A zivatarok és a záporok akkoriban hosszú, égzörgéses láncra fűzve csüngtek a kúpcserepek fölött, és addig hömpölyögtek keletről nyugatra, nyugatról keletre, amíg bele nem akadtak a jegenyékbe meg a tévéantennákba. Ha egy testesebb borulás megkaristolódott valamiben, úgy buggyant ki belőle az áradat, mint a részegen eltépett dunnából a libatoll. A háztól házig érő tócsákat, pocsolyákat egyre dagadtabb és magabiztosabb kecskebékák bitorolták, és a világvégével ijesztgettek mindenkit, aki ennél a mostaninál szárazabb nyarakra emlékezett.
A búza mégis rekordtermést hozott. Éjjel-nappal zúgtak a szárítók, hogy előkészítsék a nyersanyagot a malmoknak, ponyvával letakart kamionok egész sora várakozott a mázsaházak előtt, a tavalyról megmaradt liszt pedig púposra rakott slepereken vándorolt Crna Gora felé. Ebben a nagy fölbolydulásban Baják Manci néni hetek óta azzal dicsekedett, hogy igazi díszebédet - ahogy a szerbek mondják: szvecsárt - rendez a katonaságtól hazatérő fia tiszteletére. Nyolc csirkéből rakja össze a paprikást, négy kiló tésztából szaggatja ki a csipetkét, és egy tízliteres üvegben savanyítja az uborkát. Hál' istennek még a rossz idő előtt meghozatta Tavankútról a bort, mert azóta jócskán fölment az ára. Most már csak a bútorokat kéne odébb tologatnia, hogy kényelmesen elférjen köztük a rokonság. Ám erre még van majd egy egész napja: Jani ma este ül vonatra Szarajevóban, és holnap a fél egyesi busszal ér haza.
A szomszédokat nem nagyon érdekelte ez a hercehurca, de az utca túloldalán lakó Dóczi Rozi néni - akivel együtt járatták a Magyar Szót - mindig türelmesen végighallgatta, és még jó tanácsokat is osztogatott. Most például óva intette Manci nénit attól, hogy egyedül essen neki a bútoroknak. Mert mi lesz, ha egy rossz mozdulattól becsípődik a dereka? Ágyban fekve, jajveszékelve akarja fogadni a fiát? Manci néni hátán már a gondolattól is végigszánkázott a hideg. Ha rám hallgatsz, elhívod segíteni Veronka húgod fiát, a Zolikát, bólogatott Dóczi Rozi néni, aztán kivette a postaládából a Magyar Szót, és hazaballagott.
Sztánkó Zolika büszkén hirdette magáról, hogy elmúlt tizenöt éves, pedig még tizenháromnak sem nézett ki. Hiába emelgette makacs kitartással az apja műhelyéből elcsent öntöttvas rudat, a bicepsze csak annyira izmosodott, mint a paradicsomot legelésző szöcske háta. De egy kis bútortologatástól mégsem riadt vissza. Biztosra vette, hogy kap valamilyen ajándékot az unokabátyjától - legjobban a katonasapkáról leszedett vörös csillagra fájt a foga -, ezért a nagynénit büszkén félreküldve, egyedül látott munkához. Amíg Manci néni a konyhában bűvészkedett, ő elemeire bontotta a magas támlájú, régimódi ágyakat, és megpróbálta a sarkokba taszigálni a nehéz diófa szekrényeket. Pillanatok alatt elfogyott belőle a szusz. Ekkor nagy merészen úgy döntött, ott hagyja a szekrényeket, ahol vannak, inkább bepréseli közéjük a konyhaasztalt meg a székeket.
Már a delet is elharangozták, mire minden a helyére került, és ekkor egy esőszagú fuvallat kíséretében megérkeztek az első vendégek. A kan disznóval üzletelő Dávid bácsi meg a felesége fújtatva küszködték át magukat a komód és a fásláda közti keskeny járaton, és letottyantak a legkényelmesebbnek hitt alkalmatosságra. Manci néni sietve elébük helyezte azt a pálinkásbutykost, amelyet Jani bácsi a fia születésekor ásott el a pincében, direkt erre az alkalomra tartogatva. A sors úgy akarta, hogy ő ne érje meg ezt a napot, de a jelenlévők legalább ihattak a lelki üdvösségére.
Nem sokkal ezután, az első égzörgéssel egy időben futottak be a bútorfestő Pista sógorék. Az egész rokonság utálta őket, mert munkamániások voltak a szó leggusztustalanabb értelmében. Most is eldicsekedték, hogy ma éjjel kettőkor keltek, és reggel hatra belakkoztak egy sifonért meg egy ruhásszekrényt, hogy utána rohanhassanak a határba dohányt kapálni - már amennyire ebben a sárban lehetett.
A biztosítóügynök Sőregi Laci már szinte menekült be az eső elől. Agglegény volt, és csak alibiből űzte a biztosítóskodást. Két évig az NSZK-ban dolgozott egy sírásó cégnél, és annyi ékszert lopkodott le a halottakról, amennyit nem szégyellt. Amikor már égett a lába alatt a talaj, hazajött, vett egy Tomos motorkerékpárt, és mint állóeszközzel belépett vele a Vojvodina biztosítótársaságba. Egész nap a faluban furikázott, és tetszőleges alapon bepofátlankodott mindenkihez. Mindenütt megkínálták valamilyen itallal, és ő be is érte ennyivel.
Dávid bácsi, aki ugyanúgy szorította a csípőjéhez a könyökét, mintha most is ott illegne-billegne az ostor a hóna alatt, a pálinkásüvegre nézve tréfásan megjegyezte: zivatarban nem tanácsos tütükélni, mert az alkohol vezeti az áramot. A társaság erre megpróbált nevetni, de annyira össze voltak préselődve, hogy csak valami rángatózásféleség kerekedett a dologból. Manci néni közben behozta az eszcájgot, és azon kezdett sopánkodni, hogy Janinak nincs esernyője, kacsává fog ázni, mire hazaér. Katonadolog az, ángyi!, kurjantott a biztosítóügynök Sőregi Laci, és mert nem tudta máshová, hát belefújta a cigarettafüstöt az előtte kucorgó Dávid bácsi képébe. Mindannyian tudták: ha elhúzódik a zivatar, szétmállik a nagy műgonddal összerakott csirkepaprikás.
Az udvaron vakító fény villant, és ezzel egy időben mintha valaki vastag fémtáblát csapott volna a földhöz. A bent ülők haját égnek borzolta a légnyomás, és pörkölt avarszagot éreztek, a villámcsapás jellegzetes illatát. Ez nagyon közel volt, jegyezte meg Dávid bácsi, és eltolta magától a pálinkáspoharat. Sustorogva kezdett esni az eső, nagy buborékokat emelve ki a tócsákból, ami a legbiztosabb jele a bőséges égi áldásnak. A bejárattal szembeni savanyúalmafáról kisebb ágak is letöredeztek, és az udvart beterítő víz már a küszöbig ért, amikor végre csöndesedni kezdett. Az égzörgések egyre bágyadtabbak lettek, és nyugaton tisztulni kezdett az ég.
Ahogy azt sejteni lehetett, Sztánkó sógorék telibe kapták az ítéletidőt. Nemcsak hogy bőrig áztak, még el is merültek valamelyik pocsolyában, de mindez semmiség volt ahhoz képest, amit az eltépett villanydrótokról és a rájuk tapadt döglött békákról meséltek. Bandi sógornak a gyomra is fölkeveredett ettől a látványtól, sürgősen megivott hát egy vizespohárnyi szíverősítőt. Manci néni húga, Veronka azt állította, őt meg is bizsergette az áram, mégpedig két lépés között. Ha csak egyik lábával érintette a földet, nem érzett semmit, de ha mindkettőt letette, rögtön végigszaladt a hátán a rázás.
Az ebédre várók addig vitatkoztak ezen a különös jelenségen, amíg észre nem vették, hogy Jani ott áll a ganglépcsőn, és bágyadtan mosolyog rájuk. Csöpögött róla a víz, de úgy látszott, nincsen semmi baja. Megjött az én drága, aranyos, nagyfiam!, tört ki Manci néniből a hetek óta gyülemlő feszültség, és amennyire abban a zsúfoltságban lehetett, ölelésre tárta a karját. Jani ekkor oldalt lépett, és előbukkant mögüle egy ázott ürgére emlékeztető lányka. Ő Fikreta, a fe... feleségem, dadogta Jani, és a lánykára mutatott.
Manci néni nem volt ilyen drámákhoz szokva, bár az is igaz, hogy annak idején kétszer is visszahozta férjeurát a tetszhalálból. Talán harmadszor is megmentette volna, ha Jani bácsi nem a városban, a malacpiacon lesz rosszul. Így viszont bevitték a kórházba, belenyomtak vagy fél tucat injekciót, és teleaggatták elektródákkal. A gépek szorgalmasan mértek és jeleztek, miközben Jani bácsiból lassan elszivárgott a lélek. A temetés után Manci néni kihajigált a spájzból minden csodaszert, amelyet hosszú évtizedek alatt kísérletezgetett ki férjeura állandósult magas vérnyomására.
Ha máskor nem, hát Fikreta érkezésének napján biztosan megbánta ezt a tettét. Jól jött volna neki is egy kávéskanálnyi a pimpós uborkából és borecetből összetákolt gutaütés elleni szerből, mert amint megtudta az igazságot, rögtön a fejébe tódult a vér. Egy darabig dermedten nézte ezt a kis hegyikecskét, aki két kézzel a hasa elé fogta retikülnél alig nagyobb papundeklibőröndjét, és hogy kivédje a sorsszerűen bekövetkező szitkokat és támadásokat, a vállát előretolva igyekezett minél kisebbnek látszani. Csuromvizes volt rajta a ruha, és szinte rátapadt vézna kis testére, mégsem lehetett rajta szánakozni, mert gyűlölködve, már-már gyilkos pillantásokkal nézett vissza az anyósára. Lecövekelve állt a körébe sereglő japánkacsák között, és ahogy rázta a hideg, úgy fodrozódott meg bokája körül a kerítéstől kerítésig terjedő sóskazöld víztükör.
A hirtelen jött szégyennél nagyobb csapást Manci néni nehezen tudott volna elképzelni. Valamelyest a kéménytűztől is félt, mert a parázs ilyenkor úgy rágja végig a mestergerendát, mint drótkukac szokta az asztal lábát. Sem eloltani, sem megelőzni nem lehet ezt az istenverést, mégis csak a második helyen áll a szégyen mögött. Ha megszólják az ember gyerekét, ha összevihognak a háta mögött, az jobban fáj neki, mint ha szeneslapáttal szórnák a lapockájára a parazsat. Nem csoda hát, hogy akit ilyen helyzetbe hoznak, azt többnyire elönti a pulykaméreg. Manci néni egy szót sem szólva kivonult a nyári konyhába, leemelte a tűzről a csirkepaprikást, és az egészet rázúdította az udvar végében gőzölgő ganédombra.
A vendégek néma csöndben lesték a fejleményeket, de amikor a trágyalével kevert paprikás szaga megcsapta az orrukat, hirtelen rádöbbentek, hogy valahol máshol kéne lenniük. A kan disznóval üzletelő Dávid bácsi lassan föltápászkodott, akkurátusan megigazította hasán az inget, és valami olyasfélét motyogott, hogy ideje hazamenni, enni adni a jószágoknak. Erre a bútorfestő Pista sógor és a felesége is vakarózni kezdtek, hogy nekik meg az árendás kukoricát kéne megnézniük, mi maradt belőle a vihar után. A biztosítóügynök Sőregi Laci nem szólt semmit, csak iparkodott kifelé, Zolika pedig minden különösebb ok nélkül kapott az apjától egy nyaklevest. A rendreutasítás kétszeresen is fájt neki: egyrészt, mert nem követett el semmit, másrészt a vörös csillagot, úgy látszott, megette a fene.
Manci néni éppen olyan gyorsan megbánta a tettét, ahogy elkövette. Ez a meggondolatlansága nagyban hasonlított arra a másikra, amikor az ura halála után leszedte és tűzre hajította a szobát díszítő szentképeket. Nincs isten, mondta akkor közömbösen, de rögtön utána bevonult a vécébe, és a részvétteljes rokonság szeme elől elzárva háromszor egymás után keresztet vetett. Most is nagy kedve lett volna félrevonulni, hogy ha már nem vezekelhet, legalább jól kibőgje magát. Ám ez is csak egy röpke pillanatig tartott.
Miért nem írtad meg szegény anyádnak, hogy megnősültél?, korholta a fiát azzal a mindent megbocsátó gyöngédséggel, amellyel csak egy anya viszonyulhat az őt semmibe vevő gyerekéhez. Miért nem küldtél legalább egy táviratot? Nem lehetett, mentegetőzött Jani szemlesütve. Olyan hirtelen jött az egész, hogy mire észbe kaptam, már házas ember voltam. Értem én, bólogatott Manci néni, fölcsináltad, ugye? Nem erről van szó, anya!, hebegett Jani, és alig észrevehetően elpirult.
Közben a hegyikecske is fölmerészkedett a gangra. Figyelmesen megnézte az eresz alatt lógó paprikafüzért, a műanyag cserépbe ültetett muskátlikat és azt a lópatkóra emlékeztető sárkaparó vasat, amelyet még Jani bácsi cövekelt be a téglák közé. Az udvar végén pirosló ganédombra rá se mert pillantani, inkább letette a gang könyöklőjére a kofferét, és kivett belőle egy gyűrött muszlinkendőt. A ruhák alól egy pillanatra kivillant egy könyv, amit az anyja tudta nélkül hozott el erre a nagy útra.
Jani a szabadkai ócskapiacról származó, errefelé csak hamiskínainak mondott kávésfindzsával melengette a tenyerét, és mert a fölborogatott székek és padok miatt a szobában nem lehetett elférni, a gangon állva magyarázkodott. Azt mondta, a kaszárnya melletti pumpaállomáson dolgozott, amikor a közeli buszmegállóban meglátta ezt a lányt. Éppen úgy meg volt ázva, mint most, és ugyanígy rázta a hideg. Annyira megsajnálta, hogy kiment hozzá, és fölajánlotta neki: jöjjön be a pumpaházba, melegedjen meg egy kicsit. De a lányon még meg sem száradt a ruha, két bűnözőképű alak máris rájuk törte az ajtót. Azzal fenyegetőztek, hogy megölik, ha nem veszi feleségül a hugicájukat, mert biztosan megrontotta. Halálfélelmében azt mondta: rendben van. Azt hitte, a dolog valahogy el fog kalapálódni, de a két frájer még aznap bement a laktanyaparancsnokhoz, és bejelentették az esküvőt. Így történt, hogy nem egész egy héttel a rossz emlékű eset után feleségül kellett vennie ezt a lányt, akit tulajdonképpen nem is ismert. Förtelmesen ostoba volt, mert ha tudta volna, hogy Fikretáék udvarában minden nagymosáskor harminchat bugyi szárad a kötélen, eszébe se jut behívni melegedni...
Manci néni gyors fejszámolást végzett. Ha négy bugyit számolt egy főre, az nyolc lánygyerek plusz a feleség. Talán meg is lehetett érteni azt a családot, de csak akkor, ha ez a lány útjában állt a testvéreinek, ha lehetetlenné tette a férjhezmenetelüket. Most, hogy lehiggadt, egyre inkább föltámadt benne a kíváncsiság. Alaposan végigmustrálta a menyét. Így megázva eléggé soványnak tűnt, de a haja vizesen is csigákba göndörödött, ami egyfajta természetes szépségről árulkodott. Térdig érő rövid ujjú ruha volt rajta, széles, fekete bőrövvel, amelyet ovális rézcsat díszített. A cipője inkább látszott városiasnak, mint falusiasnak, mert meglehetősen magas és vékony volt a sarka. Ahogy a kávésfindzsát markolgatta, Manci néni azt is észrevette, hogy nemrég még ki voltak lakkozva a körmei. Ettől a pillanattól nem hitte el Jani egyetlen szavát sem.
Minél tovább nézte őket, annál inkább erősödött a gyanúja, hogy itt valami nem stimmel. Rá is szánta volna magát biztosan, hogy egyenes beszédre kényszerítse a fiát, de a délelőtti zivatar addigra bebarangolta a határt, és most visszafordulva megint rájuk zúdította a dühét. Olyan bőséggel esett, hogy a víz nemcsak a padlásra, hanem a szobába is utat talált. Manci néni kapkodva rángatta elő a kredencből a lábasait, és a fölborogatott székek közé próbálta őket illeszteni. Keservesen bánta már, hogy Zolikával szétszedette az ágyakat, mert ebben a ribillióban azt sem tudta, hol vannak a merevítődeszkák, és hol a szalmazsák. Jani közben fölmászott a padlásra, hogy megigazgassa a félrecsúszott cserepeket, lent a szobában pedig egyre csak szaporodtak a tocsogók. A végveszély láttán Fikreta elszedte az ügyetlenkedő Manci nénitől az edényeket, és ráhelyezte őket az égnek meredező széklábakra meg a feldöntött padok és öszszehajigált ágytámlák éleire. A kisebb csöbrök hamar megteltek vízzel, de ha egyik-másik feldőlt, a tartalma mindig egy nagyobba zúdult bele. Fikreta ezért a bűvészmutatványért nem várt semmilyen dicséretet, a vízfogó rendszer elkészítése után visszaült a kofferre mellé, és fázósan a vállára terítette a tarka muszlinkendőt.
Aznap éjjel mind a hárman külön szobában aludtak: Manci néni az utcaiban, Fikreta a fölfordulásos középsőben egy nagy nehezen leterített szalmazsákon, Jani pedig hátul a konyhában, apja kedvenc díványán. Éjfél körül már csak néhány szárazvillám maradt a zivatarból, ám ezeket még a nyitott szemmel fekvő Manci néni sem vette komolyan. Egy üregi nyúl éberségével figyelte a középső szobából beszűrődő hangokat, és közben azon tűnődött, mi történhetett a fiával. Ha nem ejtette teherbe, mi a csodáért kellett elvennie ezt a hegyikecskét? Nem sokat tudott a bosnyákokról, de gyanította, hogy náluk sem eszik olyan forrón a kását. Eszébe jutottak a hoppon maradt rokonok. Nem lett volna szabad elpocsékolni azt a paprikást, a fene egye meg! Mit gondolhatnak most róla? A legkevesebb, amit tehet, hogy holnap útnak indítja a fiatalokat, menjenek el mindenkihez egy utólagos tisztelgő látogatásra. Igen, ez lesz a megoldás, menjenek csak, mutatkozzanak meg a világ előtt!
A reggel eléggé didergősre sikeredett. Janiban még működött a katonás beidegződés, ötkor kelt, és rögtön hozzálátott a kávéfőzéshez. Nagyon rosszul aludt, mert nyirkosnak érezte a párnát, és azt sem tagadhatta le, hogy valami lelkiismeretfurdalás-féleség is bujkált benne. Sürgősen meg kellett oldania ezt a több mint kínos helyzetet. De a szöszmötölésre Manci néni is fölébredt, és rögtön előhozakodott a rokonlátogatás ötletével. Azok után, hogy elpocsékoltam miattatok egy egész bogrács csirkepaprikást, ez a legkevesebb, amit értem megtehetsz, mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Nyolc órakor már Fikreta is tudta, hogy rokonlátogatóba kell mennie. Szó nélkül fogta hát a kofferét, és bevonult vele az első szobába. Amikor visszajött, alig lehetett ráismerni: virágmintás dimija és fehér blúz díszelgett rajta, a fején meg egy gyöngyökkel teleaggatott apró csipkesapka. Dacosan kereste Jani pillantását, de az rá se nézett. Manci néninek ettől még rosszabb lett a kedve. Ráadásul alighogy egyedül maradt, megjelent nála Dóczi Rozi néni, és elárulta: az ablakon keresztül leste a fiatalokat, de nem úgy mentek ám, mint férj és feleség! Jani még csak véletlenül se nyúlt volna az asszonyka keze után, és nem is egymás mellett, hanem egymás mögött haladtak. Néha Jani törtetett elöl, néha az asszonyka. Nincs ebben a menyecskében gyerek, nekem elhiheted, összegzett szerényen. És azt maga honnan tudhatja?, csapta le a mosogatórongyot Manci néni. A fejtartásából meg a járásából, titokzatoskodott a szomszédasszony, és hazament, hogy elfoglalja figyelőállását a függöny mögött.
Az ifjú házasok ez idő tájt már a kan disznóval üzletelő Dávid bácsit hallgatták. Véget nem érően sorakoztak a búgatásos, elletéses, disznóheréléses történetek, amelyeket a házigazda a rá jellemző zsolozsmázó hangon adott elő. Dávid bácsi felesége hol a konyhába, hol a spájzba fordult ki valamiért, és amikor visszajött, mindig sajnálkozott, hogy nem tud beszélgetni a Mancika kismenyével.
A bútorfestő Pista sógoréknál vászonpapucsra kellett cserélniük a cipőt, aztán végigkalauzolták őket a csipkékkel, porcelánmütyürkékkel telepakolt lakásban. Jani közben megtudta, hogy vendéglátóik ma is hajnalban keltek, mert a dohányföldeken állt a víz. Délután pedig le kell kenniük egy regált, úgyhogy azt sem tudják, hol a fejük, de azért nem kell sietni, időzzenek csak nyugodtan - és le nem vették a szemüket Fikretáról, aki ebből az egészből egy kukkot sem értett.
A biztosítóügynök Sőregi Laci gatyában és kávéscsészével a kezében fogadta őket. Egy elegáns spiccrúgással kioldalintotta az ebet a konyhából, utána megkérdezte Fikretától: sprechen sie németül? Semmilyen választ nem kapott, és mert Jani is csak a vállát vonogatta, kínos lett körülöttük a csend. Ekkor Laci egy hirtelen ötlettel előszedte a németből hozott pornóújságait, de kiderült, hogy mindegyik össze van ragadva.
Sztánkó sógoréknál Jani megtudta, hogy az unokaöccsét fölvették a konzervgyárba szezonmunkásnak. Nagy dolog ez, mondta Bandi sógor. A fiatalúr saját verejtékével fogja megkeresni a középiskolás kezdéshez a pénzt!, és az ajtóban vakarózó Zolikára mutatott. Egy új farmer is kéne neki, mélázott Veronka ángyi a bosnyák lány csiricsáré bugyogóját nézegetve. Mit szólnál, ha a feleségedet is bekommendálnám?, kérdezte a sógor teljesen váratlanul. Nektek is jól jönne az a pénz... Á, Fikreta nem való ilyesmire!, vágta rá Jani szinte gépiesen. Csak rajzolni tanult, de azt se fejezte be. Fikreta megértette, hogy róla van szó, és elmosolyodott. Na látod! Van hozzá kedve!, derült fel a sógor ábrázata. Még ma bemegyek a gyárba, és elintézem a formaságokat. Zolika holnap reggel fél hatkor ott lesz nálatok Fikatáért, vagy hogy is hívják, szóval a feleségedért.
Délután Manci néni megpróbálta bevezetni a menyét a kacsatömés rejtelmeibe, de Fikreta inkább ölébe vett egy üres tápos zsákot, és megkísérelte lerajzolni ezt az általa sosem látott, horrorszerű műveletet. Jani közben elment, hogy jelentkezzen a volt munkahelyén, a Transzspednél. A régi főnöke nem a katonaélményeit firtatta, hanem rögtön kapacitálni kezdte, hogy ha istent ismer, vállaljon el egy fuvart, sőt már ma este induljon el Crna Gorába, mert két kamionsofőr is kidőlt a sorból. A leszerelő katona sosem utasíthat el egy ilyen kérést, de úgy tűnt, Jani még örül is neki. Otthon mégis idegesen pakolta öszsze a holmiját, és az anyjának is csak annyit árult el, hogy egy szállítmány liszttel Cetinjébe kell mennie. Az a foghegyről odavetett néhány szó, amit a feleségének mondott, még köszönésnek sem volt nevezhető.
Fikreta egész nap didergett, és furcsa, savanykás ízt érzett a szájában. Nehezen értette meg, hogy dolgoznia kell, és bár semmi kedve nem volt hozzá, nem akart vitába bonyolódni ezekkel az emberekkel, akik úgy beszéltek, mintha rókáztak volna. A ki tudja, honnét rokon kisfiú is idegesítette, de készségesen visszamosolygott rá, és azt is tűrte, hogy a gyárban gumicsizmát húzzanak a lábára, utána pedig a nyakába akasszanak egy nejlonkötényt.
Zolika eleinte rendkívül büszke volt a tőle csak három, de legfeljebb négy évvel idősebb sógorasszonyára. Az sem zavarta, hogy Fikreta jóformán pillantásra se méltatja, állandóan ott lebzselt körülötte, mint egy jelentéktelenségében is öntudatos krédlikakas. De aztán kiderült, hogy a bosnyák lány munkája nem ér hajítófát sem. Zolika úgy gondolta, neki kell a hátrányt behoznia, és önként elvállalt mindenféle alantas tevékenységet. Megkevergette a három méter magas dézsákban tárolt cefrét, és hordókba meregette a betonülepítőben poshadó feferónilét. Amíg ezzel ügyködött, a fiatalabb munkások egyértelmű hódítási szándékkal kezdték kapacitálni Fikretát. Zolika egyre tehetetlenebbül nézte, hogyan keringenek a sógorasszonya körül, és hogyan gusztálják a köpenyen is átgömbölyödő fenekét. Úgy érezte, rajta röhög az egész társaság.
A következő néhány napban Zolika megpróbálta eldugni a világ elől Fikretát. Hol a gépterem padlására tuszkolta föl, hol a hullámbádoggal borított raktártetőre, és amikor az udvarlók - no meg a munkavezetők - már itt is fenyegették, kivitte a gyártelep végére, és körülbarikádozta üres gyümölcsösládákkal. Mindig rábízott valamilyen látszatfeladatot, összeszedette vele a szétszórtan heverő gumikarikákat, hogy a sógorasszonya azt higgye: ez a bujkálás is része a termelésnek. Idegességében enni is elfelejtett, mert csak idő kérdése volt, mikor omlik össze minden, és mikor küldik el a gyárból mindkettőjüket. Hiába tréningezett az öntöttvas rúddal, már annyi ereje sem volt, hogy megemelje az alumíniumtepsiket, és amikor majdnem beleszédült a cefrébe - az utolsó pillanatban kapta el egy munkás a kabátja csücskét -, annyira megijedt, hogy elhatározta: lesz, ami lesz, mindent megmond Manci néninek.
Délután kiderült, hogy Manci néni kertjében megtetvesedett a paradicsom. Elegem van mindenből, de kiváltképp ebből a hegyikecskéből!, mutatott a Zoli mögött értetlenkedő Fikretára. Ha megkérem, hogy gyomláljon egy kicsit, úgy néz rám, mintha az anyját sértegetném. Nem tud söprögetni, nem képes enni adni a tyúkoknak, és még válogat is! De a legfölháborítóbb mégis az, hogy vécézés után nem törli ki a fenekét, mint minden normális ember, hanem kimossa! Olyat még nem látott a világ, hogy valaki egy üveg csapvízzel menjen be a budiba! Janinak pedig mintha nyoma veszett volna. Már egy hete, hogy elment, és azóta senki sem hallott róla. Jaj istenem, mindjárt megzavarodok! Hirtelen elhallgatott.
Dóczi Rozi nénéd azt mondja, fordult Zolikához, náspángoljuk meg egy kicsit. Ezeknél a hegyi népeknél ez olyan, mint nálunk a keresztelő, folytatta valamelyest lehiggadva. De hát... hogy képzeli?, hebegett Zolika teljesen megfeledkezve a tervbe vett panaszkodásról. Ostorral!, replikázott Manci néni. Már el is kértem Dávid bátyádtól, ott van a konyhaajtó mögött. Megint hallgattak egy sort. Az a baj, hogy nem tudok bánni ezzel a nyavalyával, bökött Manci néni az ütleg felé. Dávid bátyád szerint hegyeseket kell vele suhintani, hogy a vége éppen csak elérje a bőrt, mert különben nem fáj. Fikreta közben már a japánkacsákat szelídítgette, azok meg föltartott nyakkal tűrték, hogy simogassa őket. Mindjárt átküldöm tejért a szomszédba, hogy tarthassunk egy kis gyakorlatot, zárta le a témát Manci néni, és bement a spájzba a tejeskannáért.
Amikor Fikreta behúzta maga után a nagykaput, Manci néni előszedte Jani bácsi világbajnok pálinkájának maradékát, és ráparancsolt Zolikára, hogy igya meg. Ne félj, nem lesz semmi baj, nyugtatgatta, de már noszogatta is ki az udvar közepére. Isten adta tehetsége lehetett az ostorhasználathoz, mert rögtön elsőre megtalálta az összhangot a csapás és a visszarántás között. A kígyónyelvre emlékeztető szíj éppen ott és úgy csattant Zolika vádliján, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Fájt?, kérdezte Manci néni. Nem, mondta Zolika. Nem fájt. Akkor még egyet, lihegett Manci néni. Nem... fájt... nyögte Zolika. A pálinka bódulata összekeveredett a lába sajgásával. Az ostor újból lesújtott, aztán még egyszer, ötször, tízszer.
Észre sem vették, hogy Fikreta közben visszajött. Ugyanabban a tócsában állt, amelyikben legelőször, és úgy pislogott rájuk, mintha most riadt volna föl egy lidércnyomásos álomból. Manci néni legszívesebben lenyelte volna Dávid bácsi ostorát, de az olyan értékes volt, hogy még csak el sem hajíthatta. A szégyentől megsemmisülten kotródott be vele a konyhába, és rögtön zörögni kezdett az edényeivel. Fikreta ekkor levette a bádogkanna tetejét és megtöltötte tejjel. Bosnyákul mondott valamit Zolikának, aki mintha csak értette volna, engedelmesen megitta a langyos, zsíros házi tejet. De az alig hogy leért a gyomrába, rögtön vissza is pattant. Nem volt mit tenni: Zolika négykézlábra ereszkedett és belehányt a kacsaitatóba. Mégsem bánta, mert Fikreta leguggolt hozzá, és tenyerével tartotta a homlokát. Ettől a soha nem tapasztalt gyengédségtől sírva fakadt, ami annyira meghatotta a lányt, hogy neki is eleredtek a könnyei. A kacsaitatóra ülve ríkódtak, előbb csak ketten, aztán meg hárman, mert Manci néni is meghallotta ezt, és odadöcögött. Egyre felszabadultabban zokogtak versenyt a nyugat felől előhömpölygő égzengéssel.
Aznap éjjel Manci néni végre szót értett a menyével. Fikreta behozta a kamrából a kacsatömés megörökítésére használt tápos zsákot, kiteregette a konyhaasztalra, és rárajzolt egy buggyos nadrágos, fityulás lányalakot. Ez vagy te!, bólogatott Manci néni. Aztán egy fiúalak következett, aki katonasapkát viselt, rajta pirinyó ötágú csillaggal. Ez meg a Jani!, örvendezett Manci néni. A következő képen a fiú meg a lány egy ágyban feküdtek. Ti huncut gazemberek! Hát mégis szerelmeskedtetek!, bökött a tápos zsákra Manci néni. Közben a papíron már bugyogós lányalakok táncoltak a katonasapkás pálcikaemberek előtt. Csak egyetlen lány fejét díszítette fityula, és egyetlen katona sapkáját ötágú csillag. Manci néni ebből arra következtetett, hogy Jani és Fikreta valamilyen táncmulatságon ismerkedhettek meg, a pumpaházas históriát tehát nyugodtan el lehetett felejteni.
A tápos zsák gyorsan megtelt krikszkrakszokkal. Manci nénit nagyon nyugtalanította, hogy a menye egy teherautót is rajzolt, amit a csillagos sapkás katona, tehát Jani vezetett. A kicsiny jármű végcélja egy három házikóból álló település volt, amely fölé a lány csupa nagybetűvel odaírta: SARAJEVO. A település két lakója négyzet alakú lemezkét tartott a kezében. Fölébük Fikreta azt írta: dinar. Manci néni olyan erősen figyelt, hogy a feje is belesajdult. Azt már végképp nem értette, miért rajzolt a menye legfölülre egy pici házikót. Fölötte villámok cikáztak, mellette pedig a dinárt tartó emberek a bugyogós, fityulás lányka kezét szorongatták. Majd holnap folytatjuk, mondta ekkor, és visszavonult az első szobába.
De nem bírt elaludni. Most nem szárazvillámok, hanem pálcikaemberkék táncoltak a szeme előtt. Az is fölrémlett előtte, hogy a kis teherautó a Szarajevó föliratú házakhoz közeledett. Furcsa volt, nagyon furcsa. Jani azt mondta, Cetinjébe viszi a lisztet. Akkor hogy jönnek ide azok a Szarajevóban dinárt lobogtató pálcikaemberek? Tán csak nem akarja eladni nekik a rábízott árut?!
Fölkelt, és a középső szobában fölkapcsolta a villanyt. Fikreta álmosan dörzsölgette a szemét, nem nagyon értette, mi történik körülötte, de Manci néni odaültette az asztalhoz, és egy nagy, haragos kérdőjelet karcolt a dinárt tartó pálcikaemberek fölé. Kik ezek az emberek, lányom? Kicsodák? A hegyikecske tűnődött egy kicsit, aztán lerajzolt nyolc bugyit és mellé két férfi alsógatyát. Értem, bólintott Manci néni, ők a testvéreid. Visszafektette és betakarta Fikretát, aztán ő is bevonult a vackára. Most meg azon tűnődött, vajon mit üzletelhet Jani azokkal az emberekkel, akik állítólag életveszélyesen megfenyegették? Szerelmeskedett ezzel a lánnyal, az már hétszentség, és a harminchat bugyi is igaznak látszik. Kevély, nagy törvényű emberek lehetnek ezek a bosnyákok, de csak akkor van igazuk, ha a lányuk szereti az ő fiát. Legalább annyira, mint a körme alatt a fekete. Ekkora adag szerelemmel már hozzá lehet menni valakihez, kevesebbel soha.
Zolika reggel menetrendszerűen megérkezett, hogy dolgozni vigye a sógorasszonyt. Föltűnően kerülte Manci néni tekintetét, akinek hirtelen eszébe jutott valami. Apád a malomban dolgozik, talán ismeri a lisztárakat, fordult a tegnapi verés óta teljesen összezavarodott Zolikához. Lehet, hogy ismeri, lehet, hogy nem, vonta meg a vállát a gyerek, de azt mindenki tudja, hogy ott a legolcsóbb a liszt, ahol tele vannak vele a raktárak. Azzal kinyitotta a kaput az ásítozó Fikreta előtt.
Jaj nekem, jaj nekem!, hajtogatta Manci néni, és hogy meg ne zavarodjon, hozzáfogott a régóta halogatott, képtelenségnek hitt rendtevéshez. Fogcsikorgatva rángatta ki az asztal alól a beékelődött székeket és az ágyak alkatrészeit. Amikor ezzel megvolt, kiment a kertbe, és árkot kapált az ágyások közt poshadó víznek. Ha már itt tartott, az udvaron terpeszkedő tócsát is lecsapolta. Déli harangszóra rendet rakott az egész portán. Ekkor vette észre Fikreta kofferét. Gondolkodás nélkül kinyitotta. Néhány ruhaneműt, pár bizsut és egy könyvet talált benne. Me-sa-Se-li-mo-vic, betűzgette, Der-vis-i-smrt. Az utolsó szó mintha a csontjait ropogtatta volna. Eszébe jutott, hogy a férje is szerette a könyveket. Volt is neki vagy tizenkettő. A halála után mindet el kellett ajándékoznia, mert amikor csak rájuk nézett, rögtön elérzékenyült. És most ez a lányka egy könyvet hozott ide. Szegény, szegény kis hegyikecske...
Zolika aznap délután is hazakísérte Fikretát, de azt mondta, reggel már nem jön érte, mert az apja áthelyeztette a malomba búzát mázsálni. A sógoraszszony, ha akar, egyedül is odatalál a gyárba, ám a helyében ő inkább fölmondana. Manci néni jószerével oda sem figyelt rá. Sietve betessékelte a lányt a középső szobába, ahol egy vadonattiszta tápos zsák hevert az asztalon. Neked tudnod kell, hogy miben mesterkedik a fiam, mondta. Addig fogunk itt rostokolni, amíg le nem rajzolod a teljes igazságot.
Fikreta most szaggatott vonal helyett szabályos utat rajzolt, kilométerkövekkel, telefonpóznákkal. A teherautó is kidolgozottabb lett, és miután tett egy kört a dzsámival ékesített Szarajevóban, visszadöcögött a zivatarfelhős házikó mellé kanyarintott szélmalomhoz. Aztán irányt vett a cukorsüvegekre emlékeztető Crna Gora-i hegyek közé. Onnét újból visszatért Szarajevóba, és a dináros emberekkel együtt fölkacskaringózott a zivatarfelhős házikóhoz. A papíron ekkor már csak egy tenyérnyi hely maradt. Ide éppen ráfért, hogy a két alak megfogja a bugyogós lány kezét.
Ennyi már bőven elég volt Manci néninek. A tápos zsákról leolvasottak alapján Jani nem Fikreta testvéreinek, hanem egy bosnyák kereskedőnek adja majd el a lisztet, aki kiskereskedelmi árat fizet érte. Jani ezután hazajön, és egy másik malomban újból megpakoltatja a kamiont. Miután kifizeti a lisztért az olcsóbb gyári árat, elindul a messzi Crna Gorába, hogy teljesítse a transzspedes megbízatást. Csak hazafelé jövet találkozik a lány testvéreivel és adja át nekik a különbözetet. Amennyire őrületes ez a terv, annyira egyértelmű a mögötte rejlő szándék: Jani ezzel a pénzzel akarja visszatukmálni a családjához Fikretát.
A léghuzat hirtelen alákapott a tápos zsáknak, és megzörgette. Egy kis hallgatózással kiderült, hogy nem is papírropogás volt az, hanem égdörgés. Keleten már ébenfekete volt az ég, és gyűrte, egyre csak gyűrte maga előtt a sárgás tajtékot. Manci néni kapkodva rángatta elő a kaszát a góré alól, és nagy ívben kihajította az udvarra. A szél átbukfencezett a tetőgerincen, és úgy szaggatta szét a húsosra dagadt árvácskákat, mintha tollpihék lettek volna. Kavarogtak a szirmok, de az üvegszilánkként villogó esőcseppek mindegyiket eltalálták, és a földhöz tapasztották. Előbb sárgásat, aztán kéket vakuztak a villámok, ám egyformán mély, gyomorkorgásszerű volt hozzájuk a mennydörgés. Fikreta odahúzódott Manci nénihez, aki ügyetlenül megsimogatta a vállát. Csak túléljük ezt is, lányom, csak túléljük, mondogatta alig hallhatóan.
Két óra körül, amikor a zivatarból már csak a friss levegő maradt, megállt egy Zastava a ház előtt. Nem látszott többnek egy kapkodva összelapátolt sötét földrakásnál, de hirtelen megreccsent rajta valami, talán egy kinyíló ajtó lehetett. Fekete árnyékok szálkásodtak ki mellette. Édesanyám, én vagyok az, Jani!, kiabálta egy hang. Nyissa ki a nagykaput!
Manci néni az első álmából riadt föl, és ahelyett, hogy a székre hajtogatott ruháiért nyúlt volna, a szekrényben kezdett keresgélni. A szobaajtó is rossz oldalon nyílott, de amikor lenyomta a kilincset, már tudta, hogy ez csak érzéki csalódás. Fikreta éppen ekkor mászott ki az ágyából, és először szólalt meg az anyanyelvén. Manci néni valósággal megijedt tőle. Azt hitte, ismeri ezt a lányt, és most kiderült, hogy valószerűtlenül mély, szinte férfias a hangja.
Jani időközben kitapogatta a félfára akasztott kulcsot, és kinyitotta vele a nagykaput. Én vagyok az, nem kell megijedni!, kiabálta, de Manci néni addigra már fölkapcsolta a gangon a villanyt. Jani egy fáradt, legyintésszerű mozdulattal lépett elő a sötétből, mintha félrehajtott volna egy drapériát. Két fekete kabátos fiatalember követte, de csak addig a fénykörig, amelyet a negyvenes égő kivetített az udvarra. Mind a ketten cigarettáztak, idegesen rángatva, mozgatva, sőt néha meg is szikráztatva a parazsat.
Fikreta ugyanabban a dimijában és fehér blúzban jött elő, amelyet a rokonlátogatás napján viselt. A kofferét is hozta, de még mielőtt odament volna a testvéreihez, bosnyák nyelven mondott valamit Janinak. Nem beszélt sokat, csak amennyit a reformátusoknál leülés előtt imádkozni kell. Jani keze megrebbent, és mintha válaszolni akart volna, de az anyja előtt nem jött idegen szó a szájára. Talán Fikreta is megértette ezt, mert nem tett újabb kísérletet. Az ujja hegyével éppen csak megérintette Manci néni kezét, aztán megfordult és leszaladt a lépcsőn. Sötétben is tudta a járást, nem fenyegette az a veszély, hogy megbotlik a sárkaparó vasban.
Nem sokkal később, amikor a Zastava fölbőgve, nyöszörögve nekilendült a sárnak, Jani lerázta magáról a bénultságot, és kibotorkált az utcára. Nem látott semmit, de tisztán hallotta, hogy a kocsi meg-megkaparva küszködi át magát a szekérnyomokon. A motorzaj egyre halkult, míg végül olyasféle zürrögés lett belőle, amilyet a méhecske hallat, ha rossz gyerekek bezárják egy dunsztosüvegbe. Végül ez is elenyészett, és nem maradt utána más, csak a hajnal közeledtét jelző tücsökciripelés.
Az volt a megállapodás, hogy hazaviszik, ha megforgatom nekik a lisztet, mondta Jani, és leült a ganglépcsőre. Nézzen rám, anyám, így jár az, aki megtartja a szavát... És még a kamionomat is lefoglalta a milícia... Nem baj, fiam, törölgette a szemét Manci néni. Az a fontos, hogy itthon vagy. Az ég színe közben tintakékre változott. Azt, hogy elment, bosnyákul úgy mondják: ode, tűnődött Jani. Elment, de a könyve itt maradt, mondta Manci néni. Tegnap kiloptam a táskájából. A dervis és a halál, bólogatott Jani. A buszon végig azt olvasta. Már a szomszéd ház kéménye is látszott. Ma csirkepörköltet főzök neked, levágom a kopasznyakút, mondta ekkor Manci néni, és fázósan összébb húzta magán a pongyolát.