A magyar rendszerváltás legjelentősebb gazdasági reformjait szocialisták által vezetett kormány hajtotta végre. Ők vállalták fel - az SZDSZ-szel koalícióban - a Bokros-csomagot, ők hajtották végre a közüzemek privatizációját, szocialista vezetésű kormány indította el az úttörő jellegű nyugdíjreformot, s ebben a ciklusban is szocialista vezetésű kormány privatizálta a Dunaferrt, a Postabankot, az Antenna Hungáriát. Szocialisták kapitalizmust építenek, miközben a „polgári" párt a szocializmus megmaradt hadállásai - az állami tulajdon, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, a centralizált egészségügyi rendszer - mögé sorakozik fel, hiszen ellenzi a privatizációt, elveti a nyugdíjreformot, ellenáll az egészségügy versenyelvű reformjának. Nem csoda, hogy a szocialisták eközben rosszul érzik magukat, gyakran lesütik a szemüket, és egykor a hajósi csoportban, manapság pedig a társadalompolitikai tagozatban ábrándoznak igazi szocialista politikáról.
Ahhoz, hogy a Szocialista Párt sikerrel kormányozza Magyarországot, túl kell jutnia ezen a skizofrénián. Meg kell tennie azt a lépést, amelyet Nyugat-Európa nagy szociáldemokrata pártjai megtettek. Először a Német Szociáldemokrata Párt mondott le fél évszázaddal ezelőtti godesbergi programjában a magántulajdon megszüntetésének céljáról, a szocialista tervgazdaság perspektívájáról, legutóbb pedig a brit Munkáspárt Tony Blair kormányra jutásakor tette meg ugyanezt. E fordulat annak eszmei tükre, hogy a nyugati szociáldemokrata pártok kormányzási gyakorlatukban ugyanúgy tevékenységük természetes közegének tekintik a modern kapitalizmust és a parlamenti demokráciát, mint politikai vetélytársaik, a konzervatívok vagy a liberálisok. Tegyük hozzá: a tőke képviselői is ugyanúgy fogadják el Blairt vagy Schrödert kormányzati partnerként, mint korábban Thatchert vagy Kohlt.
Gyurcsány Ferenc könyvének jelentőségét az adja, hogy elvi szinten, történelmi tévedésként utasítja el a szocialista tervgazdaságot, és pártja politizálásának magától értetődő közegeként írja le a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot. A szocialisták egy évtizeddel ezelőtt még a privatizáció szocialista alternatíváját keresték, s csak a gyors adósságcsökkentés szükségessége kényszerítette ki, hogy elfogadják a külföldi befektetőknek való eladás liberális stratégiáját - Gyurcsány most a gazdasági modernizáció igényéből, a friss pénz, szaktudás és piacismeret átvételének követelményéből vezeti le ennek a stratégiának a helyességét. (51. o.) A „polgári" kifejezést évtizedeken át a szocialista ellentéteként használtuk, és ekként használta önmaga jellemzésére tíz éven keresztül a liberalizmusát levetkőző Fidesz is, Gyurcsány viszont magáévá teszi a polgár, a polgárság fogalmát, és szakít azzal, hogy a tőke-munka dichotómiájában szemlélje korunk társadalmát. (54. o.) Ha Gyurcsány el tudja fogadtatni e fordulatot a Szocialista Párttal, akkor a párt alkalmassá válhat arra, hogy vezető kormánypártként vigye végig a magyar polgárosodás további reformjait.
Ez pedig nem csupán a Szocialista Pártnak fontos. Magyarországnak reformokra van szüksége, amelyek révén kiteljesedhet a magyar piacgazdaság, átalakulhatnak a jóléti rendszerek, kitörhetünk a hiányokkal és instabilitással való küszködés mókuskerekéből. Kormányalakításra, egy-egy kormány politikai irányának meghatározására a mai magyar politikai mezőben csak a Fidesznek és a Szocialista Pártnak van esélye, s ez egy ideig még bizonyára így marad. Amióta a Fidesz jó egy évtizeddel ezelőtt hátat fordított a liberalizmusnak, és markánsan antikapitalista szellemiséget tett magáévá, nem várhatjuk többé tőle a szükséges reformpolitikát. A Szocialista Párt viszont nemcsak állampárti beidegződéseket örökölt elődeitől, nemcsak a konfliktuskerülés késő kádári szellemiségét hordozza magával, hanem a tervgazdasággal lépésről lépésre szakító pragmatikus reformpolitika egészen 1953-ig visszanyúló hagyományát is. E hagyománynyal a tarsolyában, a szabad demokratákkal koalícióban válhatott az MSZP a Horn-Kuncze-kormány vezető pártjaként reformpárttá, de vegyes érzésekkel, olykor rossz lelkiismerettel volt reformpárt, s - akárcsak a kádári MSZMP évtizedeiben - amint lazult a kényszerek szorítása, tovatűnt a reformok melletti elkötelezettség is. A Medgyessy-Magyar-kormány vezető pártjaként, kényszerhelyzet híján nem is vette fel újra a reformok fonalát. Annak, hogy az MSZP, illetve az általa vezetett kormány viszszatérjen a reformpolitikához, s megtegye mindazt az ország jövőjéért, amit más rajta kívül a mai Magyarországon nem tud megtenni, elengedhetetlen feltétele a Gyurcsány által megfogalmazott piacgazdasági fordulat.
Az egykori állampártból lett magyar baloldali párt feladata nehezebb, mint nyugat-európai testvérpártjaié: neki nem egy, hanem két godesbergi fordulatot kell tennie. Nem elég elvi síkon szakítania a magántulajdont megszüntető szocializmus eszméjével, hanem el kell utasítania a szocializmus négy évtizedes magyarországi gyakorlatát, a - mégoly puha - diktatúrát is. Annak a pártnak kell ezt megtennie, amely bocsánatot kért ugyan az 1956 utáni megtorlásért, de korábbi elnöke szerint nincs mit szégyenkeznie azért, amit vezetői az állampárt tisztségviselőiként egykor tettek. Gyurcsány „a kommunista diktatúra modernizációs kísérletéről" s annak kudarcáról beszél. (40-41. o.) Ami a parlamentarizmus gyakorlatát tudomásul vevő párt számára mások által rákényszerített feltételek elfogadása volt, az válik a gyurcsányi gondolatmenetben sajátként vállalt politikai berendezkedéssé. A Szocialista Párt másfél évtizede kelletlenül ugyan, de tudomásul vette a politikai és gazdasági rendszerváltást - Gyurcsány gondolatmenetének magáévá tételével válhat most maga is rendszerváltó párttá.
Az, hogy Gyurcsány nemcsak a piacgazdaságot, de a Kádár-korszakot elutasítva a liberális demokráciát is elfogadtatja a szocialistákkal, kiváltképp annak fényében figyelemre méltó, hogy a szocialisták riválisa, a magyar jobboldal mindmáig nem jutott el az 1945 előtti jobboldali tekintélyelvűség olyan elvetéséig, mint a nyugat-európai középjobb. A német vagy olasz kereszténydemokrácia az antifasiszta ellenállás polgári szárnyából eredezteti magát, s a második világháború utáni liberális demokráciát a baloldallal közösen tekinti sajátjának. A magyar jobboldal viszont mindmáig kontinuitást vállal a két világháború közötti jobboldalisággal. Miközben a szocialisták nemcsak Rákosit, de Kádárt is elutasítják, a jobboldal csak Szálasit veti el, és tiszteli nemcsak Bethlent, de Telekit és többé-kevésbé Horthyt is. Gyurcsány tehát a könyvében kifejtett eszmei platformmal olyan korszerű párttá igyekszik tenni az MSZP-t, amelynek hiába keressük a megfelelőjét a magyarországi jobboldalon.
Gyengíti ezt az igyekezetet az, ahogyan Gyurcsány a magyarországi viszonyokra próbálja átvinni a három fő politikai irányzat Nyugat-Európában szokásos megkülönböztetését. Szociáldemokraták, konzervatívok és liberálisok - ez a hármasság elég jól jellemzi a fejlett nyugati demokráciák politikai térképét, még ha ki is kell egészíteni a zöldekkel és egyes országokban a kommunistákkal is. E pártok egyaránt elfogadják a piacgazdaságot és a parlamentarizmust, egyaránt elfogadják a fasizmus leverése nyomán kialakult demokratikus normarendszert, és e kereteken belül fogalmaznak meg gazdaság- és társadalompolitikai alternatívákat. A volt szocialista országok politikai térképe azonban másképp néz ki. Errefelé két fő irányzat között húzódik a legfontosabb választóvonal: egyik oldalán a nyugati piacgazdaság és parlamentarizmus híveit találjuk, másik oldalán pedig azokat, akik a kommunista diktatúra romjain egyfajta nemzeti tekintélyelvű, rendpárti berendezkedést próbálnak felépíteni. Ez az adott ország sajátosságai révén többféleképpen alakulhat. Van, ahol a tekintélyelvű törekvés a korábbi rendszer egyes tisztségviselőinek vezetésével valósul meg, s baloldali színezetű, mint Szlovákiában, Horvátországban vagy Szerbiában, másutt egykori ellenzékiekkel az élen jobboldali, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. A nacionalista tekintélyelvűség alternatívájaként fellépő, piacgazdaságot építő, a liberális demokrácia mellett elkötelezett koalíciót Szlovákiában vagy Szerbiában jobboldali pártok vezetik, Magyarországon (a liberális párttal kötött szövetségben) baloldali párt vezeti, Horvátországban (vagy Szlovákiában egy korábbi időszakban) pedig tarka koalíció vetett véget a tekintélyelvű kormányzásnak.
A háromosztatú politikai térkép átvétele azért fontos Gyurcsány számára, hogy ne csak a konzervatívként megtisztelt jobboldaliságtól, de a liberálistól is jól megkülönböztethesse a szociáldemokratának tekintett álláspontot például a jövedelemelosztás, az egészségügy vagy a nemzeti kérdés ügyében. Így eljárva azonban rendre megfosztja magát a lehetőségtől, hogy kiaknázza a piacgazdasági fordulata által kínált lehetőségeket. Ez a megoldás azzal a hátránnyal is jár, hogy a szocialista párt sok-sok híve számára a liberálisoktól „lízingelt" politikának tűnnek a kormány politikájának olyan elemei, amelyek valójában Európa-szerte természetesek a modern szociáldemokrácia számára. Ha ezt kivédendő próbálja a maga baloldaliságát demonstrálni, akkor könnyen jut el olyan állásponthoz, amely nincs összhangban az ország előtt álló feladatokkal, s ezért tűnik úgy az elemzőnek, hogy félúton áll meg a modern szociáldemokrácia felé haladva.
Ezt mondhatjuk a jövedelempolitikával kapcsolatos álláspontjáról. Bérfelzárkózást hirdet, azt állítva, hogy a béreknek azonos ütemben kell növekedniük a bruttó hazai termékkel. (98. o.) Ez általában sem tűnik járható útnak egy felzárkózó országban, de különösen nem ma Magyarországon, olyan néhány év után, amikor szélesre nyílt az olló a bérnövekedés és a gazdasági teljesítmény növekedése között, az előbbi javára. A magyar szocialisták hajlanak arra, hogy teljesen megfeledkezzenek a költségoldali versenyképességnek a gazdaság fejlődési lehetőségeiben játszott szerepéről. Könnyű öntudatosan kimondani, hogy ne olcsó bérekkel versenyezzünk a világpiacon, de érdemes tudni, hogy nálunk gazdagabb országok kormányai is kényesen ügyelnek arra, hogy országuk ne váljon béroldalról versenyképtelenné. Ma, amikor nemcsak Nyugat-Európából hozzánk, de tőlünk Kelet-Európa és Ázsia irányába is megindult a munkahelyek vándorlása, egyszerűen nem lehet megfeledkezni a béroldali versenyképesség követelményéről. A bérek növekedését piacgazdaságokban a szakszervezetek szorgalmazzák, a kormányoknak viszont - a kormányzó szociáldemokratáknak is - a béremelkedés fékezése a feladatuk. Amit Gyurcsány e tekintetben képvisel a könyvben, azt az idei német választási kampányban nem az SPD, hanem a Gysi és Lafontaine vezette Balpárt hirdette. Az a párt, amely deklarálta, hogy nem akar kormányozni. Az MSZP viszont akar, tehát nem hirdethet bérfelzárkózást.
Hasonló a helyzet a nyugdíjakkal kapcsolatban. Tíz évvel ezelőtt a demográfiai trendek figyelembevételével jutottak el a magyarországi pártok a nyugdíjkorhatár felemelésének gondolatához, majd később az első szocialista-szabad demokrata koalíció a svájci indexálás bevezetéséhez. Be kellett látnunk, hogy csak így őrizhető meg a nyugdíjrendszer fizetőképessége. A Medgyessy-kormány már a tizenharmadik havi nyugdíj bevezetésével felrúgta ezt a logikát, s ma már kérdéses, hogy meddig maradnak kifizethetők a gyorsuló ütemben növekvő nyugdíjak. A svájci indexálástól való eltérés deklarálása a könyvben (66-67. o.) olyan további igényt fejez ki, amely érthető, de nyilvánvalóan teljesíthetetlen. A felelős kormányok Európa-szerte arra törekednek, hogy fékezzék a nyugdíjak emelkedését. Nálunk, ahol alig több a kereső, mint a nyugdíjas, nincs lehetőség a svájci indexálástól a nyugdíjasok javára való eltérésre.
Nem ennyire nyilvánvalóan irreális, mégis vitára késztet Gyurcsány álláspontja az egészségügyről. Az egészségügy átfogó reformjáról beszél (69. o.), és mégis ódzkodik a versenyelv elfogadásától az egészségbiztosításban. Megteszi a szükséges első lépést, amikor állást foglal a privatizáció lehetősége mellett az ellátó intézmények oldalán, s helyesen hangsúlyozza, hogy a közfelelősség érvényesülése nem függ attól, hogy ki, milyen tulajdonú szervezet nyújtja a szolgáltatást. A második lépéstől azonban visszariad, amikor továbbra is egyetlen monopolszervezettől várja a biztosítási logika érvényesítését. (76. o.) Az egészségügyi rendszer reformjának szükségességét az ellátás kiáltó különbségeiből vezeti le, s nem vonja be az érvelésbe azt az új helyzetet, amit az orvosi technika robbanásszerű fejlődése, a példátlan költségrobbanás váltott ki. Ennek ugyanis az a következménye, hogy a szűkös erőforrásokkal való észszerű gazdálkodásnak ma az egészségügyben is összehasonlíthatatlanul nagyobb a jelentősége, mint akkor volt, amikor az állami egészségügy és nemzeti kockázatközösségen alapuló egészségbiztosítás rendszerét sok európai országban létrehozták. Akkor még lehetett alapja annak a hiedelemnek, hogy minden biztosított megkaphatja azt az ellátást, amely orvosilag lehetséges, és ehhez a betegek egy bürokratikus elosztási rendszerben is hozzájuthatnak. Ma már tudjuk, hogy az igények között valamiképpen szelektálni kell, s a tervgazdaságra emlékeztető elosztás sem hatékonyan, sem igazságosan nem képes ezt a szelekciót megvalósítani. Hatékonyabban és igazságosabban végezheti el a szelekciót egy olyan intézményrendszer, amely a gazdasági élet üzleti szektorában szokásos módon gazdálkodik az erőforrásokkal, amely magántulajdonosi motivációra támaszkodik, s amelynél a szereplők közötti verseny kényszeríti ki a hatékonyságot, miközben az átgondolt állami szabályozás az igazságtalanságokat akadályozza meg. Az állami monopolbiztosító erre nem képes, fenntartása pedig óhatatlanul protekciót szül, s kiküszöbölhetetlenné teszi a magyar élet legigazságtalanabb jelenségét, a hálapénzt. Tévhit, hogy az állami monopolbiztosító a szegényeket védi - valójában azokat a gazdagokat szolgálja, akik hálapénzen vásárolt külön elbánással olcsón jutnak az átlagbeteghez képest jobb ellátáshoz, továbbá azokat a gazdag vezető orvosokat, akik e rendszer első számú haszonélvezői. Bízzunk benne, hogy nem ez Gyurcsány utolsó szava az egészségügyi reformról.
Végül foglalkozni kell Gyurcsánynak a nemzeti kérdésben képviselt álláspontjával. A kelet-közép-európai volt szocialista országok politikai térképét kettémetsző választóvonal egyik oldalán azok a nacionalista pártok és mozgalmak állnak, amelyek a második világháborút követően kialakult demokratikus konszenzustól idegen etnikai nemzetfogalmat követik. Különös jelentősége van ennek a magyar politikában, ahol a jobboldal a két világháború közötti nacionalista tradícióhoz nyúl viszsza, s ha kényszerűen tudomásul veszi is a határok változtathatatlanságát, a szomszédos országok szuverenitását megkérdőjelezve újra meg újra közjogi-politikai jelleggel kívánja átitatni a kárpát-medencei magyarok nyelvi-kulturális közösségét. Erre irányult a Fidesz-kormány státustörvénye, és erre irányul a kettős állampolgárság követelése is. Az ilyen törekvések rendre a szomszéd országok és az európai intézmények ellenállásába ütköznek, s notórius bajkeverő színében tüntetik fel Magyarországot.
A Szocialista Párt ambivalens módon viselkedik a nemzeti kérdésben. Szocialista miniszterelnök, Horn Gyula kezdeményezte 1995-96-ban a Szlovákiával és Romániával kötött alapszerződést, amivel a demokratikus Európa normáihoz igazodva, a kisebbségi jogvédelem elvére építve keresett megoldást a magyar kisebbségek helyzetére. Amikor azonban a Fidesz-kormány egy ezzel ellentétes logika, az úgynevezett határokon átívelő nemzetegyesítés logikája mentén létrehozta a Magyar Állandó Értekezletet, és elfogadtatta a státustörvényt, a Szocialista Párt - félve a nemzetietlenség vádjától - meghajolt a Fidesz akarata előtt, és mindent megszavazott. Később a Fidesszel együtt kellett viselnie annak szégyenét, hogy a státustörvény a nemzetközi jogi megítélés mérlegén könnyűnek találtatott.
Gyurcsány a könyvben megmarad ennél az ambivalenciánál. Elutasítja azt, amit „szimbolikus államnemzeti politizálásként" jellemez, s tragikus tévedésként jellemzi az etnikai alapú politizálást. (116. o.) Ugyanakkor átveszi a „nemzetpolitika" szerencsétlen terminusát, és egy sorba állítja az alapszerződések megkötését a MÁÉRT létrehozásával és a státustörvénnyel (115. o.), figyelmen kívül hagyva, hogy ezekben a lépésekben ellentétes szemléletek nyertek politikai kifejezést. A kettős állampolgárság ötletének fideszes felkarolásához köti a „nemzetpolitikai" konszenzus felbomlását, holott a szomszédság- és kisebbségpolitikában már akkor kettészakadt a magyar politika, amikor a Fidesz 1995 februárjában hazaárulásként támadta meg a szlovák és román alapszerződések megkötésére irányuló szándékot. (Akkor tette magáévá a Fidesz azt a logikát, amelyet az ukrán alapszerződés megkötésekor Antall Józseffel szemben Csurka István és Torgyán József követett.) Jó lenne, ha nem állt volna meg félúton, s nem venné át a jobboldaltól a „nemzetegyesítés", a „nemzetpolitika" szókészletét, a „tizenötmilliós magyar nemzet" fikcióját. Ha a nemzet sorsközösség, akkor tizenötmilliós magyar nemzet nem létezik, hiszen a kisebbségi magyar közösségek sorsa nem a magyarországi magyarokéhoz, hanem a velük egy államban élő többségi népességhez kötődik. A magyar állam sok csatornán át, diplomáciai eszközökkel, szakemberekkel és pénzzel segíthet és kell is hogy segítsen a kisebbségi lét feltételeinek javításában, de hamis az az orbáni illúzió, hogy a kisebbségben élők gazdasági és szociális helyzete az adott ország egészétől elszakítva javítható. Az európai baloldal hagyományosan a politikai nemzet talaján áll - ezért is nevezték hazai pártjaikat „magyarországinak" és nem „magyarnak" -, és a Szocialista Pártnak ma sem kell a nemzeti kérdésben félúton keresnie a maga helyét a jobboldali nacionalizmus és a magyarországi politikában az SZDSZ által képviselt európai normarendszer között. A magyar politikusok - jobb- és baloldalon egyaránt - évekig abban bíztak, illetve attól tartottak, hogy a magyar választóközönség az etnikai nemzetfogalom alapján áll, s a szocialisták e feltételezés alapján engedtek a fideszes nyomásnak. Számos közvélemény-kutatás után a december 5-i népszavazás eredménye mutatta meg, hogy a magyarok többsége realista módon politikai nemzetfogalomban gondolkodik, tehát nincs ésszerű ok az elmúlt években követett szocialista óvatoskodásra.
Sokan kérdőjelezték meg a könyv megjelenésekor, vajon dolga-e egy hivatalban levő miniszterelnöknek, hogy könyvet írjon politikai elképzeléseiről. Gyurcsány Ferenc jól tette, hogy könyvet írt. A Magyar Szocialista Párt 1989-es megalakulása óta óvakodott attól, hogy eszméit hirdetve állítsa maga mellé híveit, és megelégedett azzal, hogy a Kádár-korszak viszonylagos jóléte és biztonsága iránti nosztalgia és a jobboldaltól való félelem kovácsolja össze szavazótáborát. A párt így védtelen volt azzal szemben, hogy a szükséges gazdasági intézkedések végrehajtása erodálja híveinek kötődését a párthoz. Létszükséglete tehát a pártnak annak az új eszmei alapnak a megfogalmazása, amely összhangban áll a kormányon követett politikával, és ugyanakkor összefér a korszerű baloldalisággal. Ezt a feladatot végzi el a könyv - de legalábbis a feladat egy részét. Maradt még teendő a következő évekre is.