Utazni élvezet

Ősz táján, a mi égövünk alatt rendszerint lakásba szorítva, szokás nosztalgikusan nézegetni nyári filmeket, fényképeket, prospektusokat, térképeket, szórólapokat, printoutokat az internetről - módszeresebb egyéniségeknél még kavicsok, kagylók, postabélyegek, sőt olykor számlák, bizonylatok, busz- és metrójegyek is fellelhetők. A Nyár, sajátlag a nyári Utazás emlékei, melyek aztán egyetlen elővétel után - többnyire évekkel később - a kegyeletes selejtezés áldozatai lesznek.

Naplót (akár csak utazásaikról), felteszem, igen elszánt íróemberek írnak csak manapság. A levélírás is kiment a divatból, legfeljebb egy anzixot dobunk fel a komputert, mobilt nem használó idősebb generációbélinek. Ma alighanem egy-egy utazás legmaradandóbb emlékei közé tartoznak a könyvek, melyeket meglehet ritkán vagy sohasem forgatunk, ám mégsem dobjuk, selejtezzük ki.

A körülményes és közhelyes bevezetés a túlságosan, szinte szertelenül személyes motívumot próbálja rejtegetni - de csak ideig-óráig lehet. Jeremy Black The British Abroad - The Grand Tour in the Eighteenth Century (A britek külhonban - a Nagy Utazás a 18. században) című testes paperbackjét egy kora nyári londoni utazás során vettem, majdnem véletlenül - olyan nagyon britnek tűnt, és nagyon könnyű papírra nyomva nem húzta vállamat a hátizsákban. Aztán vele töltöttem egy késő nyári utazást - és persze azon vettem észre magamat, hogy postakocsit vagy saját fogatot látok az autópálya helyén, öszvéreket a hágón, utazom a mai és a régmúlt időben, mai és két-háromszáz évvel ezelőtti térben. Az Utazás rendkívüli körülményei magyarázzák ezt az illetlen elkalandozást a 20./21. századból idillinek ható 18.-ba.

Black professzor, kalauzom az úton, a délnyugat-angliai Exeter egyetemének történészprofesszora. Az elmúlt húsz évben több mint huszonöt könyve jelent meg, elsősorban háborúkról, hadviselésről (a 16-20. században, súlyponttal mégis a 18.-19.-en), de térképtörténetről, diplomáciáról, Sir Robert Walpole, Nagy-Britannia miniszterelnöke hatalomban töltött éveiről (1721-1742) - és James Bondról is. Termékeny szerző, igényes, sőt az egyetem honlapjából ítélve kissé szigorú és maximalista tanár (kurzusaira lényegében a történeti tudás teljessége birtokában lehet csak beiratkozni, de mindenesetre a prof könyveinek ismerete előfeltétel; a vizsgakövetelményekhez részletes büntető szankciók csatlakoznak megkésett vagy nem kielégítő teljesítés esetére - de lehet, hogy ez csak egyfajta exeteri szellem...). A Nagy Utazás mindenesetre Black egyik nagy témája - hasonló könyve jelent meg már húsz éve, melynek a jelen kötet erősen átdolgozott, kibővített változata.

Jeremy Black könyvének olvastán feltétlenül az első benyomások egyike, hogy alighanem mindent tud utazóiról, sőt pontosabban minden angol utazóról tud, aki az 1700-es években átkelt a Csatornán. Vagyis elolvasott minden elérhető forrást, legyen az egyidejűleg, illetve az azóta eltelt két-háromszáz évben kinyomtatott avagy kéziratban őrzött, hagyatékban lappangó stb. Ehhez persze a nyilvánvaló szorgalmon és munkabíráson kívül az is szükséges, hogy a források mennyisége ne haladja meg végletesen egyetlen ember kapacitását.

A Grand Touristák száma - szerencsére - mai szemmel nevetségesen kevés volt. „A számok, amelyek Horace Mann firenzei [angol] követ barátjának, Horace Walpole-nak - Sir Robert Walpole legkisebb fiának - írott leveleiben találhatók, tanulságosak. 1744. július 21-én tizenkét turistát számolt meg, 1751. augusztus 20-án mintegy harmincötöt, »az ez évi szalonkarajzás számosabb, mint sok éve megszoktuk«, 1752. január 28-án »céltalanul járkáló [nyilván angol] fiatalemberek tömegéről« írt, 1752. augusztus 11-én harmincnégyről vagy harmincötről, 1768. október 18-án, talán kissé az utószezonban, legalább harminchétről, és 1772. december 19-én Mann egyenesen angol kolóniáról írt, mely »pár hete hatvan fő körül volt, de most körülbelül egy tucatra fogyatkozott«." (8. o.) Firenze a britek európai utazásainak egyik fő célpontja, végállomása volt a 18. században, ahol hosszasabb tartózkodásra is berendezkedtek. De az idézetből nemcsak a számok megvilágítóak. Hanem az is - bár ez elsőre mellékesnek tűnhet -, hogy Horace Mann legalább 1744-től 1772-ig, vagyis kettő híján harminc évig volt követ Firenzében, ami mai szemmel, ugye, mégiscsak szokatlan. A másik, hogy Black professzor nemcsak mindenkiről mindent tud, hanem roppantul szereti is tudása kútfőit, ezért kedvtelve beszélteti őket. A terjedelmes kötet becslésem szerint háromnegyede vagy közvetlen idézet vagy pontosan meghatározott szöveg tömör ismertetése. Ily módon könyve egyszerre monográfia és szöveggyűjtemény a Grand Tourról. Előbbinek alapos, utóbbinak extenzív.

Black vegyes műfajú könyve a Grand Tour társadalom- és kultúrtörténeti enciklopédiája. A könyv fejezetei a modern utazás különféle aspektusait tárgyalják. Az utazók számának utólagos számbavételét tematikus fejezetek követik az útvonalakról és célállomásokról, a költségekről, a közlekedési eszközökről és viszonyokról, a szállásokról, étkezésről és italokról, különféle előre látható és nem látható zavaró körülményekről (háborúk, konfliktusok, balesetek, bűnesetek, betegségek, halálesetek stb.). Nagy figyelmet szentel a külföldön eltöltött időt kitöltő olyan tevékenységi formáknak, mint a szerelem, a szex, a szerencsejáték és az italozás, de persze ír a társadalmi, vallási és politikai megfigyelésekről, melyeket a Grand Touristák gyűjtöttek. Úgyszintén a művészetekről, tapasztalatként és árucikként egyaránt. A könyvet az Utazásról az 1700-as években vég nélkül folytatott indulatos viták áttekintése zárja. Epilógusként pedig a 18. századi Grand Tournak véget vető esemény, a francia forradalom „turisztikai" percepciója, melyhez képest a lezárult század ancien régime-nek, de valahogy boldog békeidőnek is tűnt (noha valószínűleg alig volt több békés éve, mint háborús - különféle örökösödések -, de ez turistáinkat mintha kevéssé zavarta volna).

Az egységnyi számú utazóra jutó terjedelmes beszámolók száma alighanem ebben a században a legnagyobb, Black professzor és olvasói nagy örömére. A jellegzetes Grand Tourista fiatal, tehetős angol férfiú, többnyire figyelemre méltó földbirtok tulajdonosa vagy legalább reménybeli örököse, aki a század első felében otthoni jó nevelése, iskoláztatása kiegészítéseképp vagy éppen annak betetőzéseként utazott a kontinensre, elsősorban Franciaországba és Itáliába. Ahol hosszabb-rövidebb időt töltött, legalábbis négy-öt hónapot, többnyire egy-két évet. A Tourist, valaminek valahanyadik Earlje, Viscountja vagy Lordja, kötelességének tartotta, hogy atyjának (hasonló címekkel, és/vagy parlamenti képviselő) rendre apróra beszámoljon útjáról. Ha irodalmi ambíciók is fűtötték - nem ment éppen kivételszámba -, akkor naplót vezetett, úti beszámolót írt, exhibicionista hajlamúak (vagy híradásra professzionalizálódók) egyenesen napi- és hetilapokat tudósítottak. Hajlottabb korukban pedig könyvként rendezték sajtó alá úti élményeiket. A kastélyokban gondosan katalogizált családi levéltárak őrizték meg a kéziratokat. Külön állagban a bear-leaderekét, hisz az ifjak többnyire kísérővel utaztak, akik a gondos tutorálás mellett Milordon tartották a szemüket, s akiknek kötelességük volt írásban, diszkréten, de pontosan beszámolni Milord atyjának az utazás minden, az Utazó által esetleg lényegtelennek tűnő mozzanatáról is.

A Grand Tour a korai modernitás jellegzetessége. Utazni - főleg a század második felében - önmagáért, szórakozásból, kalandvágyból, kívülről, idegenből érkezvén rácsodálkozni (-bámulni) a francia királyi udvarra és a velencei prostituáltakra, Róma antik romjaira és a firenzei képtárakra, köszvényt gyógyítani Spában és Aachenben, operába menni Bécsbe vagy Drezdába, tánctanárhoz járni Lyonban vagy festészetet tanulni Bolognában, esetleg lefestetni magunkat olasz mesterrel, stilizált antik romokkal a háttérben vagy éppen törökös turbánban, elmerészkedni olyan egzotikus helyekre, mint Szerbia, Magyarország vagy Erdély (úton Konstantinápolyba) - modern dolgok. A 18. századi utazó motívumai, írja Black professzor, szinte kétségbeejtően sokfélék, de legkisebb közös nevezőjük - gyakran függetlenül az atyai levelekbe fogalmazott fennkölt céloktól - egyszerűen a szórakozás és a mulatság.

Korábban az utazók, ha utaztak, küldetésből tették, vallási zarándoklatként, kémként, haldokló rokonuktól elbúcsúzandó, szent háborúba kelve és így tovább. Küldetésükkel azonosultak elsősorban, míg a Grand Touristák egyszerűen tehetős angolok voltak, külföldön (ami persze egyáltalán nem ilyen egyszerű - az utazás identitásképző tényező, utazóként és angolként egyaránt). Viszonylag kiegyensúlyozott és békés koruk nem tette őket nélkülözhetetlenné otthon. „Ami az utazást illeti, csak arra jó, hogy elfoglaltságot jelent éretlen fiatalembereknek" - írta egy bizonyos Lady Polwarth 1778. március 27-én (levelét a cambridgeshire-i közlevéltár őrzi), s Black professzor szerint bizony, az utazás eme fontos társadalmi funkcióját az utókor gyakran figyelmen kívül hagyja. Mindazonáltal, figyelmeztet, hiba lenne egyszerűen úgy tekinteni a Grand Tourt, mint e fontos társadalmi probléma megoldásának eszközét... (334. o.)

Valóban, talán a beszámolókból is úgy tűnik, hogy az angol utazók nem a gondok elől menekültek. Inkább a fény százada vándorainak látszanak, akik az előző század végletes megosztottsága, a hazai polgárháborúk és (dicsőséges) forradalmak, az Európát végigpusztító vallásháborúk után viszonylag konszolidált jólétükből a csírázó turisztikai ipar és service viszonylagos kiegyensúlyozottságát vették szemügyre. Életszerű közelségből nézték az abszolút monarchiák fénykorát, a klasszikus örökséget, amely szent, de holt szövegekből profán valósággá vált, a diadalívek alatt diadalmas légiók helyett közönséges kereskedőkkel. Életszerűen és gyakorlatiasan viselkedtek, angol hidegvérrel fogadták az út viszontagságait és a társadalmi rendet egyelőre csak könyvek, pamfletek lapjain meg szalonok gyertyafény és -füst közepette folyó vég nélküli diskurzusaiban felforgató filozófus eszméket (amelyeket nem mindig értettek...) egyaránt. Kényelemszerető, kissé rátarti polgárként fogadták be Európát, amelynek távoli és kontinentális jellege tán éppen ebben a században rögzült abban a tudatban, amely ekkor lett szigetországi és splendidly isolated úgy, ahogyan ma értjük.

A Grand Tourt óhatatlanul mai túráinkhoz mérjük. Más az idő kerete - de csak a csatornán való átkelés hetekbe telhetett, rossz széljárás esetén, nem szólva egy kiadós tengeribetegségről, amit ki kellett heverni az első kikötőben, ahol elviselhető körülmények fogadták az utazót. A modern utazó a 18. században is sokszor csak az utazás divatja miatt utazott. Ezért nem hallgatott az acsarkodó bírálatokra, melyek féltették az angol lelket és szellemet az európai katolicizmustól, szabados szellemtől, sokallották az út költségeit, hiábavaló pocsékolást, a nemzet (nation) vagyonának elherdálását vizionálva. Amint azonban útra kelt, nemigen fogyott ki a panaszból. Az utazás - talán ismerős még a modern után is? - kicsit viszontagságos. Aki csak tehette, saját kocsival ment ugyan (fogatolt járművel, természetesen), ám az utak mindig, mindenütt pocsékak, vagy legalábbis rosszabbak, mint otthon. A lóváltás a legnagyobb nehézségekbe ütközött, a szállások kevés kivétellel (az szájról szájra, levélről levélre szállt) elviselhetetlenek, a fogadósok egyszerűen rablók vagy körmönfont csalók. A nagyvárosok, kivált Párizs és az északolasz városok ezer veszélyt, kísértést rejtettek, az opera egyszerűen unalmas, nem szólva egy-egy német fejedelmi székhelyről, amelyben hétszám semmi sem történik. A legtöbb utazó keserűen panaszkodott, hogy Calais-tól egyetlen hely sincs, ahol egy rendes roast beefet fogyaszthatna az éhes vándor (ellenkezőleg, a húsok elviselhetetlenül puhák, mindenféle fűszeres mártásokban áznak, és néha még édesek is...). A tengerek urai jobbára ki nem állhatták a hajózást, ám Itália felé az Alpokon való átkelést a kocsik nem bírták, s az öszvérháton való zötykölődésért a Jura legfenségesebb panorámája sem jelentett elegendő kárpótlást. Nem csoda, hogy amint megmelegedtek valahol, az utazók többnyire kemény ivászatokkal pihenték ki a viszontagságokat, ami nemritkán torkollott kisebb-nagyobb konfliktusokba a helyi lakossággal. A jó angol neveléshez a 18. századi college-okban már a boksz is hozzátartozott - ami a kontinensen ez idő tájt még jórészt ismeretlen volt -, előnyösen ellensúlyozva a helyi erők számbeli fölényét.

Az utazás - elsősorban irodalmi tükröződésben - persze akkor is tanulást és tapasztalatot jelentett. És emlékeket, nemritkán a szó szoros értelmében. Ez a század már „tömegesen" termelte a souvenirt, megszülettek az első nyomtatott útikalauzok. Ekkor született a modern múzeum eszméje is, mert a Grand Touristák hazavittek, amit meg tudtak venni - Piranesi Vedute di Roma című rézmetszetsorozatát az örök városról, reneszánsz képeket, görög szobrokat és vázákat potom pénzért, meg közönséges hamisítványokat csengő zecchinókért (amiből egy tíz shillinget ért, vagyis fél fontot).

Black professzor, illetve utazói szövegfolyamából kissé munkás folyamat pontos képet alkotni a nagy utazásról. Minden rendszeressége ellenére strukturálatlannak hat, legalábbis első látszatra. De őszre a nyári utazás viszontagságainak emléke elhalványul. Lehet, hogy a sok earl neve, útja, kalandja összekeveredik - de egy derűs, optimista, reménykedő század kicsit bumfordi utazójának alakja, ahogy elpusztíthatatlan ruházatában, kissé fintorogva megy át a sikátoron valamely reneszánsz főtérre, tisztán látható.

Jeremy Black: The British Abroad - The Grand Tour in the Eighteenth Century. Sparkford, 2004, Sutton Publishing. 386 oldal, 8,99 font.