A bolhapiacon a csésze az egyik leggyakoribb holmi. Csészét minden háztartásból selejteznek, Diogenész is hajított ki a hordójából, pedig akkor már szinte semmije se volt. A placcon akad mindenféle, még őskori is. De csak egy keltette fel a figyelmemet: egy apró virágmintás, finom anyagú teáscsésze. Nemcsak szép volt, de régi is: XV. Lajos korabeli. Legalábbis így mondta az árus.
- És ezt honnan lehet tudni? - kérdeztem.
- Ott van a fenékbélyegen az aláírás - közölte ajkát biggyesztve. - Louis. Franciául így mondják a Lajost.
Megfordítottam, és tényleg: az S betűvel kezdődő cirkalmas gyárnév fölé egy kurta macskakaparás volt odavetve, ami akár Louis is lehetett.
- És azt honnan tudni, hogy XV. Lajos? - tettem fel a keresztkérdést.
- Rajta van a süteményesen.
És tényleg: megfordítottam a nagyobbik csészealjat, és a fenekén egy címerpajzs volt látható, benne a felirattal: LOUIS XV.
- Ez ilyen régi lenne? - hüledeztem.
- Az még csak hagyján, hogy régi, de maga a tékozló király írta alá! Szart ő a világpolitikára, udvari etikettre! Este dorbézolt, délelőtt kialudta magát, aztán ebéd után hintóba ült, a manufaktúrájába vitette magát, aláírt pár rokokó cuccot, hogy valami folyjon is be a házikasszába, aztán sietett vissza ahhoz a vörös ír macájához, hogy is hívták... Van róla egy híres festmény, ahogy terpeszkedik az ágyban...
- Louise O'Murphy - okoskodtam. - Boucher festménye.
- Na látja! Igazat mondok én. Bár a mai politikusok is ilyenek lennének! De ezek sajnos mást írogatnak alá, nem csészéket. A halálos ítéletünket írják alá, uram! A magáét és az enyémet! A nyakunkon a kés! Hát mekkora itt a drágaság? Uram, ha egy politikus dolgozik, abból csak baj van! Nem fűlik a foguk a kétkezi munkához...
- Mennyit kér érte?
- Húszas.
- Mennyi?
- Magának nem ér meg egy húszast a tékozló király kézjegye?
- Biztos, hogy ez itt Louis?
- Mi más lenne? Az a forró vérű ír maca úgy lefárasztotta az öreget, hogy ilyen csálén írt alá. A múltkorában eladtam egyet, azon olvashatóbb volt. Na, egye fene, legyen csak egy tízes.
- Ez a csésze repedt. Ha beleöntöm a forró vizet, szétesik.
- Mit akar vele? Beleönteni? Forró vizet?!
Kevés dolog háborítja fel annyira a bolhapiaci árusokat, mint amikor kiderül, hogy az árut a vevő használni akarja. Úgy meredt rám, mint akiről lerí, hogy képes bármi becstelenségre.
- Nem jutok szóhoz! - jelentette ki ünnepélyesen. - Az ilyen csészéknek a kandalló fölött vagy az üvegvitrinben a helyük ötven másik értékes csésze társaságában! Teázni vegyen magának bögrét a százas boltban.
- Három helyen is meg van repedve. - A fülemhez emeltem, a körmömmel megkocogtattam. Fals hangja volt. - Négyezret adok érte.
Otthon aztán ahelyett, hogy csodájára jártak volna a királyi csészémnek, megszólták.
- Olyan, mint egy bili. Ezzel az aranyozott peremmel meg ezekkel a tiritarka rózsákkal-szegfűkkel tök mint egy porcelán éjjeliedény. Ebből akarsz te teát inni? Ráadásul törött is.
Megsértődtem.
- Értetek is ti ehhez! Ez egy királyi csésze.
Az első héten úgy bántam vele, mint a hímes tojással. Meleg vízzel edzettem és gőz fölé tartottam, mielőtt apránként beleöntöttem volna a forró vizet. Aztán, mert nem történt semmi, felbátorodtam. Hókuszpókusz nélkül zúdítottam bele a teavizet. A csésze falán további repedések jelentek meg, hajszálrepedések egész hálózata. És még mindig nem pattant szét: fogja a máz, rajta a tékozló király aláírása.
Nekem mondhatja bárki, hogy az nem is aláírás, hanem cégjelzés.
A kulcslyuktávcsőt tulajdonképpen a tokja miatt vettem meg. Ott hevert a kösöntyűk, alumínium collstokok, huzalbehúzók, réz gyufatartók és nikkelezett teaszűrők között a kempingasztalon: ceruzaelem méretű volt, fényes barnásfekete bőrből készült, lencsényi patentkapoccsal zárult. Látszott rajta, igen finom munka. Biztos értékes dolog van benne.
- Ez mi? - nyúltam érte.
- Fogalmam sincs - felelte az árus, egy savanyú képű, ötven körüli férfi. - Egy öreg néni hagyatékában volt, itt ezekkel a fülbevalókkal.
Aprócska, fekete, hengeres optikai eszköz volt benne. Belenéztem az egyik végén, elmosódott foltot láttam. Belenéztem a másik végén, ugyanaz. Gyorsan rájöttem, hogy az egyik vége szemlencse, és tekerni lehet. Tekertem jobbra, tekertem balra, a kép nem élesedett.
- Ez nem működik - mondtam megrovóan.
- Uram, itt a dolgok kilencven százaléka nem működik - felelte lehangoltan a savanyú képű árus. - Talán ez a sörbontó igen. Vegye meg ezt a sörbontót!
- Nem, nekem ez kell, csak jó volna tudni, mire használták.
A savanyú képű árus felvillanyozódott.
- Egy perc, és kiderítem!
Azzal ott hagyott; érdekesmód a finom kis bőrtokot vitte magával, nem az optikai eszközt. Amíg távol volt, kiderítettem, hogy három variálható lencséje is van, és ha így nézem, miniatűr távcső, ha úgy nézem, miniatűr mikroszkóp.
Mire a savanyú képű árus három ismerősével visszatért, már megvolt a magam verziója. Ez a valami egy múlt századi rovarászé lehetett, aki az expedíciókon hol a hangyaboly nyüzsgő életét figyelhette meg vele egy méterről, hol a gombostűre tűzött példányokat egy centiről. Rovarászi gondosságra vallott a bőrtok is. Mást mindenesetre el nem tudtam képzelni. Nem úgy a három árus, akik rögtönzött konzíliumot tartottak az eszköz fölött. Mellesleg látszott rajtuk, hogy már van bennük pár deci forralt bor.
- Távcsöves pisztolyhoz távcső - találgatta az egyik.
- Mikrofényképezőgép előtétlencséje - találgatta a második. - James Bond dolgozott ilyenekkel.
A harmadik nem találgatott, hanem mondta ellentmondást nem tűrőn.
- Kulcslyuktávcső. Betörők használják. Betörés előtt benéznek vele a kulcslyukon, hogy érdemes-e felnyomni a lakást. - Rám sandított, összehúzott szemmel méricskélt. - Spéci darab, de ha esetleg templomokban gondolkodsz, haver, akkor ne ezt vedd meg. Van egy kicsivel nagyobb változata, azt templomi kulcslyuktávcsőnek hívják. Azzal ellátsz egészen az oltárig.
Aztán, mielőtt sarkon fordult volna, hogy irányt vegyen a büfé felé, még odaszólt a savanyú képű árusnak: - Jössz egy felessel a szakértésért.
A méregszekrényt sokan szemügyre akarták venni, de a tanár úr hajthatatlan volt.
- Nincs fogdosás! - mondta gőgösen. - Csak annak veszem be a kirakatból, akinek ott látom a kezében a pénzt.
Kirakatról persze szó sem volt. A tanár úr ugyanúgy pokrócról árult, mint a betonkaréjban a legtöbb placcos. A pokrócon ott sorakoztak a kiselejtezett iskolai holmik: Bunsen-égő, kémcsőállvány, ócska földgömb, kitömött balkáni gerle, fejesvonalzó, logarléc, szögfüggvénytáblázatok. Biztos távolságban, a tanár úr mellett hevert a méregszekrény. Kisméretű, üvegajtós szekrényke volt. Négy keskeny polcán üvegtégelyek sorakoztak, címkéiken halálfejek.
Ha végigmentem a soron, hallottam, ahogy egyik-másik érdeklődő alkudozni próbál. A tanár úr azonban félresöpört minden kísérletet.
- Nincs alku, ez egy ötvenes! Akinek drága, az vegyen pisztolyt vagy kézigránátot. A fedett soron egy tízesért kap a Lajosnál.
A tanár úr nyírott bajuszkájú, szikár férfiú volt. A keze kissé remegett. Az árusok közt ritka kivételként öltönyt, nyakkendőt hordott; igaz, mindkettő ugyanolyan megviselt volt, mint a pokrócon az áruja. Ha a kuncsaftok alkudoztak, néha felsóhajtott, és azt mondta:
- Bezárták az iskolát, ez az én végkielégítésem. Nem kótyavetyélhetem el.
Pedig ezt tette. Minden árból engedett, kivéve a méregszekrény ötvenezrét.
- Tegyen rá még egy százast, és ne is lássam - mondta, ha valaki ötszáz forintot kínált egy bőr kislabdáért. Ilyesmi azonban nem fordulhatott elő a méregszekrény esetében.
- Lesz majd, aki szó nélkül elviszi!
A méregszekrény látványa sokakat megtorpanásra késztetett. Egy méregszekrény az amerikai konyhában a falon mégiscsak megfontolandó. A szomszéd megpukkadna. Akadtak persze kételkedők.
- Mi a garancia rá, hogy nem konyhasó van az üvegekben?
A tanár úr méltóságteljesen válaszolt.
- Magának a nyelve hegyére kivételesen adok kóstolót. A káliumcianid jó lesz, vagy nézzek valami gyorsabbat?
Délelőtt derekára rendszerint megelégelte a sok fogdosást, fanyalgást, „még meggondolom"-ot. - Semmi se eladó! - kiáltotta, azzal viaszosvászon ponyvát dobott a holmikra, és elballagott a büfébe. Egymás után itta a fröccsöket, közben maga elé tartotta a kezét, és komor képpel nézte. Egyik-másik régi motoros, akiknek talán megbízásuk volt valakitől, ilyenkor körbesündörögte.
- Tudod-e, hogy tilos mérgező anyagot árulni a placcon?
- Miért, eksztázis-tablettát lehet?
- Az más, azt asztalról árulják. De te földről árulsz, pedig a szabályzat előírja a kempingasztalt. Mit fogsz mondani, ha jön az ÁNTSZ?
- Hagyjál az ilyen kommandóstörténetekkel, inkább gyere, igyál egy kisfröccsöt!
Egyre gyakrabban találkoztam a tanár úr placcán a ponyvával. Ismertem már minden dudorát. A balkáni gerléét. A földgömbét. Hátul a méregszekrényét. A késő Kádár-kori iskolaszerek nem voltak kapós cikkek a bolhapiacon. A méregszekrény, az más volt. Annak üvegcséiben benne volt az egész emberiség eszmetörténete.
Ha esett, ha fújt, mindig ott volt a tanár úr mellett. Mintha együtt árulnák az egész iskolai szertárt. Aztán egyszer csak eltűnt. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.
- Elkelt a méregszekrény?
A tanár úr mogorván nézett rám. Nem csoda: eddig csak egyetlen dolgot vettem tőle, egy hiányos körzőkészletet.
- Ellopták - mondta. - Valaki kiemelte a ponyva alól.
- Micsoda emberek vannak - mondtam együttérzően.
- Az. Micsoda emberek - felelte.
Ha könyvet kínálok eladásra egy antikváriumnak, legyen az művészeti album vagy filléres ponyva, elkérik hozzá a személyi igazolványomat. Ha viszont szemaforkábellal, Madách fél karjával vagy egy komplett Kossuth-szoborral állítok be a színesfém-kereskedőhöz, minden további nélkül beveszi. Ebből kifolyólag sokak számára nem a könyv jelenti a mindennapi kenyeret, hanem a színesfém. A mindennapokban a színesfém jóval kurrensebb cikk, mint a könyv.
Kivéve a Petőfi Csarnok melletti bolhapiacot.
A placcon tombol a könyvkultusz, a rézre meg csak fanyalognak. Rézáruból akkora a felhozatal, hogy jócskán áron alul lehet hozzájutni rézkilincshez, rézmozsárhoz, rézsúlyhoz, réz lószerszámhoz. És ha az ember csak egy parányi érdeklődést mutat valami iránt, már rohannak utána vele.
Így jártam én is a sárgaréz világítótoronnyal.
Igazából az ablakai miatt torpantam meg. Vörös, zöld, kék és sárga plexiablakai voltak körben a torony tetején. A dolog több mint fél méter magas volt, a rikító ablakokat leszámítva hajszálra úgy nézett ki, mint egy igazi világítótorony, még a téglasorok fugái is szépen bele voltak metszve a sárgaréz oldalfalba. Annyira giccses volt, hogy az már pénztárcáért kiáltott.
Két cigány ember árulta sok egyéb lámpaféleség közt. Az egyik idősebb volt, a másik talán a fia. A szemük kényszeresen járt ide-oda. Az idősebb majd orra bukott, amikor áthajolt felém a holmik fölött.
- Melyik érdekel?
- Az ott egy világító szélmalom? - adtam a bambát. - A propellere nincs meg?
- Az így komplett. Ötezer forint. Az előbb cigányok akarták megvenni tízért, de viszonteladónak nem adom. Látom, te rendes csávó vagy, neked ötért megszámítom.
És már nyomta a kezembe.
- De hát mire jó egy ekkora rézlámpa? - forgattam tamáskodva az üreges testű, három darabra szétcsavarható holmit. - Hát leszakad alatta a polc.
Az árus vadul bólogatott.
- Ugye, hogy van benne anyag? Ez egy kerti lámpa! Bronzból! Amikor brunyálni mész este a kertbe, nem esel bele a halastavadba vagy az úszómedencédbe, mert van saját világítótornyod! Öt rongy, ilyet nem kapni sehol. Beleteszel egy körtét, aztán szépen világít.
A rikító plexiablakokat valami gusztustalanul sárga, túlcsordult, buborékos ragasztóval ragasztották bele a házba. Ez végképp eldöntötte a dolgot.
- Nem, köszönöm.
Letettem, és sietve sarkon fordultam. Hallottam, ahogy emelik a hangjukat, süllyesztik a tétet.
- De hát mennyit érne meg neked? Négyet? Mondj egy összeget! Hármat? Ne menj el!
A fiatalabbik utánam is futott.
- Hé! Mégis mekkora összegre gondolt? Mondja ki bátran!
- Nem, nem - nevettem, ráztam a fejem. - Nem kell.
- Egy ezresért elviszi? Hát az anyag benne többe van! Fogja meg, egy ötszázasa csak van rá!
Elmenekültem. Még képes lett volna, és a lábamra ejti! Mert meg kell hagyni, az anyag nem volt kispórolva belőle.
Ha az ember a bolhapiacon vesz magának hőmérőt, megrendülhet a világképe. Kiderül például, hogy a víz 53 Celsius-fokon forr, és 6 fokon fagy. Így jártam a Libál Lajos nevével fémjelzett szép, régi hőmérővel. Az keltett gyanút, hogy a szobámban a higanyszál el nem mozdul a Celsius-skála 14-es rovátkájáról (Réaumur-oldalon a 11-esről), és cseppet sem fázom.
Miután így felsültem Libál Lajos termékével, újult erővel vetettem bele magam a bolhapiaci hőmérővadászatba. Borszeszesek még csak-csak voltak, de azok élettelenek: ha összetörnek, nem gurul szét ezer ezüstgolyó a földön. Végül nagy sokára megpillantottam egy higanyost a fedett soron. Kisméretű, finom mívű higanyos hőmérő volt, díszes rézlemezre szerelve. Meg kell adni, fura jószág volt: egy rombusz alakú, csipkés szélű papírhímzés közepébe varrták bele.
- Egy provanszi öregasszonyé volt - mondta az árus. - Azért ilyen fakó, mert kiszívta a nap. Igen régi darab!
- Nekem csak a hőmérő kell - feleltem. - A hímzést úgyis kidobnám.
- Akkor ne vegye meg! - mondta sértődötten az árus. - Szegény öregasszony, forogna a sírjában. Ez volt a háza dísze, ott függött a fő helyen, és maga tönkretenné. Ez az ő keze munkája. Nem tehet róla, hogy Provanszban mindig süt a nap, és kifakult.
A papírfoglalatot színes cérnával varrt, semmitmondó geometrikus minta díszítette. Nem az volt vele a baj, hogy kifakult.
- Ötszázat adok érte, és a magáé marad a hímzés - alkudoztam.
- Ezres.
Hétszázért megkaptam, de meg kellett ígérnem, hogy nem szedem ki a hímzett papírfoglalatból a hőmérőt.
Ahogy hazaértem, az első dolgom volt zsilettel szétvágni a hőmérő varratait. Mielőtt azonban kihajítottam volna a megcsonkított papírkeretet, valami szöget ütött a fejembe. Mi van, ha az árus igazat mondott? Ha ezt a hőmérőfoglalatot tényleg egy provanszi öregasszony készítette, és tényleg nagy becsben állt, akkor az is elképzelhető, hogy a papírlapok közé belevarrt valami kincset! Pénzt, medált, régi képet, iratot! Napóleon haja tincsét!
Elmetszegettem a fonalakat, és óvatosan széthúztam a két papírlemezt. Nem volt benne semmi, de ahogy húztam szét, a keresztül-kasul varrt piros, zöld, kék, sárga, fekete cérnaszálak úgy nyúltak, feszültek odabenn, mintha egy emberi szervet nyitottam volna fel, a provanszi öregasszony szívét, és az izmok, inak, szövetek titkos hálója tárult volna elém.
A papírhímzést egy darabig őrizgettem, aztán kidobtam. A hőmérő megvan, de foglalat híján használhatatlan. A provanszi öregasszony és Libál Lajos most együtt fekszik a fiókban.
A zsebbarométert egy nagydarab férfi igyekezett rám sózni, aki a fedett részen lámpát, lószerszámot meg hasonlókat árult. Hosszan ecsetelte, hogy a 18-19. század fordulóján minden valamirevaló ember zsebbarométert hordott; a zsebbarométer ugyanúgy a mindennapos viselethez tartozott, mint a zsebóra. Akkoriban úgy látszott, ez a találmány megoldást jelent az emberiség minden problémájára. Hittek benne, hogy csak elő kell venni, és máris lehet tudni, hogy az ember esős vagy napos időhöz öltözzön-e, továbbá előzetes figyelmeztetést kapott az időjárási frontokról, ciklonokról, anticiklonokról, amiből előre kalkulálható a főfájás, kártyában a lapjárás, illetve a tőzsdei folyamatok. Aztán persze lassacskán kiderült, hogy a légsúlymérő sajnos annyira mégsem tökéletes, hogy megválthassa a világot, de ez akkor is egy szép és bizakodó korszak volt, legalább volt hinni valamiben. És most e szép és bizakodó korszak egy jeles rekvizitumát megvehetem.
- Szépnek szép - forgattam a tojásdad, parányi eszközt. - De vajon működik-e?
- Hogyne működne! - jelentette ki ünnepélyesen az árus. - Jár a mutató, tegnap például itt állt.
És mutatta, hol. Erősen a Trockenben, ami nem volt túl meggyőző.
- Még meggondolom - tettem vissza az asztalra.
- Hát Pista, ha működik, akkor miért nem mutatod meg neki? - szólt át a túloldali asztaltól a paplanárus. - Tudod, a zacskós trükkel.
A lámpaárus egyetlen szemvillanással elhallgattatta.
- Miféle zacskós trükkel? - kérdeztem.
- Bele kell tenni felfújt nejlonzacskóba, aztán megnyomni.
- Nincs nejlonzacskóm - sietett leszögezni a lámpaárus.
- Magának van? - fordultam a paplanárus felé.
A paplanárus lehúzta az egyik vadonatúj paplanjáról a nejlont.
- Tessék - mondta nekem, majd mert a lámpaárus nagyon sötéten nézett rá, neki is odaszólt: - Na, mi van, én fogjam neked a vevőt?
A mutató meg se mozdult, pedig igencsak összenyomtam a puffadt zacskót, benne a zsebbarométerrel.
- Hát ez nem működik - állapítottam meg.
- Most tette tönkre, ezzel az agyonpréseléssel! - kiáltott fel az árus. - Hallottam, ahogy pattant egyet! Kétszáz évig kibírt mindent, szmogot, füstöt, savas esőt, de most maga összeroppantotta a szelencéjét! Hát fizesse is meg!
Otthagytam, hadd dühöngje ki magát a szembeszomszédon.
Hónapokkal később sikerült vennem a zsebbarométer helyett egy egészen kisméretű, fogasíves asztali barométert. Fillérekért megkaptam, mert össze volt törve. Fel se merült bennem, hogy ott helyben megnézzem, mozdul-e a felgyűrt mutatócsonk. Biztos voltam benne, hogy nem. De miután újra kiegyengettem, összeraktam, üveget is tettem bele, szöget ütött a fejembe: miért is ne? És nagy álmélkodásomra a mutató megmozdult. A nejlonzacskó nyomkodására nagyokat ugrott.
Ez a barométer legalább százhúsz éves. A felirata szerint a készítője Otto Schleiffelder Optiker, Stadt am Graben 22. Wien.
A cég - az interneten megnéztem - ma is ugyanott működik.
A mohamedán asztrolábium nem volt se mohamedán, se asztrolábium. Széles, lapos, zsebóraszerű alakja, forgatható számtárcsája, többszörös skálája valóban emlékeztetett a régi arab csillagászati műszerre, de nem az volt. Peti, az órás azonban kötötte az ebet a karóhoz.
- Arab csillagászati óra, ha mondom! Látod, ott van rajta körben az órabeosztás. Itt vannak a fokok, ezzel a szögmérővel meg a deklinációt lehetett meghatározni.
- Ha arab, akkor miért van ide belevésve, hogy „C. E. Kraft in Wien"? - kérdeztem.
Megvetően végigmért.
- Arab megrendelésre készült Bécsben. Ilyet még nem hallottál?
Viszonylag gyorsan beletörődött, hogy bármilyen szép régi darab, csak valamiféle kombinált kompasz, magyarul iránytű. Csakhogy volt egy kis gond: az égtájak fel voltak cserélve. Kraft tájolója szerint a nap nyugaton kelt, és keleten nyugodott le.
Peti a büfé közelében árult, úgyhogy a műszer fölött azonnal összegyűlt a fél bolhapiac.
- Tükrön keresztül nézték! - jelentette ki valaki, de lehurrogták, hogy akkor miért nem tükörírással vannak rámetszve a betűk meg a számok.
- Talán a déli féltekén használták - vetette fel egy könyvárus. - Valahol azt olvastam, hogy amikor a régi egyiptomiak körbehajózták Afrikát, egyszer csak azt vették észre, hogy az ellenkező oldalon kel fel a nap.
Ezen mindenki elgondolkozott. Peti azonban újabb ötlettel rukkolt elő.
- Ti nem hallottatok ezekről a pólusváltásokról? A fizikusok szerint bizonyos időközönként az északi és a déli mágneses pólus felcserélődik. Ez a tájoló talán egy olyan régi korban készült, amikor az északi mágneses pólus délen volt.
- Igen, az utolsó ilyen pólusváltás több százezer évvel ezelőtt volt - morogtam, mert nem tetszett, hogy Peti minél antikabb színben szeretné feltüntetni a tárgyat, ami fölött alkudozunk.
A tájoló kézről kézre járt. Valaki tamáskodva hümmögte.
- Hátha csak elírás! Nézzétek meg, ezen a skálán a hetvenöt után kilencven helyett a százkilencven jön! Aki ezt elrontotta, miért ne ronthatta volna el azt a két betűt is?
Odabámultunk. A bécsi illetőségű C. E. Kraft ázsiója rögtön alábbszállt.
- Micsoda slendrián munka - pocskondiáztam.
Hanem Peti nem adta meg magát. Újra előhozakodott a mohamedán asztrolábium gondolatával. Hátha más is kedvet kap, és a végén árverést tarthat.
- Ez az! Mégiscsak asztrolábium! Arab megrendelésre készült, de a gyártó ravaszul elszabotálta!
Értetlenül bámultunk rá.
- Mire is kellett a mohamedánoknak az asztrolábium? - lelkesedett. - Leszámítva pár hajóst meg mágust, igazából csak egy dologra: hogy tudhassák, merre van kelet, este merre kell fordítani az imaszőnyeget!
- Na és?
- C. E. Kraft kitolt az arabokkal! Úgy intézte, hogy kelet helyett nyugat felé imádkozzanak Allahhoz! A New York-i tornyokig nem is jött össze nekik semmi!
Végül is nem lett licit a dologból. Érdeklődés híján elmaradt, én meg pofátlanul lealkudtam az árat a felére.