„Dravics Donát, no, jöjj ki hát!
E kés reád vár itten!"
„Miért kiáltasz, menj haza,
Vagy jobb netán a sitten?"
„Dravics Donát, a hitvesem,
A kurva, lottyadt céda,
Tudom, hogy bent van, küldd ki őt -
Lesz tízdarabnyi Léda!"
„Ne még, ne menj, hagyd hűlni őt,
A férjem kése gyors - erőt
Ád néki bor s egyéb: a baj;
Mély sebre nincs ír semmi, s jaj,
Ne menj, míg bőröd forrt hideg,
És dalt fakaszt a jég a regg
Ereszein... ne menj."
*
„Dravics Donát, füled süket,
Vagy gyáva vagy? Cemende
Hitvesem nem kell, de te
Jöhetnél lassan erre!
Dravics..." - de nyílik már
Az ajtó, és robogva
Keresztülér a férfi ott,
Hol hó a feh, a hóra.
Keresztül a nyolc méteren,
Vagy harmincnyolc? - a kerten
Az út oly biztos lent, alant,
Fehérrel körberejten.
Hiába! tiszta! süt! ragyog!
Szikrázni éles! Látszik!
Nem véthető el semmiképp.
*
Negyvenkét rés. Felszáll a vér.
Pillant. Még áll - a váz üres.
Egy sál, egy kendő, egy kötél
Leng és - egészen könnyű lesz.
Hellóvén imbolygó párduc ott,
hol Vancouvernek szobra őrzi, védi
az el nem foszlót; parti szem! ki mert s járt,
ó, Hellóvén, hát itt áll fenn a férfi,
s te nyúzatod a parti roskatag
kockakövekről az idő lehét -
szeretnéd, úgy-e, vágynád, hogy
húsodban ne csont viselje csak a jaj dühét?
Ugyan, ne túlozzunk, minek;
fogad pótolt, tömött, megkoronázott.
Mosd meg az arcod, permetként a csöpp,
a szellemek felé hiába rázod.
Hörrenve én megannyi mancsnyomot
illesztettem a gyöngysor közepébe -
kié tehát a jog, néven nevezni,
mi láthatón túl létezhet az égbe!
***
ügyeltem vigyáztam remegve-félve nyugatosra frizurázva
a lakoma csak a lakoma vonzott míg végre-valahára
elém araszolt a göncöl a partra vetett hal összes többes száma
a lakoma csak a lakoma rendezi évemet növelve lekaszálva
a térbe állított értelem a végtelen a háttértelen tartalomba vágva
és mindannyian tudjuk egy kávé végre kijárna végre-valahára
hiszen terítve van
nem nyesni nem nem gondozni nem nyírni hagyni bujára
vágva soha semmiért soha kigomboltam a tágra
most széles útjaim árkos gondjaiban vértő lángol a mályva