Családi vállalkozás

Több mint ezer oldal, hetvenoldalnyi lábjegyzet - ez a zenetörténeti és polit-krimi Brigitte Hamann sorozatának újabb darabja. (Ő a Hitler-topic briliáns szakértője, egyszer már szerepelt e rovatban, Bécs és Hitler című könyvével.) Szóval nem bóvli, nem spórolták ki belőle az anyagot. És mégis: már unom ezt az egész jelenséget - most, ugye, az emberarcú H. a sikk (l. a Bukás c. - egyébként jó - filmet). H. itt is emberarcú, most persze többszörös fénytörésben. Mert a könyvben annak a legendás hölgynek a regnálásáról olvashat az ember, aki angolnak született, bejutott a Wagner családba, majd 1933-ban átvette Bayreuth vezetését. Meg arról, hogy 1923-tól (mit mondjak: haláláig) nagy tisztelője (segítője, barátja) volt a Führernek. Így áll elő a kettős fénytörés, a történész-írónő bravúrja, hogy részben az időfolyam objektív tényei felől láttatja (istenem, napról napra: kicsit sok a tény!), mi is történt, főképp azonban Winifred perspektívájából látjuk a Bayreuthi Ünnepi Játékok átgyúrásának munkáját, a nagy művészek kicsinyes veszekedéseit és persze a jóságos Vezérrel való barátságát (vendégségek, levelek, H. díszlettervei és családi vacsorái Winifredékkel stb.). A kettős optika - történészi objektivitás és Winifred legendáriuma - egymásra montírozódik, és egy idő után sajátos groteszkké alakul. De azért végig szeriőz marad, annyira, hogy pl. egy pillanatra sem kirándul az esztétika tájaira.

A barátság régi: a sikertelen puccs (1923) után Winifred látogatja a börtönében, kaját visz neki - fegyvertársak. 1933-ban természetes, hogy Bayreuthban is az első jelentős vendég (még civilben, bár hatalma teljében), aztán pedig - legalábbis az orosz hadjáratig - többször, csokorral, ha másképp nem: telefonon, levélben, villámlátogatáson, a gyerekek szülinapján, szóval házibarátként. H. szeret „tislizni" Winifrednél. Pl. amikor ez az idealista asszony elrémül a Röhm-puccs áldozatain, H. türelmesen elmagyarázza, hogy „csak" 79 embert kellett lemészárolnia, és hogy az miért volt kikerülhetetlen. (A család rémült áhítattal hallgatja...) Később elhidegülnek - Sztálingrád után nagyon. Winifred azonban 45 után is kitart Hitler-mániája mellett, nemcsak vállalja ezt a barátságot.

Amúgy nehéz beszélni erről a folytatásos filmről. Hamann ugyanis szigorúan betartja az időrendet, minden egyes évet kíméletlenül végigjár, szóval kicsit sok; a film egyes kockái viszont halálosan izgalmasak. Mondjuk az, ahogy Toscanini odavágja a pálcáját, amikor 1931-ben az olasz hatalmasok arra kérték, hogy hangversenye előtt dirigálná el a Giovinezzát, a fasiszta himnuszt, vagy ahogy hátat fordít Bayreuthnak is 1933 után. (Jóval később viszont bevallotta, hogy abban az időben halálosan szerelmes volt Winifredbe... Igaz? Nem igaz? Ki tudja.)

Ha valamit el akart intézni, egy darabig magánál a főnöknél jelentkezett, majd amikor viszonyuk elhidegült, Hans Frank (a tömeggyilkos) lett a közvetítője - és mit tesz isten, nácitlanítási perében kiderült, hogy sok embert (zsidókat, szocdemeket) mentett, dugdosott. Naiv lélek lehetett: úgy gondolta, hogy ha senki, ő majd rá tudja beszélni H.-t, hogy hagyja békében a zsidókat. És egyáltalán, biztos nem is ő akarja ezt így, hanem a bunkó apparátusa. Pedig láthatta a KZ-t is, hiszen Bayreuth mellett is volt egy tábor, sőt ők is alkalmaztak foglyokat, Wieland pedig dolgozott is a táborban. Winifred maga valamelyik esküvő előkészületeinél az elkobzott zsidó holmikból egészítette ki a stafírungot. Merthogy volt olyan hivatal, ahová a néptársaknak csak be kellett menni ilyesmikért...

Ezek persze mazsolák, de vannak nagyobb falatok is. Mint pl. Houston Stewart Chamberlain (elvette Wagner lányát, bent van a családban) és persze az ő műve, az árja népek felsőbbrendűségéről, a fajtisztaságról, a keveredés ártalmairól szól tiráda - mindarról a baromságról, amivel H. feje is tele van (egymásra találtak, naná). Chamberlain - egy angol admirális fia - Gobineau gróftól veszi át e rémes mitológia darabjait, és szépen kihegyezi, tálalja: kitelik belőle egy rendszer programja... Csakhogy itt a családi asztalnál is ez járja, és az már kínos. A nürnbergi törvények ugyanis ezt fordítják le (árja és nem árja házassága nem érvényes, vegyes párkapcsolat fajgyalázás, akár halállal is büntethető...). Winifredről nem derül ki igazán, hogy amit az életben lát, meg amit Chamberlain tanítványként e törvényekből kiolvas, hogyan ütközik meg a fejében. Merthogy e kettő ütközik, az igen valószínű (a ház úrnője védi a félzsidókat olykor, sőt kiáll zsidó művészeiért is, sőt...). Azért úgy, ahogy van, rémes egy história.

Amúgy érdekes, hogy a háború előtt és alatt legtöbbet játszott Wagner-opera A mesterdalnokok volt. Az ember azt hinné, valami győzelmes-tragikus mítosz alkalmasabb lett volna, de nem. Igaz, ennek szereposztásán, díszletein, rendezésén is volt mit veszekedni (Hitlerjugend-kórus vagy SS-férfikar?). Az előadásokon a pártbéli figurák halálra unták magukat, taps alig volt. Hamann Friedelindet idézi az egyik előadásról: „Németország egyik legjobb zenekara játszott egy prominens karmester vezényletével és néhány kimagasló énekes közreműködésével egy teljesen apatikus - többségében hortyogó náci fejesekből álló - közönség előtt, úgyhogy Hitler kénytelen volt adjutánsát »tapsolni« paranccsal a nézőtér széksorai közé küldeni."

Egyébként is kellett a hátszél a 33-as újrakezdéshez, mert a közönség elmaradt: az új rendszer, a letartóztatások, a politikai hisztéria távol tartotta Bayreuth hagyományos közönségének jelentős részét - nemcsak a baloldaliakat, a zsidó középosztályt vagy a konzervatívokat, de az értelmiséget is. Lett ugyan új közönség, ez azonban - a könyv tanúsága szerint - jelentős hányadában amolyan vegyes felvágott lehetett: barna meg egyenruhás népség, akiket kivezényeltek, vagy az ingyenbuli hírére nagyot szunyáltak a melegben.

A könyv nem bulvárkodik, mégis olykor leesik az ember a székről, amikor olvassa, mint pl. annál a résznél, hogy ez a nagyasszony halálosan szerelmes (Heinz Tietjen nevű rendezőbe), miközben belé is sokan. (Járta a pletyka, hogy H. is szerelmes bele, ill. fordítva, vagy hogyan is mondjam...) Azért csodálkozik az ember, mert erről (a fotókból ítélve) nagydarab, kemény asszonytól el nem tudok képzelni ilyen gyöngéd érzelmeket. Pedig vannak neki ilyenek. Igaz, színházban vagyunk, ahol ilyen viszonyok nélkül elképzelhetetlen a produkció... De azért is nehéz elképzelni e révületet, mert közben vaskézzel vezeti a céget, felhajtja a művészeket, gondoskodik a prominens vendégek elhelyezéséről (olykor személyesen túrva ki szomszédokat villájukból), elsimítja (ha tudja) a művészek acsarkodásait, a botrányokat, PR-t szervez - mindezt egy személyben. Vaskézzel, mondtam, mert a két fiút - Wolfgangot és Wielandot - közel sem engedi a családi vállalkozáshoz, e fordulathoz világégés szükségeltetett...

Hamann megemlíti Winifred reformterveit, a színház átépítését, a küzdelmet az avítt hagyományok ellen, a nyitást az új rendezői koncepciókra, sőt a zenei megoldások frissítésére is. A legjobb modern karmestereket vitte oda - kivéve a nem árjákat, akiket letiltottak. Mivel azonban könyve szigorúan a Winifred-Hitler-tengelyt vizsgálja, Hamann művészi problémákba nem megy bele. Kár, mert lenne itt mit olvasni! Milyen lehetett Trisztán és Izolda a harmincas években? A Ring a háború alatt? A bolygó hollandi? A támadásokról olvashatunk - a konzervatív Wagner-rajongók éppúgy utálták, mint a nácik. Ezekből a rövid passzusokból legfeljebb csak sejteni a művészi megoldások kontúrjait - az esztétikai história nem része a történetnek, nem is róhatom fel, csak nekem hiányzik. Hiányzik, mert érzek a levegőben valami kíváncsiságot, sőt nosztalgiát a harmincas évek művészete - mind a legális és mind a föld alá kényszerített változata - iránt. Érdekesek lettek a náci évek ilyen-olyan művészeti megnyilvánulásai is. Leni Riefenstahl évek óta a csúcson, vele en vogue lett a náci propaganda (PR) és politmarketing „művészetének" tanulmányozása is; de ilyen a dzsessz titkos története a Harmadik Birodalomban (ami mint néger zene elvileg tiltott kategóriába került). Ilyen felhangú témaként jelentkeznek az eltévedt figurák is a Führer körül - Unity Mitford, a kékvérű angol Hitler-rajongó (Winifred mellett is felbukkan, ma már könyv is van róla). Bayreuthi ügyekben is megvan ez a fura nosztalgia. Az FT szerint az idei (civil ruhás) Trisztán - Christoph Marthaler rendezésében - a késői negyvenes éveket idézi. Ami csak egy apróság, de jelzi a kíváncsiság fókuszát, a műtörténeti divat változását. Ezért lett volna jó valamivel több zene- és színháztörténeti, netán esztétikai morzsát felszedni a lapokról.

A művészi műhelyről a háború utáni újraindulás állomásain kapunk tájékoztatót; ez az idő persze amúgy is alaposan dokumentálva van, de a könyvnek - aminek német címe „Hitler Bayreuthja" - ez már nem igazán témája.

Hamann-nak nem lehetett könnyű dolga. A könyv írásakor (2000-2002) dúlt a hatalmi harc, illetve az örökösödési háború a Wagner család négy törzse között, ő pedig egyik „frakciót" sem akarta előnyösebb (hátrányosabb) színben feltüntetni. Egyébként a legtöbben szívesen segítettek neki, bár Winifred leveleihez - amelyek az unoka, Amelie Hohman birtokában vannak -, mint Hamann írja, „emberfia nem nyúlhat".

Brigitte Hamann: Winifred Wagner, avagy Hitler és Bayreuth. Fordította Győri László. Budapest, 2005, Európa Könyvkiadó. 1010 oldal, 3900 forint.