Igazán nagy baj akkor van, ha a médiaügyekben érintett és érdekelt szakmai és politikai elit nem csupán mondogatja, hanem el is hiszi, hogy az elektronikus médiapiacon mára kialakult áldatlan állapotokra egyetlen gyógyír kínálkozik: egy új médiatörvény megalkotása és elfogadása.
Tekintsünk most el a déjŕ vu kínos érzésétől, ami ezen okfejtést hallgatva azért keríthet hatalmába bennünket, mert a kilencvenes évek elejétől egészen 1996-ig, a médiatörvény elfogadásáig ugyanezek az emberek ugyanezt zsolozsmázták: nevezetesen hogy a médiahelyzet rákfenéje az, hogy nincs törvényünk, pedig az egy csapásra megoldaná az elektronikus média területén mutatkozó összes bajokat. Azután pedig még ki sem aludtak az örömtüzek, amelyeket azért gyújtottak, mert korábban soha nem tapasztalt konszenzussal fogadta el a parlament az áhított törvényt, és máris attól lett hangos a közélet, hogy immár minden baj okozója ugyanez a törvény. És csupán egy megjegyzés erejéig érdemes elidőzni annál a pszichológiailag könnyen magyarázható, a „honatyai státussal" azonban nehezen összeegyeztethető ténynél is, hogy ezt a törvényt ugyanazok a döntéshozók alkották és fogadták el - a szakma csaknem teljes negligálásával -, akik azóta folyamatosan úgy beszélnek a médiatörvényről, mintha azt valamiféle „külső körülmények", „idegen nagyhatalmak", esetleg „ismeretlen gonosz erők" kényszerítettek volna az országra. Legalábbis én egyetlen olyan politikusi nyilatkozatra sem emlékszem, amelyben az önkritika vagy a felelősségvállalás szikrája megcsillant volna. Most pedig az elmúlt másfél évtized történéseinek szerves folytatásaként a törvényalkotók ismét a számukra legkényelmesebb és legkevésbé kockázatos álláspontra helyezkedve azt próbálják elhitetni önmagukkal és a nyilvánossággal is, hogy mindannak, ami a médiaügyekben történik, egyetlen oka a rossz törvény, és ennek megfelelően egy új törvény gyógyírt kínálna minden bajra. Ez az érvelés azonban nem pusztán azért álságos, mert a hazai politikai viszonyok ismeretében józan politikus nem gondolhatja komolyan, hogy van esély új, kétharmados többséget igénylő törvény elfogadására (hacsak valamelyik oldal nem jut kétharmados többséghez a parlamentben - amitől mentsen meg bennünket az Isten), hanem azért is, mert mindenkinek, aki a médiapiac helyzetével foglalkozik, pontosan tudnia kell, hogy itt olyan strukturális, financiális és szemléleti problémák halmozódtak fel, amelyek megoldása lényegesen bonyolultabb ennél.
Ha van tanulsága annak a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizednek, amely során a demokrácia iskoláját járjuk, akkor az egyik legfontosabb éppen az a tapasztalat, amelynek eredményeként le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy önmagában a demokratikus alapelveken nyugvó törvények garanciát jelentenek az intézmények demokratikus működésére. Meg kellett tapasztalnunk, hogy még a jó törvény is önmagában csupán lehetőség, a demokratikus viszonyok kialakításában azonban lényegesen nagyobb szerepe van annak, hogy kik és hogyan hajtják végre a törvényben foglaltakat. Különösen igaz ez az olyan politikailag és társadalmilag is rendkívül neuralgikus pontokat érintő törvény esetében, amely az elektronikus média működését hivatott szabályozni. A törvényalkotó ugyanis elsősorban nem azért tehető felelőssé, mert a törvény önmagában rossz, hiszen meggyőződésem szerint ugyanez a törvény - minden hibájával együtt is - egy jól bejáratott demokráciában különösebb anomáliák nélkül működne, hanem egyrészt azért, mert nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy olyan törvényt alkosson, amely strukturálisan is modernizálja a hazai elektronikus médiapiacot, másrészt mert nem számolt a magyarországi realitásokkal, a demokratikus intézmények és a politikai kultúra színvonalával. A médiatörvény ugyanis egyértelműen rossznak „csak" itt és most nevezhető, ám az elmúlt évek tapasztalatai mindenkit meggyőzhettek arról, hogy itt és most nem is lehet jó médiatörvényt alkotni. Ahhoz ugyanis a demokratikus közélet normáit tiszteletben tartó, önös politikai és gazdasági érdekein felülemelkedni képes, a közérdek és a közjó szolgálata iránt elkötelezett döntéshozókra és végrehajtókra lenne szükség.
Mindez nem jelenti azt, hogy az 1996-ban elfogadott médiatörvény rendben való lenne, ám a szabályozásnak legalább olyan súlyos hibája, hogy a törvényalkotóból hiányzott a politikai bátorság ahhoz, hogy újragondolja és új alapokra helyezze az egész feleslegesen szétaprózott és pazarló médiarendszert, mint az, hogy intézményesítette a médiapiacra nehezedő politikai befolyást. Nagyítóval keresve sem találunk a hozzánk hasonló méretű országok között egyet sem, amely közpénzekből három-három rádió- és főképp televíziócsatornát tart fenn. Nálunk azonban mind a mai napig egyetlen politikai szereplő sem mondta ki nyíltan azt a nyilvánvaló igazságot, hogy mind a Duna Televízió, mind pedig az MTV második csatornájának léte teljesen irracionális. A Magyar Televízió második műsorának terjesztése a törvényi feltételeknek sem felel meg, hiszen miközben a törvény úgy rendelkezik, hogy a kereskedelmi csatornákat csak azután lehetett volna elindítani, miután biztosítják, hogy az m2 műsorai is a teljes lakosság számára hozzáférhetőek legyenek, közel tíz évvel a törvény hatálybalépése után is csupán a háztartások alig több mint feléhez jut el az adás, és ez önmagában is megkérdőjelezi ennek közpénzekből történő fenntartását. Ám nemcsak a csatorna műsorának terjesztését, hanem funkcióját sem sikerült egy évtized alatt kitalálni. Az alapvetően ismétlésekre berendezkedett, mindmáig önálló arculat nélküli m2 működtetése azonban túlságosan költséges mulatság az állandó forráshiánnyal küszködő közszolgálati médiarendszerben. Az önálló arculat hiányát mi sem érzékelteti jobban, mint hogy naponta 6 órán keresztül sugározza az m1 számára készített, egyébként is ezer sebből vérző, külső gyártó által készített „Nap-kelte" című műsort. Az m2-vel szemben a Duna Televízióról méltánytalan volna azt állítani, hogy nincs arculata, sőt nehezen vitatható, hogy a jelenlegi felállásában a legszínvonalasabb kulturális kínálatot nyújtó csatorna. Ám az életre hívását indokoló doktrína, mely szerint a határon túl élő magyar kisebbségeknek speciális műsorkínálatra van szükségük, minden szempontból tarthatatlan. Képtelenség egyrészt azért, mert nyilvánvaló, hogy a közszolgálati média minden nézőjének ugyanarra van szüksége: színvonalas, komplex műsorszolgáltatásra, másrészt azért is, mert tűrhetetlen kulturális gőgre vall az a mentalitás, amelynek szellemében Magyarországról akarjuk tájékoztatni a határon túl élő magyarokat saját életükről, problémáikról. Ha valóban az ott élők speciális igényeire kívánunk reflektálni, akkor abban érdemes támogatni őket, hogy ők maguk készíthessenek és sugározhassanak regionális műsorokat saját maguknak saját magukról. Ráadásul a kétségtelenül minőségi kulturális kínálaton túl a Duna Televízió egyéb műsorai - nyilván jelentős részben az anyagi eszközök szűkössége miatt - nem felelnek meg a korszerű közszolgálati műsorszolgáltatás követelményeinek. És nem indokolják e két „fél csatorna" létének szükségességét a nézettségi adatok sem, hiszen műsoraik sem az ország határain belül, sem a határokon túl nem rendelkeznek számottevő közönséggel. Nincs tehát elfogadható, racionális indok a jelenleg létező három közszolgálati televíziós csatorna fenntartására. A pénzeszközök koncentrálásával egyetlen színvonalas, földről és műholdról is terjesztett, valóban közszolgálati csatorna sokkal hatékonyabban elégítené ki az igényeket, és ez, ha véglegesen meg nem is oldaná, de számottevően enyhíthetné a tíz éve folyamatosan forráshiánnyal küszködő közmédia problémáit. Lényegében ugyanez a helyzet a közszolgálati rádió esetében is: a Petőfi rádió éppen úgy nem találta meg helyét a rádiós piacon, mint a közszolgálati tévé második csatornája, a kétségkívül színvonalas Bartók rádió létét pedig okafogyottá teszik az egyre szaporodó tematikus rádiócsatornák. És egy racionalizálási folyamat keretén belül, ugyancsak a működési költségek csökkentése érdekében, a legtöbb európai ország gyakorlatához hasonlóan nálunk is egyetlen intézménybe lehetne integrálni a közszolgálati rádiót és televíziót.
Az elmúlt évtized hazai tapasztalatai a közmédia finanszírozásának Nagy-Britanniában kialakult rendszerét látszanak igazolni. Közismert, hogy a BBC-nek nincsenek kereskedelmi bevételei, mivel egyáltalán nem sugároz reklámokat. Nálunk a kereskedelmi tévéknek engedélyezett 12 perccel szemben a közszolgálati média óránként 6 perc reklámot sugározhat. Ugyanakkor a köztelevízió reklámbevételei alig haladják meg a működési költségek 5 százalékát. Ez a nyilvánvalóan elhanyagolható nagyságú bevétel azonban mindenféle közszolgálati norma betartása alól felmenti az MTV-t, hiszen bármilyen minőségi kifogással szemben a nézettség produkálásának kényszere mögé menekülnek az intézmény vezetői. A helyzet tehát úgy áll, hogy miközben a működési költségek 95 százalékát közpénzekből finanszírozzuk, az 5 százaléknyi hiátus elegendő hivatkozási alapot jelent ahhoz, hogy mind a mai napig egyetlen valóban közszolgálati televízió se működjön a piacon. Jóllehet az is elképzelhető, hogy amennyiben a köztelevízió mentesülne a kereskedelmi bevétel produkálásának kényszere alól, és kivonulna a reklámpiacról, akkor az így kieső bevételeinek egy részét a kereskedelmi televíziók is hajlandóak lennének kompenzálni a piacról való kivonulásért cserébe. Ugyanakkor a jelenlegi helyzetet figyelembe véve úgy tűnik, hogy az itt vázolt strukturális változások sem oldanák meg véglegesen a közmédia működtetésének financiális problémáit, mivel e terület nemcsak nyugat-európai összehasonlításban, hanem saját régiónkon belül is Magyarországon küzd a legsúlyosabb forráshiánnyal, amit tovább súlyosbított az előfizetési díj 2002-es eltörlése.
Lényegesen több egyszerű gazdasági kérdésnél, hogy a közszolgálati média működését a legtöbb országban a lakosság által befizetett előfizetési díjból finanszírozzák. Az előfizetői díjban ugyanis nem csupán az igénybe vett szolgáltatás ára, hanem az is kifejezésre jut, hogy a közszolgálati médiát alapvetően az adófizetők tartják fent, és ezért első számú kliensei is maguk az állampolgárok. Akkor azonban, amikor az MSZP a 2002-es választási kampány hevében egyebek közt az előfizetési díj eltörlésére is ígéretet tett, nemcsak indokolatlan újabb terheket rótt a költségvetésre, hanem egyetlen mozdulattal kirántotta a szőnyeget az egész médiarendszer finanszírozása alól. A törvénynek az a rendelkezése ugyanis, amely szerint a közmédia működésének forrását az előfizetési díjakból és a kereskedelmi bevételekből kell előteremteni, és a parlament sem közvetlenül, sem közvetve nem juttathat ezeknek pénzt, a függetlenség pénzügyi garanciáját volt hivatott megtestesíteni. Ezzel a kikötéssel a törvényalkotó azt a korábban már előállt helyzetet kívánta megelőzni, hogy a hatalmon lévő politikai erők a „tenyerükből etethessék" a közmédiát, és kényük-kedvük szerint vonják meg vagy döntsék a pénzt ezekbe az intézményekbe. Mert ha tisztában vagyunk is azzal, hogy a pénzjuttatásnak és -megvonásnak még ezernyi módja van, mégis fontos elvi kérdés, hogy strukturálisan ne legyen a politikának kiszolgáltatva a közszolgálati média. Ráadásul törvény nem csupán a közmédia, hanem az egész médiarendszer teljes finanszírozását az előfizetői díj függvényében határozta meg. Így amikor a díjat a 2002-ben hatalomra kerülő kormány eltörölte, nemcsak a közmédiumokat, hanem az egyébként is állandó forráshiánnyal küszködő intézményrendszer egészét teljes bizonytalanságba sodorta.
S bár a törvény kétségtelen hiányossága, hogy a médiapiacon fellépő különböző törvénysértésekre semmiféle szankciót nem tartalmaz, mégis speciális hazai sajátosság az, ahogyan ezzel a médiapiac összes szereplője visszaél. Egy bejáratott demokráciában ugyanis a közintézmények, amelyeket az adófizető állampolgárok pénzéből tartanak fenn, nem a retorziótól való félelem miatt nem sértik meg tudatosan a működésükre vonatkozó normákat, hanem mert ténylegesen a közérdek szolgálatát tekintik elsődleges feladatuknak. Ez pedig egyet jelent a működésükre vonatkozó jogszabályok megtartásával. Nálunk azonban a törvénysértésre vonatkozó szankciók hiánya folyamatos normasértésre bátorítja a piaci szereplőket, és ez ugyanúgy igaz a köz-, mint a magánpénzekből fenntartott médiumokra.
Ami pedig a médiapiac működésének és a közmédia irányításának szabályozását illeti, a fejlett demokráciákban azt tapasztalhatjuk, hogy ez a legtöbb országban a miénkhez hasonló alapelvek szerint működik. A médiapiac felügyeletét és a közmédia tevékenységét a legtöbb helyen a hazai gyakorlathoz hasonlóan olyan testületek irányítják, amelyekbe a tagokat részben vagy egészben a politikai élet meghatározó szereplői delegálják, és bár ezek működése sem konfliktusmentes, az azonban elképzelhetetlen, hogy a nálunk tapasztalhatóhoz hasonló diszfunkcionális működés alakuljon ki.
A közszolgálati média etalonjaként emlegetett BBC élén álló kormányzótanács 14 tagját a parlament nevezi ki, és bár a kormányzó pártnak lenne rá lehetősége, hogy a többségi elv alapján egymaga válassza ki a tanács tagjait, ilyenre az intézmény történetében eddig soha nem volt példa. A kormány és az ellenzék - a BBC működését szabályozó törvény szellemével összhangban - mindig közösen delegálja a szakmai, etikai szempontok alapján kiválasztott tagokat a testületbe, akik számára mi sem természetesebb, mint hogy tevékenységük egyetlen mércéje a nagy múltú intézmény - és ezen keresztül a köz - érdekének szolgálata. Franciaországban a közszolgálati média működését felügyelő Audiovizuális Főtanács felelős a közmédia törvényes működéséért és függetlenségéért, és jóllehet a testületbe a köztársasági elnök, a szenátus és a nemzetgyűlés delegálja a tagokat, azt mindenki képtelenségnek tartaná, ha bármelyik tag tevékenysége során a közérdeknél előbbre valónak tartaná az őt delegáló intézmény politikai érdekeit. Németországban a közszolgálat felügyeletét a hetvenhét tagú Televízió Tanács látja el, amelybe a kormány, a szövetségi tartományok, az egyházak és a legkülönfélébb társadalmi szervezetek delegálnak tagokat, és bár a döntéshozatal a testület irdatlan létszáma miatt meglehetősen nehézkes és lassú, az ma már ugyancsak elképzelhetetlen, hogy a tanács tagjai szakmai kérdésekbe beleszóljanak, vagy hogy döntéseik során ne a közmédia függetlenségének megőrzését tekintsék elsődleges feladatuknak. És bár az Egyesült Államokban a közszolgálati média korántsem tekint viszsza olyan nagy hagyományokra, mint Európában, sőt létezésének szükségességét is sokan megkérdőjelezik, és időről időre kísérletek történnek a közmédia politikai befolyásolására, arra nem volt példa, hogy a tíztagú igazgatótanács bármelyik tagja politikai megfontolások által vezérelve veszélybe sodorja a közmédia működését.
E rövid áttekintésből is látható, hogy a hazai és a fejlett demokráciák között alapvetően nem a médiaszabályozás írott betűje, hanem ennek értelmezése, vagyis a törvényekhez és a szabályokhoz való viszony területén van különbség. Miközben ugyanis a nyugati demokráciákban a meghatározó politikai szereplők körében konszenzus uralkodik a közérdek és a közjó szubsztanciáját illetően, és ez determinálja mind a törvényalkotás, mind pedig a végrehajtás folyamatát, nálunk már ezeket az alapvető fogalmakat is egészen eltérően értelmezik a politikai szereplők. Ráadásul nálunk a pártok a médiára kizárólag a politikai küzdelem eszközeként tekintenek, és ezért mind a szabályozást, mind a működést a politikai erőviszonyok és partikuláris politikai érdekek determinálják.
Az itthon gyakorta és nem alaptalanul kárhoztatott kuratóriumok léte tehát korántsem tekinthető „hungarikumnak", sőt ezek a médiapiac és a közmédia felügyeletének általánosan elfogadott formái. Ám a fejlett demokráciában ezekbe a testületekbe döntően szakmai és etikai szempontok alapján delegálják a tagokat az erre hivatott intézmények, és általában olyan személyeket választanak, akik - éppen szakmai tekintélyük miatt - az összes jelölő számára elfogadhatóak, nálunk viszont az első perctől kezdve ezzel ellentétes kiválasztási szempontok érvényesültek; a szakmai hozzáértést és az etikai megfontolásokat rendre felülírják pártpolitikai szempontok. Miközben a jobboldali pártok az első pillanattól politikai komisszárokat küldtek a testületekbe, azzal a nem is titkolt megbízatással, hogy bármi áron érvényesítsék a delegáló párt vélt érdekeit, és gyengítsék a politikai ellenfelek pozícióit a közmédiában, a baloldal saját klientúrájának jutalmazására használja a jól jövedelmező kuratóriumi tagságot; a különböző rendű és rangú veteránok a Balzac-regényekben trafikengedélyt, a mi korunkban kuratóriumi tagságot kapnak obsitként. Így azután a jobboldal által delegált „utcai harcosokról" rendre kiderül, hogy nem csupán a szakmai-etikai szempontokat negligálják, hanem a gondjaikra bízott intézmény működőképességét is hajlandóak kockáztatni, ha éppen ebben vélik felfedezni saját politikai érdekeiket, a finoman szólva enervált kormánypárti kurátorok pedig tíz évvel a törvény hatálybalépése után is ugyanolyan tehetetlenül csodálkoznak az évente többször, menetrendszerűen előálló vezetési és gazdálkodási válságokon, mint valami egészen váratlan és korábban soha nem látott eseményen.
S minthogy a közmédiával és a médiapiaccal összefüggő legfontosabb döntéseket olyan testületek hozzák, amelyekbe a tagokat a szakmai szempontok figyelmen kívül hagyásával politikai megfontolások alapján és politikai küldetéssel delegálják, az átpolitizáltság az intézmények minden szintjét átjárja. A közrádióban és a köztelevízióban az összes vezető pozíció betöltése politikai alku tárgya, ennek megfelelően a szakmai alkalmasság marginális szemponttá vált, az önálló elképzelésekkel rendelkező, szuverén személyiségek pedig eleve diszkreditálódnak. Az elmúlt másfél évtized során a vezető pozíciókban érvényesülő kiválasztódási mechanizmust nyomon követve jól érzékelhető a kontraszelekciós spirál erősödése.
És miközben a jobboldal egyfolytában a médiában kialakult 9:1 arányú baloldali-liberális erőfölényről beszél, a közmédia irányításában ezzel éppen ellentétes helyzet körvonalazódik. A kuratóriumi elnökségeknek ugyanis, amelyekben 50-50 százalékkal képviselteti magát a kormány- és az ellenzéki oldal, a legfontosabb döntéseket kétharmados többséggel kell meghozniuk. Ezt az esetek többségében eleve lehetetlenné teszi az ellenzéki pártok - minél roszszabb, annál jobb elven nyugvó - kompromisszumképtelensége, amelyre ráerősít az úgynevezett társadalmi kuratóriumok átpolitizáltsága. A társadalmi kuratóriumok létrehozásának eredendő célja az volt, hogy - német mintára - ezek közreműködésével a civil társadalom is képviseltesse magát a közmédia irányításában. Nálunk azonban - miként a legtöbb esetben - úgy itt is éppen ezzel ellentétes módon működik ez az intézmény; a pártok segédcsapataiként tovább erősítik a közmédia irányításának átpolitizáltságát. Aki volt valaha olyan sorsoláson, ahol a kuratóriumba jelentkező civil szervezetek közül kiválasztják azokat, amelyek egy évre tagot delegálhatnak az egyes testületekbe, az különös színházba cseppent. Néhány arra tévedt civil szervezet képviselői mellett ugyanis többségében rendkívül izgatott, civilnek álcázott médiamacherek nyüzsögnek a teremben. Ennek megfelelően valahányszor bejelentik egy-egy újabb kuratóriumba sorsolt szervezet nevét, minden alkalommal elégedett sóhaj, vagy felháborodott moraj hangjai hallatszanak. Az avatott hallgató azután rövid idő alatt rájön, hogy az elégedettség hangjai a jobboldal által beszervezett, a felháborodott moraj pedig a nem jobboldali civilek bejelentését követően hangzik fel. A sorsolás végeztével pedig a korábban tollal vadul strigulázó jobboldali médiamacherek fejvesztett számolgatásba kezdenek, hogy tisztán lássák, melyik közmédium kuratóriumába nem sikerült az első körben kétharmados többséget szerezniük. És ha akad olyan testület, ahol nincs garantálva a jobboldali fölény, akkor óriási nekibuzdulással látnak hozzá, hogy jobbról lízingelhető kurátorokat ajánlgassanak az esetleg odatévedt civileknek. Az így összeálló civil testületek pedig garanciát jelentenek arra, hogyha a kuratóriumi elnökségen véletlenül át is megy egy-egy olyan döntés, amelyben a szakmai szempontok dominálnak - ilyen volt például a rádióelnök-választás első köre -, akkor a „civil hátvédek" megvétózzák. Nem gondolhatjuk azonban, hogy mindennek nincs ellenszere. Egyrészt az ORTT már réges-régen számos lépést tehetett volna annak érdekében, hogy legalább a legnyilvánvalóbb esetekben kiszűrje a politikai küldetéstudattal átitatott álcivil álszervezeteket a kuratóriumokból, másrészt mind a szakmai szervezetek, mint pedig a balliberális oldal tehetett volna erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a jelentkezők között túlsúlyba kerüljenek a valódi civilek. Ennek hiányában viszont évről évre kevesebb valódi civil jelentkezik a kuratóriumokba, hiszen bekerülve egy-egy testületbe azonmód nyilvánvalóvá válik számukra, hogy esélyük sincs a civil szempontok érvényesítésére, és nem vár rájuk más szerep, mint hogy egy ócska politikai színjátékhoz asszisztáljanak. Mindebből azonban nem az következik, hogy a civil kuratórium eleve hamvába holt ötlet, hiszen a törvényalkotó is működő példák alapján próbálta adaptálni ezt a médiatörvénybe, ám Németországban például nincs olyan civil kurátor, aki vállalná annak ódiumát, hogy a közmédia és a civil társadalom érdekeivel szemben egy-egy politikai párt érdekeit képviselje egy ilyen testületben, de nálunk ez is éppen fordítva működik.
Ugyancsak egy jól működő intézmény szolgált mintául a törvény előkészítése során akkor, amikor a ma már inkább köznevetség tárgyává vált Panaszbizottság létrehozásáról döntés született. A Panaszbizottság előképeként a BBC-nél működő hasonló intézmény szolgált. Ám miközben a BBC mellett működő bizottsághoz kizárólag magánszemélyek fordulhatnak csakis a magánszférát érintő panaszokkal, nálunk ezt az „apró" megszorítást kifelejtették a törvényből. Így azután a bizottságot működésének első percétől elárasztják a különböző manifeszt és latens politikai szervezetek panaszai, hogy azután az ugyancsak politikai szempontok alapján delegált panaszbizottsági tagok döntsenek ezekről a panaszokról. S mindezek után azt már talán mondani sem kell, hogy a döntéseket az esetek 90 százalékában nem a tárgyalt ügy, hanem az eljáró tanács személyi összetétele határozza meg. Mindennek azonban még ebben a szisztémában sem kellene így működnie, hiszen bizonyosak lehetünk benne, hogy ha a törvény módot adna is erre, Angliában mégis elképzelhetetlen lenne, hogy az érdekérvényesítés számos legális eszközével rendelkező politikai pártok és ezek fantomszervezetei rátelepedjenek és panaszáradattal borítsanak el egy ilyen intézményt. Mint ahogy az is ki van zárva, hogy egy ilyen kérdésekben eljáró tanács tagjai ne szakmai és etikai, hanem pártpolitikai szempontok alapján foglaljanak állást a vitás kérdésekben. Nálunk viszont ma már a Panaszbizottság olyannyira önjáróvá vált, hogy saját létrehozója, az ORTT számára is egyre nagyobb terhet jelent, hiszen mint „állam az államban" hozza - finoman szólva szubjektív - döntéseit, gyakran figyelmen kívül hagyva mind a törvényi előírásokat, mind pedig a médiatestület állásfoglalásait és határozatait.
A kereskedelmi média működését értelemszerűen a közszolgálatra vonatkozónál lényegesen kevesebb előírás szabályozza. A médiatörvény hatálybalépését követően azonban - részben a szabályozás kétértelműsége, részben a szankciók hiánya miatt - ezek a szabályok is folyamatosan felpuhultak. A kereskedelmi médiumok rendkívül találékonynak bizonyultak a jogszabályok kijátszásában, az ORTT pedig képtelen volt rá, hogy kialakítsa és következetesen érvényesítse azokat az elvárásokat, amelyek segítségével legalább egyfajta demokratikus és humanista minimum megtartására kényszerítheti a kereskedelmi televíziókat. S minthogy az ORTT saját maga számára sem tudta tisztázni, melyek azok a határpontok, amelyek átlépése akár a koncessziós szerződés felbontásának kockázatát is maga után vonhatja, a kereskedelmi televíziók ügyesen ellavírozgatnak a következetlenül alkalmazott és könnyűszerrel kijátszható jogszabályok között. Azzal pedig, hogy 2005 nyarán a legfőbb médiatestület, az elmúlt évek tapasztalatait sutba vágva, mindenféle szigorítás nélkül hosszabbította meg a két országos kereskedelmi csatorna sugárzási engedélyét, kiengedte a kezéből az utolsó ütőkártyát is, amellyel a demokratikus közéleti normák, a humanizmus alapeszményei, az emberi méltóság és a privacy következetes tiszteletben tartására szoríthatta volna ezeket a médiumokat. Mint ahogy a médiapiaci viszonyok újraszabályozásának esélye is elúszott ezzel, annak ellenére, hogy mára világossá vált, hogy a kereskedelmi televíziók bevételei lényegesen meghaladják a törvény hatálybalépésekor prognosztizált mértéket, elsősorban az újfajta bevételi források - például sms-szavazás - robbanásszerű bővülése, másrészt a közszolgálati csatornák eljelentéktelenedése miatt.
És ez a válságról válságra bukdácsoló, diszfunkcionálisan működő, folyamatosan a gazdasági összeomlás szélén tántorgó közmédia, valamint egy lassan mindenféle intézményes és önkontrollt vesztő kereskedelmi médiarendszer gondoskodik a műsorfolyamról, amely a felnőtt lakosság szabad idejének háromnegyedét kitölti. Az emberek döntő többsége ezekből a médiumokból tájékozódik, ez jelenti számukra a „szellemi táplálék" egyetlen forrását és a kikapcsolódást, szórakozást is. Ma még!
Hiszen mindeközben észre sem veszszük, hogy már nem csak a fejlett, hanem a hozzánk hasonló országok is egymás után köröznek le bennünket, nem csupán azzal, hogy a kezdeti viharok után ezen országok többségében mára többé-kevésbé sikerült konszolidálni a közmédia helyzetét, és stabilizálni a médiapiaci viszonyokat, hanem a digitális rádiózás és televíziózás infrastrukturális feltételeinek megvalósítása területén is. És a médiáért folytatott ostoba és kisszerű marakodás hevében a hatalmi elit észre sem veszi, hogy olyasmiért vív ádáz küzdelmet, amelynek jelentősége rohamosan csökken, hiszen a robbanásszerűen terjedő digitalizáció következtében nem csupán átrajzolódnak az egyes országok médiatérképei, hanem újra kell értelmeznünk a rádiózás és televíziózás fogalmát is. A digitális műsorszórás egyrészt lényegében feloldja a médiaszabályozást mindmáig meghatározó frekvenciaszűkösséget, másrészt kifogástalan hang- és képminőséget, sokkal könnyebb hozzáférést, mobil és interaktív rádió- és televízióhasználatot is lehetővé tesz. Ma már egyértelművé vált, hogy az elkövetkező egy-két évtized során a jelenlegi analóg műsorsugárzás jelentősége egyre csökken, és belátható időn belül meg is szűnik. Éppen ezért a fejlett országok többségében már a kilencvenes évek elején elindult a digitális műsorszóráshoz szükséges infrastruktúra kiépítése, és ma már a minket körülvevő országok többsége - Ausztria, Csehország, Szlovákia és Szlovénia - is megalkotta a digitális műsorterjesztés lehetőségét megteremtő törvényt, és hozzálátott a szükséges infrastruktúra megteremtéséhez. Mindeközben nálunk komoly formában még a törvény előkészítéséhez sem láttak hozzá, jól lehet közismert, hogy azok az országok, amelyek késve csatlakoznak a rendszerhez, lényeges hátrányba kerülnek, hiszen már csak a maradék frekvenciákon osztozhatnak. Az átálláshoz szükséges előkészületek annak ellenére sem kezdődtek el, hogy az EU előírásai szerint 2012-re a teljes rendszert ki kell építeni, és az analóg sugárzást meg kell szüntetni. Így azután elképzelhető, hogy a politikai pártok még akkor is azon fognak marakodni, hogy hány sajtótájékoztatóra nem mentek el a közszolgálati televízió tudósítói, és hogy milyen újabb pártmamelukokat kell a médiapiacra szabadítani, amikor a közönség már mobiltelefonon nézi a tévéműsorokat, és maga alakítgatja saját televíziós csatornáját.