„A baj az arany, az ezüst, a pénz bőségéből keletkezik, amely mindig is a városok és a közösségek pusztító mérge volt. Sokan azt hiszik, hogy az ezüst a lét biztosítéka, pedig általában ennek ellenkezője az igaz..."
(Pedro de Valencia, 1608)
Valamikor a nyolcvanas évek közepén, egy Budapesten rendezett nemzetközi konferencián a nyugatnémet delegátus - már nem tudom, hogy Willy Brandt vagy Wolfgang Roth volt-e - egy bizonyos összefüggésben Marx Károly szavait idézte, mondván: „a tőkének nincs hazája". A magyar delegátus, ha nem tévedek, a Nemzeti Bank akkori alelnöke így válaszolt: „Nálunk fordított a helyzet, itt a hazának nincs tőkéje."
Az ország külső adósságállománya ekkor már megközelítette a 20 milliárd dollárt. Máig nem tudni, hogy ezt a pénzt tulajdonképpen mire is fordították. Pénz áramlott az országba, de ez a pénz - legalábbis jórészt - nem vált tőkévé. Azt minden közgazdász tudja, legalábbis tanulta, hogy a pénz nem feltétlenül tőke, és a tőke nem feltétlenül pénz. Mégis úgy tűnik, hogy a politika és a sajtó gyakran nem tesz különbséget a kettő között. Ismételjük meg tehát a tanultakat. A pénz értékmérce és fizetési eszköz, amely értékeket reprezentál, de amely önmagában nem teremt többletértéket, legfeljebb csak akkor, ha reális fedezet van mögötte. A tőke pedig nem mérce és nem fizetési eszköz, hanem valami, ami többletértéket teremt. Az olaj a sivatag mélyén nem pénz és nem tőke, hanem vagyon. Ez a vagyon pénzzé lesz, ha elárusítják. Ez a vagyon tőkévé lesz, ha átalakítják energiaforrássá, amely működteti a többletértéket teremtő gazdaságot. A kulcskérdés tehát az, hogyan lehet pénzügyi eszközöket értéktöbbletet teremtő tőkévé transzformálni.
Ha manapság körbejárom az országot, és megkérdezem, mit is várunk az Európai Uniótól, a legtöbben azt fogják mondani: pénzt. Még a felelős politikusok is legtöbbször úgy teszik fel a kérdést: mennyit kapunk, mennyit nem? Tehát jöjjön a meleg euróeső. Majd kiderül, hogy mire fordítjuk, hiszen van épp elég szükséglet, van épp elég igény. Egy ilyen hozzáállás azonban igen kockázatos lehet. A pénz, amely Brüsszelből jön, akkor teremthet ugyanis többletértéket, ha azt sikerül tőkévé változtatni. Ez nem mindig sikerül, amire a következőkben néhány példát fogok bemutatni. Ha pedig sikerül, akkor ez egy komplex transzformációs folyamat eredménye lesz, amelynek sikere vagy sikertelensége igen nagy mértékben a mindenkori intézményrendszer hatékonyságától függ. Mindezzel arra szeretnék utalni, hogy a pénznek nem a mennyisége, hanem a minőségi transzformációja, tehát tőkévé tétele az, ami többletértéket, vagyis gazdasági növekedést, társadalmi haladást, fejlődést teremt.
Sokan keveslik, hogy az unió alapjainak forrásaiból lehívható maximális összeg nem lépheti túl a kedvezményezett ország nemzeti össztermékének 4 százalékát. Felelős politikusoktól is hallottam már, hogy Magyarország ennél sokkal többet is fel tudna használni. Ez azonban több mint kétséges. A pénzügyi források felszívóképességének korlátai vannak. Az egyik korlát a nemzeti társfinanszírozás követelménye, amely jelentős terhet ró az amúgy is súlyos egyensúlyi problémákkal küzdő költségvetésre. A másik korlát a pályázati rendszer követelményeinek szűrője, amelyen távolról sem minden projekt vagy program juthat keresztül. Ha megvizsgáljuk az unió déli kibővítésének kedvezményezettjeit, azt látjuk, hogy sem Görögország, sem Spanyolország, sem Portugália nem részesült akkora közösségi támogatásban, amely meghaladta volna az illető ország nemzeti össztermékének 2-3, maximális esetben 4 százalékát. Az pedig különösen feltűnő, hogy ezek az országok egyáltalán nem egyenlő, sőt alig összehasonlítható hatékonysággal használták fel az unió forrásait.
Bevezetőül egy talán különösnek hangzó hasonlattal szeretnék élni: a pénz olyan, mint egy igen hatékony gyógyszer. Megfelelő adagolásban gyógyít, elégtelen adagolásban hatástalan, a túladagolása pedig veszélyes, sőt halálos is lehet.
A 16. század vége felé a spanyolok, miután összeharácsolták az inkák és az aztékok kincseit, lassan ráébredtek, hogy az aranyban és ezüstben való bővelkedés nem tette gazdagabbá az országot, sőt a bőség inkább akadályozta, mintsem ösztönözte a produktív munkát, amely a gazdagodást megteremti. Azokban az években sokan megátkozták a kincseket, amelyek fellendítették a paloták és hadihajók építését, növelték a társadalom igényeit, de visszafogták a termelést.
Négy évszázaddal később, a 20. század vége felé a kőolajexportáló országok, miután a nyersolaj hordónkénti árát 3 dollárról 30 dollárra (mára már 60 dollár fölé) emelték, és ezzel bevételeiket megtízszerezték vagy meghússzorozták, egyrészt rájöttek, hogy forrásaik nem kiapadhatatlanok, másrészt - kevés kivétellel - arra is rádöbbentek, hogy időközben besorolódtak a nemzetközileg eladósodott államok élvonalába. Ambiciózus presztízsprojektek létesültek, úgynevezett katedrálisok a sivatagban, amelyek nem teremtettek többletértéket, ám széles csatornákat nyitottak a korrupció terjedésére. Ma azzal a kérdéssel szembesülnek: mi lesz az olaj után?
Ugyancsak a 20. század végén a németek, miután újraegyesítették az országot, lassacskán rádöbbentek, hogy a keleti tartományoknak (a volt NDK-nak) juttatott masszív pénzügyi támogatások kevésbé azok felzárkóztatását, mint inkább a nyugati országrész gazdasági szerkezetének meggyengülését szolgálták. Anélkül, hogy párhuzamot vonnék a spanyol arany, a petrodollár és a német márka között, meg kell állapítanom, hogy a pénzügyi transzferek hatékonysága nem a transzferek nagyságrendjétől, hanem a felhasználásuk eredményességétől függ.
Az arany és ezüst, a dollár vagy az euró beáramlása önmagában véve még nem gond, sőt elengedhetetlen feltétele minden további gazdasági és társadalmi fejlődésnek. A gond abban rejlik, hogy milyen kritériumok alapján történnek meg az allokációs döntések, és milyen hatást váltanak ki a gazdaság és a társadalom életében. Ezt nehéz ugyan pontosan kiszámítani, de az eddigi tapasztalatok alapján viszonylag könynyebb előre jelezni azokat az esetleges negatív következményeket, amelyeket a pénzügyi eszközök beáramlása indukál, és amelyeket, amennyire lehetséges, el kell kerülni. Négy ilyen negatív hatásra vagy következményre szeretném felhívni a figyelmet.
Először is, minden beruházásnak, legyen az autópálya vagy kórházi berendezés, vannak folyó működtetési költségei. Az autóutakat karban kell tartani, a berendezéseket alkatrészekkel kell ellátni, az ipari parkok közszolgáltatásait működtetni kell. Az Európai Unió strukturális és kohéziós alapjai - akár a fejlődő országoknak nyújtott segélyek - a beruházási költségekhez járulnak hozzá, de a működtetés költségeit a kedvezményezettekre hárítják. Tehát gyakorlatilag minden beruházás újabb költségeket von maga után. Ennek következménye, hogy minden jelentősebb pénzügyi transzfer újabb költségeket indukál, és ezzel, legalábbis részben, tovább élezi a problémát, amelyet tulajdonképpen megoldani hivatott. Ezt a tapasztalatot B. J. Lacomte a következő példával illusztrálta:
„A segélyből autóút épülhet valamely országban... megépítik európai vállalatok, és felavatják mint adományt a segélyosztótól. De tíz év múlva ez a segélyosztó elképedve fogadja majd a kérést, hogy építsék újra teljes egészében az autóutat. »De hát nem tartozott az úthálózatotokhoz? - kérdezi. - Miért nem tartottátok karban?«... A segély mérgező. Túl vonzó, hogy elutasítsák, de túl idegen, hogy a rendszerbe illeszkedjen, és túl drága, hogy a javítását elvégezzék. Csak arra jó, hogy további segélyigényléseket gerjesszen."
Minden újabb beruházási célokat szolgáló pénzügyi transzfer költségvetési terheket jelent, amelyeket csak akkor érdemes vállalni, ha a projekt közép- vagy hosszabb távú hozama magasabb, mint a megfelelő időhorizont alatt a projekt nélkül elérhető gazdasági eredmény.
Másodszor, a pénzügyi eszközök beáramlása polarizál, vagyis növeli a szintkülönbséget a kapitalizált és a nem kapitalizált régiók vagy társadalmi rétegek között. Ezzel növekszik a regionális vagy társadalmi egyenlőtlenség, ami újabb hazai költségvetési kiadásokat tesz szükségessé a szintkülönbségek viszonylagos kiegyenlítésére, legalábbis a demokratikus berendezésű államokban, ahol a kormányzat nem akarja elveszteni a következő választásokat. A segélyek és támogatások tehát maguk teremtik meg azokat a többletköltséget okozó szükségleteket, amelyeket eredetileg elkerülni hivatottak.
Harmadszor pedig észlelhető egy olyan jelenség, amelyet kvázi természeti törvénynek lehetne nevezni. Ahol megered a langyos dollár- vagy euróeső, ott gyorsan megtermékenyül a fogadókészség és az igénybevétel talaja is. Akár megalapozott, akár megalapozatlan, legális vagy illegális a felhasználás módja, a kínálat mindig megteremti a maga keresletét. Európában is, a fejlődő országokban is. Vállalkozások gyakran csak azért születnek, hogy igénybe vehessék a kedvezményeket vagy támogatásokat; projektek csak azért jönnek létre, mert forrásokra nyílik kilátás. Ilyenkor nem könnyű kiselejtezni az indokolatlanul igénylő kezdeményezéseket, sem azokat a pénzügyi áramlatokat, amelyek ilyen vagy olyan formában a korrupció és a visszaélések medrébe torkollnak. Elég utalni azokra a szubvenciókra, amelyeket az Európai Közösség évtizedeken keresztül nyújtott a délolasz Mezzogiornónak, finanszírozván nem létező olívaültetvényeket vagy fejprémiumokat soha meg nem született szarvasmarhák levágásáért. Az sem tekinthető kivételes esetnek, hogy a fejlődő országoknak nyújtott segélyek jelentős része korrupt diktátorok és üzérkedők meggazdagodását szolgálta. A legsikeresebb fejlesztések általában ott történtek, ahol egy ország, egy régió saját erejéből teremtette meg a növekvő jólét feltételeit.
Végül negyedszer: a külső támogatási rendszerek hosszabb távon érezhetően befolyásolják a mentalitást. Katasztrófahelyzet és szakmailag kellően megalapozott programok kivételével a segélyek és támogatások beáramlása általában gyengíti, extrém esetekben rombolja egy társadalom vagy egy gazdasági rendszer önszabályozó képességét. Adományokhoz könnyű hozzászokni, mint ez tapasztalható számos afrikai ország, számos európai régió esetében, ám ez korlátozza az önszervezést, fékezi az ösztönzést, bénítja a felelősségvállalást, és a döntéshozatal nagy részét külső tényezőkre, donorokra, nemzetközi pénzügyi alapokra hárítja át. Ezt a jelenséget a szakirodalomban a „felelősség externalizálása" címszó alatt szokás megnevezni.
Minden arra utal, hogy ott, ahol egyszer megindult a külső pénzügyi transzferek áradata, nehéz, sőt kivételes esetekben lehetetlen ezt az áradatot önerővel helyettesíteni. A támogatásokat, segélyeket és hasonló jótéteményeket a társadalom, illetve a gazdaság kedvezményezett közegei „szerzett jogoknak" tekintik, amelyekről lemondani öncsonkítást jelentene, de amelyeknek folyamatossága a fent említett okok miatt legalább olyan mértékben terheli, mint tehermentesíti a társadalom és a gazdaság jólétének mérlegét. Ennek a tételnek alátámasztására számtalan példát lehetne megemlíteni, az adott korlátok között azonban csak két eset felvázolására szorítkozom. A két, strukturális szempontból igen különböző példa a német egység finanszírozása és az úgynevezett harmadik világnak nyújtott fejlesztési segély. Mindkét eset, ha egészen különböző okokból is, a feneketlen hordó paradigmáját tükrözi.
Kelet-Közép-Európában, közvetlenül a rendszerváltás után sokan irigyelték a volt NDK-t, az új szövetségi tartományokat, amelyek hatalmas pénzügyi támogatásban részesültek az ország nyugati tartományaitól, az NSZK-tól. Ma, tizenöt év múlva számos szakértő úgy látja, hogy éppen ezek a pénzügyi transzferek az okai annak a válságos gazdasági helyzetnek, amely jelenleg a volt NDK területét és struktúráját jellemzi. A megboldogult NDK területén is beigazolódni látszik a tapasztalat, miszerint a piacgazdaságba való átmenet és az ezzel kapcsolatos pénzügyi transzfer pusztán esély, de távolról sem garancia a gazdasági fejlődésre.
A politikai egyesülés gyors és maradéktalan gazdasági rendszerváltást jelentett. Az irányított tervgazdaság és az adminisztratív árrendszer megszűnt, a pénzügyi politika piacgazdasági alapokra helyezkedett, a vállalatok magántulajdonba kerültek, illetve felszámolódtak, ha nem bizonyultak életképesnek. A volt NDK szinte minden átmenet nélkül integrálódott a nyugati jogrendbe és a piacgazdasági rendszerbe, miáltal az össznémet állam (s ezzel az EU) szerves része lett. Ez a gazdasági rendszerváltás lényeges pontokban különbözött azoktól a folyamatoktól, amelyek a többi kelet-közép-európai ország piacgazdaságba való átmenetét jellemezték. Először is, a nyugatnémet márka átvételével a volt NDK nem kényszerült rá, hogy pénznemét stabilizálja. Másodszor, a vámunió létrejöttével a keletnémet gazdaság közvetlenül, tehát minden árfolyamszabályzó mechanizmus nélkül szembesült a világpiaci versennyel. Harmadszor, a nyugati márka bevezetésével a volt keleti valuta felértékelődött, miközben a többi rendszerváltó ország leértékelte saját valutáját. Végül is a gazdasági szerkezetváltást Nyugatról Keletre irányuló masszív pénzügyi transzferek kísérték.
Az első és talán leglényegesebb intézkedés a keleti márka 1:1-ben való átváltása volt, 4000 DM erejéig, illetve azon túl 1:2-ben, amikor a feketepiaci árfolyamok, amelyek általában a reális csereviszonyokat tükrözik, ennek sokszorosát tették ki. Ennek az árfolyam-politikának következtében Kelet-Németország egy gazdasági szempontból igen drága és ugyanakkor alacsony termelékenységű telephellyé változott. Az új szövetségi tartományok ennek következtében szubvencionált területté váltak, amely kiszívta a nyugati országfél, a volt NSZK erőforrásainak egy részét anélkül, hogy megfelelő mértékben növelte volna a keleti tartományok hozzájárulását az össznémet gazdasági össztermékhez.
Az újraegyesülés eredeti céljának értelmében a keletnémet tartományok fejlesztésére Nyugat-Németország évi átlagban 113 milliárd eurót transzferált. 2004-ig ez összesen közel 1,4 billió (tehát 1400 milliárd) eurót tett ki. Ebből csupán 18 milliárd volt magántőke-beruházás. Az állami transzfer legnagyobb részét fogyasztói jellegű kiadások képezték: nyugdíjak, közszféra-szolgáltatások, közigazgatás, szociális juttatások, munkanélküli-segélyek stb. Mindezek a juttatások a nyugatnémet évi összterméknek több mint 4 százalékát tették ki. Mivel azonban a nyugatnémet össztermék az elmúlt években távolról sem növekedett ilyen mértékben, a keleti tartományoknak juttatott pénzügyi transzferek a nyugati tartományok gazdaságát évről évre terhelték és gyengítették. Mindez elviselhető áldozatnak bizonyulhatott volna, ha a források folyósítása nyomán a keleti tartományokban valóban beindult volna egy erőteljesebb gazdasági fejlődés. Ez azonban nem történt meg.
Miközben a termelés költségei jelentős mértékben emelkedtek, a produktivitás jóval a nyugatnémet szint alatt maradt, ágazatok szerint annak 50, illetve 70 százalékánál. Ennek oka többek között abban rejlett, hogy a szocialista rendszer évtizedei alatt a termelési eszközök, épületek, berendezések, gépi felszerelések jórészt elavultak, és nem felelnek meg egy magas szintű ipari termelés követelményeinek. Súlyosbították a helyzetet az úgynevezett örökölt terhek és ezek között elsősorban a felhalmozódott környezeti károk. A volt KGST-piacok elvesztése közel egymillió munkahely eltűnéséhez vezetett, miközben új piacok megszerzésére a magas költségszint következtében alig volt esély. Az infrastruktúra állapota sem vonzotta a magánjellegű beruházásokat. A volt NDK területe felvevő piaccá és ezzel párhuzamosan ipartalanítottá vált. Szakértők szerint az új keletnémet tartományok az Európai Unió legkevésbé attraktív beruházási telephelyévé váltak.
Mindennek következményeként a munkanélküliségi ráta egyes keletnémet tartományokban 23-25 százalékra szökött, miközben a foglalkoztatottak jelentős része is improduktív munkát végez, vagyis nem termeli meg azt, amit elfogyaszt. A volt NDK lakosságának több mint 40 százaléka szociális transzferekből él. A jövedelemszintet állami támogatások biztosítják. A foglalkoztatás jórészt az állami szubvencióval létrejött foglalkoztatási programoknak köszönhető. A fiatal munkaképes lakosság nagy része a nyugati tartományokba vándorol. A megmaradt keleti vállalatok, amelyeknek sikerült túlélniük, általában túl kicsik és tőkeszegények ahhoz, hogy sikeresen felvehessék a versenyt akár nemzetközi, akár nyugatnémet vállalatokkal.
Kétségtelen, hogy a keletnémet tartományok infrastruktúrája korszerűsödött, a városok és falvak épületei felújultak, a lakosság jövedelemszintje és életszínvonala jelentősen javult. Mindez azonban csak a homlokzata egy olyan gazdasági építménynek, amelynek belseje roskadozik. Természetesen jelentősebb állami beruházások is létrejöttek, elsősorban az infrastruktúra fejlesztésének terén. 2004-ig 53 milliárd euró folyt autópályák építésébe, a vasúthálózat és a csatornarendszer korszerűsítésébe, 30 milliárd munkahelyteremtő beruházások támogatásába és 20 milliárd magánjellegű beruházások adókedvezmények formájában való ösztönzésébe. Egyes programok keretében - mint például a Szászországba telepített autóipar esetében - valóban történt jelentősebb hozzájárulás a gazdasági struktúra erősítéséhez, néhány nyugatnémet vállalat viszont csupán azért helyezte át telephelyét a keleti tartományokba, hogy igénybe vehesse a felkínált támogatásokat és adókedvezményeket.
Ha az egyesülés történelmi szükségszerűsége mellett a cél az volt, hogy felzárkóztassák a keleti tartományokat a nyugati szinthez, akkor a keleti gazdaság növekedési ütemének meg kellett volna haladnia a nyugati országrész növekedését. Az egyesülést közvetlenül követő első évek óta azonban ez nem volt tapasztalható. 1995-től a volt NDK területén a gazdasági össztermék növekedési üteme jelentősen lassult, majd 2000-ben nullára, 2002-ben mínusz 0,2 százalékra esett vissza. Úgy látszik tehát, hogy a pénzügyi juttatások és a jóléti támogatások egy transzferből élő, vagyis mások által eltartott gazdaságot alapoztak meg. Magas bérszint és alacsony termelékenység aligha vonz racionálisan kalkuláló vállalkozókat, akik beruházásaikat inkább a keleti országrész határain túlra, Lengyelországba, Szlovákiába, Szlovéniába, Csehországba, Magyarországra, Romániába, egyszóval költséghatékonyabb és nem alacsonyabb termelékenységi szintű területekre térítették át.
A valutaunió gazdasági szempontból bűn, politikai szempontból viszont elkerülhetetlen volt. A jelenlegi válságos helyzet egy politikai siker hosszabb távú gazdasági ellentételezésévé vált. Mai kifejezéssel élve, a politikai egyesülés folyamatában egy gazdasági „kollaterális kár" keletkezett, vagyis egy többdimenziós célrendszerben az alkalmazott eszközök könyörtelenül szembekerültek egymással. A masszív pénzügyi transzferek látszólag betakarták azt a rést, amely a nyugati és a keleti országrész fejlettségi szintje között tátongott, ám ezzel bénították, mintsem serkentették azokat az erőtartalékokat, amelyek fokozhatták volna a keleti tartományok gazdasági tevékenységének dinamizmusát. A probléma nagyrészt abban rejlik, hogy a német állam ezeket a nagymértékű támogatásokat részben a társadalombiztosítási alapból, részben hitelekből finanszírozza, ami növeli a költségvetés hiányát, gyengíti a nyugati országfél struktúráját anélkül, hogy ez az allokáció megfelelő jövőbeli hozamot eredményezne. Mivel a transzfereknek körülbelül kétharmada fogyasztási jellegű, ezek a kiadások nem a jövő építését, hanem a jelen szükségleteinek kielégítését szolgálják. Vagyis a német egyesülés esetében a pénzügyi eszközöket nem, illetve igen kis részben sikerült többletértéket teremtő tőkévé transzformálni.
Állítólag Joseph Luns volt NATO-főtitkártól származik az a mondás, hogy a fejlesztési segély az a pénz, amelyet a gazdag országok szegény emberei juttatnak a szegény országok gazdag embereinek. Persze nehéz általánosítani, hiszen sok ellenpéldát is fel lehetne hozni. Valóban bővelkedünk azonban olyan tapasztalatokban, hogy a masszív külföldi segélyek ellenére számos igen szegény országban az egy főre eső nemzeti jövedelem nem növekedett, hanem jelentős mértékben csökkent. Tanzánia a hetvenes-nyolcvanas években a nyugat-európai, főleg a skandináv fejlesztéspolitika egyik kedvence volt; az Ujama-szocializmust akkoriban sokan az afrikai fejlődés járható útjának tekintették. A fejlesztési segély az ország össztermékének időszakonként 70 százalékát tette ki. Mozambik esetében a kilencvenes évek elején a külső támogatások a nemzeti jövedelem 95 százalékát képezték, Ruandában ez az arány 80 százalék körül mozgott. Ekkora pénzügyi transzferek ellenére a gazdaság a legtöbb esetben nem fejlődött, hanem visszaesett. Az okok? Egyrészt a népesség szaporodási rátája magasabb volt, mint a gazdasági növekedés üteme. Másrészt a már ismert körülményekre lehet hivatkozni: működésképtelen intézmények, belső konfliktusok, bizonytalan keretfeltételek, polgárháborúk, korrupció, tőkemenekítés.
Kezdjük azzal, hogy maga a szegénység fogalma igen viszonylagos. Hernando de Soto, a limai Institute for Liberty and Democracy alapítója és igazgatója egy átfogó tanulmány keretében bemutatta, hogy a harmadik világ úgynevezett nyomornegyedeiben hatalmas vagyon halmozódott fel ingatlanokban, felszerelésben, vagyontárgyakban, amelynek értékét a tanulmány 9,3 billió dollárra becsüli, ami közel duplája az Egyesült Államokban forgalomban lévő dollármennyiségnek, és amely több mint hússzorosa a fejlődő országoknak nyújtott fejlesztési segélynek. A probléma abban rejlik, hogy ez az érték holt vagyont képez, vagyis nem alakítható át többletértéket teremtő tőkévé. Ennek okát a tanulmány abban látja, hogy ez a vagyon részben illegális, azaz nem kötődik formálisan elismert tulajdonjoghoz, és így általában nincs potenciális esélye rá, hogy értéktöbbletet hozzon létre. Illegális házakra nem lehet jelzálogot felvenni, biztosítást kötni, bérleti szerződést létrehozni, egyszóval a formális integráltság hiányában a vagyont szinte lehetetlen produktív célokra felhasználni. Az ilyen holt vagyon nem kamatozhat, nem válhat legális jövedelem forrásává, nem alakulhat át jövőbeli hozamok alapjává. A számtalan felhozott példából legyen elég megemlíteni, hogy Peruban a városiak 53 és a vidékiek 81 százaléka él legálisan el nem ismert lakásokban. Ez az arány a Fülöp-szigeteken 57, illetve 67 százalék. A tanulmány szerint a tulajdonjog, illetve a formális jogrendbe való bekötődés az, ami előfeltétele a többletet teremtő gazdasági tevékenységnek. Magam részéről még hozzáfűzném, hogy a jogrendbe való integráltság mellett - ami igen fontos szempont - a megfelelő fizikai és szellemi infrastruktúra, valamint a keretfeltételek biztonsága és alkalmassága is lényeges szerepet játszik a gazdasági fejlődés feltételeinek megteremtésében.
Ahol ezek a feltételek hiányzanak, ott a pénzügyi transzferek nem oldják meg a problémát, bármekkora legyen is a segélyek, támogatások, hitelek összege. Ellenkezőleg: a beáramló pénzügyi eszközök újabb és újabb problémákat szülnek. Ahol nincsenek szakmailag felépített, megbízhatóan működő, hatékonyan irányított és ellenőrzött csatornák, ott a pénzáradat oda ömlik, ahol épp lefolyásra talál.
A szub-szaharai afrikai országok 1970 és 2002 között összesen 294 milliárd dollár hitelhez jutottak, amelyből 268 milliárdot fizettek vissza, miközben a kamatok következtében több mint 200 milliárd dollár adósságot halmoztak fel. A vissza nem térítendő fejlesztési segélyek összege nem pontosítható, mivel ezeket részben ugyan állami szervek, nagyrészt viszont úgynevezett nem kormányzati szervek, NGO-k folyósítják, amelyeknek száma több ezer, és amelyek különösebb ellenőrzés nélkül, saját belátásuk szerint osztogatják a pénzügyi forrásokat a számukra releváns partnerszervezetek között. Egyházak, politikai alapítványok, karitatív intézmények, civil szervezetek támogatják a maguk klientúráját, gyakran egymással versengve azokért a viszonylag kis számú projektek finanszírozásáért, amelyek valóban jelentősnek és sikeresnek ígérkeznek. Magam részéről az elmúlt évtizedekben számtalan ilyen projekt kiértékelését készítettem el, de ma sem tudnám bizonyossággal megmondani, hogy közöttük átlagban milyen volt a valódi fejlesztéshez való hozzájárulás és az illető európai segélyszervezetek önfinanszírozásának aránya.
Az utóbbi években egyre több kétség merült fel a fejlesztési segélyezés hatékonyságát illetően. Egyes afrikai és latin-amerikai szakértők egyre hangosabban követelik, hogy a fejlett ipari országok szüntessék be a hagyományos pénzügyi segélyezést, amely szerintük növeli a korrupciót, megbénítja a termelést, korlátozza a kereskedelmet, és koldusokká alázza le a vélt kedvezményezetteket. Ahol források fakadnak, ott gomba módra szaporodnak a szomjas partnerszervezetek is, amelyek nagyrészt csak azért alakulnak, mert adományok integetnek. Adományok pedig, az eddigi tapasztalatok szerint, újabb szükségleteket teremtenek. James Shikwati kenyai közgazdász, az Inter Region Economic Network igazgatója a közelmúltban egy interjú keretében kifejtette: „Ha a fejlett ipari országok valóban segíteni akarnak Afrikának, akkor hagyjanak fel végre ezekkel a borzalmas segélyekkel. A legrosszabb állapotban épp azok az afrikai országok vannak, amelyek a legtöbb fejlesztési segélyben részesültek."
Ez az álláspont akkor helytálló, ha a pénzügyi vagy természetbeni (például élelmiszersegély) juttatások valóban nem járulnak hozzá a gazdasági többletérték megteremtéséhez. Természeti katasztrófák, polgárháborúk, éhínségek esetében a segély morális kötelesség ugyan, de mindenképpen félrevezető, ha a karitatív intézkedéseket a fejlesztéspolitika cégére alatt foganatosítják. Az pedig, hogy az Európai Unió szubvencionált áron zúdítja rá agrár- és élelmiszertermékeinek feleslegét a fejlődő országokra, egyenesen megbénítja az adott országok mezőgazdasági és élelmiszeripari termelését, tág teret nyit a rakományok feketepiaci értékesítésének, hozzájárul az agrárvidékek visszaeséséhez, és ugyanakkor megterheli a kedvezményezett országok amúgy is hiányos folyó fizetési mérlegét.
Persze le kell szögezni, hogy nem minden „segély" káros vagy haszontalan. Hosszabb lejáratú beruházási projektek - például a szellemi és a fizikai infrastruktúra fejlesztése - hasznosak lehetnek ott, ahol ezek további hozamot generálnak, és ahol ezt a kedvezményezettek pusztán saját erőből nem képesek megvalósítani, feltéve hogy a külső finanszírozás által megtakarított forrásokat hatékonyan fektetik be, és nem például fegyverek vásárlására használják fel. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt a felismerést erősítették meg, hogy a pénzügyi eszközök transzferálása akkor járul hozzá a gazdasági és társadalmi fejlődéshez, ha az szerves kapcsolatokat, kölcsönös függőségi viszonyokat létesít a lappangó gazdasági és társadalmi erőforrások között, és ezzel egy szinergikus, öngerjesztő folyamatot indít be, amelynek a külső segély nem okozója, csupán katalizátora.
Ellentétben az afrikai országokkal, Kelet-Ázsiában, mint észleljük, legalábbis nagyrészt sikerült megteremteni azokat a feltételeket, amelyek mobilizálják a fejlődéshez szükséges működő tőkét, miközben, mint például Kínában, egyre kevesebb igényt tartanak az úgynevezett segélyekre, sőt növekvő gyanakvással fogadják az ez irányú felajánlásokat. Kína is, fokozott mértékben India is arra használja fel a Világbank kedvezményezett IDA-hiteleit, hogy megalapozza azokat a keretfeltételeket, amelyek vonzóerőt gyakorolnak a külső és belső erőforrások produktív bevonására, és amelyek képesek az emberi és természeti erőforrásokban rejlő holt vagyont gazdasági és társadalmi többletértékké, azaz fejlődéssé transzformálni.
Vessünk egy pillantást az Európai Unió déli kibővítésének kedvezményezettjeire is! Miért sikerült Portugáliának és Spanyolországnak rövid idő alatt korszerűsítenie a gazdaságot és a társadalmat, jelentős mértékben felzárkózni az unió fejlettségi szintjének átlagához és megsokszorozni a beáramló külföldi működő tőke összegét, miközben Görögország gazdaságát hosszú éveken keresztül a stagnálás, sőt a relatív viszszaesés jellemezte? Ez nem az unió támogatásainak nagyságrendjétől függött. Az 1980-as csatlakozás után a görögök különösen jelentős összegeket kaptak Brüsszelből, részben a fejlesztési alapok forrásaiból, részben az úgynevezett Integrált Mediterrán Program keretében, mintegy kárpótlásként azokért a tényleges vagy vélt veszteségekért, amelyek Görögországot érték vagy érhették volna a spanyol és portugál csatlakozás következtében, valamint a közösséggel való kereskedelmi kapcsolatok terén jelentkező fizetésimérleg-hiány növekedése miatt. Görögország, amely hosszú ideig az unió családjának különös odaadást igénylő gyermeke volt, a masszív pénzügyi transzferek ellenére sem tudta behozni kezdeti lemaradását, mivel az egy főre eső nemzeti jövedelme a tizenötök Európájának átlagához viszonyítva a kilencvenes évek végén alacsonyabb volt, mint a csatlakozás pillanatában két évtizeddel azelőtt. Ebben nyilvánvalóan nem a pénzügyi források mennyisége, hanem azok felhasználásának célszerűsége vagy célszerűtlensége játszotta a döntő szerepet. Ez is arra utal, hogy a transzferek sikere vagy sikertelensége elsősorban az intézményrendszer minőségétől, a keretfeltételek stabilitásától és megbízhatóságától, valamint a nemzeti politikák hatékonyságától függ.
Miben akarunk, miben tudunk jobbak lenni másoknál? Ez egyrészt alapos körültekintést, másrészt konkrét prioritásokat tesz szükségessé. Az, hogy az euróeső majd megtermékenyíti a magyar gazdaságot, egyelőre csak feltételezés, vagy ha úgy tetszik, remény. Az Európai Unió strukturális és kohéziós alapjai olyan célrendszereket fogalmaznak meg, amelyek mögött tulajdonképpen nincs koherens elmélet vagy akár konzisztens paradigma. Ha az alapok pénzügyi forrásai a gazdasági növekedést lennének hivatottak elősegíteni, akkor a gazdagabb régiókat kellene továbbfejleszteni, azokat a régiókat, amelyek agglomerációs előnyökkel rendelkeznek, és ahonnan valami átsugározhat a „trickle-down" elv szerint a szerkezetileg gyengébb régiókra. Ha viszont a cél az elmaradottabb, szegényebb régiók felzárkóztatása, akkor a források összpontosítása ezekre a régiókra szociális szempontból indokolt, viszont makrogazdasági szempontból nem feltétlenül hatékony lenne. Ha pedig a pénzügyi transzferek a régiók közötti kohéziót, tehát a színvonalkülönbségek kiegyenlítését lennének hivatottak szolgálni, akkor pontosítani kellene, hogy mit értünk ezen: az egy főre eső nemzeti össztermék kiegyenlítését, az életminőséget vagy a gazdasági struktúrák harmonizálását? Mindezt Brüsszel egyetlen konkrét esetben sem fogja végleg eldönteni. Ezt magunknak kell meghatároznunk.
Anélkül, hogy belekontárkodnék a Nemzeti Fejlesztési Terv, a regionális fejlesztési tervek vagy a pályázati kritériumok rendszerének elemzésébe, ami egy átfogóbb tanulmány tárgyát képezhetné, két (bocsánatos?) bűnre szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik bűn az a szándék és gyakorlat, hogy a beáramló pénzügyi forrásokból boldognak, boldogtalannak, lehetőleg mindenkinek juttassunk valamilyen jótéteményt. Ez rövid távon szavazatokat hozhat ugyan, ám végeredményben könyörtelenül megbosszulhatja magát. Ez az úgynevezett öntözőkanna-elv, amely az eddigi tapasztalatok szerint szétforgácsolja, vagy ha úgy tetszik, aprópénzre váltja a kulcskérdések megoldását szolgáló anyagi forrásokat. Elkerülhetetlen tehát minél konkrétabban és reálisabban megfogalmazott prioritásokat felállítani. A másik bűn a célok túl általános megjelölése, mint például hogy a gazdaság versenyképességének növelését kívánjuk elérni. A versenyképesség igen összetett, egészen különböző módon mérhető és értelmezhető fogalom, mint arra a neves amerikai közgazdász Paul Krugman is rámutatott. Kinek, minek a versenyképessége növelendő? Az országé? Egyes vállalatoké? Bizonyos termékeké? Ne felejtsük el, hogy egy globalizált világban nem országok versenyeznek egymással, hanem vállalatok, hazai és transznacionális szereplők, pénzügyi beruházási alapok, amelyek részvényeinek tulajdona elvileg naponta cserélhet gazdát, miközben egy adott termék vagy szolgáltatás máról holnapra növelheti vagy elvesztheti versenyelőnyét. A gazdasági teljesítőképesség fokozásának célját tehát nagyon is konkrét, operatív intézkedések csomagjára kell lebontani. Ugyanakkor a nagy várakozások helyett a kis változásokra, vagyis az alkalmazkodásra kell felkészülnünk egy olyan játszmában, amelynek mindnyájan egyszerre cselekvő és szenvedő alanyai vagyunk.
Jöhet tehát az euró vagy a dollár. A visszásságok és negatív mellékhatások kockázata azonban ott kezdődik, ahol a cél-eszköz sorrend megfordul, vagyis ahol nem a célhoz keresünk eszközöket, hanem az eszközökhöz célokat. Ahol a pénz nem a célok eszközévé, hanem öncéllá válik, ott az allokációs hatékonyságnak minden korlátja leomlik, és ezzel a források áradata aligha terelhető többé a célszerű felhasználások medrébe. Ebben a kórban szenved különben a fejlődő országoknak nyújtott segélyek rendszere is, amely többnyire a shopping listnek nevezett kívánalmak teljesítésének elvén alapul. Az a lényeg, hogy az Európai Unió forrásaiból érkező vagy várható pénzügyi transzferek nem helyettesítik, hanem kiegészítik a tagállamok saját erőfeszítéseit. Ezért az EU pénzügyi eszközei a hatástalan nemzeti politikákat még hatástalanabbá, a hatékony politikákat viszont még hatékonyabbá tehetik.
Hatástalan nemzeti politikák esetében pedig jobb lenne inkább esernyőt tartani a csöpögő euróeső alá.