Egyetlen nap

„Semmi sem ér többet egyetlen napnál" - mondta németül Goethe, írta A kis Valentinó bevezető képkockái fölé mottónak Jeles András, idézte és idézheti azóta bárki, aki hasonló filmek kapcsán szívesen idéz Jelest és Goethét egyszerre.

Egyetlen nap: csepp a végtelen időóceánban. Egyetlen nap cseppjében az időóceán. A lehetőségek - a „több" és a „semmi" - végtelen tengere.

Az „egyetlen nap"-os filmeknek se szeri, se száma. Az időbombát ketyegtető krimik vagy szaladós vígjátékok olyasvalamit sugallnak, hogy a különös cseppben megcsillanó nagy egész is nyilván különösebb, mint amilyennek mozi előtt és után szokott látszani, hiszen a részkülönösség többlete végső soron a nagy egész nagyszerűségéből kell hogy eredjen. A korai Jarmusch-filmek, Altman Short Cutsa, Gothár pályakezdő tragikomédiája, az Ajándék ez a nap, vagy legutóbb például Fazekas Csaba könnyedebben szomorú, de szintén szórakoztató vígjátéka, a Boldog születésnapot! esetében viszont a rész kisszerűsége sugárzik ki a nagy egészre is. „Egyetlen nap"-nál azért nem ér semmi többet, mert (itt? most? egyelőre? soha?) nincs „több". Mert ez van csak és más semmi.

Ilyen film volt huszonhat évvel ezelőtt A kis Valentinó a maga ólomsúlyú semmijével, a semmit makogó és nyöszörgő, félreérthető testbeszédű szereplőivel, a semmit küszködve artikuláló, minden konvenciót felrúgó (tehát politikailag is gyanús), új filmnyelvével. És ilyesfélének tetszik most a legutóbbi Magyar Játékfilmszemle fődíjasa, a Fekete kefe is. Elsőfilmes rendezője, a reklámból érkező Vranik Roland outsider ugyan (van, aki szerint éppen ezért lett ő a fődíjas), de nagyon is bennfentesként beszéli a semmi nyelvét. A Hazai Attila-novellákét, a tilosrádiós dumapartikét és a Szimpla kerti éjszakákét, azét a közegét, amelyben néhány éve a forgatókönyvíró-társ operatőr, Pohárnok Gergely Cukorkéksége is fogant.

Hogy nem sok-e ennyi bennfentesség, az csak a kérdés.

A Fekete kefe könnyed film. Könnyedén és szórakoztatóan szomorítgatja kedvenc nézőit a semmivel. Sodródó figurái - négy botcsinálta kéményseprő - egyetlen elmosódó körvonalú karakterként téblábolnak a történet kalandosra stilizált koordinátái közt. Elúszik a főnök pénze, mint A kis Valentinóban, reggelig elő kéne teremteni, ketyeg az óra, hajrá. De valójában - megint csak A kis Valentinóhoz hasonlóan - nincs ilyen reális tét. A pénz a cinkotai mongolok kakasviadalán úszik el, újbóli előteremtésének módját pedig úgy képzeli a négy figura, hogy szerez egy biokecskét, a biokecskével cannabist etet, a cannabisszal dúsult biokecskebogyót pedig eladja. A kecskebeszerzők útja a krisnásokhoz is elvezet (bürokrata népség), de az egyik arc, Zoli révén, aki teológushallgató, a katolikusokhoz is közük van. (Ők is megérik a pénzüket.) Zoliról amúgy kiderül, hogy egy időben nyolcra maximálta volna a parancsolatok számát, és - akárcsak társainak - továbbra is lényeglátó gondolatai vannak a végső kérdésekről. Két kaland közt szívesen meg is vitatják ezeket egymással vagy másokkal: egy szimpatikus krisnás lánnyal, egy tanácstalanságában politikusportrékat készítő festőnővel, egy lakótelepi családapával, akit térden rúg a fia.

A végső kérdések ugyanakkor semmivel sem látszanak fontosabbnak, mint például az, hogy vajon mennyivel folyik a Duna. Nincs „kevés" és „több", ahogy „fontos" és „nem fontos" sincs. Pohárnoknak a valóságtól szépen elrugaszkodott fekete-fehér képein az is megesik, hogy kecskeszem-perspektívából csodálkozhatnánk a négy beszívott kéményseprőre, de ilyen körülmények közt aligha csodálkozik bárki is. A biokecske (sőt egyszer egy óriáspók) álomszerű pillantása is csak azt konstatálja, hogy így is lehet meg úgy is. A valóság semmivel sem fontosabb, mint a tőle elrugaszkodott képek, és az a nagy vicc, hogy ez fordítva is igaz.

A filmnyelv radikális megújulása és a kritikai (ha úgy tetszik: „kis"-) realizmus, sőt a dokumentarizmus A kis Valentinó (vagy a korai Tarr Béla-filmek) idején még nem voltak egymást kizáró fogalmak. Abban, hogy A kis Valentinó legendává lett, paradox módon az is szerepet játszott, hogy egy köztudomású hazugságokkal agyonterhelt világot direkt szürrealizmus nélkül mutatott - nem részleteiben, hanem egészében - szürreálisan semmilyennek. A Fekete kefe ehhez képest tobzódik a szürreális részletekben. Geg geg hátán, hogy nevetni lehessen. Mekegés a pesti háztetőn és telitalálatos lottószelvény a krisnás biokecskegyomorban. Két felest dob be verseny előtt egy fitneszfasiszta nő. Mongol kakasviadal. Mennyivel folyhat a Duna?

Ezen egyébként már másnap, az „egyetlen nap" bolondos éjszakájára virradó reggelen, a lágymányosi Duna-parton, a Nemzeti Színház kontúrjaiban is rettenetes, megszokhatatlanul ostoba, unalomig ismert történetű épületével szemközt merengve tanakodik a négy kéményseprő.

De ez se fontos.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy az „aha"-élményen, a semmi konstatálásán és konstatáltatásán túl a Fekete kefe tényleg nem akar semmit. Üzenni, mondani, megmutatni - Isten ments. Csak lenni akar, mint a motyogó hősei. Tetőn mekegő kecskével vagy anélkül; ha szürkén, hát szürkén.

Vagy fekete-fehéren, na jó. Mint egy kéményseprős kép.

Fekete kefe - 80 perces fekete-fehér magyar vígjáték, 2004.

Operatőr Pohárnok Gergely, rendező Vranik Roland. Főbb szerepekben Bánki Gergely, Hajduk Károly, Hernádi Csaba, Réthelyi András, Nagy Zsolt.