni a mellkasát,
miközben kezembe egy hegyes bimbó
akad - édes de most csupán a fagytól áll.
egy ideje már lúdbőrös tarkóját fixí-
rozom, aminek épp csak egy csíkja látszik:
a két csigolya közti apró kis üreg vonzza
az ajkamat. elképzelem, ahogy bebújok ide
- akár nyelvemmel olvasztva utat -
és amíg a cseresznyevirágzás felé haladunk,
magamévá teszem e szélvédett rejtett helyet.
A hullámtörő igazi választóvonal.
Apály és dagály éber őre; mást nem néz,
mint ahogy a víz jön és húzódik vissza.
Csupa világos szikla az óceán szélén.
Mintha kiöltött nyelvként nyúlna
a mély kékbe, csücskében nyugalmat ígér.
Tűző napon kisétálni a végére
megvan vagy fél óra. Érthető,
ha közben a mederbe kívánkozom.
(Az érdes kőösvény a talpnak túl sértő.)
A legjobb apálykor menni és leugrani.
Így is teszek, és az iszap hangtalan
nyugtat. Talpamat merítem vidám kéjjel
a sötét masszába, amit a víz elhagyott.
A léptek nyomán fel-felszüremkedik
a tengertalaj maradék nedvessége.
Lábujjak találkoznak kagylókkal,
más aprósággal, amit a víz el nem mosott.
Idelentről a hullámtörő még szilárdabb,
anyag és szerkezet állandósága.
Üde kiegészítésként a távol zöld fái
és homokdűnéi színes csodamesék.
Ahogy az iszapban caplatok, az óceáni szél
ragacsa a hajamba kap. A levegő sűrű
és sós, és lomha kedvessége körülfog.
Ha vízicsiga lennék, én is itt maradnék
és az apálynak simán ellenállnék. Mert
várnék, hogy egyszer minden úgy lesz, mint rég.