Vigyázat, őrültek

Van egy ismerősöm, aki mindig úgy mutatja ki, hogy rokonszenves neki egy ember, hogy fölcsalogatja a lakására (eddig jó), bekapcsolja a tévét, videót (kicsit romlik), és az új embernek végig kell néznie egy régi hangverseny közvetítésének részletét (jaj). Anna Moffo énekel, talán részegen, talán kábítószer hatása alatt, mindenesetre nagyon nyomorultan és szerencsétlenül, hamisan és szánalmasan. A sokszorosan másolt, agyonjátszott videoszalagról már csak a piros ruha kivehető, meg a kétségbeesetten forgatott szem: valami nem stimmel. Anna Moffo, aki azelőtt nemcsak szép nő volt, de igazán jó énekesnő, sokak számára maradandóbb ebben a nyomorult állapotában, mint fénykorában.

Persze nem akarom a felháborodottat adni, hiszen nekem is vannak olyan lemezeim, amelyektől nem szívesen válnék meg, pedig alig-alig hallgatom őket. Éneklő bolondok kalandjai. Egy komor tekintetű, depressziósnak látszó, szakállas férfi, aki búskomorsága ellenére már a lemezborítón is provokál: „Shura Gehrman ma a régi énekesiskola egyetlen örököse, aki felháborítónak tartja, hogy a mai énekesek a hangot kizárólag az arc- és orrüregben képzik. Ez a megoldás csak eltorzítja a hangképző mechanizmust, és a hang kifejezésbeli és színezési lehetőségeit is beszűkíti."

Ó, igazán. Valami igazság biztosan van benne, hiszen nem lehet azt mondani, hogy a teljes erőbedobással énekelő tenorsztárok, egy Carreras vagy egy Pavarotti olyan nagyon változatos hangon tudnának megszólalni. Csak eddig azt hittem, hogy mindez az erőfeszítéstől van, aki inaszakadtából rohan, hogy elsőként szakítsa át a szalagot, attól nem lehet elvárni, hogy még arra is odafigyeljen, milyen harmonikus a mozgása. Egy jó erővel kikiabált magas C egy nagy operaházban akkora koncentrációt és erőfeszítést igényel, hogy nem rendes dolog közben azt is elvárni, hogy az a C ne csak diadalmas legyen, hanem, mondjuk, megérezzük benne a tétovázást is, vagy a következő felvonások balvégzetét. De végre itt a megoldás, le az orrüreggel, jön Shura Gehrman, és megmutatja, hogyan lehet a hanggal kecske-káposztázni.

Ehhez képest aki a lemezen énekel, egy barom. Sajnálom, udvariasabb szó nem jut az eszembe róla. Kellemes, mély hangja van, és ezen a prózához közelítő borízű valósággal énekelgeti végig Schubert A szép molnárlány ciklusát, a ritmizálásban van valami zötyögtetős idétlenség, miközben a derék énekes megpróbál szavának állni, és roppant színesen énekelni. Időnként drámaian megnyom egy-egy fordulatot, de ettől a forma is megsérül, mert a strofikus dalokból elvész az állandó visszatérés. Közben pedig egy egészen jó zongorista kíséri a derék amatőrt, aki mindennek a tetejébe még angolul is énekli Schubertet, és nem lehet tudni, hogy az angol anyanyelvűekhez akarja ezzel közelebb vinni Schubert művészetét, vagy csak óvatos duhaj, és nem szeretné, ha valaki a komoly dalénekesekkel vetné össze művészetét. Egy kedves és idegesítő dilettáns Shura Gehrman, csak az nem világos, hogy fizetett is ezért, vagy tényleg olyan meggyőződéssel tudja mondani az őrültségeit, hogy még a jó nevű Nimbus Records kiadó felelőseit is bedumálta.

Aztán kiderült, hogy Shura Gehrmannak nem kellett senkit sem meggyőznie a művészetéről, mert ő maga a Nimbus Records. A Gehrman csak művésznév, az igazi az, hogy Numa Labinsky - bár ez is úgy hangzik, mintha valami kalandregényből származna. Mindenesetre Labinsky, aki állítólag gróf, vagyona nagy hányadát ölte bele a Nimbus Recordsba, és tényleg jó kis lemezeket jelentettek meg, elsősorban a régi idők nagy énekeseit, legendákról bizonyították be, hogy jogosan legendásak. És ennyi tévedhetetlenül jó ízlésre valló CD mellett megjelentettek három lemezt a főnöktől is. Az ember töprenghet, hogy ez most vicc, amit fapofával mondanak végig, vagy komolyan azt hiszik, hogy „a megdöbbentő énektechnika" valóságos, és a szó pozitív értelmében megdöbbentő.

De hát ebben a műfajban a legnagyobbról, Florence Foster Jenkinsről sem derült ki soha egyértelműen, hogy vicc vagy komoly. Viccként hallgatjuk ma, ahogyan végigrikácsolja az Éj királynője áriát vagy A denevérből Adél nevetőkupléját, de nem tudni, hogy ő maga tisztában volt-e azzal, milyen szörnyűségesen énekel.

Hivatalosan biztosan nem. Ő saját magát a nagy Luisa Tetrazzinihez hasonlította, évente adott szűk körben három hangversenyt, egyet New Yorkban, egyet Washingtonban és egyet Newportban. Mindháromra eladták az öszszes jegyet, mert az emberek nem akartak kimaradni a jóból. És tényleg volt mit nézni. Florence Foster Jenkins egyik kedves száma volt a Clavelitos című örökbecsű szerzemény, amelyet duci kis Carmennek öltözve adott elő, és amíg énekelt, kis kosárkájából virágokat szórt a nagyérdemű sorai közé. Mivel a Clavelitos mindig akkora siker volt, hogy meg kellett ismételni, a ráadásra kicsit várni kellett, amíg a szorgalmas zongorakísérő lemászott a pódiumról, és begyűjtötte a virágocskákat, hogy legyen mit szórni a második alkalommal is.

Florence Foster Jenkins élete csupa jó sztori, bájos anekdota. Amikor New Yorkban balesetet szenvedett a taxiban ülve, nem perelte a társaságot, mert a gyógykezelés mellékhatásaként úgy érezte, hogy az F-je biztosabb, mint valaha. Küldött hát egy hálás táviratot és egy doboz kubai szivart a vétkes sofőrnek.

Ez az a pillanat, amikor az ember elgondolkodik. Lehet, hogy Madame Jenkins sokkal okosabb volt, mint hinnénk? Hogy az angyalszárnyakkal díszített selyemruha, az évenkénti koncertek mind csak tanmesék? Így is lehet élni, pupákok? Sőt csak így lehet boldogan élni, boldog bolondként? Mert a stúdióban eltöltött idő sokkal rövidebb volt, mint hinnénk: bement, fölénekelte az aktuális dalt vagy áriát, visszahallgatta, és meg volt elégedve. Javításra nem volt szükség, minden úgy volt jó, ahogy sikerült: ritmustalanul, hamisan, nevetségesen. Nem baj, az emberek megvették a lemezeket. Röhögtek otthon a lemezjátszók előtt, de hallgatták a 78-as korongokat. És ahogy Madame Jenkins mondta, mély bölcsességgel: „Mondhatják, hogy nem tudok énekelni. De azt senki nem mondhatja, hogy egyáltalán nem is énekeltem."

Mi az igazság? Nem lehet tudni. Florence Foster Jenkins élete csupa ellentmondás. A történet szerint az apja kitagadta, amikor a lány ragaszkodott hozzá, hogy muzsikus lesz. De akkor miből élt a szegény leány? Mondják, hogy elvált, és azt is, hogy megözvegyült. Tény, hogy anyagi gondjai nem voltak. És körülbelül ez az, amit az életéről tudni lehet. Sokkal fontosabb ennél, hogy 1934-es hangversenyeit egy Brahms-dallal, a Májusi éjjel kezdte. „Ó, dalnok, ha álmodni nem tudsz, hagyd ezt az éneket." Madame Jenkins álmodni tudott. Csak énekelni nem.

A kettő közül az álmodni tudás a fontosabb. Mert Florence Foster Jenkins 1944-ben, amikor legalább 76, de egyes források szerint már 80 éves volt, egész estés hangversenyt adott a Carnegie Hallban. Elképesztő volt az érdeklődés, a jegyek tízszeres felárral cseréltek gazdát, a nő pedig énekelt és énekelt a komolyzenei világ közepén, és háború ide, Toscanini oda, aznap este mindenki őt akarta hallani. Madame Jenkins pedig mégiscsak tudta, hogy mi a stílus: egy hónappal a koncert után meghalt. Minek élni, ha már mindent elért az ember, amit csak kívánhatott?

Mondhatjuk, hogy ez is csak egy régi történet. Persze hogy az. Azért ma is van a világban egy Gilbert Kaplan, aki, úgy tűnik, csak azért gyűjtötte össze sokmilliós vagyonát, hogy Mahler 2. szimfóniáját vezényelhesse, és a volt kancellár, Helmuth Schmidt is lemezre zongorázta Mozart háromzongorás versenyének a könnyű szólamát, de az igazi bolondok ma nem muzsikálnak, hanem televíziós műsorokat vezetnek. Ha elég kitartóan teszik, őket is megtanulja tisztelni az ember, amiért nem hagyják magukat zavartatni a valóságtól. Hanem a zene, az ma már nem fontos.

Vagy legalábbis ez volt a tegnapi véleményem. Mert ma a kezembe került a Two Too együttes lemeze. Popzene vagy valami hasonló akar lenni, és viszonylag normális háttérmunkával készült, igazi muzsikusok igazi stúdióban eljátsszák a zenei alapokat. Aztán jön két férfi meg egy nő, és hamisan, teljesen képzetlen fahangon elénekelnek mindenféle ostoba szöveget, mondjuk ilyenformán: „ismert célból meséltem be/ ufók járnak hozzám szexre". Buta dallam jár hozzá, de még az is túl sok a szólistának, nehezen birkózik meg a követelményekkel. A borítón közlik a szerzők és előadók, hogy tiszteletdíjukról lemondanak, és valami jótékony célra fordítják az esetleg befolyó összeget.

Álmodni még tudnak.

Murder on the High Cs - Florence Foster Jenkins and Friends

Naxos Nostalgia, 2003