Ezzel a szóval jelölték a 15-16. századi Itáliában a festőknek és szobrászoknak azt a törekvését, ami az általuk művelt mesterségek szabad művészetekként való elfogadtatására, ezáltal saját társadalmi pozíciójuk fölemelésére irányult. Az addig kézművesként besorolt művészek többfrontos küzdelmet folytattak, hiszen nemcsak a szabad művészetek arisztokratikus képviselőit és e klub zártsága mellett kardoskodó teoretikusokat kellett meggyőzniük, hanem e harc során az egyes művészeti ágak egymással is rivalizáltak. Az előbbvalóság bizonygatását szolgáló érvrendszer egyik legfontosabb aduja (amit a perspektíva révén a festők használtak ki jobban), a matematika és geometria eleve a szabad művészetek közé sorolt tudományágának magas fokú művelése volt. Csörgő Attila státusa az imént fölfestett háttér előtt rendkívül figyelemreméltó. A paragone-problémát az intézményesült akadémiai művészképzés egyszer és mindenkorra megoldotta, a mai művész másfajta szociológiai kihívásokkal néz szembe. Például biciklin jár, ha merőben más műtárgyfogalomhoz igazodik, mint amit a luxusfogyasztó felé közvetítő műkereskedelem vagy a reprezentáció/szponzoráció új főszereplője, a „pénzintézet" preferál. Csörgő Attila biciklijét mindazonáltal hajlamos vagyok többnek tekinteni, mint a praktikus kényszer vagy a sportos kedvtelés rekvizitumát. Ez a kerékpár akár szimbóluma is lehet annak a különös vonzalomnak, amit utasa a finom, áttetsző, légiesen mechanikus szerkezetek iránt érez. Maguk a mozgó szerkezetek, s nem a szerkezetek képe iránt! A matematika és geometria úgyszólván tökéletes, filozófiai szintű birtoklása persze azt is feltételezi, hogy a biciklije nyergében vagy rajzasztala mellett ülő szabad művész fejében a műszaki praktikum és a legmagasabb rendű gondolati absztrakció funkcionálisan összekapcsolódik. Csörgő Attilát ugyanis az utóbbi időben a platóni geometria tökéletes testei, a - leírni is istenkísértés - tetraéder, kocka, oktaéder, dodekaéder és ikozaéder foglalkoztatják. Ez a szerelem viszont már egyáltalán nem plátói, mert az ideális létezőket szétválni és összekapcsolódni, átalakulni, egymást létrehozni képes tárgyakként kezeli a művész, akiben egyesül a „szabad művészet" és a vele egykoron szembeállított „mechanikus művészet" művelőjének alakja, a szellemi és a kézi erőfeszítés. A paragone-vitától (is) generált fejlődés idővel létrehozta a szépművészetek fogalmát. Nota bene, ez volt az (különösen a festészet), amit Platón mélyen megvetett. Nem csoda, ha Csörgő Attila tárgyai, melyeket súlyos tévedés volna mobil szobroknak nevezni, nem férnek bele a szépművészetek hagyományos műfaji, művészeti ági kereteibe. Az ideális geometriai formáknak, különösen a kockának és a Csörgő által is „megkörnyékezett" gömbnek pedig nagy és önálló művészettörténeti múltja van, olyan fejezetekkel, mint a francia forradalmi építészet vagy az orosz forradalmi szuprematizmus utópiája. Az azokra jellemző monumentális heroizmusnak azonban nyoma sincs Csörgő Attila tárgyaiban és gondolkodásában. A munkák inkább értelmezhetők a törvény testet öltött illusztrációiként, térgeometriai egyenletek demonstrációiként. Az időtlen s Platónnál kozmológiai dimenziókba emelt geometria örökérvényűségének és a megvalósított szerkezetek anyagi esendőségének, hangsúlyozott ideiglenességének (pálcikák, madzagok, nehezéknek használt csavaranyák) ambivalenciája között olyan feszültség keletkezik, ami a műalkotás létfeltétele. Ez a műtárgy persze nem zárt mikrokozmosz. Az örök törvényt bemutató bábszínház mozgató zsinegeit pillanatszorítók rögzítik. Mutatvány a javából, bár sem szépnek, sem mulatságosnak nem nevezhető. Talán a művészetelmélet „invenzione" kifejezése illik rá legjobban, amit az itáliai elméletírók hajlamosak voltak a „disegno"-nál és a „colore"-nál is többre tartani. Csörgő Attila saját teljesítménye, a törvényhez „hozzáadott érték" nem merül ki a fölismerésben. Az igazi invenció az átmenet technikai modellezése, a két végállapot közötti mozgásfázisok megtervezése számítások, levezénylése kísérletek útján. A kétféle rend (a kezdeti és a végső) ugyanis csak egyik része a műnek. Vele egyenlő fontosságú a kaotikusnak tűnő, közbülső folyamat. A törvény kristályos tisztaságát és a hozzá vezető út gubancait egyaránt láttatják ezek a nemtelen anyagokból készült, haszontalan objektek, az elfásult néző csodálatának tárgyai. Ámulatában utóbbi talán észre sem veszi, hogy amit néz, az abban különbözik a hagyományos művészettől, hogy nem csalás.
Várkonyi György