Az Én és a regény

Többféleképpen is elolvasható, azaz többféle könyvnek mutatkozik A függöny, Milan Kundera könyvhossznyi esszéje. Legkézenfekvőbb olvasata éppen ez: esszé, sőt tanulmány a regényről, mégpedig regényíró tanulmánya; gyakorlatias, mégis szakszerű fejtegetések sora a regény művészetéről, esztétikájáról és poétikájáról, ha tetszik. A vállalkozásban nincs semmi új, sőt, ha úgy vesszük, egyidős magával a regénynyel. Már Henry Fielding - közkeletű titulusa szerint: „az angol regény atyja" - is szükségét érezte, hogy első regényének, a Joseph Andrewsnak (1742) az élére egyszerre játékosan ironikus, egyszerre szakszerűen komoly regényelméleti értekezést illesszen, a híres szerzői előszót, és megadja benne, mégpedig neoklasszicista műfaj-osztályozási alapon, ennek az újfajta írásmódnak a definícióját: szerinte az ilyen munka nem más, mint comic epic in prose, „vígeposz prózában". (Kundera - hasonló dologban utazván - maga is idézi és kommentálja a fieldingi definíciót; kár, hogy mire az eredeti angol nyelvű meghatározás Kundera francia szövegének közvetítésével eljut Réz Pál magyar fordításába, „prózai-komikus-epikus írás" lesz belőle, ami ugyebár nem egészen ugyanazt jelenti. A dologban egyébként alighanem Kundera - vagy forrása - a ludas: a zárójelben általa megadott „angol eredetinek" [prosai-comic-epic-writing], amellett, hogy meglehetősen értelmetlen és nyelvtanilag is hibás, nem sok köze van Fielding megfogalmazásához.)

Később is gyakori a regénytörténetben, hogy a műfaj művelői bizonyulnak a műfaj legjobb és legmélyebben szántó kritikusainak, sőt teoretikusainak. Flaubert, Zola, Robbe-Grillet - három kiragadott név a francia regényíró-regényteoretikusok hosszú listájáról. Vagy angol oldalról Henry James, a kora modernista regényírás óriása, akinek esszéi és a maga regényeihez írott elméleti előszavai később a 20. századi angol-amerikai regényelméletek közös fundamentumának bizonyultak. Kundera könyve - mint ahogy elődje, A regény művészete című 1986-os tanulmánykötete is - ilyesféle munka: a gyakorló regényíró töprengése, mely voltaképpen elméleti súlyú, általános tanulságokkal szolgáló értekezés.

Értekezés, ennélfogva - ahogy tudományoskodva mondani szokás - tézise is van: vezérgondolata, amelynek igazságáról, érvényességéről vagy legalábbis használhatóságáról érvekkel igyekszik meggyőzni olvasóját. Kundera érvelésének a kiindulópontja lényegében az a megállapítás, hogy a regény - ezen a szerző a kora újkori Európában kialakult s azóta is jellegzetesen a nyugati kultúrához kötődő elbeszélésformát érti - egy sajátos demisztifikációs aktus keretében született, pontosabban: lényegét tekintve azonos evvel a demisztifikációs aktussal. Ez az aktus - történeti tényként, de jelképesen is - a Don Quijotéban testesült meg: Kundera a regény egyik jelenetéről mondja, de általában is igaz, hogy Cervantes műve „fellebbenti a függönyt az élet prózájáról". (21. o.) És ez a szó, a próza „nem csupán a megverseletlen nyelvet jelenti, hanem egyben az élet konkrét, mindennapi, testies jellegét is". (17. o.) Ez a leleplezés, az illúziók, mítoszok, transzcendens ködképek függönyének a fellebbentése, a mindennapi emberek mindennapi életével való illúziótlan szembenézés, az élet felmutatása a maga varázstalan valójában - ez maga a regény, mindezen dolgoknak egyszerre eszköze, közege és ágense.

Kundera szemében ez a kezdeti aktus, az európai regénytörténet első nagy szakasza (a 16. századi kezdemények után nagyjából a 17. és a 18. század) esztétikailag is a legizgalmasabb és legtanulságosabb. Könyvében, szinte ostinatóként, újra és újra névsorolvasást tart: Rabelais, Cervantes, Fielding, Sterne, Diderot (róla, illetve vele kapcsolatban Kundera külön könyvet írt, a Jakab és ura címűt), ők ennek a kora újkori regénynek a mintaszerzői. Komikum, irónia, az eszmék játéka és a narrativitással űzött önreflexív bűvészmutatványok, az épp alakot öltő regényforma önparodisztikus szemügyre vétele, komolyságának megtörése és felfüggesztése, valamint az új forma diadalmas heterogeneitása, szatírai kitérők, értekező betétek, hol komoly, hol tréfás esszébetétek folytonosan formabomlasztó jelenléte - Kundera számára mindez hatalmas érték, s nem a koraiság és az ebből fakadó éretlen ügyetlenkedés, hanem éppen ellenkezőleg: érettség és fölény, szellemi magabiztosság és magas rendű esztétikai-poétikai tudatosság, sőt öntudat jele.

Olyan érettség és fölény ez, amelynek értékeit a későbbi európai regénynek gondosan kamatoztatni kellett volna - ám Kundera szerint nem ez történt. Feltételesség és viszonylagosság iróniáit, eszme és karakter komikus játékait feladva a 19. századi regény megkomolyodott. Diadalt aratott „az egyetlen elbeszélő hatalma" (174. o.), aki - Istenhez hasonlatosan - „egyetlen jóváhagyott és mindenkire rákényszerítendő változatot beszél el az emberiségnek" (175. o.), a karakterteremtést az egyénpszichológia szempontjai vonták uralmuk alá, s alapkövetelménnyé, egyben kötelező elemmé vált a valóság illúziójának a történet köznapi valószínűségei segítségével való felkeltése, azaz „a valószerűség lett a legfőbb szabállyá: ez a sine qua non feltétele annak, hogy az olvasó elhiggye azt, amit lát" (22. o.). Mindehhez társult a regény beszédmódjának egyneműsödése, a legkülönbözőbb „regényszerűtlen" discourse-ok (az esszé, a konfesszió, a stílusbörleszk, a szatirikus betétek stb.) gondos kitiltása a műfaj univerzumából, s ezt kísérte a kora újkori regények alapvetően digresszív menetének, kitérőkkel és a kitérők kitérőivel dolgozó elbeszéléstechnikájának a feladása.

Mindez Kundera szerint - és ez voltaképpen tézisének a magva - legalább annyira veszteség volt, mint amennyire előrelépés. Többször is utal rá, hogy „egy művészet története... nemcsak abból áll, amit ez a művészet teremtett, hanem abból is, amit teremthetett volna, valamennyi megvalósított művéből csakúgy, mint lehetséges és meg nem valósított műveiből" (176-177. o.), s úgy látja, hogy a 19. századi regény története legalább annyira ilyen meg nem valósított művek története is.

Ennek - mondjuk így - utólagos bizonyítéka éppen a 20. századi regény, legalábbis annak főbb jellegzetességei. Miközben ezekről a jellegzetességekről szól, Kundera egy másik listából tart gyakori névsorolvasást, egy nagyobb és tágabb listából, amelyen James Joyce-tól William Faulkneren és Gabriel García Márquezen át Salman Rushdie-ig következnek egymás után a szerzők, és egy kisebb és - legalábbis szocio-politiko-geográfiailag - szűkebb listából. Ez az utóbbi névjegyzék jellegzetesen közép-európai: Ha¼ek és Kafka szerepelnek rajta (kettejük komplementaritásáról már A regény művészetében is remek megállapításokat tett Kundera), valamint Hermann Broch az Alvajárók-trilógiával, Robert Musil A tulajdonságok nélküli emberrel, Gombrowicz a Ferdydurke-ével. Ezt a két listát terjeszti be Kundera a maga bizonyítékaként arra, hogy a modern regényírás áttört „az egyéni pszichológia vak bámulatának határain, és a szó tág, általános, egyén fölötti értelmében felfogott létproblémák" felé tudott fordulni, s ezt éppen azért tehette meg, mert - szakítva a műfaj 19. századi dogmáival - nem egyszerűen széttördelte annak formáit, hanem visszanyúlt a történelmi előidőbe, és felvette a közben elejtett kapcsolatot a kora modern regényírással, annak általában vett szellemével és ügyrendjével, de konkrét technikáival, stratégiával, nyelv- és formahasználati eljárásaival is.

Nagyjából ez lenne - „szakmai" olvasatban - Kundera könyvének a tézise. Meggyőző tézis, mely - különösen a gondolatmenet leágazásaiban-kitérőiben - számtalan meglepetést és újdonságot kínál. Nem rokontalan gondolat persze. Hazabeszélve: Halász Gábor nem teljesen elfelejtett, de az eddigieknél relevánsabb újrafelfedezést és „aktualizálást" követelő tanulmánya 1929-ből, Az újabb regényről című, hasonló gondolatokat pendített meg, s végtére Szerb Antal kötetcímbe sűrített teóriája a „hétköznapok" valószínűségeivel szemben ismét a „csodák" jegyében születő modern regényvilágról is mintha Kunderát előlegezné. Szárazabb és elméletibb formában máshol is találkozhattunk ennek a regénytörténeti képletnek rokon változataival: Sheldon Sacks amerikai irodalomtudós a hatvanas években több tanulmányában fejtette ki, hogy a kora 18. századi angol regény, Fielding, Swift, Johnson és Richardson módszertanában a 20. századi regényírás, Hesse, Camus, Golding, Heller, Pynchon és mások előképe fedezhető fel.

De Kundera könyve - a „szakmai" olvasat mellett - egy másik olvasatot is felkínál olvasójának, s ez az olvasat külön súlyt ad a szakmainak, miközben más fénybe is állítja. Nevezzük ezt az olvasatot - jobb szó híján - személyesnek: annak az olvasatnak, amelyben a könyv legalább annyira az Énről szól, akinek számára - regényíró lévén - mélyen személyes és egzisztenciális ügy a regény. Az értekezés vallomásként olvastatja újra magát. Az a bizonyos 20. századi regényírás, amelyet Kundera a kora újkori regény örököseként taglal és értelmez, egyben Kunderának a regényírása is: amit Fieldingről, Sterne-ről vagy Diderot-ról - illetve Musilról, Brochról vagy Gombrowiczról - ír, voltaképpen tükör, amelyben - hol homályosabban, hol világosabb körvonalakkal, de mindig jól felismerhetően - a Tréfa, A nevetés és felejtés könyve és A lét elviselhetlen könnyűsége ábráját pillanthatja meg a Kundera-regények olvasója.

S személyes és irodalmi Kundera írásmódja is: egybefüggő, nagyobb részekre tagolt értekezés helyett rövid passzusokban, valahol a kora újkori (montaigne-i és baconi) esszé és a szintén kora újkori aforizma közé eső terjedelemben, s e két műfaj kísérleti és feltételes, paradox és szellemes módján mozdul rá tárgyára, újra és újra, de mindig egy kicsit másként, más-más eredménnyel. Így lesz az értekezése maga is regényféle vagy legalábbis szépirodalmi megszólalás, s így válik maga is azzá, a regényről és az Énről szólván, amit Choderlos de Laclos és William Faulkner „egybeolvasása" sugall Kundera számára a 175. oldalon: „az egyéni igazságoknak és az igazságok csorbíthatatlan viszonylagosságának a karneváljává".

Milan Kundera: A függöny. Réz Pál fordítása. Budapest, 2005, Európa Könyvkiadó. 177 oldal, 2200 forint.